Világ, 1915. február (6. évfolyam, 32-59. szám)
1915-02-01 / 32. szám
!kárpáti offenzivánk már túlhaladt a határon ás előrejutott a galíciai területen is. Az Erdőskárpátokban néhány a szoros magaslatok ót északra fekvő állásért folyik a harc. Jezidánál és a Dunaecnél tüzérségütik sikerrel harcol, az ellenség több lövészárkot kénytelen volt kiüríteni. A A németek Lovitztól keletre az oroszok ellenük intézett támadását visszaverték. Flandriában tegnap tüzérségi harcok voltak. Arrastól északnyugatra a németek kiverték a franciákat lövészárkaikból. Cettinje felett több repülőgépünk jelent meg és bombákat dobott le a montenegrói fővárosra. Jó bolgár távirati iroda jelentése szerint a bolgár kormány jegyzéket intézett Szerbiához a határszélen történt incidensek miatt, amely alkalommal szerb katonák bolgár területen rálőttek macedóniai menekülőkre. Jiz U. 21. tengeralattjáró elsülyesztette a Bon Grunchon angol gőzöst Jíngol jelentések szerint ez a tengeralattjáró egy másik gőzöst is elsülyesztett. A török hadsereg egyik oszlopa elérkezett a Szuezi csatornához és annak közelében Port-Saidtól délre több helységet elfoglalt. Aranypatakok Sopánkodnak az emberek, hogy nagy a drágaság. Régóta panaszkodtak már ezen. Olyan régi a panasz, mint maga a világ, öreg urak ülnek az ámbituscan, pipával a szájukban s beszélnek a boldok időről, mikor még négy krajcár volt egy liter bor és szalonnának, kenyérnek, húsnak oly mesésen olcsó volt az ára, mint a népmesékben. Majd s nem ingyen élt a világ. A háborúval hasonlóan vagyunk. A régi-régi múltban az emberek úgyszólván potyára verekedtek. Mibe került a keresztes vitézek felszerelése és élelmezése a mai katona felszereléséhez és élelmezéséhez képest. Átalakult a háború. Mindent magába öltött, amit az új kultúra megteremtett, mindent elvitt magával a táborba, ami kényelmest, használhatót talált a lakásunkban, a gyárainkban, a laboratóriumunkban, a villanyvilágítástól és a telefontól kezdve egészen az autóig és az aeroplánig, mindent, mindent. Ez pedig roppant sok pénzbe kerül. Innen van, hogy a modern halom nagyon drága. Amily különbség van a középkori átlag ember csekélyke igénye, leves- hús ebédje és ól-szerű vacka, meg egy mai grand seigneur finom passziója, tízfogásos dinéi*-je és fürdőszobás lakása közt, oly szédítő, oly összehasonlíthatatlan, oly roppant a különbség a régi és a mai háború közt, amely csak néhány megszorítás által emberségesebb a réginél, alapjában ugyanaz ami volt, ötszáz évvel és ezer évvel és ötezer évvel ezelőtt. Az angolok, akik a háborút kizáróan pénzügyi manipulációnak tekintik, fehér papíron fekete plajbászszal kiszámítják, mennyibe kerül a világháború? Sorkba kerül, nagyon-nagyon sokba kerül. Ines Guyot, az angol pénzügyi szakíró érdekes adatokat közöl arra vonatkkozóan, hogy a háború eddigi hat hónapja 87 milliárd shillingbe került, az orosz-japán háború ára 56 milliárd, s a krími háború óta valamennyi háború csak 56 milliárdot emésztett fel. J. W. Hirst, angol közgazdász pedig kiszámítja, hogy a világnak egyetlen háborús nap 200 millió márkát kóstál. Minthogy ebbe az összegbe nincsenek beleszámítva a semleges államok költségei, a háború által felperzselt falvak, városok veszteségei, a meztelen emberélet ára — mert ennek is van ára: az angol életbiztosító társaságok 16.000 márkára becsülik— körülbelül azt mondhatjuk, hogy a háború egyetlen órája egymillió márkába kerül Vagyon egy óra és vagyon egy perc, egy másodperc és minden lélegzetvétel is. Ezen a vagyonon, ha az orosz-francia klikk nem idézi fel a háborút, meg lehetett volna menteni az emberiséget, meg lehetett volna oldani a szociális kérdést végérvényesen, mindenkinek jó,új cipőt, tisztességes lakást, házat, földet, boldogságot lehetett volna adni, a földből egy boldog kertet, paradicsomot varázsolni. A háborúban nemcsak a vérpatakok Képek a háborúból Jó Világ tudósítójától. Ez a borzalmasan szép színjáték, melyet a világ kultúrnépei most végigjátszanak, nemcsak a haditörténet számára fog adatokat szolgáltatni, de kimertheten anyag lesz piktoroknak, íróknak egyformán. Megragadóbb színvegyülőket el se lehet képzelni, mint amilyet az országútról ad a huszárcsoport, amelyik a hadosztályparancsnok előtt táborozik. Koromsötét éjszaka. Halovány férfyfoltnak látszik a füstfátyolon keresztül a táborláz, melynek valami kísérteties reflexet ad a honvédhuszárok vörös nadrágja, az alakok felső teste teljesen beleolvadva az éjszakáiba. A decemberi ködös, nedves éjjel egyébként nei rak a huszárok érdekes csoportját emeli ki feljegyzéseimből, de egy mulatságos kis történetet is eszembe juttat az „öreg huszárról“. A Szegedről és környékéről rekvirált pirhós szekerek, lovaik között ráakadtam egy érdekes alakra, akiről ugyan nem gondoltam, hogy vallamskor a történetem hőse lesz, de mégis megjegyeztem magamnak, mert tipikusan beleilleszkedett abba a szedett-vedett vándorcigánytársaságba, amiből az ezredtrén a háborúban összekerül. „Az öreg huszár hivatalos neve polgári kocsis, akit a hadiszolgáltatásról elnevezett törvény szeszélye vetett közibénk. Valamelyik szegedi vagy szőregi gazda küldte el a kocsijával, lóvá vad, mert hát az öreg alföldi gazda sehogyse érzett magában kedvet arra, hogy megnézze közelebbről ezt a sáros, véres Galíciát. Kiemelte hát a szegedi városháza környékén kaszinózó Földnélküli Jánosok közül az öreget, aki most már hatvan körül jár, de valamikor csakugyan mint huszár szolgálta fenn Boszniában a királyt s odaajándékozván neki a kocsit, meg a lovakat, elküldte maga helyett fuvarosnak. Az öreg huszár boszniai élményei mellett — melyet éjszakánként sokszor elmesélt a fiataloknak — főleg arról volt nevezetes és arra a tulajdonjogaira volt nagyon büszke, hogy az egész táborban ő tudta a tüzet legjobban megrakni. A legnagyobb társaság mindig az ő tüze körül heverészett. Nem hiába volt olyan büszke erre a tudományára, ez is volt a legérzékenyebb oldala. Egyik nedves, hideg éjszaka, amikor kifáradva, éhesen körülálltuk a tüzet, hogy szalonnát pirítsunk vacsorára, meg is haragudott rám az öreg, amikor összeszidtam, mert éppen akkor dobott egy odvas fadarabot a tűzre, amikor már egészen elkészült volna a vacsoránk, amelyik beleesett a füstbe és pernyébe. Nem tartott azonban sokáig a harag. De ennek a kibékülésnek története van. Erősen esteledett már, amikor az ezred vonatja, — az élelmiszert és muníciót szállító kocsik — tábort vertek az országút mentén. Kiálltam a tábor szélére s onnan néztem a sürgést-forgást, közben végigsiklott a tekintetem a közeli domboldalon, melyen túl már alighanem az ellenség tanyázott. Egyszer csak látom, hogy a sötétben elsiklik mellettem egy alak. Az Öreg huszár volt. Fejsze volt a vállára támasztva. Úgy látszik, hogy tűzre valót rekvirál. Mellette vagy kétszáz lépést az erdővel borított domboldal felé, de közben meggondolta a dolgot s csak az országút mentén lévő fának, vágta neki a fejszéjét. Abban a pillanatban, amikor a fa eldőlt, egyszerre, mintha a földből nőttek volna ki, közrefogta négy-öt szuronyos katona. Az öreg rémületében és meglepetésében megállt egy helyben, úgy lökdösték előre maguk előtt a katonák. No, ebből nem kis baj lesz. Utánuk siettem. Amint utánuk lépkedek, hallom, hogy magyarázza a vén huszár, hogy nincsenek rossz szándékai. Ezeknek ugyan magyarázhatta. Csehek voltak az istenvoltak. Vitték be egyenesen a parancsnoksághoz. Közben mutogatták nekik a katonák a kezükkel, a nyaka felé tapogatva, hogy micsoda sors vár rá. A parancsnokságon kiderült, hogy az öreg éppen azt a fát vágta ki, melyre a tábori telefon drótja volt akasztva. Jelentkeztem a lisztnél, aki az öreget vallatta; igazoltam a vén huszárt, akit szabadon is engedtek. Visszamentem vele a táborhoz. Az egész után nem lehetett szavát venni, csak amikor már a mi embereink között érezte magát, tört belőle ki a szó, amúgy magyarosan, huszárosan körülgarnírozva: — Mondtam mindig, hogy csak bajt csinál ez a beszélődrót. De száradjon el a kezem, ha én még egyszer tüzet rakok ebben az elátkozott országban, még ha egész erdő is lesz előttem. Be is tartotta a szavát. Készséggel teljes, sizett minden parancsot, de se szép szóval. Hífdtí&efc felvételnek gta&r****, VI. évfolyam 1915 Budapest, HÉTFŐ február 1. 32-ik szám