Világ, 1913. október (4. évfolyam, 232-258. szám)
1913-10-01 / 232. szám
5 1913. október 1 VILÁG amit a cár parancsol. Az ország gazdasági és kulturális fejlődését ez megbénítja ugyan, de a világ tudja hogy a cári politika a maga abszolút akaratával minő tradicionális célokért küzd s hogy ezek minő mértékig engedik meg az ország gazdasági fejlődését. Éppen azért Oroszország hitelképessége rendületlen, mert ott megvannak a gazdasági fejlődés lehetőségei az abszolutizmus dacára is, sőt ennek a fejlődésnek útja is ki van jelölve. Nálunk más a helyzet. Nálunk állítólag parlamentarizmus van s a parlament maga határozza meg, mit akar. De a világ azt látja, hogy a parlamentből az ellenzék kivonul s hogy a kormány nemcsak nem igyekszik áthidalni a szakadékokat, hanem azokat nap-nap után még szélesíti s mélyíti. Az ellenzék is, a kormány is kijelentik, hogy nem békülnek, hogy egymással még csak tárgyalni sem hajlandók s ez olyan beteg állapotnak szimptómája, amelyet nem tud elleplezni az, hogy a munkapárt nyakra-főre, szinte vita nélkül gyártja a törvényeket. A kormány talán nem tudja, vagy nem akarja tudni, mennyire tarthatatlan ez a helyzet, de a külföld a maga nagy és széles perspektívájából nézi a magyarországi eseményeket s ez benne a bizonytalanság érzését kelti, mert azt tudja ugyan, honnan indultunk el, de hogy hova jutunk s hogy a mai káoszból végre is mi fog kialakulni, nem is sejtheti. Azért igyekszik kivonni magát és tőkéjét az országból, mert várhat s mert várni akar arra az időpontra, amikor itt ismét nyugalom és béke lesz. A kormány erőszakosan hajtja végre a katonai reformokat, amelyek rengeteg tőkét vesznek igénybe s a külföld látja, hogy egy nagy ellenzék küzd ezek ellen az újabb terhek ellen s hogy az ország egész gazdasági élete megbénult. Állami papírjaink, ipari obligációnk, zálogleveleink árfolyama folyton esik, az ország kereskedelmi és fizetési mérlege folyton rosszabbodik, a közélet s a gazdasági élet minden terén valami borzalmas apátia lett úrrá s az ország budgetje is romlik évről-évre. Ezeken az állapotokon csak egy nagy, egységes politikai és gazdasági akcióval lehetne segíteni, de arra az ország, melyben a kormánypárt és az ellenzék farkasszemet néz egymással, képtelen. A nemzet egész figyelmét a politikai harc köti le s kezét bilincsbe veri az az általános elszegényedés, amelyet a külföld egyenesen belpolitikai bajainknak tud be. S ilyen körülmények közt nem hajlandó pénzét rendelkezésünkre bocsátani, mert ennek sorsát ma nem is tudja kiszámítani. Ezért mondjuk, hogy a józan ész és az ország legvitálisabb érdekei egyaránt azt parancsolnák, hogy végre rend legyen s a nemzet egész ereje és energiája a reformmunkára egyesíttessék. Időről-időre ezt be is látják higgadtabb politikusaink, akik a pártkereteken túl is látnak s akik az ország érdekeit és a pártérdekeket nem akarják a végletekig azonosítani. Ezek azok, akik időről-időre új béketárgyalások megkezdésének szükségét hangoztatják s akik, bár a parlamenti többséghez tartoznak, a kisebbség aktív parlamenti munkáját nem tartják oly nélkülözhetetlennek, mint Tisza és vezérkara, akik minden felröppenő békegalambra azonnal egész ágyutelepből lövöldöznek. De mi magunk nem igen bízunk abban, hogy a béke most létrejöhessen. Miután Tisza a hadsereg érdekeit már biztosította, most a maga osztályérdekeit akarja biztosítani s ma már nem a hadseregért marad a helyén s nem azért élezi ki az ellentéteket, hanem azért, hogy egy újabb választójogi reformot meghiusítson. Márpedig éppen ez az, amelyből az ellenzék nem engedhet, mert nem szabad engednie. Minden kérdésben lehetne megalkudnia, minden kérdésben lehetne olyan megoldást találni, mely közelebb hozza a kormányhoz, de a választójogi reform kérdésében egyetlen talpalattnyit sem engedhet anélkül, hogy az egész ország szemében, melynek annyi ígéretet tett, teljes politikai hitelét el ne veszítse. Ez a kérdés, amelyben sem „kikapcsolás“ nem siét, sem újabb megfontolás, sem a halogatásnak s lemondásnak egyéb szokásos módja. Szóval valójában ez az a kérdés, amely ma szinte áthidalhatatlan válaszfalat von a kormány s az ellenzék közé, mert a kormány ebben a kérdésben egyelőre nem hajlandó engedni, az ellenzéknek pedig nem szabad engednie. A béke a választójog kérdésében jöhet csak létre s csak az ellenzék teljes győzelmével. Erre ma kevés a kilátás s ezért nem bízunk mi ma még a béke közelségében. S van-e kívánatosabb zsákmány, mint egy fiatal, szép és gazdag özvegy? Mert Alice özvegy volt. Első férje is a szalonok haramiái közül került ki. Nőül vette Alice-t, aki még akkor egészen fiatal és tapasztalatlan volt. S attól fogva dorbézolt, játszott, belevetette magát az élvezetek örvényeibe s feleségét teljesen elhanyagolva, azon az után volt, hogy annak vagyonát teljesen tönkreteszi. Ekkor a sors megkönyörült Alice-on. A férje egy énekesnő miatt párbajt vívott s a párbajban meghalt. Azóta nagyon félt a férfiaktól a fiatal özvegy. Jóllehet, néhány év telt el férje halála után, irtózott attól, hogy valamely férfi udvarlását elfogadja. Szülei pedig egyre azt hajtogatták, hogy ily fiatalon nem szabad eltemetkeznie és magát a hervadásnak átadnia. Kívánták, hogy újra férjhez menjen. — Ha újra férjhez megyek — mondotta Alice határozottan — akkor magam fogom megválasztani a férjemet. Soha nem leszek olyan férfié, aki elsősorban a vagyonomra néz és csak másodsorban rám. Pedig volt a társaságban egy férfiú, aki jobban tetszett neki, semmint azt magának is bevallotta volna. Szeretni való charmeur, előkelő, daliás, művelt és nyílt természetű férfiú volt. Alice jól érezte magát a társaságában és senki sem tudta úgy szórakoztatni, mint ő. De valahányszor szerelemről volt szó, kitért a férfiú ostroma elől s ijedten visszahúzódott, mint mikor a csiga húzódik vissza házába, ha fél valamitől. Szende Simon (ez volt a férfiú neve) nem volt az az ember, akit a sikertelen ostrom bátortalanná tehetett volna. Egy napon határozott formában, félre nem érthető módon tette szóvá a dolgot. — Tudom, hogy maga, Alice, fél és retteg a hozomány vadászoktól. Nem is veszem ezt zokon a tapasztalatok után, amiket tett. De ha ez a félelem arra vezeti, hogy egész életét megmérgezze vele, akkor jobb lett volna,, ha koldusszegénynek születik. Hisz a legszegényebb is arra törekszik, hogy az életörömökből kivegye a maga részét.— Nem a vagyonomat féltem — szólt mosolyogva Alice —, ne tessék félreérteni. Félek attól, hogy a vagyonomat értékelik és nem engem. Nem tudok hinni senkinek, amióta csalódtam. S különösen nem tudok hinni olyan embernek, mint maga. — Miért kevésbbé nekem, mint másnak? — Mert maga — ezt igen jól tudom — becézett kedvence volt mindig a nőknek. El van kényeztetve. Annyi életörömben volt már része, hogy a blazirtság hamar utolérheti és én volnék az áldozata. Magam ismerek néhány nőt, aki eped maga után. No bizony! És ha még nagy vagyona is lesz, (láthatja, hogy nyílt vagyok) akkor és minden bizonynyal mellékes szerepre leszek kárhoztatva ön mellett, ha törvényes házasság kötne magához, amitől az ég óvjon engem. — Óvja nagyobb szerencsétlenségtől. S ha esküszöm, hogy szeretem és semmi más nem lebeg előttem, mint a maga világító személye? — Ne esküdözzék, kérem. Hinni úgy sem tudom. Aki annyi nőt szeretett már, mint ön és akit annyi nő szeretett, az egygyel nem éri be. — Nagyobb bizalma volna tehát oly férfihoz, akt nő még nem szeretett? — Minden bizonynyal. Annak én volnék első és utolsó bálványa. — Helyes! — nevetett Szende Simon — talál ön olyant is. De egyet ígérjen meg. — S mi legyen az? — Ha majd megismerkedik olyannal, akkor gondoljon rám. * Rövid időre rá, a társaságba került egy fiatalember, aki Alice családjával távoli rokonságban volt. Csak nemrég végezte tanulmányait s azon az után volt, hogy élethivatásának, a professzori pályának szentelje magát. Vidékről jött. Jó hír előzte meg, nevezetesen az, hogy igen szolid életet élt, csak a könyveket bújta és excessziisokban, deritokban soha részt nem vett s távol tartotta magát a fiatalság számtalan balgaságaitól. Alice figyelmét csakhamar magára vonta ez a fiatalember. Mindenki önzetlennek, romlatlannak mondotta, aki ismerte s az egész család büszke volt rá, hogy magát, noha nagy vagyona volt neki is, mégis a tudománynak szentelte. Kissé félszeg és ügyetlen modora volt, amit Alice eleintén a fiatalság zavarának tulajdonított. Különösen akkor látszott ügyefogyottnak, amikor vele beszélt. Nyilvánvaló volt, hogy Alice szépsége rendkívüli hatást gyakorolt rá. S mit bocsát meg szívesebben egy bájos, fiatal asszony, mint azt, ha föltételezi, hogy egy fiatal, romlatlan férfi, akinek lelke lapjára még nem írta rá a szenvedély a maga torz vonásait, az ő szépségétől megzavarodik? S éppen ezért megengedett magának vele szemben egy kis kacérkodást, hogy az ifjú zavarát eloszlassa és némiképpen bátrabbá hegye. Szerda Budapest, szeptember 30. Conrad marad. Bécsből jelentik. Jól értesült politikai körökben úgy tudják, hogy báró Hötzendorfi Conrad vezérkari főnök lemondása nem aktuális és azok után a konferenciák után, amelyeket Krobatin hadügyminiszterrel és gróf Berchtold külügyminiszterrel folytatott, a vezérkari főnök letett régebbi szándékáról és helyén marad. Minden félreértés ki van küszöbölve. Báró Conrad holnap kihallgatásra megy a királyhoz. Beszámoló, szervezkedés. Zsinszlaj István orsz. képviselő, aki kerületének községeit most járja be, vasárnap Albertirsán mondott nagy érdeklődés mellett beszámoló-beszédet. — A dárdai választókerület nemzeti munkapártja vasárnap népes gyűlést tartott a kerület központján fekvő Pélmonostoron. A gyűlés bizalmat szavazott Kenedi Gézának. Gróf Kornis Károly, a szolnokdobokamegyei nemzeti munkapárt elnöke megjelent az egyes választókerületek székhelyén megtartott munkapárti kerületi értekezleteken, hogy a pártszervezet érdekében kerületenként a helyszínen létesítse a szükséges intézkedéseket.