Világ, 1913. szeptember (4. évfolyam, 207-231. szám)

1913-09-02 / 207. szám

i Szerkesztőség VT., Gyar-u­tca 4. sz. Hirdetések felvétetnek Budapestem A Telefon 50-00, a felelős szerkesztőe: VILÁG kiadóhivatalában, Blockner J. ®h5?- K'cTm‘Vra5af .G^ar'U 13 4 *iLJr Győri és Nagy, Janius) és Társa, Telefon 81-90. Előfizetést arak a JMT rgggf WM Tender Gyula. Leopold 1- ernél magyar korona országatba, Ausztriába Sjfem. Af S2H KBB ^k­ét Ernő, Leohol Zsigmond, Mezei és Bosznia-Hercegoviniba, Egcsa évre HSI Ili AT . I Mf JSlw Antal, Schwarz József, Mossc Ru-28 korona, évre 14 korona negyed- IjPfk §33 f§8 Hel W11 nV fi*? dolf hirdetési irodákban.­­ Bécsben, évre 7 korona, egy hóra 2 korona 4° «k Jr $$$ fcSiB V ^N V^MHF M. Dukes Nachf. Hausenstein és fillér.Németországba, a német biroda- ^BSk JEW MB MB K._________m BRR HJ Vogler, Rudolf Messe, Eduárd '»01««TM negyedévre TOMT ■■ ü B8k. MM Braun, Heinrich Schalek, Bock kviiSír"' C*-y,' ■',L Jül und Herzfeld. - Berlinbent Dr. A »VILÁG* mesje.entk h«.tlo lavctc* Jr. Ellnxcnrcch, Herlin^Wilmcrs« level mindennap ünnepnapok után is. dorf, Hoístinnichc-Strassc 27. sz. IV. évfolyam Budapest, 1913 KEDD szeptember 2. 207»ik szám Az ellenzék visszahurcolása Budapest, szeptember 1. A parlament őszi munkásságának megkezdésétől még hosszú idő választ ugyan el bennünket, még teljesen szü­netel a politikai élet, de a kormány tag­jai egymásután adják ki a munkapro­­grammjukat, amelyet még mind­ezzel a parlamenttel akarnak elvégeztetni. Any­­nyi nagy feladatot tűznek maguk elé, olyan gyökeres és messze kiható refor­mokat akar a kormány a rendelkezésé­re álló aránylag rövid idő alatt megva­lósítani, hogy jogos a feltevés: a mos­tani, ellenzék nélkül való parlamentet a ki akarja használni s mindent meg akar csinálni, ami különben csak a legna­gyobb parlamenti harcok árán volna le­hetséges. Éppen azért kissé furcsán hat, mikor Tisza István egyik nyilatkozatot a másik után teszi, melyekkel az ellen­zéket a parlament ülésein való részvé­telre akarja bírni s hogy szerinte van­nak még alkotmányos eszközök, ame­lyekkel az ellenzéket a parlamenti mun­kában való részvételre fogja kényszerí­teni tudni. Valószínű, hogy arra a ré­gebbi tervére gondol, mely a mandátu­mától fosztaná meg a sztrájkoló képvi­selőket, de meglehet, hogy geszti magá­nyában, vagy a stájer Alpok közt, ahol most üdül, egy nagy revelációnak volt részese s valami uj ihlet szállta meg. De minden körülmények közt kissé komi­kusan hat, hogy Tisza, aki részint való okokból, részint hamis ürügyek alatt az­ ellenzéket erőhatalommal távolította el a parlamentből, csakhogy mindazt, amit törvény erejére akar emelni, akadály és ellenállás nélkül törvényerőre is emel­hesse, s aki a házszabályreformot úgy csinálta meg, hogy minden ellenzéki küzdelem már előre is reménytelen és kilátástalan, most ugyanazt az erőhatal­mat arra akarja felhasználni, hogy az ellenzéket a parlamenti üléseken való részvételre kényszerítse. Nem akarunk most azzal a kérdés­sel foglalkozni, hogy az ellenzék passzív rezisztenciája jogos-e, vagy sem. Végre is tisztában vagyunk azzal, hogy mel­lette is, ellene is lehet érveket felhozni. Kétségtelen azonban, hogy Tisza Istvánt egészen más szándék vezeti ebben a kér­désben, mint az alkotmányos és parla­mentáris meggyőződés. Az alatt az egy esztendő alatt, amely alatt a munkapárt úgyszólván in camera caritatis alkotott törvényeket, s amely alatt katonaság, rendőrség és csendőrség őrködött a fe­lett, nehogy ellenzéki felszólalás zavarja a parlamenti harmóniát, olyan törvé­nyek kerültek bele a törvénytárba, ame­lyeknek felületessége tarthatatlansága, reakciós törekvése,, sőt sok esetben monstruozitása nemcsak megdöbbentő, hanem egyenesen megbélyegző arra a gondolkodás nélkül való munkára, a­melyet a munkapárt Tisza István szug­­gesztív erejének hatása alatt végzett. Nem volt még esztendő a magyar par­lament történetében, hogy a törvény­tár annyira megbővült volna, mint egy év alatt, s Tisza és pártja kéjelegtek abban a gyönyörűségben, amelyet a szorgalom s a munka adhatnak az embernek. De mikor a törvények életbe is léptek, mi­kor egymás után derült ki róluk, hogy végrehajthatatlanok, hogy ellentmondó rendszabályokkal vannak telve, hogy a jogbiztonságot, a vagyonbiztonságot, a személyes szabadságot veszélyeztetik, hogy a hatósági önkénynek tág teret nyitnak, anélkül, hogy ezzel az állam érdekét szolgálnák, s hogy minél to­vább maradnak hatályban, annál nép­szerűtlenebbé teszik a kormányt is, a pártját is. Tisza tudatára ébredt an­nak, hogy nagyon is nagy felelősséget vállalt magára, s hogy amiből dicsősé­get akart meríteni, abból reá lassan­ként csak az ódium hárul. Ekkor az ellenzékre gondolt, ekkor kezdte át­látni, hogy az ellenzék nélkül való törvénygyártás mégsem az az ideális állapot, mint gondolta, mert az ellen­zék nem tudja megakadályozni a tör­vényeket, s a felelősség egy részét mégis viselné azokért. Ekkor határozta el, hogy az ellenzéket a parlamenti mun­kában való részvételre kényszeríti. Sőt még ez sem kell neki. Arra, hogy az ellenzéket meghallgassa, hogy kifogá­sait mérlegelés alá vegye, hogy aggá­lyait eloszlassa, nem gondol, hisz a par­lamenti házszabályok még arra is mó­dot adnak, hogy a szót belefojtsák az Multi írta: Helle Pál Csendesen ültek a kis zugban és nem volt semmi dolguk. Egész nap semmi dolguk. Az ember a konyhában járt ki pipázni, nehogy a csipkefüggönyöket befüstölje, az asszony pe­­g a hálószobában becézgette a majmát, mert hogy a nagy füst miatt nem tarthatta a kony­hában. Az előszobában hideg volt, az ebédlő­­ben a vendégek teletömték édességgel, elron­tották a gyomrát, szóval nem maradt egyéb, mint a hálószoba. Ezt nem is hívták másként, csak úgy: „Muki szobája“. Volt benne két ágy, két nachtkasztli, egy ruha- és egy fehérnemű­­szekrény és egy kis tükörasztalka, minden po­litúros és egyszerű. A szoba dísze a Muki sátra volt. Szép, nagy aranyozott ketrec volt ez a sátor, a modern igényeknek megfelelő kom­forttal berendezve. Ott állott a két ágy között, úgy hogy az asszony és az ember úgyszólván sohasem láthatták egymást fektéikben. Mindig csak a Mukit láthatták, a Mukit, amikor al­szik, amikor ébred, amikor mogyorót rág, ami­kor vigyorog, ásít, duzzog, mert a Muki szo­bája tényleg a Mukijé volt, itt tényleg ő volt az ur, az ur volt a szolgája, az asszony a szoba­lánya. Ha Hajagos úr néha rosszul feküdt és álmában ennélfogva — ami a nyugdíjasok­nál különösen gyakori — hangosan kezdett gondolkozni, az asszony felrázta: — Ne hortyogj, te, felkelted a Mukit! Hajagos ilyenkor azzal vigasztalódott, hogy az asszony akkor is fel szokta kelteni, amikor nem ő, hanem a Muki h­ortyogott, ami az ilyen koros majmoknál nem is ritkaság. Az asszony ilyenkor nagyon gyengéd és kedves volt: — Hallgasd-e, milyen édesen álmodik! ” Hajagos úr ilyenkor kötelességtudóan mo­solygott, a kezét tölcsérbe formálva, odaszorí­­totta a füléhez, mintha hallgatná az égi han­gokat és aludt tovább. Nyugdíjaztatásának tizedik évében azon­ban furcsa érzések kezdték bántani Hajagos urat. Maga sem tudta, hogy mi történt vele, de tényleg gondolkozni kezdett. Negyven évig volt államhivatalnok és soha az ilyesmivel baja nem volt és lám, rövid tíz esztendő elegendő­nek bizonyult, hogy az ilyesmi is megessék ve­le. Gondolkozott és nem tudott szabadulni a gondolataitól. Valamelyik este történt, miután az asz­­szony felrázta és nem tudott többé elaludni. Az jutott az eszébe, hogy mért nem a Mukit kelti fel egyszer az asszony, amikor ő hortyog és miért nem a Mukinak mondja egyszer oly gyengéden és kedvesen: — Hallgasd csak Muki, mily édesen ál­modik az uram­ ? Hajagos úr negyven évig a legsürgősebb ilamiratok fölött is a legangyalibb nyuga­lommal tudott elaludni, de most — ez volt éle­tében az első eset, — le sem tudta hunyni a szemét. Most egyszerre eszébe jutott, hogy, hiába, alkonyodik és egy szép napon vége lesz ennek a kényelmes életnek is, egy szép éjszaka hiába fogja őt keltegetni az asszony, hogy hall­gassa a Muki hortyogását, mert ő már azt se fogja hallani, ő nem fog felkelni, nem fog fel­kelni soha többé, ő aludni fog, buta grimaszo­kat fog vágni az asszonyra, aki akkor már öz­vegy lesz, ha nem is tudja, ő pedig szép, nyu­godt halott lesz,­ amilyenek csak a nyugdíjas államhivatalnokok tudnak lenni. Most egy­szerre érezte — ezt csak az élet elején és a vé­gén érzi igazán az ember, — hogy neki még szüksége lenne szeretetre és gyengédségre, a­mikben ^pedig semmi, de semmi része sincsen^ A Muki és az asszony most szelíd harmóniá­ban hortyogtak, olyan békés­­együttesben, mint akiknek a lelkük ölelkezik, akiknek a szívük csókolódzik. Haragos felsóhajtott: — Ez a Muki, ez az oka mindennek! Egy kicsit haragosan, fájdalmasan né­zett az aranyos ketrecben kéjesen alvó ma­jomra, a gondosan megvetett vackára, a szegletben csillogó friss vízre, a pislákoló mé­csesre és nem minden keserűség nélkül gon­dolt arra, hogy ő évek óta hiába vágyódik egy új drótmatrac után, hogy neki álmatla­nul és sötétben­­kell hemperegni és, hogy az éjjeli szekrényére ismét elfelejtették odatenni a pohár vizet. — Talán, ha a Muki meghalna, — gon­dolta magában — még minden jóra fordul­hatna. De aztán eszébe jutott, hogy a Muki sokkal fiatalabb nála, hogy ő előbb fog meg­halni, mint a Muki és hogy itt csak egy segítene, ha méreggel vagy valahogyan el­tenné láb alól, félretolná az útjából. Ezt a gondolatot azonban hamar elhessegette magá­tól, haragudott is, hogy ilyen borzalmak jutnak az eszébe, neki, aki életében senki­nek sem ártott, még a barátainak sem. — Szegény Muki, — mondta magában és felkönyökölve nézte sokáig a szuszogva, csen­desen alvó majmot. Aztán lassan visszadőlt a párnái­a, le­hunyta a szemét és megpróbált aludni. Hogy

Next