Világ, 1915. szeptember (6. évfolyam, 243-272. szám)

1915-09-19 / 261. szám

* Vj»«4nutp r—-------------------------------------------------------­. Egy szocialista szapitész Tarnovtól Ivangorodig A háború első napján már útban volt a harc­térre. És csak most tért vissza néhány napi pihe­nőre. Kárpitossegéd és nagyon szereti a foglalko­zását. Tamilt, szervezett munkás, ismeri a Marx értékelméletét, Ricardo közgazdasági tanát. A há­borúba nem vitt mást magával, csak társadalom­­tudománynyal foglalkozó könyveket és kottákat. Műkedvelő énekes is és — ő mondja — a harcté­ren nagy sikert aratott fellépéseivel. Ideadta a naplóját, hogy lapozzak benne- Ér­dekes kézikönyv. Egyszerű szavak benne, amelyek mégis olyan sokat mondanak a szenvedésekről és az örömökről, amelyek végigszántják a mi kato­náink lelkét. Az elindulástól kezdve minden nap­ról hosszabb-rövidebb feljegyzések vannak a könyvben. Néhány napról beírt feljegyzésit szószerinti hű­séggel lekö­zlünk: 1914 szeptember 26. Galíciában, Otpork­ov lengyel városban va­gyunk. A falu közepén tizenkét kápolna a templom körül. Máskor a vallás szolgálatában állanak, most katonák táboroznak bennük. Várjon, van-e még vallás és vallásosság. A lélek és a szív legyen tiszta s nemes, érzéseink legyenek igazak: ez a legszebb vallás. Még most is azt mondom: a vérözönön ke­reszt­ül is eljut majd a hatalomhoz egyszer az em­berszeretet. Akkor megnyúl az élet, tavasz lesz, a nap piros fényt vett a földre. Háborúban vagyunk, nekem is teljesítenem kell feladataimat. A társaim feladata a verekedés, én a sebeket gyógyítom. Ta­tám azért prédikálom most is az emberszeretetet? Nem, hanem mert szocialista vagyok. A jót, az iga­zat akarom. A tizenkét kápolnnis faluban egy napot töltöt­tünk négyein és aztán mentünk csapatunk után. Útközben a przamyslki Sanitäts-Anstalt vendégek voltunk. Tamovban megállapodtunk, amíg kint hallunk csapatunkról. Szeptember 11. Ma végre ráakadtunk csapatunkra, amelytől nem a mi hibánkból maradtunk el. Vagy hat napig teljesen tétlenségre voltunk kárhoztatva mi négyen. Mérgelődtem a dolgon, mert tudom, hogy nekünk ott kell lennünk, ahol testvéreink küzdenek. Sok vér folyik most, bizton hiszem, hogy jó talajba hull. A lelkeket felszántja ez a vihar és majd ha mi metélünk otthonunkba, megteremtjük a szebb világi A gyermekek tanuljanak sokat, mindent! Ne higyjenek, hanem tudjanak. És minden rózsa viruljon, minden nő legyen boldog és tegye széppé az életet. A munkás fér­fiak pedig alkossanak na­gyot és hatalmasat, hogy legyen tökéletes az élet: ez a mi vágyunk itt, a harc füzében, ahol vas, tűz és láng működik. Ez a mi vágyunk itt, az oroszok földjén, ebben a kis, elhagyatott faluban, amely­nek Vlegyin a neve, örök a szegénysége, szomorú a sorsa békében és háborúban. Amíg minden falut bíborba nem von a mi új világunk. Október 3-án. Szombat. Délután 4 órakor Uliainov nevű orosz községire érkeztünk. Három napon és éjjelen át sok dolgunk volt, sohasem pihenhettünk, sohasem aludhattunk. Talán most majd pihenhetünk egy kicsit. Szomorú emlék köt ehhez a naphoz. Ma ér­kezett hozzánk az első kolerás beteg. Ha majd béke lesz örökké a világon, a kolerát is eltiporja a tudomány. Ez legyen a vigaszunk? Szomorú ez a mai dátum nekem. Pedig nekem nem kellene meg­indulnom semmin, hiszen én szanitész vagyok. Október 8-án. Tegnap csapataink bevonultak Sandomiersba, ahol az orosz csapatok erős ellen­állást tanúsítot­tak. Mi győztünk. Hogyan győztünk?! Az erőnkkel, a tudásunkkal, a lelkesedésünkkel, a bátorságunk­kal? Miért harcolsz, miért lelkesedsz úgy, kérdez­tem egy barátomat. A jövőért, a békéért, volt a válasza. Szocialista ő is. A népfölkelő honvédek vették be Sandomierst. Mentek előre, vitte őket a tűz és a lelkesedés. A társadalom legyen örökké hálás nekik. Saindomiers a mienk. Október 9-én. Békehírek hallatszanak. A főhadnagyunk kije­lenti a legénységnek, hogy a hadiállapot legföljebb e hónap 20-áig tarthat, azután megkezdődnek a béketárgyalások s a hadiállapot megszűnik. Mi járjuk a fejleményeket s bízunk a sikerben. 1 Ottói»« II­.i­-A legváltozatosabb hírek keringenek. A töb­biek között s azt is halljuk, hogy az oroszokat csa­pataink bekerítették, lőszerkészletük elfogyott. A mai napon négy orosz hadtest került fogsá­gunkba. Azt mondják, hogy ez a körülmény jelent­heti a háború végét. Október 11-én. Vasárnap. Már harmadnapja vagyunk e he­lyen, csak most tudom meg, hogy a helység neve Osztrovek. Hírlik, hogy az oroszok betörtek Ma­gyarországba, de már csapataink kizavarták őket. A földet meg kell őriznünk, én nem lelkesedem a hódításokért, de akarom, hogy az a föld, amelyen a mi népünk küzd és szenved, magyar föld marad­jon, és majd a szabadságot, meg a jólétet meg­teremtjük mi rajta, ha hazatérünk. Október 20-án, A segélyhely és egész gyógyító intézetünk nagy srapnellűzbe került. A csodával határos, hogy megmenekültünk. Közvetlen a gyalogsági zajvonal mögött vonultak el kocsijaink, sok-sok sebesültünk volt. Ez a háború. Áldozatok nélkül nincs győze­lem. És ahogy előttünk feküdtek a szívük vérét ontó katonák, szerettem volna fájdalmukat ma­gamra venni, bár olyan nyitott űr volna a szívem, hogy minden szenvedés odaköltözhetnék. Érdemes küzdeni, érdemes elvérezni? Majd megkapjuk a feleletet, csak jöjjön el a béke. Két orosz sebesült tiszt fekszik egymás mel­lett. Ellenségek nekem? Ha ellenségek is volnának, látom a nyilt kék szemüket, néha torzmosolyt va­rázsol­­arcukra telkük intelligenciája. Két orosz sebesült tiszt. Várjon érdemesek-e a megbecsü­lésre"! Talán cári szolgák, fenünk ás gyűlölök, par­­asztnyúzók. Mindegy. Sebesültek, legyőzőitek, em­berek, testvéreim. November 10. Rémes veszély ismét. A fegyvergolyónál, a srapnelnél jobban szedheti áldozatait, ha elveszít­jük fejünket. A sárga rém, a kolera. Szigorú pa­rancsokat osztogatnak s óvóintézkedések, történ­nek a járvány elfojtására. A legénység szublimátot kap. A hadseregünk modern, nagyszerű gépezete most itt is erős tevékenységbe fog. Ke®, hogy ered­ményes legyen a harcunk a nagy rémmel. November 27-én. Az orosz Olkuszban vagyunk, egy pékcsalád­nál. Nagyon kellemes csastod, elárasztanak bennün­ket a szeretet minden jelével. Három nagy leány: Szőres­, Róza, Tombile, egyik jobban igyekszik a másiknál, hogy a matyár katonák jó vacsorához s nyugalmas pihenőhöz jussanak. Nagy a drága­ság a faluban. Sokan éheznek. December 10., Olkusz. Egy olyan helyen voltam ma, ahol nagyon sok tanulságot szereztem Oroszország állapotáról. A Gorkij tolla kellene ahhoz, hogy amiket láttam, a maguk realitásában festeni tudjam. Este nyolc óra. Lassan ereszkedik le az lel­­foglalt városban az éjszaka köbe. Alig látni tíz lépésre, csak az, Klappenkommandó előtt sora­kozó automobilok karbid-lámpája világit. Itt ban­dukolok a kocsik között s már arra gondolok, hogy hazamegyek tábori szálláshelyemre. Kiérek a falu végére, a sebesültszállító vonathoz és ek­kor a vonat mögött egy különös külsejű házra leszek figyelmessé. Szinte kiválik a többi közül. A leomló vakolat, a kiálló táglák már kívülről el­árulják a nagy szegénységet és nyomort, amely bent lakozik. Egy aura ballagó orosz paraszt el­mondja, hogy ez a vitvilla csapszék, szerelem­­tanya. Csak nagysokára bontakoznak ki szemeim előtt a szobában elhelyezett tárgyak és alakok körvonalai. A sarokban egy fülke, piszkos lepe­dővel eltakarva, a függöny alól gyereksírás és asszonyi hangok hallatszanak. Két leány ül az asztalnál. Orosz parasztok a vendégek. Az egyik leánynak meg kell várnia, amin a másik vissza­tér a padlásról vendégével. Torzonborzas, szaká­­las muszka szedi a pénzt. Később tudom meg, hogy az egyik nő a saját leánya. Ebben a ret­tenetes atmoszférában egy asszony fekszik gyer­mekágyi lázban, az ágy mellett, piszkos fabölcső­ben, szalmán fekszik a poronty. Vájjon mi lesz ebből a nyerekből, ebben a veszedelmes levegőben, te borzasztó ország, véreskezü Miklós meggyötört birodalmai­n h.#***•'M December 22. Felejthetetlen napok. Rettenetes kínokat szen­vedek, pokoli fogfájásom van. Napona tíz órát marsolunk, annyira izzadok, hogy elfelejtem az elviselhetetlen hideget. Három napja alig ettünk. Egy muszka faluba jutottunk, ahol még a mil­liomos is éhen halhat. December 31. Egy nap választ el attól, hogy az évdátum egy­ számjegy­gyel megnagyobbodjék. Mint a ne­héz köd, titokteljesen ereszkedik le az új esztendő. Milliók várják elfogódott szívei, mikor érjük el a végleges győzelmet, mikor kél ki a tengerből a mi istenasszonyunk, a Világbéke? Azt mondják, hogy az oroszok Miskolcon vannak. Még ne lenyeli hát béke! Minek az olyan béke, amely újabb har­cot szít! Óh, 1914 . . . 1915. január 6. Négynapi fáradalmakkal teli utazás után átléptük a magyar határt. Ma reggel megteleped­tünk Iim­ező községben. De jól esett annyi kü­lönféle hajlék után magyar házban jutni pihenés­hez. Ma kaptuk meg a pozsonyi lelkes közönség szeretetadományá­t. Bizony örven­dtü­nk neki. Hát gondolnak ránk odahaza? A mieink emlékeznek reánk? A szakegyleteink ma is fennállanak. Sok a baj otthon, de van, aki letörölje a könnyeket. És szentül hisszük, hogy a magyar munkás többé nem lesz jogtalan. Vérrel vívtuk ki a jogot. Vér­rel védjük a hazát.­­ Január 9-ére. Egy napos pihenő után három napig mene­teltünk. Száma községben vagyunk. Lakást nem kaptunk, kollégámmal a zsidó templom egyik­­fülkéjében ütjük fel szállásunkat. Nagy az öröm. Az orosz visszavonul. Szinielőadást rendezünk. Január 15. Hazánkban a legmagasabb kárpáti hegységen, Cirókányfalu községben vagyunk. Annyi rengeteg katonaságot hoztak ide, hogy nem tudunk szállást, kapni Szerencsénkre találunk egy elhagyott épület­részt ablakok és ajtók nélkül. Azonnal inunká­hoz láttunk, hogy lakhatóvá tegyük a helyet. Ablakot és ajtót tákoltunk össze, a réseket szalmával és ron­gy­okkal tömjük be s jól besütünk. A nagy füsttől azonban nem lehet aludni. A visszavonuló oroszok a tűzhelyet is megrongálták. Mégis jobb ez a hely, mint a puszta ég alatt, betegeinknek mindent meg kell szereznünk, ők az elsők. Reggelre fehérek let­tek a mögöttünk levő hegyek. Hóban járunk. t - ' ^ V :X\ Január 24. Nagyon beteg vagyok, állandó lázas állagmű­­porban. Vizet nem iszom, talán meggyógyulok. Az előnyomulás nagyon sok akadály­lyal jár. Az üte­geket alkatrészekre szedik és szánkón vontatják fel az előttünk levő, hegyre, melyen az improvizált or­szágút 75 foknyi meredekséggel tekint le a hágai fedett völgybe. Most halljuk, toogyi az oroszok fel­gyújtották Lemberget. Lemberg lángokban áll, az oroszok visszavonulnak. A szép város! Január 27. Slólepel borítja a magas hegyormot. A v vlgy­­ből el-elnézzük a sikátoros hegyiúton feltörekvő tüzérütegeket. Egy félóráig is eltart, amig tíz pár lóval egy ágyút, vagy ágyurészt ■előbhrevisznek. Nagyon sokszor hallik a kommandó: „Schrill marsch!“ De bizony a Kolone csak áll. A hegy­oldalon magányos parasztkunyihó. Tüzérek jönnek be pihenni, amig az oszlop elindul. B. tűzmester örömmel szalad be a parasztházba s négy levelet oszt ki a fiuk között. Mikor kiosztotta, a magáét olvassa. Hirtelen elszomorodik. Két apró köny­­csepp gördül le az arcán. A fiuk észreveszik. — Mi az tűzmester úr? — kdi ezzü­k. — Szegény kis fiam — mondja — meghalt. Mikor eljöttem, semmi baja sem volt. Minden átmenet nélkül: — De menjünk, fiuk, indul a Kölönc. Március 1­1. Dereczky Góz­a mellett, galíciai községnél a harcvonaltól négy kilométerre három deszkaba­­lakik a sebesülteknek.* Mindég megtelik, sok a dolguk és a tél is pusztít. Én állandóan 37 fokos lázzal küzdtök, dolgozok, erősen tartom magam. Azt halljuk, hogy nemsokára erős offenzívába le­szünk. Éjjel is talpon vagyok. Május 14. Diadal! Az intézetünk most a fenyvesvölgyi vasúti állomás mellett áll. Arra várunk, hogy vo­nalra szánhassunk. Kevés a vagyon. Azt mondják, hogy Pirzemyslbe bevonultak csapataink. A foglyok száma 185.000. A tavaszi hadjáratban velünk a hadiszerencse. Ez a sikerek sikere. És a távolban már fölkel a nap, nyomában illatos virág fakad. Valamelyik költőnk írta ezt. Talán Csizmadia. Május 21. Új fejezethez jutottam. Megváltozott a hadi­­szintér. Kiszállani! Három napig utaztunk. Mielic község. Szállást keresünk. Egy kis leányka szalad elénk, majd elfut, mint az őzike s öt perc múlva jön egy kulcscsal, ajtót nyit nekünk. A házban orosz nyomok, szétrombolt kályha. A háznál egy öreg úr, aki Radomból menekült. Házát felégették az oroszok. Itt is előfordult, h­ogy elvettek az óra- VILÁG 1915. szeptember 19. 1®

Next