Világ, 1915. február (6. évfolyam, 32-59. szám)

1915-02-01 / 32. szám

!kárpáti offenzivánk már túlhaladt a határon ás előrejutott a galíciai területen is. Az Erdőskárpátokban néhány a szo­­ros magaslatok ót északra fekvő állásért folyik a harc. Je­zidánál és a Duna­ecnél tüzérsé­­gütik sikerrel harcol, az ellenség több lövészárkot kénytelen volt ki­­üríteni. A A németek Lovitztól keletre az oro­szok ellenük intézett támadását visszaverték. Flandriában tegnap tüzérségi harcok voltak. Arrastól északnyugatra a németek kiverték a franciákat lö­­vészárkaikból. Cettinje felett több repülőgépünk jelent meg és bombákat dobott le a mon­tenegrói fővárosra. Jó bolgár távirati iroda jelentése sze­rint a bolgár kormány jegyzéket intézett Szerbiához a határszélen történt incidensek miatt, amely al­kalommal szerb katonák bolgár te­rületen rálőttek macedóniai mene­külőkre. Jiz U. 21. tengeralattjáró elsülyesztette a Bon Grunchon angol gőzöst Jín­­gol jelentések szerint ez a tenger­alattjáró egy másik gőzöst is elsü­­lyesztett. A török hadsereg egyik oszlopa elér­kezett a Szuezi csatornához és an­nak közelében Port-Saidtól délre több helységet elfoglalt. Aranypatakok Sopánkodnak az emberek, hogy nagy a drágaság. Régóta panaszkodtak már ezen. Olyan régi a panasz, mint maga a világ, öreg urak ülnek az ámbi­­tuscan, pipával a szájukban s beszélnek a boldok időről, mikor még négy kraj­cár volt egy liter bor és szalonnának, kenyérnek, húsnak oly mesésen olcsó­­ volt az ára, mint a népmesékben. Majd­ s nem ingyen élt a világ. A háborúval ha­sonlóan vagyunk. A régi-régi múltban az emberek úgyszólván potyára vere­kedtek. Mibe került a keresztes vitézek felszerelése és élelmezése a mai katona felszereléséhez és élelmezéséhez képest. Átalakult a háború. Mindent magáb­a öltött, amit az új kultúra megteremtett, mindent elvitt magával a táborba, ami kényelmest, használhatót talált a laká­sunkban, a gyárainkban, a laboratóriu­munkban, a villanyvilágítástól és a tele­fontól kezdve egészen az autóig és az aeroplánig, mindent, mindent. Ez pedig­­ roppant sok pénzbe kerül. Innen van,­­ hogy a modern halom nagyon drága.­­ Amily különbség van a közép­kori­­ átlag ember csekélyke igénye, leves-­­ hús ebédje és ól-szerű vacka, meg egy mai grand seigneur finom passziója, tíz­­fogásos dinéi*-je és fürdőszobás lakása közt, oly szédítő, oly össze­hasonl­í­thatat­lan, oly roppant a különbség a régi és a mai háború közt, amely csak néhány megszorítás által emberségesebb a régi­nél, alapjában ugyanaz ami volt, ötszáz évvel és ezer évvel és ötezer évvel ez­előtt. Az angolok, akik a háborút kizáróan pénzügyi manipulációnak tekintik, fe­hér papíron fekete plajbászszal kiszá­mítják, mennyibe kerül a világháború? Sorkba kerül, n­agyon-nagyon sokba ke­rül. Ines Guyot, az angol pénzügyi sza­k­­­­író érdekes adatokat közöl arra vonatk­­­kozóan, hogy a háború eddigi hat hó­napja 87 milliárd shillingbe került, az orosz-japán háború ára 56 milliárd, s a krími háború óta valamennyi háború csak 56 milliárdot emésztett fel. J. W. Hirst, angol közgazdász pedig kiszá­mítja, hogy a világnak egyetlen háborús nap 200 millió márkát kóstál. Minthogy ebbe az összegbe nincsenek beleszá­mítva a semleges államok költségei, a háború által felperzselt falvak, városok veszteségei, a meztelen emberélet ára — mert ennek is van ára: az angol élet­biztosító­ társaságok 16.000 márkára be­csülik— körülbelül azt mondhatjuk,­­ hogy a háború egyetlen órája egymillió­­ márkába kerül Vagyon egy óra és va­­­­gyon egy perc, egy másodperc és min­­­den lélegzetvétel is. Ezen a vagyonon­,­­ ha a­z orosz-francia klikk nem­ idézi fel a háborút, meg lehetett volna menteni az emberiséget, meg lehetett volna oldani a szociális kérdést végérvénye­sen, mindenkinek jó,­­új cipőt, tisztes­séges lakást, házat, földet, boldogságot lehetett volna adni, a földből egy boldog kertet, paradicsomot varázsolni. A háborúban nemcsak a vérpatakok Képek a háborúból Jó Világ tudósítójától. Ez a borzalmasan szép szín­játék, melyet a világ kultúrnépei most végigjátszana­k, nem­­csak a hadit­örténet számára fog adatokat szol­gáltatni­, de kimer­­t­heten anyag lesz piktorok­nak, íróknak egyformán. Megragadóbb szín­­vegyü­lőket el se lehet képzelni, mint amilyet az országútról ad a huszá­rcsoport, amelyik a hadosztályparancsnok előtt táborozik. Korom­sötét éjszaka. Halovány férfyfoltnak látszik a füstfátyolon keresztül a tá­borláz, melynek va­lami kísérteties reflexet ad a honvédhuszárok vörös nadrágja, az alakok felső teste teljesen beleolvadva az éjszakáiba. A decemberi ködös, nedves éjjel egyébként nei rak a huszárok érdekes csoportját emeli ki feljegyzéseimből, de egy mulatságos kis történetet is eszembe juttat az „öreg huszárról“. A Szegedről és környékéről rekvirált pirhós szekerek, lovaik között ráakadtam egy érdekes alakra, akiről ugyan nem gondoltam, hogy vallam­­­skor a történetem hőse lesz, de mégis megjegyeztem magamnak, mert tipiku­san beleilleszkedett abba a szedett-vedett ván­­dorcigánytársaságba, amiből az ezredtrén a háborúban összekerül. „Az öreg huszár­ hivatalos neve polgári kocsis, akit a hadiszolgáltatásról elnevezett tör­vény szeszélye vetett közibénk. Valamelyik szegedi vagy szőregi gazda küldte el a kocsi­jával, lóvá vad, mert hát az öreg alföldi gazda sehogyse érzett magában kedvet arra, hogy­ megnézze közelebbről ezt a sáros, véres Galí­ciát. Kiemelte hát a szegedi városháza környé­kén kaszinózó Földnélküli Jánosok közül az öreget, aki most már hatvan körül jár, de valamikor csakugyan mint huszár szolgálta fenn Boszniában a királyt s odaajándékozván neki a kocsit, meg a lovakat, elküldte maga helyett fuvarosnak. Az öreg huszár boszniai élményei mellett — melyet éjszakánként sokszor elmesélt a fiataloknak — főleg arról volt nevezetes és arra a tulajdonjogaira volt nagyon büszke, hogy az egész táborban ő tudta a tüzet legjob­ban megrakni. A legnagyobb társaság mindig az ő tüze körül heverészett. Nem hiába volt olyan büszke erre a tu­dományára, ez is volt a legérzékenyebb ol­dala. Egyik nedves, hideg éjszaka, amikor ki­fáradva, éhesen körülálltuk a tüzet, hogy sza­lonnát pirítsunk vacsorára, meg is haragudott rám az öreg, amikor összeszidtam, mert éppen akkor dobott egy odvas fadarabot a tűzre, amikor már egészen elkészült volna a vacso­ránk, amelyik beleesett a füstbe és pernyébe. Nem tartott azonban sokáig a harag. De en­nek a kibékülésnek története van. Erősen esteledett már, amikor az ezred vonatja, — az élelmiszert és muníciót szállító kocsik — tábort vertek az országút mentén. Kiálltam a tábor szélére s onnan néztem a sürgést-forgást, közben végigsiklott a tekinte­tem a közeli domboldalon, melyen túl már alighanem az ellenség tanyázott. Egyszer csak látom, hogy a sötétben elsiklik mellettem egy alak. Az Öreg huszár volt. Fejsze volt a vállára támasztva. Úgy látszik, hogy tűzre valót rekvi­­rál. Mellette vagy kétszáz lépést az erdővel bo­rított domboldal felé, de közben meggondolta a dolgot s csak az országút mentén lévő fának, vágta neki a fejszéjét. Abban a pillanatban, amikor a fa eldőlt, egyszerre, mintha a föld­ből nőttek volna ki, közrefogta négy-öt szu­­ronyos katona. Az öreg rémületében és meg­­lepetésében megállt egy helyben, úgy lökdös­­ték előre maguk előtt a katonák. No, ebből nem kis baj lesz. Utánuk siet­tem. Amint utánuk lépkedek, hallom, hogy magyarázza a vén huszár, hogy nincsenek rossz szándékai. Ezeknek ugyan magyaráz­hatta. Csehek voltak az istenvoltak. Vitték be egyenesen a parancsnoksághoz. Közben mu­togatták nekik a katonák a kezükkel, a nyaka felé tapogatva, hogy micsoda sors vár rá. A parancsnokságon kiderült, hogy az öreg éppen azt a fát vágta ki, melyre a tábori telefon drótja volt akasztva. Jelentkeztem a lisztnél, aki az öreget vallatta; igazoltam a vén huszárt, akit szabadon is engedtek. Vissza­mentem vele a táborhoz. Az egész után nem lehetett szavát venni, csak amikor már a mi embereink között érezte magát, tört belőle ki a szó, amúgy magyarosan, huszárosan kö­­rülgarnírozva: — Mondtam mindig, hogy csak bajt csi­nál ez a beszélődrót. De száradjon el a kezem, ha én még egyszer tüzet rakok ebben az el­átkozott országban, még ha egész erdő is lesz előttem. Be is tartotta a szavát. Készséggel teljes, sizett minden parancsot, de se szép szóval.­ Hífdtí&efc felvételnek gta&r****, VI. évfolyam 1915 Budapest, HÉTFŐ február 1. 32-ik szám

Next