Világ, 1915. július (6. évfolyam, 181-211. szám)
1915-07-01 / 181. szám
« 1915. junusuL A VILÁG rendelkezési joga ellen, ásni nem egyéb, mint igen rossz következményekkel járó diktatúra. Számosan, akik segédkeztek ama diktatúra megalapozásárál, most megtámadják bukott bálványukat. Szóló nem kívánja, hogy Lloyd George is ilyen bukott bálvány legyen. A szónok éjjel 10 óra 55 percig beszélt, mire Lloyd George néhány rövid megjegyzése után a javaslatot második olvasásban elfogadták és az ülést berekesztették. Ágyuharc az Alpesekben . Kriegspresse-Expositor 13., június 20. 1t Világ haditudósítóidtól szölgykatlan. Előttünk, mögöttünk, körülöttünk hegyek. Sziklás magas hegyek. Zöld pázsit nem nő rajtuk, fa nincs már a csúcsaik felé, csak barnás szürke szikla, a dolomiton fajt évezredek patinája. Cikk-cakkos sziklák, ahogy, innen a völgyből nézem szeszélyes, kesze-kusza vonal, mint a villám cikkázása olyan össze-vissza, olyan különös. Lejebb fenyvesek, erdők, ritkás fa, néhány ház, legelésző lovak, pihenő katonák, csöndes tábor, a konyha körül magyar legények tréfálkoznak. A nap élesen, erősen tűz a völgykatlanba, a barnás sziklák felisszák sugarai hevét és visszasugározzák a völgy gyér fái, virágai, ritkás rétei közé. Füllesztő meleg, a homlokra kiül a verejték, lankadt bágyadtság vesz erőt az emberen, ólmos fáradtság. Az ég izzó azúrkékje szinte vakít és alig lehet ránézni oda a faeredélyes sziklákra, olyan erős a fény a meleg visszasugárzása. Fenn a sziklákon fehér foltok, csillogó, verőfényben úszó fehér foltok, hómezők. Ezüstösen fehér bárányfelhők úsznak a sziklák fölött s nem látni, holvégződik a hegy, hol kezdődik a felhő, hol végződik a hómező és hol kezdődik az azoros kékség. Tikkasztó, fülledt meleg, fáradtan csüggednek el a rét gyér sárga és kék virágai, a boglár és a zsába, összecsukják helyüket, nem kell a méh csíkja sem, alusznak. Tikkasztó, fülledt meleg, végtelen barnás sziklák, tépett testű csúcsok, mintha a villám baltája hasogatta volna meg őket, csipkézett hegygerinc, ameddig a szem ellát, a levegő nem mozdul, ember, állat, virág elnémul, a bogár nem zümmög, a darázs nem dong a levegőben. Tikkasztó, fülledt meleg, legjobb lenne lefeküdni, legjobb lenne aludni, aludni sokáig, aludni mélyen, álmok, látomások nélkül. Mély, ünnepi csönd. A hegyek, a fák, a völgy, a virág, a házak alusznak. Tropikus idele van most az Alpeseknek. Mély ünnepicsönd, az ég azúrja, mint a tenger sima tükre olyan és a fehéres bárányfelhők sem mozdulnak. Szellő nem jár, madár nem jár, mintha valami ismeretlen és nagy dolog elkövetkezését várná minden. Mély ünnpei csönd . . . Az a cikk-cakkos vonal odafönn a hegygerincen, az a csipkézett vonal sokat jelent most. Ott a hegygerinc mögött sziklafalak alatt vannak a katonáink. Sziklafalak alatt, hőmérők mellett, sziklák között, valahol ott, ahol az ég az útja kezdődik, ahol már a bárányfelhő úszik. Ott most magyar bakák állanak, magyar honvédek és az a vonal most a győzelmet, az életet, a dicsőséges magyarságot jelenti a győzelmet, az életet, a létezésünket jelenti, mert ott a csipkézett hegygerinc mögött másik gerinc kezdődik és azon olasz katonák állanak. Innen a völgyből látni egy távoli bomba csúcsot. Azon is olasz katonák állanak. Sacro egoizmusról, fel nem szabadított Olaszországról beszéltek nekik, ők szegények elhitték, otthagyták városaikat és mezőiket, eljöttek ide az Alpesek közé, sokan jöttek, sok-sok százezer, azt mondták nekik, hogy menjenek Bécsbe, ők elindultak, itt a hegyek között rettentő üdvözlet várta őket. Arról a csipkézett szélű hegygerincről a magyar bakák halálos üdvözléssel köszöntötték őket s az olasz ájult csodálattal bukott vissza. Ilyen hangokat ő még sohasem hallott és neki azt mondták, hogy a monarchia katonái már februárban elfogytak, nem maradt belőlük semmi, az orosz mind elfogyasztotta és a négyágú olasz csillagot, Savoys jelvényét meg lehet hordozni Klagenfurtig, Laibachig, Grácig, Bécsig, Budapestig. S végig a határon mindenütt volt egy csipkézett szélű hegygerinc és mindenünnen halálos üdvözletek várták őket. A tisztek akkor kiabáltak, hogy éljen a megnagyobbodott Olaszország, avanti, avanti, az olasz katonák nekirohantak a szikláknak, macskaügyességgel kúsztak rajtuk, csákánynyal, kötéllel, bottal kúsztak a szikláikon, azt kiabálták savoya, avanti és egyéb dolgot is, lődöztek, rengeteg sokat, aztán kifogyott a lélekzetük, csöndesen, fáradtan, verejtékben úszva másztak, kúsztak, kapaszkodtak tovább és a csipkézett szélű hegygerincen csönd volt és nem hallatszott egyetlen lövés sem. Akkor újra kiáltoztak, avanti, avanti, az ungarák elfogytak a sok lődözéstől, nagyszerű, győztünk, már csak harminc lépésnyire van a hegy, mindjárt fönn leszünk rajta, mindjárt győzünk, már csak ötven lépésnyire van a hegy. Akkor valami érces, kemény parancsszó hallott, utána rettentő sortűz, borzalmas sortűz, az alpini halálordítással bukott le a sziklák feneketlen szakadékaiba, új sortüzek, rettentő üvöltés, az alpinik vadul ordítoztak, hogy mind meghalunk és csákánynyal, bottal, kötéllel kúsztak le a sziklákról, sokan lezuhantak a nagy sietségben, eldobták a puskát, hogy könnyebben kúszhassanak lefelé, néhányan dermedt rémülettel felnéztek még a hagyre s láthatta, hogy az ungari most kikönyököl a sziklák körül, céloz, lő, tölt, céloz, lő, tölt, alpinik véresen, borzasztó üvöltéssel buknak le a sziklák közé és aki megmenekült és visszamehetett, még a fülében érzi a golyók fütyülését, a bajtársai halálordítását és dobogó szívvel, ájult lélekkel töpreng azon, mit jelent az, hogy az anyád istenit, tallián. Valamelyik ungarheze ezt kiáltotta utána. Az a cikk-cakkos vonal most a határok védelmét jelenti és a szakadozott csúcs ott szembe, az ellenséget, a hűtlenséget, az árulást, az olaszt, aki ránk tört . . . A nap vakító erővel, tűz, az ég azoros(kékben izzik, mozdulatlan, néma csönd. Mintha minden aludna. Aztán egyszerre elnyújtott, tompa dörgés, rajjongó üvöltés, elnyújtott, hosszú, mély, panaszos üvöltés, mintha ezer gyerek üvöltene fel egyszerre. Hosszan, hosszan hangzik a gyötrelmes, panaszos hang, aztán csönd, elhallgat és odafenn a szakgatott, kopár, távoli csúcs fölött egy bárányfelhővel több kanyarog. Magyar tisztek között állok, napbarnított, heves szavú, erős férfiak között. , — Ez a srapnel jól ült — mondja mosolyogva az egyik tiszt. Pontosan a hegycsúcs fölött és a felhője olyan, mintha valami ragadozó madár nyújtaná ki karmait a csúcs fölé. És most egyik lövést követi a másik. Jajjong az ég, jajjongnak a hegyek, percekig hallatszik itt minden dördülés, irtózatos itt az ágyúszó. Kétezer méter magas hegyek, visszhangos sziklák, minden dördülés hosszan, panaszosan üvölt végig a hegyek és sziklák között, megakad a szakadékokban, sokszoros erővel verődik vissza, tovább száll, a sziklák visszhangja olvad belé, a dörgés és süvítés egybeolvad, mintha dübörgő szekerek robognának végig a mennyboltozaton. Olyan itt az ágyúszó, mint a mennydörgés, mintha az ég zendülne meg tőle. Kis bárányfelhők kóvályognak ott a csúcs felett, egyre több bárányfelhő és ezeknek a magja ércből van és ólomból. — Hol vannak az ágyúink? — Nézzen jól körül. — Körülnéztem már, nem látok semmit. — Hát körülöttünk vannak az ágyúink. Előttünk és mögöttünk, jobbról és balra tőlünk, de úgy el vannak rejtve a sziklák között, hogy nem látni őket. Itt öt esztendeig lehet keresni egy-egy ágyút és nem lehet még sem rátalálni. A vezényszavakat ide hallani, hallom a magyar tüzérek élcelődését, nótáját, hogy körül csillagos az ég, majd eszedbe jutok még, de nem látni semmit. A tüzéreink nagyszerűen értik a mesterséget, tíz hónap alatt jól kitanulták. Most mindennél hatalmasabb, irtózatosabb dörrel, nem lehet megrendülés nélkül hallani, utána, mintha az égnek kellene megrepednie és a csúcs ott olyan, mintha tűzhányó lenne, amelynek most nyílott meg a krátere. Nehéz, barnás fekete füstfelhő csap fel, magasan, mintha az égig érne, szinte várja az ember, mikor indul meg a lávafolyam a hegyről a rettentő kráterből. — Ott százméteres körzetben élő ember nem maradt és tán ezer lépésnyire is megsebesült valaki egy sziklaszilánktól — mondja csöndesen egy magyar tiszt. .. S még el sem oszlott a hatalmas gránát nehéz füstfelhője, már új krátert nyit meg a hegyen egy új gránát és olyan furcsa, amint a levegőégben a gránát barnásfekete, nehéz füstrongyai találkoznak a srapnell ezüstösen fehér, lágy felhőjével. Kétezer méter magasban kóvályognak, utaznak az ágyúgolyók, most már nincs lehetetlen, hisz derűs éjszakákon itt már úgy látszik, mintha a golyó a csillagok közt utazna és a Göncöl szekerénél robbanna fel . . . . ■ Éles, hideg szél száguld végig a völgyön, a tikkasztó forróság egyszerre őszi esték hűvösségévé változott, a lankadt virágok kelyhe kinyílik és panaszosan hajlonganak a ritkás erdők fái. Vad erővel nyargal a szél, mintha a sziklákat akarná ledönteni, a hegyeket meg- rázni, onnan a csúcs felől hirtelen száguldással nehéz sötétszürke felhők jönnek, repülnek, sötétek, acélos kékségűek, eltűnik a csúcs, az acélkék tömeg repül tovább, eltűnik a csipkézett szélű hegygerinc, eltűnnek a csúcsok, a hómezők, ködfelhő omlik le a völgybe, nem látni semmit és a panaszos, jajjongó ágyudörgés, a golyók végzetes, halálos sikolya szinte belevérzik a szál üvöltésébe. Köd, felhő burkolja a hegyeket, a nap eltűnt, alkonyi homály van, dörögnek az ágyuk és a szél üvöltése is olyan, mintha ezer gyerek sima. Most vörös lángsugár cikkezik végig a hegyeken, a villám nyomán hosszas, panaszos dördülés, gyötrelmes, panaszos üvöltés, percekig hallatszik, irtózatos itt a mennydörgés, megakad a szakadékokban, a hegyek és sziklák között, sokszoros erővel verődik vissza, tovább száll, új szikláik visszhangja olvad bele, mintha dübörgő szekerek robognának az égboltozaton. A harc és vihar vitáznak egymással az Alpesekben és puskaropogás, gépfegyverkattogás rongyait hozza a szél a felhők közül. Az ágyú és mennydörgés vitázik, egymással szakadva, sűrű cseppekben zuhog az eső. Alkonyi sötét, a szél panaszos üvöltése, már nem is lehet tudni, melyik mennydörgés és melyik ágyuszó. A természet és a harc vihara hangversenyes egymással. A-tf-1-41' • ...» — Tüzet szüntetni — hangzik a parancs —, a felhőktől nem látnak a megfigyelők s a villámlás zavarja a telefont. Magyar Lajos. Csütörtök ---------------------------------------------------- A Világ telefonszámai: Szerkesztőség: 58—00 Felelős szerkesztő: 81—58 Közgazdasági rovat 95—01 Kiadóhivatal: 81—90 Nyomda: József 18—52