Világ, 1914. december (5. évfolyam, 307-333. szám)

1914-12-12 / 315. szám

Ütközet után . Sárosmegyei harctér, december 8. Jt Világ tudósítójától *— Mehet, — de a saját felelősségére! — mondja a vezérkari adjutáns, akitől engedélyt kérek az útra, a front felé. Katonai fedeze­tet nem adhatok, megfelelő igazolványnya­l azonban nyilván akad egy autó vagy vonat, mely elviszi. Autóval megyünk, egy ezredorvos, egy honvéd főhadnagy, egy katonai szállító és én. Kopár dombok, jegesmezők között rohanunk tovább, néhol egy-egy fenyőerdő érintetlen zöldje sötétült az út mentén. A nap lanyha sugarakkal öleli­­a tájat, a levegő kristály­tiszta és hideg. Egy árok partján fiatal tót parasztasszony ül és vontatott, szinte éneklő jajgatásával felveri a csendet. Csecsemőjét si­ratja. Éjjeli menekülés közben az ellenség elől, anyja keblén fagyott meg az apróság..... Valahonnan messziről, a dombi­áncolat mögül állatok vészes bőgését sodorja felénk a szél. A főhadnagy oda­figyel. „Ott járt az orosz!“ — mondja ... És rohanunk . .. rohanunk to­vább, északkeletre a város határától. Egy­szerre csak a kiszélesedő mezők láthatárának peremén halovány­ piros felhő tűnik fel. A főhadnagy­ előveszi térképét. — Arr­a megyünk­­— jelenti ki — ott volt a csatatér. A soffőr megpróbál letérni a kocsiútról és átvágni a mezőn. Nem megy, apró bokrok, keményre dermedt facsömök elállják a kere­kek útját. Gyalog kell elindulnunk a piros felhő felé. Rettenetes hideg van, alig bírom a lábamat emelni, annyira fázom. Végre közeledünk. A katonai látcsövén át már tisztán látja az emb­er, hogy ott szem­ben ,körülbelül két kilométernyi távolságban mi történik. A piros felhőt lángok hevítik ilyen tüzesre. Ég egy kis falu. Némelyik a tarkára meszelt apró házikók közül érintetle­nül állt meg, aztán fatetejébe belemarkol a tűz, megtépázza és az emberhajlék összeom­lik ... Az égő falutól innen pedig emberek tesznek,vesznek, sü­rögnek-forognak, olyanok a nagy bundákban, mint a medvék. Apró tü­zek, néhány méternyi távolságra fedeles sze­kerek sorakoznak. Egy-egy jókedvű kurjan­­tást is hallunk már, lenyerítést, kutyaugatást. — Ott a mieink pihennek a harc után,­­ — figyelmeztet a főhadnagy — visszakergették az ellenséget és az felgyújtotta a falut. Csakugyan már az elhagyott harcteret jár­juk . .. Itt a mieink álltak. Látjuk a rajvonal nyomait, melyben kifejlődtek. Hosszas egymás­utánban sorakoznak a fagyos földbe ásott fe­dezékek, ezeken látszik, hogy a mieink ide­­ várták az oroszt, gondosan készülődtek rájuk, s volt hozzá idő. Kis faléceken fenyőgalvak van­­­­nak egymás fölé rakosgatva, sűrűn, csupán a­­­áriskatlsőnek hagyva nyílást. Innen vagy két kilométerrel távolabb összeszorul a mező, dombok láncolata között völgynek mélyül. Ott az ellenség foglalt állást. Nem jó helyzet, nem engedte a tűzvonal kifejlődését. A fedezékek­ben még hever a rengeteg ki neap lőtt orosz , muníció, 1909—191­0-es évszámokat olvashatjuk rajtuk. Az egyik kicsi gödörben véres zsebken­dőt találunk, C. Z. belükkel, egy másikban három ezüstpénzt. Az után halottak hevernek, emberek holttestei és állatok hullái, hála isten, kevesen vannak. Közöttük egy orosz tiszt, megmerevedett kezében a messzelátó, zsebében Magyarország térképe, rajta aláhúzva Kassa. Futása közben ezt a bajtársát itthagyta az el­lenség. És futása közben, szokása szerint, kát­ránynyal leöntötte, aztán felgyújtotta az élel­miszerrel, takarmánynyal megrakott szekere­ket, melyek csapatait követték és a falut, me­lyen átvonult. Abból halálra rémült, keserve­sen szenvedő állat bőgése hallatszik. Csukott­­ istállójában felejtettek egy tehenet, de már j­s nem lehet kimenteni, bár katonáink szívesen i­s megtennék. Egy szőke, lányosarcű­ kis zászlós ! — mellén a Signium laudis — idegesen pödör­­i­geti pelyhedző bajuszát. — Nem bírom elviselni, ha egy élő lény­­ így szenved és nem tudok rajta segíteni! — mondja és folyton odafigyel a tehénbőgésre. Délután négy óra felé jár az idő. A nap lassan ereszkedik le, a távoli bércek mögé. A kötözőállomáson a dolgozó fiatal orvosnak jó szolgálatot tesz most a lángban álló falu. De ma nincs sok sebesült, aki van is, vitézül bírja szenvedését, saját lábán megy­ a kocsihoz, mely a tábori kórházba készül szállítani a be­tegeket. Csak egy főhadnagynak jutott ki a nagy bajból. Hajnal óta viaskodott az ellen­séggel, míg egyszer éppen lába előtt robbant fel egy srapnell. A főhadnagy elájult és mikor harc után eszméletre térítették, csupán könnyei adtak választ a hozzáintézett kérdé­sekre. Elvesztette beszélőképesség­ét, csak sírni tudott. Mielőtt elszállítják a sebesülteket, azok meleg, jószű levest kapnak. Ott főzi a tábori szakács a rögtönzött konyha üst óriásaiban. A legénység tejfeles krumpli levest kap és disznó­­pörköltet galuskával. A tisztek liba és kacsa pe­csenyét és palacsintát. Kedves udvariassággal engem is meghívnak egy kis kóstolóra és aki házigazdámnak csapott fel, nevetve meséli: — Vigyázzon, még ágyubömbölésiben­ is lehet ma része. Az én zászlóaljamnál varázsszó a palacsinta. Valahányszor palacsintát jelentett be a szakács, nem ebédelhettünk, mert pár­bajra hívott az ellenség! Az üstökből pogány tömjénként száll föl­felé a forró ételek párája. Illata közelebb csa­logatja, nyugalomba ringatja az immár üszkös romokiban heverő falucska öregeit, asszonyait, gyerekeit. Legnagyobb részük csak a közeli erdőségekbe menekült és most lassan, bátorta­lanul visszaszállingózu­k. Lépésük, tekintetük, amivel feldúlt otthonukat nézik, olyan, mint a riadt állaté. Szavukat sem hallani, megadják magukat sorsuknak. Sokáig laktam a Felvidé­ken, beszélek tótul egy­ kicsit, megkérdezem az egyik öreg­embert, hogy tudja-e, miért van ez a háború, miért ölik egymást az emberek? Bólint a fejével: — Tudom, panye, — mondja, —, megöl­ték a magyar királyfit a szerbek és a muszka meg segített nekik. A fiamtól tudom, aki a há­borúban van, ő írta haza, neki a generális mondta. Vigasztalásul a katonák, különösen a ma­gyar fiúk, étellel kínálják a leégett falu laká­sait és enni kapnak az orosz foglyok is, akik szuronyos katonák őrizete alatt, egy csoportba verődve álldogálnak. Széles vállú, zömök ala­kok, háromszögletes, előreugró, kemény hom­lokuk alatt elkeseredett villogással vág felénk a szemük. Kaukázusiak. Prémes kucsmájuk mélyen fülükre van­ húzva. Egy liszteszsákon ül az orosz tiszt, akit a katonákkal együtt fog­tak el. Az folyton cigarettázik . . . Egy cseh főhadnagynak a mieink közül hirtelen ötlete támad. Valamicskét tud oroszul és tudományá­val odalép a foglyok elé, megparancsolja ne­kik, hogy énekeljenek. Azok rámeresztik mé­lyen ülő, lángoló szemüket és mozdulatlanul hallgatnak. A főhadnagy emeltebb hangon, bo­­szosan ismétli felszóllítását, ekkor az orosz tiszt is rákiált katonáira keményen, harsányan és most már felcsendül a magyar bércek között A vízi molnár Elgondolható, ha az ember ellenséges vi­déken egyedül jár és ha van is hátán turnisz­­ter, a vállán pedig puska, mégis különös érzés fogja el ilyenkor a szürkemundéros tartalékost. Vén káplár vagyok. Amolyan ti­zenhárompró­­bás legény, de görbült lábbal és össze-vissza­kötözött nyakkal és nem minden aggodalom nélkül tekintgettem szerte-széjjel, hogy hol látok meg valami csavargó kozákot vagy szi­matoló cserkeszt. Uton voltam a rzezsowi kór­ház felé. A San mellől jöttem és útközben a lengyel lakosság nem éppen megnyugtató fe­leleteket adott kérdéseimre. Mondották, hogy a „moszkalik“ (így nevezik a lengelek az oro­szokat) még láthatók itt is, meg amott is. Na­gyon vágytam valami társaságra, legalább egy baj­társra, mert kettesben könnyebben lehetett volna úgy a gyaloglás nehézségeit és az egye­düllét kellemetlen érzéseit elviselni. Két napig kellett várni, míg az én nagy egyedüllétem megszűnt. Megláttam az,árokban egy felborult szekeret meg egy megvadult kis szürke orosz lovat, de ott feküdt az árokban a kocsis is, egy tüzér, egy baka pedig ott hevert mellette. A tüzér is, a baka is súlyos betegek voltak. A tüzér láztól piros arccal feküdt az árokban, erős tüdőgyulladása volt a fiúnak, a bakának (aki tanító volt) a karja volt keresztül lőve. Kegyetlenül szidták a rusznyák kocsist, aki nem­ vigyázott és felbontotta őket. Segítettem nekik a kocsist szidni és helyrehozni a fel­borított és összetörött szekeret. Mikor ílészek" lettünk a nagy m­unkával, felkapaszkodtunk mi három jó vitézek a ro­zoga szekérre ás indultunk nagy vágtatással Rzezsow felé. ( Mién háromt Mim kesett­­ünk és már estére hajlott az idő. Úgy szá­mítottunk, hogy éjfél előtt beérünk Rzezsow­­ba. Egy nagy erdőn kellett keresztülmen­­­­nünk. Már este nyolc órakor ránkszakadt az éjszaka. A kocsisunk az folyton aludt az utón, a tüzér pedig nehezen, lihegve lélegzett. A sze­kerünk nagyokat zökkent, az eső megeredt, mi pedig dideregve húzódtunk a köpenye­günkbe és némán bámultunk bele a korom­sötét éjszakába. Házak között döcögött el a szekerünk. Mint később megtudtuk, Nowa- Ves volt. A falu végén folyik el a Visztok nevű folyó, melynek igen magasak a partjai. Eze­ket köti össze egy fahíd, melyet a mieink a visszavonuláskor fölrobbantottak. Ezt azonban — úgy látszott — nem tudta a mi rusznyá­­kunk és ebből aztán baj is lett. Nagyon közel lehettünk a parthoz, ami­kor a közvetlen közelü­nkben ijesztően hatal­mas dördülésekkel, gyors egymásutánban né­hány lövés ropogott. Ijedten kaptunk a lábunk között szoron­gatott, mindig töltött fegyvereink után, de bi­zony nem vehettük semmi hasznukat, mert a mi szürkénk a lövésektől megbokrosodva, be­levitt bennünket szekerestől-mindenestől a Wistokba. Hanyatt-homlok gurultunk le a magas partról, de egy kis igen hideg fürdőn kívül — csodálatosképpen — nem történt semmi bajunk. A kocsis és a szürke ló azon­ban eltűnt, lehet, hogy megszöktek vagy el­vitte az ár mind akettőjüket. Nagy nehezen felkapaszkodtunk a partra és botorkálva, tapogatódzva kutattunk valami hajlék vagy födél után, ahol meggémberedett , tagjainkat fölmelengessük. A tüzér bajtársat félig vittük, én és a tanító, félig pedig a maga lábán járt. Nem messze tőlünk mindig távo­­­­lodó lódobo­gás hallatszott, és nem eredhetett am, leadtak néhány lövést abban az irányban, ahonnan a mi szekerünk zörgése hallatszott. Üres, tárva-nyitva álló házak között végre egy olyan házhoz értünk, amelyiknek az ajtaja be volt zárva. Zörgettünk. Többször és na­gyon sokáig. Végre megmozdult valami az ajtó mögött és erős férfihang kérdezte, hogy ki van odakint. Szépen zengő lengyel nyelven kérdezte, hogy mik vagyunk és mit akarunk? Mondottuk: „sebesült katonák vagyunk.“ „Milyenek“­ — kérdezte a lengyel — „ausz­­triáci, vagy moskáli“ ? Nagyon fáztunk már, türelmetlenül kiáltottam vissza, hogy igenis, ausztriáci és uherszki vojákok vagyunk, öreg, csak nyisd már ki az ajtót Jó meleg szobába jutottunk egy Galí­ciába szokatlanul tiszta pitvaron keresztül Egy haloványan égő lámpa fényénél két ágyat láttunk a szobában. Az egyikben egy piciny leánygyermek aludt édesen, mellette az édesanyja, egy igen csinos lengyel menyecske, belépésünkkor fel­ült az ágyban és rémült arckifejezéssel bá­mult reánk. A másik ágyban egy kisfiú ült kurta in­­gecskében és az apját hívogatva, keservesen sirdogált. De nemsokára eltűnt a rémület az arcokról, a menyecske ropogós tüzet rakott a búbos kemence szájánál és mosolyogva je­lentette, hogy ugyan kevés cukorral, de an­nál forróbb teával fog szolgálni néhány perc múlva. Addig is szárítsuk meg a mi vizes, már félig megfagyott ruháinkat. Megmelegedtünk, azután pedig lassacskán mindannyian össze­barátkoztunk a kis pólyák családdal. A nowap­resi vízimolnár volt a házigazdánk, 45 éves, csinos ember, típusa a szép lengyel férfiúnak. Sokat beszélt nekünk az apjáról, az öreg­ szabadságról, világ IWS. dzecaa^at IS. ^

Next