Világ, 1915. július (6. évfolyam, 181-211. szám)

1915-07-01 / 181. szám

« 1915. junus­uL A VILÁG rendelkezési joga ellen, ásni nem egyéb, mint igen rossz következményekkel járó diktatúra. Számosan, akik segédkeztek ama diktatúra megalapozásárál, most megtámadják bu­kott bálványukat. Szóló nem kívánja, hogy Lloyd George is ilyen bukott bálvány legyen. A szó­nok éjjel 10 óra 55 percig beszélt, mire Lloyd George néhány rövid megjegyzése után a ja­vaslatot második olvasásban elfogadták és az ülést berekesztették. Ágyuharc az Alpesekben­ ­. Kriegspresse-Expositor 13., június 20. 1t Világ haditudósítóidtól szölgykatlan. Előttünk, mögöttünk, kö­rülöttünk hegyek. Sziklás magas hegyek. Zöld pázsit nem nő rajtuk, fa nincs már a csúcsaik felé, csak barnás szürke szikla, a dolomiton fajt évezredek patinája. Cikk-cakkos sziklák, ahogy, innen a völgyből nézem szeszélyes, kesze-kusza vonal, mint a villám cikkázása olyan össze-vissza, olyan különös. Lejebb fenyvesek, erdők, ritkás fa, néhány ház, lege­lésző lovak, pihenő katonák, csöndes tábor, a konyha körül magyar legények tréfálkoznak. A nap élesen, erősen tűz a völgy­katlanba, a barnás sziklák felisszák sugarai hevét és visszasugározzák a völgy gyér fái, virágai, rit­kás rétei közé. Füllesztő meleg, a homlokra kiül a verejték, lankadt bágyadtság vesz erőt az emberen, ólmos fáradtság. Az ég izzó azúr­kékje szinte vakít és alig lehet ránézni oda a faere­délyes sziklákra, olyan erős a fény a me­leg visszasugárzása. Fenn a sziklákon fehér foltok, csillogó, verőfényben úszó fehér foltok, hómezők. Ezüstösen fehér bárányfelhők úsz­­nak a sziklák fölött s nem látni, hol­­végződik a hegy, hol kezdődik a felhő, hol végződik a hómező és hol kezdődik az azoros kékség. Tikkasztó, fülledt meleg, fáradtan csügged­nek el a rét gyér sárga és kék virágai, a bog­lár és a zsába, összecsukják helyüket, nem kell a méh csíkja sem, alusznak. Tikkasztó, fülle­dt meleg, végtelen barnás sziklák, tépett testű csúcsok, mintha a villám baltája haso­gatta volna meg őket, csipkézett hegygerinc, ameddig a szem ellát, a levegő nem mozdul, ember, állat, virág elnémul, a bogár nem züm­mög, a darázs nem dong a levegőben. Tik­kasztó, fülledt meleg, legjobb lenne lefeküdni, legjobb lenne aludni, aludni sokáig, aludni mélyen, álmok, látomások nélkül. Mély, ünnepi csönd. A hegyek, a fák, a völgy, a virág, a házak alusznak. Tropikus idele van most az Alpeseknek. Mély ünnepi­­csönd, az ég azúrja, mint a tenger sima tükre olyan és a fehéres bárányfelhők sem mozdul­nak­. Szellő nem jár, madár nem jár, mintha valami ismeretlen és nagy dolog elkövetkezé­sét várná minden. Mély ünnpei csönd . . . Az a cikk-cakkos vonal odafönn a hegy­gerincen, az a csipkézett vonal sokat jelent most. Ott a hegygerinc mögött sziklafalak alatt vannak a katonáink. Sziklafalak alatt, hő­mérők mellett, sziklák között, valahol ott, ahol az ég az útja kezdődik, ahol már a bárány­felhő úszik. Ott most magyar bakák állanak, magyar honvédek és az a vonal most a győzel­met, az életet, a dicsőséges magyarságot je­lenti a győzelmet, az életet, a létezésünket je­lenti, mert ott a csipkézett hegygerinc mögött másik gerinc kezdődik és azon olasz katonák állanak. Innen a völgyből látni egy távoli b­omba csúcsot. Azon is olasz katonák állanak. Sacro egoizmusról, fel nem szabadított Olasz­országról beszéltek nekik, ők szegények elhit­­ték, otthagyták városaikat és mezőiket, eljöt­tek ide az Alpesek közé, sokan jöttek, sok-sok százezer, azt mondták nekik, hogy menjenek Bécsbe, ők elindultak, itt a hegyek között ret­tentő üdvözlet várta őket. Arról a csipkézett szélű hegygerincről a magyar bakák halálos üdvözléssel köszöntötték őket s az olasz ájult csodálattal bukott vissza. Ilyen hangokat ő még sohasem hallott és neki azt mondták, hogy a monarchia katonái már februárban el­fogytak, nem maradt belőlük semmi, az orosz mind elfogyasztotta és a négyágú olasz csilla­got, Savoys jelvényét meg lehet hordozni Kla­genfurtig, Laibachig, Grácig, Bécsig, Buda­pestig. S végig a határon mindenütt volt egy csipkézett szélű hegygerinc és mindenünnen halálos üdvözletek várták őket. A tisztek akkor kiabáltak, hogy éljen a megnagyobbodott Olaszország, avanti, avanti, az olasz katonák nekirohantak a szikláknak, macskaügyesség­gel kúsztak rajtuk, csákánynyal, kötéllel, bot­tal kúsztak a szikláikon, azt kiabálták savoya, avanti és egyéb dolgot is, lődöztek, rengeteg sokat, aztán kifogyott a lélekzetük, csöndesen, fáradtan, verejtékben úszva másztak, kúsztak, kapaszkodtak tovább és a csipkézett szélű hegygerincen csönd volt és nem hallatszott egyetlen lövés sem. Akkor újra kiáltoztak, avanti, avanti, az ungarák elfogytak a sok lő­­dözéstől, nagyszerű, győztünk, már csak har­minc lépésnyire van a hegy, mindjárt fönn le­szünk rajta, mindjárt győz­ünk, már csak öt­ven lépésnyire van a hegy.­­ Akkor valami érces, kemény parancsszó hallott, utána rettentő sortű­z, borzalmas sor­­tűz, az alpini halálordítással bukott le a szik­lák feneketlen szakadé­kaiba, új sortüzek, rettentő üvöltés, az alpinik vadul ordítoztak, hogy mind meghalunk és csákánynyal, bottal, kötéllel kúsztak le a sziklákról, sokan lezu­hantak a nagy sietségben, eldobták a puskát, hogy könnyebben kúszhassanak lefelé, néhá­­nyan dermedt rémülettel felnéztek még a hagyre s láthatta, hogy az ungari most kikö­nyököl a sziklák körül, céloz, lő, tölt, céloz, lő, tölt, alpinik véresen, borzasztó üvöltéssel buknak le a sziklák közé és aki megmenekült és visszamehetett, még a fülében érzi a golyók fütyülését, a bajtársai halálordítását és dobogó szívvel, ájult lélekkel töpreng azon, mit jelent az, hogy az anyád istenit, tallián. Valame­lyik ungarheze ezt kiáltotta utána. Az a cikk-cakkos vonal most a határok védelmét jelenti és a szakadozott csúcs ott szembe, az ellenséget, a hűtlenséget, az árulást, az olaszt, aki ránk tört . . . A nap vakító erővel, tűz, az ég azoros­­(kékben izzik, mozdulatlan, néma csönd. Mintha minden aludna. Aztán egyszerre el­nyújtott, tompa dörgés, rajjongó üvöltés, el­nyújtott, hosszú, mély, panaszos üvöltés, mintha ezer gyerek üvöltene fel egyszerre. Hosszan, hosszan hangzik a gyötrelmes, pana­szos hang, aztán csönd, elhallgat és odafenn a szakgatott, kopár, távoli csúcs fölött egy bárányfelhővel több kanyarog. Magyar tisztek között állok, napbarnított, heves szavú, erős férfiak között. , — Ez a srapnel­ jól ült — mondja mo­solyogva az egyik tiszt. Pontosan a hegycsúcs fölött és a felhője olyan, mintha valami ragadozó madár nyúj­taná ki karmait a csúcs fölé. És most egyik lövést követi a másik. Jajjong az ég, jajjong­­nak a hegyek, percekig hallatszik itt minden dördülés, irtózatos itt az ágyúszó. Kétezer mé­ter magas hegyek, visszhangos sziklák, min­den dördülés hosszan, panaszosan üvölt végig a hegyek és sziklák között, megakad a szaka­dékokban, sokszoros erővel verődik vissza, tovább száll, a­ sziklák visszhangja olvad belé, a dörgés és süvítés egybeolvad, mintha dübörgő szekerek robognának végig a menny­­boltozaton. Olyan itt az ágyúszó, mint a mennydörgés, mintha az ég zendülne meg tőle. Kis bárányfelhők kóvályognak ott a csúcs felett, egyre több bárányfelhő és ezeknek a magja ércből van és ólomból. — Hol vannak az ágyúink? — Nézzen jól körül. — Körülnéztem már, nem látok semmit. — Hát körülöttünk vannak az ágyúink. Előttünk és mögöttünk, jobbról és balra tő­lünk, de úgy el vannak rejtve a sziklák kö­zött, hogy nem látni őket. Itt öt esztendeig lehet keresni egy-egy ágyút és nem lehet még sem rátalálni. A vezényszavakat ide hallani, hallom a magyar tüzérek élcelődését, nótáját, hogy kö­rül csillagos az ég, majd eszedbe jutok még, de nem látni semmit. A tüzéreink nagyszerűen értik a mesterséget, tíz hónap alatt jól kita­nulták. Most mindennél hatalmasabb, irtózato­­­sabb dörrel, nem lehet megrendülés nélkül hallani, utána, mintha az égnek kellene meg­repednie és a csúcs ott olyan, mintha tűz­hányó lenne, amelynek most nyílott meg a krátere. Nehéz, barnás fekete füstfelhő csap fel, magasan, mintha az égig érne, szinte várja az ember, mikor indul meg a lávafolyam a hegyről a rettentő kráterből. — Ott százméteres körzetben élő ember nem maradt és tán ezer lépésnyire is meg­sebesült valaki egy sziklaszilánktól — mondja csöndesen egy magyar tiszt. .­­. S még el sem oszlott a hatalmas gránát nehéz füstfelhője, már új krátert nyit meg a hegyen egy új gránát és olyan furcsa, amint a levegőégben a gránát barnásfekete, nehéz füstrongyai találkoznak a srapnell ezüstösen fehér, lágy felhőjével. Kétezer méter magasban kóvályognak, utaznak az ágyúgolyók, most már nincs lehetetlen, hisz derűs éjszakákon itt már úgy látszik, mintha a golyó a csillagok közt utazna és a Göncöl szekerénél robbanna fel . . . . ■ Éles, hideg szél száguld végig a völgyön,­ a tikkasztó fo­rróság egyszerre őszi esték hű­vösségévé változott, a lankadt virágok kelyhe kinyílik és panaszosan hajlonganak a ritkás­ erdők fái. Vad erővel nyargal a szél, mintha a sziklákat akarná ledönteni, a hegyeket meg-­ rázni, onnan a csúcs felől hirtelen száguldás­sal nehéz sötétszürke felhők jönnek, repülnek, sötétek, acélos kékségűek, eltűnik a csúcs, az acélkék tömeg repül tovább, eltűnik a csipké­zett szélű hegygerinc, eltűnnek a csúcsok, a hómezők, ködfelhő omlik le a völgybe, nem látni semmit és a panaszos, jajjongó ágyu­­dörgés, a golyók végzetes, halálos sikolya szinte belevérzik a szál üvöltésébe. Köd, felhő bur­kolja a hegyeket, a nap eltűnt, alkonyi homály van, dörögnek az ágyuk és a szél üvöltése is olyan, mintha ezer gyerek sima. Most vörös lángsugár cikkezik végig a hegyeken, a villám nyomán hosszas, panaszos dördülés, gyötrel­­mes, panaszos üvöltés, percekig hallatszik, ir­tózatos itt a mennydörgés, megakad a szaka­dékokban, a hegyek és sziklák között, sok­szoros erővel verődik vissza, tovább száll, új szikláik visszhangja olvad bele, mintha dü­börgő szekerek robognának az égboltozaton. A harc és vihar vitáznak egymással az Al­pesekben és puskaropogás, gépfegyverkattogás rongyait hozza a szél a felhők közül. Az ágyú és mennydörgés vitázik, egymással s­­zakadva, sűrű cseppekben zuhog az eső. Alkonyi sötét, a szél panaszos üvöltése, már nem is lehet tudni, melyik mennydörgés és melyik ágyuszó. A természet és a harc vihara hangversenyes egymással. A-tf-1-41' • ...» — Tüzet szüntetni — hangzik a parancs —, a felhőktől nem látnak a megfigyelők s a villámlás zavarja a telefont. Magyar Lajos. Csütörtök ---------------------------------------------------- A Világ telefonszámai: Szerkesztőség: 58—00 Felelős szerkesztő: 81—58 Közgazdasági rovat 95—01 Kiadóhivatal: 81—90 Nyomda: József 18—52

Next