Világ, 1914. december (5. évfolyam, 307-333. szám)
1914-12-12 / 315. szám
Ütközet után . Sárosmegyei harctér, december 8. Jt Világ tudósítójától *— Mehet, — de a saját felelősségére! — mondja a vezérkari adjutáns, akitől engedélyt kérek az útra, a front felé. Katonai fedezetet nem adhatok, megfelelő igazolványnyal azonban nyilván akad egy autó vagy vonat, mely elviszi. Autóval megyünk, egy ezredorvos, egy honvéd főhadnagy, egy katonai szállító és én. Kopár dombok, jegesmezők között rohanunk tovább, néhol egy-egy fenyőerdő érintetlen zöldje sötétült az út mentén. A nap lanyha sugarakkal ölelia tájat, a levegő kristálytiszta és hideg. Egy árok partján fiatal tót parasztasszony ül és vontatott, szinte éneklő jajgatásával felveri a csendet. Csecsemőjét siratja. Éjjeli menekülés közben az ellenség elől, anyja keblén fagyott meg az apróság..... Valahonnan messziről, a dombiáncolat mögül állatok vészes bőgését sodorja felénk a szél. A főhadnagy odafigyel. „Ott járt az orosz!“ — mondja ... És rohanunk . .. rohanunk tovább, északkeletre a város határától. Egyszerre csak a kiszélesedő mezők láthatárának peremén halovány piros felhő tűnik fel. A főhadnagy előveszi térképét. — Arra megyünk— jelenti ki — ott volt a csatatér. A soffőr megpróbál letérni a kocsiútról és átvágni a mezőn. Nem megy, apró bokrok, keményre dermedt facsömök elállják a kerekek útját. Gyalog kell elindulnunk a piros felhő felé. Rettenetes hideg van, alig bírom a lábamat emelni, annyira fázom. Végre közeledünk. A katonai látcsövén át már tisztán látja az ember, hogy ott szemben ,körülbelül két kilométernyi távolságban mi történik. A piros felhőt lángok hevítik ilyen tüzesre. Ég egy kis falu. Némelyik a tarkára meszelt apró házikók közül érintetlenül állt meg, aztán fatetejébe belemarkol a tűz, megtépázza és az emberhajlék összeomlik ... Az égő falutól innen pedig emberek tesznek,vesznek, sürögnek-forognak, olyanok a nagy bundákban, mint a medvék. Apró tüzek, néhány méternyi távolságra fedeles szekerek sorakoznak. Egy-egy jókedvű kurjantást is hallunk már, lenyerítést, kutyaugatást. — Ott a mieink pihennek a harc után, — figyelmeztet a főhadnagy — visszakergették az ellenséget és az felgyújtotta a falut. Csakugyan már az elhagyott harcteret járjuk . .. Itt a mieink álltak. Látjuk a rajvonal nyomait, melyben kifejlődtek. Hosszas egymásutánban sorakoznak a fagyos földbe ásott fedezékek, ezeken látszik, hogy a mieink ide várták az oroszt, gondosan készülődtek rájuk, s volt hozzá idő. Kis faléceken fenyőgalvak vannak egymás fölé rakosgatva, sűrűn, csupán aáriskatlsőnek hagyva nyílást. Innen vagy két kilométerrel távolabb összeszorul a mező, dombok láncolata között völgynek mélyül. Ott az ellenség foglalt állást. Nem jó helyzet, nem engedte a tűzvonal kifejlődését. A fedezékekben még hever a rengeteg ki neap lőtt orosz , muníció, 1909—1910-es évszámokat olvashatjuk rajtuk. Az egyik kicsi gödörben véres zsebkendőt találunk, C. Z. belükkel, egy másikban három ezüstpénzt. Az után halottak hevernek, emberek holttestei és állatok hullái, hála isten, kevesen vannak. Közöttük egy orosz tiszt, megmerevedett kezében a messzelátó, zsebében Magyarország térképe, rajta aláhúzva Kassa. Futása közben ezt a bajtársát itthagyta az ellenség. És futása közben, szokása szerint, kátránynyal leöntötte, aztán felgyújtotta az élelmiszerrel, takarmánynyal megrakott szekereket, melyek csapatait követték és a falut, melyen átvonult. Abból halálra rémült, keservesen szenvedő állat bőgése hallatszik. Csukott istállójában felejtettek egy tehenet, de már js nem lehet kimenteni, bár katonáink szívesen is megtennék. Egy szőke, lányosarcű kis zászlós ! — mellén a Signium laudis — idegesen pödörigeti pelyhedző bajuszát. — Nem bírom elviselni, ha egy élő lény így szenved és nem tudok rajta segíteni! — mondja és folyton odafigyel a tehénbőgésre. Délután négy óra felé jár az idő. A nap lassan ereszkedik le, a távoli bércek mögé. A kötözőállomáson a dolgozó fiatal orvosnak jó szolgálatot tesz most a lángban álló falu. De ma nincs sok sebesült, aki van is, vitézül bírja szenvedését, saját lábán megy a kocsihoz, mely a tábori kórházba készül szállítani a betegeket. Csak egy főhadnagynak jutott ki a nagy bajból. Hajnal óta viaskodott az ellenséggel, míg egyszer éppen lába előtt robbant fel egy srapnell. A főhadnagy elájult és mikor harc után eszméletre térítették, csupán könnyei adtak választ a hozzáintézett kérdésekre. Elvesztette beszélőképességét, csak sírni tudott. Mielőtt elszállítják a sebesülteket, azok meleg, jószű levest kapnak. Ott főzi a tábori szakács a rögtönzött konyha üst óriásaiban. A legénység tejfeles krumpli levest kap és disznópörköltet galuskával. A tisztek liba és kacsa pecsenyét és palacsintát. Kedves udvariassággal engem is meghívnak egy kis kóstolóra és aki házigazdámnak csapott fel, nevetve meséli: — Vigyázzon, még ágyubömbölésiben is lehet ma része. Az én zászlóaljamnál varázsszó a palacsinta. Valahányszor palacsintát jelentett be a szakács, nem ebédelhettünk, mert párbajra hívott az ellenség! Az üstökből pogány tömjénként száll fölfelé a forró ételek párája. Illata közelebb csalogatja, nyugalomba ringatja az immár üszkös romokiban heverő falucska öregeit, asszonyait, gyerekeit. Legnagyobb részük csak a közeli erdőségekbe menekült és most lassan, bátortalanul visszaszállingózuk. Lépésük, tekintetük, amivel feldúlt otthonukat nézik, olyan, mint a riadt állaté. Szavukat sem hallani, megadják magukat sorsuknak. Sokáig laktam a Felvidéken, beszélek tótul egy kicsit, megkérdezem az egyik öregembert, hogy tudja-e, miért van ez a háború, miért ölik egymást az emberek? Bólint a fejével: — Tudom, panye, — mondja, —, megölték a magyar királyfit a szerbek és a muszka meg segített nekik. A fiamtól tudom, aki a háborúban van, ő írta haza, neki a generális mondta. Vigasztalásul a katonák, különösen a magyar fiúk, étellel kínálják a leégett falu lakásait és enni kapnak az orosz foglyok is, akik szuronyos katonák őrizete alatt, egy csoportba verődve álldogálnak. Széles vállú, zömök alakok, háromszögletes, előreugró, kemény homlokuk alatt elkeseredett villogással vág felénk a szemük. Kaukázusiak. Prémes kucsmájuk mélyen fülükre van húzva. Egy liszteszsákon ül az orosz tiszt, akit a katonákkal együtt fogtak el. Az folyton cigarettázik . . . Egy cseh főhadnagynak a mieink közül hirtelen ötlete támad. Valamicskét tud oroszul és tudományával odalép a foglyok elé, megparancsolja nekik, hogy énekeljenek. Azok rámeresztik mélyen ülő, lángoló szemüket és mozdulatlanul hallgatnak. A főhadnagy emeltebb hangon, boszosan ismétli felszóllítását, ekkor az orosz tiszt is rákiált katonáira keményen, harsányan és most már felcsendül a magyar bércek között A vízi molnár Elgondolható, ha az ember ellenséges vidéken egyedül jár és ha van is hátán turniszter, a vállán pedig puska, mégis különös érzés fogja el ilyenkor a szürkemundéros tartalékost. Vén káplár vagyok. Amolyan tizenhárompróbás legény, de görbült lábbal és össze-visszakötözött nyakkal és nem minden aggodalom nélkül tekintgettem szerte-széjjel, hogy hol látok meg valami csavargó kozákot vagy szimatoló cserkeszt. Uton voltam a rzezsowi kórház felé. A San mellől jöttem és útközben a lengyel lakosság nem éppen megnyugtató feleleteket adott kérdéseimre. Mondották, hogy a „moszkalik“ (így nevezik a lengelek az oroszokat) még láthatók itt is, meg amott is. Nagyon vágytam valami társaságra, legalább egy bajtársra, mert kettesben könnyebben lehetett volna úgy a gyaloglás nehézségeit és az egyedüllét kellemetlen érzéseit elviselni. Két napig kellett várni, míg az én nagy egyedüllétem megszűnt. Megláttam az,árokban egy felborult szekeret meg egy megvadult kis szürke orosz lovat, de ott feküdt az árokban a kocsis is, egy tüzér, egy baka pedig ott hevert mellette. A tüzér is, a baka is súlyos betegek voltak. A tüzér láztól piros arccal feküdt az árokban, erős tüdőgyulladása volt a fiúnak, a bakának (aki tanító volt) a karja volt keresztül lőve. Kegyetlenül szidták a rusznyák kocsist, aki nem vigyázott és felbontotta őket. Segítettem nekik a kocsist szidni és helyrehozni a felborított és összetörött szekeret. Mikor ílészek" lettünk a nagy munkával, felkapaszkodtunk mi három jó vitézek a rozoga szekérre ás indultunk nagy vágtatással Rzezsow felé. ( Mién háromt Mim kesettünk és már estére hajlott az idő. Úgy számítottunk, hogy éjfél előtt beérünk Rzezsowba. Egy nagy erdőn kellett keresztülmennünk. Már este nyolc órakor ránkszakadt az éjszaka. A kocsisunk az folyton aludt az utón, a tüzér pedig nehezen, lihegve lélegzett. A szekerünk nagyokat zökkent, az eső megeredt, mi pedig dideregve húzódtunk a köpenyegünkbe és némán bámultunk bele a koromsötét éjszakába. Házak között döcögött el a szekerünk. Mint később megtudtuk, Nowa- Ves volt. A falu végén folyik el a Visztok nevű folyó, melynek igen magasak a partjai. Ezeket köti össze egy fahíd, melyet a mieink a visszavonuláskor fölrobbantottak. Ezt azonban — úgy látszott — nem tudta a mi rusznyákunk és ebből aztán baj is lett. Nagyon közel lehettünk a parthoz, amikor a közvetlen közelünkben ijesztően hatalmas dördülésekkel, gyors egymásutánban néhány lövés ropogott. Ijedten kaptunk a lábunk között szorongatott, mindig töltött fegyvereink után, de bizony nem vehettük semmi hasznukat, mert a mi szürkénk a lövésektől megbokrosodva, belevitt bennünket szekerestől-mindenestől a Wistokba. Hanyatt-homlok gurultunk le a magas partról, de egy kis igen hideg fürdőn kívül — csodálatosképpen — nem történt semmi bajunk. A kocsis és a szürke ló azonban eltűnt, lehet, hogy megszöktek vagy elvitte az ár mind akettőjüket. Nagy nehezen felkapaszkodtunk a partra és botorkálva, tapogatódzva kutattunk valami hajlék vagy födél után, ahol meggémberedett , tagjainkat fölmelengessük. A tüzér bajtársat félig vittük, én és a tanító, félig pedig a maga lábán járt. Nem messze tőlünk mindig távolodó lódobogás hallatszott, és nem eredhetett am, leadtak néhány lövést abban az irányban, ahonnan a mi szekerünk zörgése hallatszott. Üres, tárva-nyitva álló házak között végre egy olyan házhoz értünk, amelyiknek az ajtaja be volt zárva. Zörgettünk. Többször és nagyon sokáig. Végre megmozdult valami az ajtó mögött és erős férfihang kérdezte, hogy ki van odakint. Szépen zengő lengyel nyelven kérdezte, hogy mik vagyunk és mit akarunk? Mondottuk: „sebesült katonák vagyunk.“ „Milyenek“ — kérdezte a lengyel — „ausztriáci, vagy moskáli“ ? Nagyon fáztunk már, türelmetlenül kiáltottam vissza, hogy igenis, ausztriáci és uherszki vojákok vagyunk, öreg, csak nyisd már ki az ajtót Jó meleg szobába jutottunk egy Galíciába szokatlanul tiszta pitvaron keresztül Egy haloványan égő lámpa fényénél két ágyat láttunk a szobában. Az egyikben egy piciny leánygyermek aludt édesen, mellette az édesanyja, egy igen csinos lengyel menyecske, belépésünkkor felült az ágyban és rémült arckifejezéssel bámult reánk. A másik ágyban egy kisfiú ült kurta ingecskében és az apját hívogatva, keservesen sirdogált. De nemsokára eltűnt a rémület az arcokról, a menyecske ropogós tüzet rakott a búbos kemence szájánál és mosolyogva jelentette, hogy ugyan kevés cukorral, de annál forróbb teával fog szolgálni néhány perc múlva. Addig is szárítsuk meg a mi vizes, már félig megfagyott ruháinkat. Megmelegedtünk, azután pedig lassacskán mindannyian összebarátkoztunk a kis pólyák családdal. A nowapresi vízimolnár volt a házigazdánk, 45 éves, csinos ember, típusa a szép lengyel férfiúnak. Sokat beszélt nekünk az apjáról, az öreg szabadságról, világ IWS. dzecaa^at IS. ^