Világ, 1914. szeptember (5. évfolyam, 212-242. szám)
1914-09-01 / 212. szám
MartesziSset VUUrftf Zichy Ka»- 37. saim- Tricfon 58*06, a felelős ■erkesztőéi 81-58. Kiadóhivatal VI» Grol Zichyeni utca 37 szám. Telefon 91*90. BISfizetési árak a magyar korona országaiban Ausztriába ét Bosznia-Hercegovínába ! Egész évre 32 kor. tálévre 16 kor., negyedévre 9 kor., egy ncra 2 kor. 81 tin. A német hír oda ambra negyedévre 15 kor. egy hóra 5 korona 20 tik. A ’VILÁG* megjelenik hétfő kivételével mindennap, ünnepnapok után is. Ara Budapesten, vidéken és pályaudvarokon 0 fillér. / - ' VILÁG Hirdetések felvétetnek Budapesten a VILÁG kiadóhivatalában. Blockner J., Győri és Nagy, Janlus és Társa, Tenczer Gyula, Leopold Testv., Mezei Antal, Ischwarx József, Mosse Hudolf, Eckstein Bertát hirdetési irodákban. — Bécsbent M. Dukes Nachf., Hausenstein és Vogler. Rudolf Mosse, Ednard Braun, Heinrich Schalek, Bock und derzfeld. — 'Chiaden; nr, fr. Bumenreich, Berlin-Wilmern* dort Holstinniche*Strasse 27. ss, V. évfolyam 1914 Budapest, KEDD szeptember 1. 212-ik szám Augusztus 31. A németek három hadtestet megsemmisítettek. 60.000 embert elfogtak, köztük két tábornokot. Az északi harctéren a helyzet középen és a jobbszárnyon is ránk nézve kedvezően alakult. Balszárnyunk támadó harcban Cholm közelébe nyomult föl. Hárárom előrenyomult hadosztályunk döntő harcban áll Krasznoszlávtól Hrubieszovig. Oroszország provokálja Romániát és állandóan katonai szállítmányokat és muníciót küld az Aldunán át Szerbiának. A monarchia védelmébe veszi a Szandzsák muzulmánjait. Egy berlini jelentés szerint a németek a kelet-poroszországi harcoknál 250.000 oroszt körülkerítettek. Páris felett megjelent egy német repülőgép és bombát dobott a városra. Ledobott egy levelet is, melyben felszólítja a várost, hogy adja meg magát. A német Belfort külső erődjét ostrom alá fogták. Németországban vizsgálatot kezdtek a francia és belga kegyetlenkedések miatt. Az olasz kormány tiltakozott Angliának Egyptomban foganatosított katonai intézkedései ellen. Túl az Óperencián Írta: Kosztolányi Dezső A régi magyar népképzelet beszél az Óperenciás tengerről. Ez a tenger körülbelül a valóság határa. Körülbelül a magyar határ. Ezen a határon innen van minden, ami megszokott, ami nem feltűnő, amin a szem nem akad meg. Túl pedig minden, ami rendkívüli. Itt látni csodákat, a mézzel folyó folyókat és a sárkányokat. Aki magyar valaha külföldön járt — talán egy hadjáratban — az úgy érezte, hogy a világ végére ért, ahonnan le lehet lógatni lábunkat, a semmiségbe. Most huszárjaink már az Óperencián túl repülnek kevély lovaikon és bakáink is erősen masíroznak az Óperencia felé. Mit látnak ezen a vén, babonás muszka földön? Térdig gázoltak a sárban, a homokban, a nedves gazban, de már arról van szó a haditudósításokban, hogy az aranyban is térdig gázoltak. Találkoztak ismeretlen népekkel, amelyeket a cárizmus kancsukája az orosz hadseregbe kényszerített. A határon feltűntek turkomán és cserkesz lovasok, törpe, poroszkáló lovakon. Köztük volt több cserkesz főur, akiket sikerült elfogniok. Maguk a főurak is zömökök, hosszú-hosszú ősz szakállat viseltek, szemükben a mesebeli emberek sunyi nézése, lábukon ropogós, friss sárga csizma, mellükön érdemjelek, ruhájukon gazdag sujtások, tiszta aranyból, a kardjuk foglalatja arany és ezüst, markolatját pedig vagyont érő drágagyöngyök rakják ki. Amikor a huszárok a magyar táborba hajtoták őket, mindenkinek elállt a szeme-szája a gazdag zsákmány láttám. Ezek az urak még a középkorból valók voltak, fringiájukkal, gyöngyös csiricsáréjukkal, mint maga a barbár cárizmus. Velük szemben egységesen feszül a mi hadseregünk, amely levetette a régi sallangokat s a zöld mező, a szürke sziklák színeit vette magára. Most ez a hadsereg, mint keménynyé kovácsolt öregyürü szorongatja a szétzüllő muszka haderőt, beláthatatlan területen vitja a világtörténelem legnagyobb csatáját, amelynek eldőltét felajzott idegekkel, reszkető szívvel várjuk. Ez a csata az életünk próbája. Minden jel azonban arra mutat, hogy a diadal miénk, a riadt muszkák a lázat okozó mocsarakba toccsanak, a mi katonáink pedig átgázolnak a mérges ködökön, a csaló ingoványokon, az Óperencián s kinyílik előttük a győzelem világa, amelyet még földi halandó sohasem látott. Itt még sok csoda vár rájuk. Nemcsak a németek találkoznak majd fajtestvéreikkel, az orosz földön élő germánokkal, de a magyar baka is káprázó szemmel látja, hogy itt olyan népek laknak, amelyek vele — szegről-végről — rokonok. Régóta elszakadtak tőlük. Ma már csak a nyelvészek tartják velük az atyafiságot. Arcuk elsenyvedt az évszázados szolgaságban, bőrük olajzölddé cserződött, a szemük picinnyé, vakondok-szerűvé zsugorodott. De a szegény vogulok és vöt jakok házai hasonlítanak még a magyar paraszti kunyhóhoz. A kirgiz pusztán pedig látni gémeskutat, akár csak az Alföldön. Amikor, majd a véletlen összehoz egy orosz mundérba bujtatott szegény rab finnt a szabad magyar huszárral s a huszár vizet kér tőle, akkor a finn baka megérti a huszárt, mert az ő nyelvében is viz a víz. Ha a segítő kezét kívánja tőle, akkor nyújtja neki a kezét, ha vérről beszél, a messze fajtestvér a sebére néz, ha pedig a finn a fia vacsorájára invitálja meg, akkor a huszár leül vele falatozni. Mert nyelveik még nem váltak el egymástól annyira, hogy a harctéren meg ne ismernék egymást. Sziveik úgy is egy ütemre dobognak. Mind a germán, mind az urál-altáji nép , egyformán gyűlöli a moszkovita szellemet s kívánja rendteremtő fegyvereink győzelmét. Ez a hadjárat a csodák hadjárata. Már most is érezzük, a várakozás idegcsigázó izgalmában. Milyen meséket mondanak majd róla azok a vitézek, akik visszatérnek, milyen igaz regéket a rokon népek találkozásáról, amelyeknek egyszerre megoldódott a nyelvük és milyen dalokat énekelnek arról a rohanásról, amely alatt most az egész földgolyó dübörög. Már vannak kedves harcidalaink. Ezeket azonban a hadbavonuló katonák éneklik. Még rajtuk van a fővárosi kultúra nyoma, akik írták, talán, tudtak szabályokról-poétikáról s vigyáztak arra, hogy a verssor egyenletesen peregjen. A visszatérők dalai lesznek a mi dalaink. Azok, amelyek szükségszerűen születtek, mint egy sóhajtás, amelyek a tábortűznél röppentek fel, amelyeket öt-hat falusi paraszt eszkábált össze, gyönyörű egésszé. Olyanforma versre gondolunk, mint amilyen 1866-ban keletkezett, a Milanóban táborozó magyar bakák száján, a marlandi harminckét toronyról, meg arról az abonyi kettőről, amely szebb, ékesebb, édesebb a milánói kőcsipkézetnél. Az új dalban talán már a fehér Moszkváról énekelnek. Sokáig hallani fogjuk ezeket a dalokat, ezeket a meséket, itthon, egy magyar falu gyertyafényes éjszakájában. Minden szavát el kell hinnünk. Mert akik mesélik, azok az Ope-