Világ, 1912. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1912-01-02 / 1. szám
Előfizetési JES&P Szerkesztőség | Egész évre . . ___ _____ VI. ker., Gyár utca 4. sz ^ Telefonj 5800. Egy hóra ... 2,40* igjEk ff g|HMB ^ Kiadóhivatal: E^sSvfd1kmenäi0Äben ■ I Tt Hirdetések milliméter szá ^IHl ill hétfő kivételével minden mitással, díjszabás szerint wB/Ki 1HUHL HHBS ^^*8****^ nap, ünnep után is. III. évfolyam Budapest, 1912 KEDD január 21. szám 4 aiiág tárcapályázata Falusi élet Jelige: «Falu» Esteledett. A falusias szalonban szólt a zongora. A tanítókisasszony már halálra unta a zongorázást; az ujjai is nagyon fájtak, hiszen egész nap művirágokat csinált. De most ott is díszlett az ajtó falett, virágból írva: Isten hozta! Titokban azért duzgálta most az ujjait, mert azok a kimerültségtől majdnem görcsöt kaptak. Már ott volt egypár korán érkezett venedégleány: fiatalemberek is voltak ott, akik mindenféle semmiségeket beszéltek, de a leányok mindenen nagyszerűen mulattak. Ez már a levegőben volt. Egy másik szobában férfiak szórakoztak, boroztak, néha csöndesen nótáztak is. Bucsu előtti nap volt, azért volt a trakta. Másnapra hetven vendéget vártak. A háziaszszony már mindent elkészített a nagy napra. A konyhában émelyítő szag hirdette i a sok leölt baromfi vérét, a spejzból azonban finom vanilia-illat áradt, odabenn mindenféle finom sütemények voltak garmadával. Néha kinyílott a konyhaajtó, a sötét konyhába belépett valaki, aztán nemsokára kijött egy nagy elemózsiás tállal. Aztán a konyha megint ottmaradt a sötétben a vanília- és vérszaggal. A tanítókisasszony sovány és csúnya leány volt, csak a hollófekete haja, az volt nagyon szép. Elég jó módban éltek, nagyra is tartották magukat. Büszkeségből vették a zongorát is. A tanítóleány most verta-verte ra a zongorát, titokban az ujjait nyomkodta és arra gondolt, bárcsak megváltaná ettől valami. Valaki aztán el is kiáltotta magát: — Játsszunk haragszomrádot, záloggal! Mindenki fölijedt, olyan mélyről jött ez a hang. A fiatal gépészre néztek, hogy éppen ő volt az indítványozó! De nem s'A'á várhattak, a tanítókisasszony kapott a dolgon, fölugrott a zongora mellől és ő is elkiáltotta, magát: —• Játsszunk haragszomrádot! A gépész a sarokban ült egy piros fotelben. A csúnya szögletes feje és fölhasított szája félelmesen tűnt elő, úgy ült ott, mint egy viziszörny valami nagy, piros gombán és a nagy szeme fájdalmas, kényes fényben égett. Évek óta megszokta, hogy utálják az emberek, és ha ránéznek, azt gondolják magukban: jaj, de csúnya! Évek óta hallotta mindig az apjátólis ezt a vigasztalást: — Ne félj fiam, a pénz, az mindent betakar! Csakugyan meg is hívták ide is, oda is, de a leányok nem foglalkoztak vele; legfeljebb ha megkérdezték tőle: mit csinálna nagyszerű találmánya, az a kilenclövetű fegyver, amelynek az eszméjét Amerikából hozta magával? ! " Mégis ő volt az, aki azt indítványozta, hogy zálogosért játsszanak, haragszomrádot csókkal, amiből ő nem fog kapni egyetlen egyet sem. De éppen azért szólt Különös kést talált abban, hogy lássa, hogyan kínlódnak azzal, hogy őt kikerüljék. A tanítókisasszony is csak azért dobja feléje egyszer-kétszer a zsebkendőt, hogy meg ne szólhassa őt, mint háziasszonyt. „ Repült a zsebkendő. ” — Haragszom rád! — és belerepült a gépész ölébe. — Miért? — kérdezte a gépész és emésztő gyönyörűséggel nézte, hogyan töri ez a leány fejét azon, mit mondjon neki. Látta, hogy a száján van ez az őszinteség. — Mert olyan csúnya vagy. De a leány nem, ezt mondta, negédesen nevetett és azt mondta: — Mert Amerikát is megvárta! A gépész mégis nagyon szomorú lett. A szivében mintha elszakadt volna valami. Amazok tovább dobálták a kendőt és már izgatottak voltak, mert a csókokra gondoltak, amiket kapni fognak. A tanítókisasszony ide-oda forgolódott és az történt, hogy kibomlott a térdét verő, hollószínű, sűrű haja. — Vége a játéknak! Vége a játéknak! — kiáltotta és tapsolt hozzá, hogy zavarát leplezze. A gépész nézte a hosszú, hullámzó hajat és arra gondolt, ha egyszer az arcát ebbe a hajerdőbe beletemethetné! Hogyan beleharapna ennek a leánynak a nyakába! A fiúk mind vörösek és lázasak voltak már a csókoktól, amiket ezek a szűzleányok adtak nekik. Nagyon boldog lett volna, ha ezek közül akár a legcsúnyább, akár a tanítóleány megcsókolta volna, azzal a hosszú, sűrű, fekete hajával... — Mi történjék azzal, akinek a záloga a kezemben van? — kérdezte a zálogos. — Essék kútba! — ítélt a biró. A leány leült egy alacsony zsámolyra szólt: — Kútba estem.*‘— Ki váltsa ki? •— S&rireöföé in biro., 1700. január 2. Kolonich pásztor- Severe esi cnesi naptár Ezen a napon gróf Kolonich Lipót bibornok, esztergomi érsek pásztorlevélben a katolikus püspököket arra szólította fel, hogy gondoskodjanak módokról, miként lehetne a protestáns vallást hamarosan és kényelmesen kiirtani. Ezer irgalmatlan módját ismerte ennek, amikor a mártírokká menő protestáns papok kerültek kezére. A legerőszakosabb vallásüldöző volt, nemcsak mint prímás, hanem mint a bécsi kamarilla elnöke. «Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá és katolikussá teszem», — ez a történelmi szállóige az jövé s bár sok erőszakos intézkedésének lényegét ma már másképpen látjuk, még sincs okunk arra, hogy Koslonich érseket másként nézzük, mint ahogy a történelem eddigi tanításai szerint előttünk áll: a kíméletlen, hatalomravágyó, zsarnoki klerikalizmus harcosáénak. Mikor meg akarta szüntetni a régi igazságtalanságot, a nemesi kiváltságokat és adófizetésre akarta kötelezni, a rendeket, ne gondoljuk egy percig sem, hogy egy haladó reformer tervei voltak ezek, a jobbágyság terhei bántották, a magyar rendek heverő kényelmének óhajtott véget vetni. Rombolni akart, hatalmat nyirbálni, hogy ő tegyen hatalomra szert, elfojtani a protestáns mozgalmak szabadságait, melyek táplálói voltak akkor minden szabadságmozgalomnak, hogy rabbá, kódussá és szent célként, katolikussá tegye az országot. A klerikalizmusnak volt kitűnő bajnoka, a ma is türelmetlen klerikalizmusnak, melynek itt, közöttünk ma is megvannak a maga Kollonichai. Nemcsak kitűnő egyéniség volt hát, hanem a múltba és jövőbe nyúló papi típus. Fanyar vidámság Budapest, január 1. Szilveszter éjszakáján láttuk mulatni a városunkat. Az arca fel volt dúlva. Minthogy a tudatunkba szüremlett, hogy ez az éjszaka a vidámságé és a féktelen jókedvé, mindnyájan fennmaradtunk, a körúton éjfél után is láttunk világos ablakokat, szolid és polgári emberek lámpáit, akik rendesen már tíz órakor alusznak, leeresztett függönyök mögött. Különös voltez a kép. Az utcán járókelők, kettő és három között, akik bepezsgőzve, karonfogva mennek. Mindenki érzi, vagy legalább érezni akarja a jókedv gyöngyözését és bizsergését. A kávéházban csata folyik. Cigánybandák játszanak, az asztalok mind el vannak foglalva, még az ez alkalomra beállított bádogasztalkák is s boldog az, aki a hölgyének széket csenhet. Éjfélkor elalusznak az ivlámpák. Körülhordozzák a staniolba pakkolt ajándék-szivarokat, a visító újévi malacot s egyszerre babonásak leszünk, mindnyájan meg akarjuk csiklandani a szerencsehozó állatkát. Libeg a palácson a hím láng. Pezsgős dugók is durrognak. A kuglerestálakat letarolják. Néhol meggyújtják otthon a karácsonyfák csonkig, égett színes gyertyáit, amelyek ma tündöklenek utoljára. Aztán ? Aztán vége mindennek. Megiszunk még egy pár üveg pezsgőt, elszívunk még egynéhány szivart és illedelmesen, félszegen hazamegyünk aludni. Valami hiányzik. Ez az impressziója annak, aki külföldön is látott tömegeket mulatni. Mert mi talán külön-külön tudunk mulatni, de együtt nem. Némely vidéki emberben él a régi széles jókedv, az egészség ötletes és bolond kedélye. A budapesti tömeg azonban nem találta meg a hangját. Kötelességből van együtt. Kicsit szomorúan bámul maga elé, hogy csütörtököt mondott a cécó, nem így képzelte. Hiába, a budapestiek még nem szerették meg egymást. Még mindig ellenséges pillantásokat lövelünk a szomszédos kávéházi asztal felé, ahol idegen emberek ülnek, hiányzik az a kapocs, amely tekintet nélkül mindenre, összeköt két budapestit, mint ahogy ez mindenütt megvan és erős kapocscsal fűz össze két bécsit, berlinit vagy párisit, akik nemcsak külföldön örülnek egymásnak, de otthon is. Szeretet nélkül pedig nincs mulatság. Nézzük a budapesti mulató tömege . Elkényszeredve erőltette a jókedvet. Ezen az éjszakán, amidőn semmise tilos, evetlenegy jó ötlet se született ...pad, a vidámságunk. Tréfálunk, kajánkodunk, iszunk, de ebben aztán ki is merül minden leleményünk. Hol vannak azok a bakarások és tréfák és sistergő zsenialitások, amelyeket a magáról megfeledkezett, mámorban felolvadó tömeg alkot? A budapesti tömeg nem tud be