Világ, 1915. március (6. évfolyam, 60-90. szám)

1915-03-14 / 73. szám

8 1915. március 14. VILÁG­ zottabbsín meg kell cáfolnom az ámtánt „si­kereit“, amelyek nem egyebek, mint a sajtó fantasztikus kitalálásai. Az ellenséges hatal­mak készülnek a Dardanellák ellen való szárazföldi támadásra, de ha ez is oly erővel történik, mint a tengeri, akkor a száraz­földi számottevő török hadsereggel még csak nem is kísérelhetné meg az ak­ciót. A szárazföldi támadó hadseregnek a szárasz öbölben kellene partraszállania s a Boulair-vonalon át kellene áttörnie, ami eddig még teljesen lehetetlennek bizonyult. A török hadvezetőségnek annyi katonailag kiképzett anyag áll rendelkezé­sére, hogy a kisázsiai partok megtámadható helyeire megfelelő számú csapatokat ren­delnének. Abban az esetben azonban, ha az antant seregének netán mégis sikerülne szárazföldön megtámadni a Konstantiná­­polyhoz vezető úton elhelyezett, legjobban kiképzett katonáinkat, el lehet készülve az irtózatos elkeseredett ellentállásra, amely szilárd meggyőződésem szerint teljes meg­semmisülésével végződnék. A Dardanellák eddig sértetlenek. A véderő elsőrangú tüzér­ség, amelynek katonái és tisztjei egyaránt kitűnő képzésnek. Az orosz flotta munkája A Milli a főhadiszállás következő jelenté­sét közli: Tegnapelőtt az orosz flotta, fölhasználva azt az időt, amely alatt könnyű hajórajunk az orosz partvidéken cirkált, lövöldözte Kilimir, Zunguldak, Kozlu és Erekil kikötőket. Zumgul­­dahiban a francia kórházat és a francia nego­d tizenöt házát tönkretették a lövedékek, a ki­kötőiben per­ig elsüllyesztették a Taxiaria nevű görög hajót. Egy ellenséges torpedónaszád, amey a kikötőhöz akart közeledni, ütegeink lőtávolába került és ennek lövedékeitől találva, Ereklibe vonult vissza. A görög negyedben öt­ven régi faépítményt az ellenség lövedékei föl­­gyújtotta­k. Egy orosz hajózási társaság igazga­tója, a­ki görög ember, megsebesült, felesége és két gyermeke életüket vesztették. A Prinzessa Giovannia olasz gőzös az oroszok által zsák­mányul ejtetett. A Néva gőzös, a Heibeli, Ada és Pressia gőzösök a kikötőben elsüllyedtek, a legénység megmenekült. A négy említett ki­kötő hat óra hosszáig tartó bom­bázásának eredménye csak annyi volt, hogy a török lakos­ság és katonaság közül összesen hét ember megsebesült. A Gunaris-kom­ány bemutatkozása A cenzúra semmiféle kommentárt sem engedélyez Venizélosz bukását előidéző esemé­­nyekről. Ámbár az ostromállapotot törvénye­sen nem hirdették ki Athénben, mégis a görög főváros az ostromállapotban lévő város képét mutatja. Athénben a helyzet az utolsó hu­szonnégy órában teljesen megenyhült. A Gunaris-kabinet csütörtökön mutat­kozott be a kamara előtt. A Görög­ország semlegességére vonatkozó kor­mány­nyilatkozat felolvasása zavar­talanul ment végbe. A kamara várt feloszlatása nem következett be, csu­pán a Háznak 30 napra való elnapo­lását jelentették be. Római jelentés közül: Gunaris kormánya alkotmányos munkáját már megkezdte. A par­lamentben Venizelosz tanácsára párthívei kö­zül sokan jóakaratúlag fogják nézni munkáját, sőt támogatni is fogják, hacsak politikájával később ellent­étbe nem jutnak. Ha a parla­menti többség mégse tartana vele, ak­­kor rövid elharpolás után val­ószínűileg feloszlatják a Házat. Konstantin király Vilmos császártól, aki sógora, saját kézirású levelet kapott. Athén—Szófia és Athén—Bukarest között az új kormányekiölk vezetésével élénk tárgya­lások folynak, amelynek eredményei azonban ismeretlenek. A háborút azok is vívják, akik itthon vannak. Spóroljunk a munícióval, az életemmel Ingyen-kenyér Délután három órakor a Podmaniczky­ utcá­­ban. Csatakos, ködös az idő, korán alkonyodik. A vasúti töltés felől kövéren, sűrűn szál a szén­füst a házaik felé. Vonatokat tolatnak, mozdonyok sípolnak, vasúti emberek füttyszó mellett lóbálják a piszkos piros jelzőzászlót. A Máv­ birodalmát a forgalmas utcától elválasztó kerítésen innen két kü­lönös csoport vonja magára a járókelők figyelmét. Tarkakendős, vásott ruhájú asszonyok állnak kato­nás rendben, sűrű tömegben két szabályos négy­szöget alkotva. A csoportosulásban rendszer van: az egyik négyszög csupa asszony, a másikban min­den asszony karján van egy gyermek is. Két rend­őr vigyáz, hogy tévedés ne essék, de nincs szükség a hivatalos közegekre, tudja minden asszony, hová kell állnia, nem tolakodik, nem keres jobb helyet, odaáll a többi mellé és néz, várakozó szemmel, csendesen tekint előre a túlsó oldalon lévő épü­letre. Szürkefalu sarokház, az oromzatán fekete kő­­szfinksz néz titokzatos szemeivel a messzeségbe. A kapu fölött és a ház sarkán vöröskeresztes fehér zászló csüng a vadon, a szövetjét már fakóvá tette a pesti levegő. Podmaniczky­ utca 45. A magyar szabadkőművesség háza ez a palota, amelynek ter­meiben most sebesült és beteg katonákat ápolnak gyengéd, szerető testvéri kezek. A háború megvál­toztatta az egész palota képét, az ünnepélyes ter­mekben az asztalok helyén fehér ágyak sorakoz­nak, fehér lett minden, a falak, a függönyök, az egészség tiszta színe dominál mindenütt. A kapu mellett az utcáról tágas üzlethelyiség nyílik. Ennek a képét nem változtatta meg a há­ború. A cégtáblája egyszerű, kopottas, mint a régi, kipróbált nagy üzletekhez illik, amelyeknek nincs szükségük cifra, üveges, aranybetűs cégérre. „In­gyen-kenyér“ a feliratú név helyett, évek hosszú sora óta hirdeti hogy szegény emberek, aki csak jelentkezik, szerető kezektől nyújtott kenyeret kap itt a napnak bizonyos szakában. Kevés üzlet van a fővárosban, amelynek forgalma akkora volna, mint az „Ingyendsenyér“ Podmaniczky­ utcai he­lyisége. Az utca túlsó felén álló asszonyok a kenyér­osztás megkezdésére várnak. Jó darab ideig tart még, amíg rájuk kerül a sor. Előbb a gyermekek következnek. Melléjük nem kell rendőrt kiren­delni, úgyis hiábavaló volna. Rendetlenül szállin­góznak kisebb-nagyobb rajokban, csa­k a helyiség bejárata előtt fogóznak össze, hogy illedelmes csöndben járuljanak a korlátok mögött álló pult elé, ahol három hölgy adogatja a rohamosan fogyó kenyérkaréjokat a messziről nyújtott kezekbe. Odaát egyre sűrűsödik az asszonyok csoportja, le­hetnek már vagy ezren is, itt pedig egyre tart a végtelen sor: a felhangon csiripelő, vonnyadt testű kis­pesti verebek falanxja, szüntelen ostrom alatt tartja a ken­yér osztó­ asztalt, amelynek lapját újra meg újra rakják tele frissen vágott, egyforma ka­réjok tornyaival. Senkitől sem kérdezik, ki fia, ki lénya, mi a neve, hol lakik. A kenyérért nyúló kéz beszél itt és a kenyeret adó szív ad rá feleletet A put fölött a falon bádogtábla hirdeti: „Isten nevé­ben“. Ez a fehérre meszelt helyiség minden dísze. A gyermekek pedig — öt éves a legkisebb, tizen­négy a legidősebb köztük — mint valami örö­kös imádságot suttogják elmenőben: „köszönöm szépen“. * Négy óra tájban elapad a gyermekek sora. Az utcára vezető ajtónál álló fiatalember —­ a ne­mesen működő egyesület tisztviselője — jelenti: nyolcszázhatvanegy gyerek volt ma. Nyolcszázhat­­vannegy karéj kenyér került kiosztásra alig egy órán belül. Következnek az asszonyok. Előbb az anyák. Nagy kendőkbe burkolt apróságot szerít mind­egyik magához. A legtöbbje mindennapos vendég lehet: az apróság messziről nyújtja maszatos kis kezét az asztalnál működő első hölgy felé. A járni nem tudó kisgyerek is kap egy karéj kenyeret, ugyanakkorát, mint előbb a nagyobbak. Az anyja csak az asztal végén kapja meg a porcióját: egy nagy darab kenyérvéget, jófajta „serdi“-t, meg egy karéjt hozzá. — Hány gyereke van asszonyság? — kérdem az egyik beesett arcú, fiatal menyecskétől. — Három, kérem. Kettő már itt járt, ez a legkisebb. — Hát az ura? — Galíciában van. Katona. Majd minden másodiknak katona a férje. Akié nem az: iparos, napszámos — jedem tag munka nélkül. Ráncos képű, hajlott hátú asszony ballag a hosszú sortján. A karján szőkefürtü, kékszemü, sápadt kis gyerek. — A maga gyereke ez? — kérdem rámutatva. — Az enyém bizony. Van még odahaza is — Hát azok mért nem jönnek ide? — Elkéstek mai, munkában voltak. Máskor, eljönnek ők is. — És a férje? — Kórházban van, kérem, ágyúgolyó érte a lábát Galíciában. Fiatal gyerekleány cipel nagy erőlködéssel egy apróságot. Mosolyogva kérdi tőle az egyik hölgy: — Csa­k nem a te gyereked, kislány? — Isten ments, — felel nevetve, — a kis húgom. Beteg az anyánk, helyette jöttem én. Megkapja a kijáró adagot Hatszáznyolcvanhat asszony és kisgyerek ka­pott kenyeret és utánuk még ötszáztizennégy asíz­, szony, gyerek nélkül, vette át a maga kenyér­­adagját. őszhaju, töpörödött anyóka tipeg. Aláza­tosan köszönget mindenkinek, látszik, régi vendég. — Mióta jár id­e, asszonyság? — Négy éve, könyörgöm. — Nem úgy értem Most, az idén. — Augusztus óta, könyörgöm. Minden nap. Nagy áldás ez a kenyér. — Árián jó-e? — Hogy jó-e? De még mennyire. Csak az a baj, hogy alig látunk hozzá, már a végét járja-1 kevés. De h­át több, mint a semmi. — Hányan jamna­k hozzá? — Hát én, meg a lányom, a fiam, az unokám özigtegyasssszony vagyok. — És a neje? — A lányom is özvegyasszony. Takarítani jár, nyolc forintot kap egy hónapra. A fiam mázolósegéd, de már két hónapja nincs munkája, a kis unokám iparostanonc. Majdnem ilyenforma a többi helyzete­­a Ka­tona­ asszonyok, özvegyek, sokgyermekes anyák, öregek, fiatalok, szomorúak, a koraiknál idősebb­nek látszik mindegyik. A város minden részéből jönnek id­e nap-nap után. Ki az Angyalföldről, ki a Csikagóból, a hatodik és hetedik kerület mellék­utcáiból és a város legszélső perifériáiról. Évek hosszú sora óta folyik a kenyérosertás a Podimiamniczky­ utcáb­an. A nagyszerű, emberbaráti intézmény eszméje is ott született meg, ahonnan annyi sok más könnyet feitörlő, szomorúságot mu­lasztó nemes gondolat indult tetté válva áldásos munkára. Az ingyen kenyér intézményét a „Neu­­schloss régi hívek“ szrabnak a műves - pálho­g­y terem­tette meg sok évvel ezelőtt Azóta megerősödött is mint önálló egyesület az „Ingyenkenyér-egylet“ folytatja munkáját a magyar szabadkőművesség és a magyar társadalom egyéb tényezőinek ál­­o­­zatkészségéből. — Máskor csak a téli hónapokban, osztunk ke­nyeret, — mondja az egyesület egyik vezetője, aki a kiosztásnál felügyelt — a háború kitörésével azonban elhatároztuk, hogy rögtön megkezdjük az osztást és folytatjuk a háború egész tartama alatt. Augusztus tizenötödike óta, immár kerek hét hó­napja megy ez így minden nap. Naponként négy­ötszáz egész kenyér kerül kiosztásra. Az itteni he­lyiségen kívül Kőbányán és Óbudán is van fiók-­ kiosintónk és mi látjuk el kenyérrel az összes haj­léktalanok menhelyeit a fővárosban. A liszthiány kelem­etlenség­ától a főváros jóvoltából megsza­badultunk: minden héten megkapjuk a szükséges lisztm­erén­yiségről szóló utalványt amelyek heten-­­ként felváltva más majamhoz szólnak. Naponként: tíz-tizenöt zsák lisztből készít kenyeret az egyesü­let pékje. Most természetesen kevert lis­ztet hasz-­ nálunk, de a kenyér kitűnő, ízletes, mert mindig egy nappal előbb készül a másnapra szolgáló merényiség. Megizlettük a kenyeret: ugyanolyan, mint amilyent ma a legjobb péküzletekben, vendéglők­ben lehet kapni. — Csak egy bökkenő van. — folytatta a na­pos egyesületi tag — mikor augusztusban elkezd­tük a kenyérosztást, nem számítottunk a lisztdrá­­gnással és az egyre növekvő kerepesne, így most már régen túl vagyunk egy évre megszabott büd­­zséiek keretein és aggodalmasan nőlünk a jövő elé. Ki tudja, kibírja-e anyagi erőnk a háború­ megpróbáltatásait ? Erre a kérdésre a közönségnek kell megadnia a feleletet Az „Ingyen kenyér“ natty és nemes munkájának nem szabad megszűnnie. A magyar társadalomnak, amely teljes megértéssel, igaz ön­zetlenséggel és messzemenő áldozatkészséggel tám­­­ogat­ja a háborús jótékonysági intéz­ényeink­et minden eszközzél lehetővé kell tennie hogy azok, akik nap-nap után hűségesen megtelemnek a­ Podmaniczky­ utca egyszerű üzletkebbisége előtt, hogy azok az apró kis pesti gyerekek, akik anyjuk karján ülve nyújtják apró kezeiket a kopott asz­­­tal mögött álló hölgyek felé, ne maradjanak ke­nyér nélkül egy napra sem.­ ­ Vasárnap Beosztással éljünk! Takarékoskodjunk a liszttel és a kenyérrel.

Next