Világ, 1911. december (2. évfolyam, 285-309. szám)

1911-12-01 / 285. szám

­ Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre ^.^28 K — I. ker., Gyár-utca^ sz. II. évfolyam Budapest, 1911 PÉNTEK december 1. 285. szám m naptár ionn A Akár így is mond-18Q0. dECEmber Katnak: a magyar iro-Vörösmarty Mihály dalom születtee.Voln­a a ki ne tudna, hogy volt SZÍVEtéSE CS 3 CS1 esi Vörösmarty előtt­­e, meg Vörösmarty fel­lépésekor is magyar irodalom, de éppen ami Vörösmarty ifjúkorában zajlott, kavargott, éppen ez mutatta, hogy a magyar irodalomnak valahogyan ki kell még alakulnia egy go­­molygó, forrongó káoszból. Kerestek formát is, tartalmat is, ki a franciáknál, ki a németek­nél, visszamentek a latin és a görög klassziku­sokhoz is, de meg nem állapodtak se itt, se amott. És ha egy-egy író vagy ír­ócsoport még meg is állapodott, a közönség és a közvélemény nem akart, nem is tudott vele megállni. Voltak hát próbálkozások, voltak írások, de nem volt irodalom. És közönség, mindeneket igazán meg­értő és megbecsülő közönség meg sehogysem volt. És jött Vörösmarty és lett minden. A régi dicsőségről előbb is daloltak, de senkit meg nem hallotta. Mihelyt Vörösmarty sürgette ezt a régi dicsőséget, egyszerre föltámadt az és élő-eleven lett. És zengték az írók és valóság­gal zengte a közönség is. Mert lett egyszerre közönség is. És amikor jöttek Vörösmarty drá­mái, dehogy kellett nekik színpad, a közönség így is meglátta őket. A lírája pedig, a lírája ma is nemzeti himnuszunk, nemzeti fohászunk. Lehet, hogy jön idő, mikor Zalán futásáról, Árpád dicsőségéről nem tőle fogunk értesülni, azt, hogy van egy «Vérnász», meg tudja isten, milyen más című dráma, azt akár ma is hat­vanhatjuk, hogy elfelejtettük, de a «Szózat», a «Fóthi dal», egynéhány óda többet jelent múló dicsőségnél és helyet biztosít Vörösmartynak a vil­ágirodalom jelesei között is. Megegyezés írta: Korfiz Holm­ ­ Melankolikusan, kezeit kabátzsebébe mé­­lyesztve, fejét magas gallérjába húzva, állott a kaszárnyaudvaron báró Dern főhadnagy és felügyelt az újoncok gyakorlatozására. Illetve nem is látott belőle semmit. Csak amikor Klaus hadnagy színlelt dührohamban rárontott Lech­­ner Péter újoncra és azt ordította: «Te büdös kutya, mindjárt leszúrlak, úgy áll ide, mint egy felfuvalkodott tehén, ez a hülye, ez a tökfejű», — akkor pillantott fel futólag a fő­hadnagy és elmosolyodott a szép hasonlat fö­lött. Azután ismét gondolataiba merült és nem hagyta magát zavartatni a káplár vezénysza­vaitól és épp oly kevéssé hallotta a hon ifjú védőinek döngő lépteit, akik minden különö­sebb átszellemültség nélkül gyakorolt­ák a ka­tonai tökéletesség eme abc-jét, lassú lépések­ben, amelyeket most még három ütembe ta­goltak szét. A kis báró egyáltalán nem érezte magát szerencsésebbnek, mint regrutái. Istenem, né­hány nap előtt még Münchenben a társada­lom egyik fényes csillagaként ragyogott és most ebben a szomorú kisvárosban csücsül, ahol egy rendes ember az unalomtól egyebet se tehet, mint, hogy leissza *magát. — Egy negyedév alatt delirium tremensem lesz, — töprengett magában — ez a haszna lesz az öregnek belőle. És azután micsoda nők vannak itt! Micsoda állapotok! Micsoda álla­potok! Oh, Elli! Várjon ő is gondol-e rá? Nem valószínű. Él­nek biztosan jobban­­megy a sora, mint neki. Budapest, november 30. Szenzációs, de nem túlságosan meg­lepő hír terjedt el ma délután Budapesten és Bécsben. A hír abban áll, hogy Itália kilép a hármas­ szövetségből és a hármas ententehoz csatlakozik. Mi igaz ebben a hírben, mi nem, ezt lapunk zártáig a lehető leglelkiismeretesebb utánjárással sem bírtuk megállapítani. Tudakozódtunk budapesti és bécsi illetékes köröknél. A válasz azonban kitérő volt. Óvakodtak attól, hogy megerősítsék a hírt és úgy vettük észre, még inkább attól, hogy­­ megcáfolják. Akár van konkrét alapja e hírnek, akár nincs­ háttere és előzményei, melyek valószínűsítik, nem hiányoznak. Az olasz­osztrák határon évek óta egyre tömege­sebbek a katonai incidensek, és a mód, ahogyan Itália átkandikál a határ innenső oldalára, korántsem kritériuma a szö­­vetségesi viszony nem is eszményi, de legalább gyakorlati fogalmának. Úgy nézni farkasszemet, mint ahogy Itália kémle­lően sunyit a monarchia határán túli te­rületekre, csak ellenségek tudnak. Hogy a tiroli vadászok és az olasz bersaglierik a határon akárhányszor lövöldöznek egy­másra, nem újság. A határon csaknem állandóan hadi állapotok vannak, annyira, hogy a monarchia mostanában egymásután erősítette meg e határvidéken levő­kat.-Az utódját már biztosan megtalálta. Persze, egy ilyen énekesnő! Kit szerencséltetett vár­jon? Andort, a kövér ékszerészt, vagy Peskow Mukit? Müki volt határozottan a szebbik és azután a gróf. A gazdagabb azonban nem ő! Hanem a pénzzel tulajdonképpen EH­ nem na­gyon törődött, különösen most. Ellinek meg­volt még az az ötezer márkája, amit neki a kis báró adott a megegyezés díjául. Biztosan mindet elköltötte toalettekre. Olyan jól el tudta képzelni, milyen elegánsan­­jönne ide, íz­lése volt a kis nőnek, az tagadhatatlan. Azon­kívül kitűnő ösztönnel tudta mindig megválo­gatni a legdrágább holmikat. A kis báró nyakig benne volt az adósságban. Nagyon kínos volt a vergődés határidőről-határidőre, az­­egész múlt esztendőben! Borzasztó volt! És mégis szép! Az öreg azonban átkozottul, előkelően vi­selkedett. Még ebbe a rongyos fészekbe való küldése is teljesen korrekt volt. De igaza volt az öregnek, mert Münchenben megint meg­újult volna ez a história. És így mégis vége volt mindennek. Tulajdonképpen egész szép kis állás ez.­El lehet viselni. És az öreg végre mégsem milliomos. Kár! Hogy mindig az olyan embereknek van sok pénze, mint az Andornak. De hát ezen a dolgon nem lehet segíteni, úgy kell venni az ügyeket, ahogy állnak. Nem le­het semmit mondani, az öreg nagyon előkelően viselkedett. És gondjai sincsenek most leg­alább. Igaz azonban, hogy szórakozásai sem. De ezekre tulajdonképpen nagyon rövid időre számított Münchenben , Bilivel. És a kis báró egészen elérzékenyült, ami­kor­ az apjára gondolt, elhatározta, hogy bi­zalmára méltó lesz és hirtelen nagy buzgalom­mal látott neki a katonai szolgálatnak. Annyira. A hűtlen Itália nai pozícióit. Mindez történik pedig a szövetségesi viszony fennállásának, illetve­ hivatalos fennállásának idején. De, hogy Olaszország, ha most mégsem, de egy­szer, és nem hosszú időn belül, el fog, mert el akar szakadni Ausztria-Magyar­­országtól, kivált a végből, hogy ellene forduljon és újabban már alig leplezett ambíciók kielégítésére törekedjék, — ez bizonyos, mert ez a bizonyosság a törté­nelem motívumaiban fekszik. Ennek az elszakadásnak idejét Európa jelen helyzete megérlelni látszik. Az ál­lamok hatalmi és erőviszonyai régen nem voltak olyan labilisek, annyira robbané­konyak, mint napjainkban. Elég talán azokra a körülményekre utalnunk, ame­lyek — hajszálon múlt az egész — csaknem háborúba kergették egymás el­len Angliát és Németországot. A hatalmi erőviszonyok végzetszerű eltolódását Németország szédítő emelke­dése okozta. Három évvel ezelőtt senki, még álmában sem merte volna elkép­zelni, hogy akad európai nagyhatalom, mely az akkor kizárólagos túlerejű angol flottával valaha nemcsak egyenrangú lesz, de esetleg talán még erősebbnek, mo­dernebbnek is tekinthető. Ez a hihetet­lenség, íme, minimális időn belül való­sággá lett és hogy mennyire valósággá, azt bizonyítja Grey hétfői beszéde, mely bármennyire békés tendenciájú volt, át­­rezgett rajta az éber figyelmeztetés, hogy hogy Lechner Péternek személyesen mutatta meg a parádés lépést. — Nézz ide, te falábszárú hülye, így kell csinálni! így! Nézz a Lábam hegyére! Ekbe­­nyújtani! Kettő! Az istenedet, fordulj fel, ha nem tudod! Miért tudom én? Három! Először a lábujjadat tedd a földre. Szent isten! Még egyszer! úgy, mint én! Mondja, Lechner úr, miért nem nyomja a térdét is előre. És hol vannak becses első patái? Hátra velük! Még egyszer. Hosszabb lépést! Máskülönben soha­sem tanulod meg a parádés marsot. Még hosz­­szabb lépést! Nézz ide, csinálj­ olyan lépést, mint én. A főhadnagy lépései­­ugyan még valamivel rövidebbek voltak, mint Lechner Péter­ lépé­sei, de az nem tett semmit. És azután nem is lehetett kívánni, mert a kis báró egy fejjel kisebb volt, mint az újonc és a menetelés sohasem volt erős oldala. A kaszárnyaudvar felől egy közlegény tar­tott az őrségből a főhadnagy felé csákóval és patrontáskával, három lépésnyire tőle elő­írásosan megállt, jobb sarkát balsarkához ütötte és balkezét a nadrág varrásához fektetve, or­dította: — Jelentem a lássan főhadnagy urnak, hogy egy nő akar főhadnagy úrral beszéln.­ — Egy nő? — Parancsára, főhadnagy­­ur! — Hol van az a hölgy? — Az őrségen, főhadnagy úr! — Egy nő? Milyen nő?­­ A közlegény jóízűen röhögött. — Jó nő, főhadnagy úr! — kiáltotta ez­után. 1 . — Ne ordíts ügy! Ab treten! — szólt a kis báró nagyon kíváncsian, átadta a felügyeletet

Next