Világ, 1915. szeptember (6. évfolyam, 243-272. szám)
1915-09-19 / 261. szám
* Vj»«4nutp r—-------------------------------------------------------. Egy szocialista szapitész Tarnovtól Ivangorodig A háború első napján már útban volt a harctérre. És csak most tért vissza néhány napi pihenőre. Kárpitossegéd és nagyon szereti a foglalkozását. Tamilt, szervezett munkás, ismeri a Marx értékelméletét, Ricardo közgazdasági tanát. A háborúba nem vitt mást magával, csak társadalomtudománynyal foglalkozó könyveket és kottákat. Műkedvelő énekes is és — ő mondja — a harctéren nagy sikert aratott fellépéseivel. Ideadta a naplóját, hogy lapozzak benne- Érdekes kézikönyv. Egyszerű szavak benne, amelyek mégis olyan sokat mondanak a szenvedésekről és az örömökről, amelyek végigszántják a mi katonáink lelkét. Az elindulástól kezdve minden napról hosszabb-rövidebb feljegyzések vannak a könyvben. Néhány napról beírt feljegyzésit szószerinti hűséggel leközlünk: 1914 szeptember 26. Galíciában, Otporkov lengyel városban vagyunk. A falu közepén tizenkét kápolna a templom körül. Máskor a vallás szolgálatában állanak, most katonák táboroznak bennük. Várjon, van-e még vallás és vallásosság. A lélek és a szív legyen tiszta s nemes, érzéseink legyenek igazak: ez a legszebb vallás. Még most is azt mondom: a vérözönön keresztül is eljut majd a hatalomhoz egyszer az emberszeretet. Akkor megnyúl az élet, tavasz lesz, a nap piros fényt vett a földre. Háborúban vagyunk, nekem is teljesítenem kell feladataimat. A társaim feladata a verekedés, én a sebeket gyógyítom. Tatám azért prédikálom most is az emberszeretetet? Nem, hanem mert szocialista vagyok. A jót, az igazat akarom. A tizenkét kápolnnis faluban egy napot töltöttünk négyein és aztán mentünk csapatunk után. Útközben a przamyslki Sanitäts-Anstalt vendégek voltunk. Tamovban megállapodtunk, amíg kint hallunk csapatunkról. Szeptember 11. Ma végre ráakadtunk csapatunkra, amelytől nem a mi hibánkból maradtunk el. Vagy hat napig teljesen tétlenségre voltunk kárhoztatva mi négyen. Mérgelődtem a dolgon, mert tudom, hogy nekünk ott kell lennünk, ahol testvéreink küzdenek. Sok vér folyik most, bizton hiszem, hogy jó talajba hull. A lelkeket felszántja ez a vihar és majd ha mi metélünk otthonunkba, megteremtjük a szebb világi A gyermekek tanuljanak sokat, mindent! Ne higyjenek, hanem tudjanak. És minden rózsa viruljon, minden nő legyen boldog és tegye széppé az életet. A munkás férfiak pedig alkossanak nagyot és hatalmasat, hogy legyen tökéletes az élet: ez a mi vágyunk itt, a harc füzében, ahol vas, tűz és láng működik. Ez a mi vágyunk itt, az oroszok földjén, ebben a kis, elhagyatott faluban, amelynek Vlegyin a neve, örök a szegénysége, szomorú a sorsa békében és háborúban. Amíg minden falut bíborba nem von a mi új világunk. Október 3-án. Szombat. Délután 4 órakor Uliainov nevű orosz községire érkeztünk. Három napon és éjjelen át sok dolgunk volt, sohasem pihenhettünk, sohasem aludhattunk. Talán most majd pihenhetünk egy kicsit. Szomorú emlék köt ehhez a naphoz. Ma érkezett hozzánk az első kolerás beteg. Ha majd béke lesz örökké a világon, a kolerát is eltiporja a tudomány. Ez legyen a vigaszunk? Szomorú ez a mai dátum nekem. Pedig nekem nem kellene megindulnom semmin, hiszen én szanitész vagyok. Október 8-án. Tegnap csapataink bevonultak Sandomiersba, ahol az orosz csapatok erős ellenállást tanúsítottak. Mi győztünk. Hogyan győztünk?! Az erőnkkel, a tudásunkkal, a lelkesedésünkkel, a bátorságunkkal? Miért harcolsz, miért lelkesedsz úgy, kérdeztem egy barátomat. A jövőért, a békéért, volt a válasza. Szocialista ő is. A népfölkelő honvédek vették be Sandomierst. Mentek előre, vitte őket a tűz és a lelkesedés. A társadalom legyen örökké hálás nekik. Saindomiers a mienk. Október 9-én. Békehírek hallatszanak. A főhadnagyunk kijelenti a legénységnek, hogy a hadiállapot legföljebb e hónap 20-áig tarthat, azután megkezdődnek a béketárgyalások s a hadiállapot megszűnik. Mi járjuk a fejleményeket s bízunk a sikerben. 1 Ottói»« II.i-A legváltozatosabb hírek keringenek. A többiek között s azt is halljuk, hogy az oroszokat csapataink bekerítették, lőszerkészletük elfogyott. A mai napon négy orosz hadtest került fogságunkba. Azt mondják, hogy ez a körülmény jelentheti a háború végét. Október 11-én. Vasárnap. Már harmadnapja vagyunk e helyen, csak most tudom meg, hogy a helység neve Osztrovek. Hírlik, hogy az oroszok betörtek Magyarországba, de már csapataink kizavarták őket. A földet meg kell őriznünk, én nem lelkesedem a hódításokért, de akarom, hogy az a föld, amelyen a mi népünk küzd és szenved, magyar föld maradjon, és majd a szabadságot, meg a jólétet megteremtjük mi rajta, ha hazatérünk. Október 20-án, A segélyhely és egész gyógyító intézetünk nagy srapnellűzbe került. A csodával határos, hogy megmenekültünk. Közvetlen a gyalogsági zajvonal mögött vonultak el kocsijaink, sok-sok sebesültünk volt. Ez a háború. Áldozatok nélkül nincs győzelem. És ahogy előttünk feküdtek a szívük vérét ontó katonák, szerettem volna fájdalmukat magamra venni, bár olyan nyitott űr volna a szívem, hogy minden szenvedés odaköltözhetnék. Érdemes küzdeni, érdemes elvérezni? Majd megkapjuk a feleletet, csak jöjjön el a béke. Két orosz sebesült tiszt fekszik egymás mellett. Ellenségek nekem? Ha ellenségek is volnának, látom a nyilt kék szemüket, néha torzmosolyt varázsolarcukra telkük intelligenciája. Két orosz sebesült tiszt. Várjon érdemesek-e a megbecsülésre"! Talán cári szolgák, fenünk ás gyűlölök, parasztnyúzók. Mindegy. Sebesültek, legyőzőitek, emberek, testvéreim. November 10. Rémes veszély ismét. A fegyvergolyónál, a srapnelnél jobban szedheti áldozatait, ha elveszítjük fejünket. A sárga rém, a kolera. Szigorú parancsokat osztogatnak s óvóintézkedések, történnek a járvány elfojtására. A legénység szublimátot kap. A hadseregünk modern, nagyszerű gépezete most itt is erős tevékenységbe fog. Ke®, hogy eredményes legyen a harcunk a nagy rémmel. November 27-én. Az orosz Olkuszban vagyunk, egy pékcsaládnál. Nagyon kellemes csastod, elárasztanak bennünket a szeretet minden jelével. Három nagy leány: Szőres, Róza, Tombile, egyik jobban igyekszik a másiknál, hogy a matyár katonák jó vacsorához s nyugalmas pihenőhöz jussanak. Nagy a drágaság a faluban. Sokan éheznek. December 10., Olkusz. Egy olyan helyen voltam ma, ahol nagyon sok tanulságot szereztem Oroszország állapotáról. A Gorkij tolla kellene ahhoz, hogy amiket láttam, a maguk realitásában festeni tudjam. Este nyolc óra. Lassan ereszkedik le az lelfoglalt városban az éjszaka köbe. Alig látni tíz lépésre, csak az, Klappenkommandó előtt sorakozó automobilok karbid-lámpája világit. Itt bandukolok a kocsik között s már arra gondolok, hogy hazamegyek tábori szálláshelyemre. Kiérek a falu végére, a sebesültszállító vonathoz és ekkor a vonat mögött egy különös külsejű házra leszek figyelmessé. Szinte kiválik a többi közül. A leomló vakolat, a kiálló táglák már kívülről elárulják a nagy szegénységet és nyomort, amely bent lakozik. Egy aura ballagó orosz paraszt elmondja, hogy ez a vitvilla csapszék, szerelemtanya. Csak nagysokára bontakoznak ki szemeim előtt a szobában elhelyezett tárgyak és alakok körvonalai. A sarokban egy fülke, piszkos lepedővel eltakarva, a függöny alól gyereksírás és asszonyi hangok hallatszanak. Két leány ül az asztalnál. Orosz parasztok a vendégek. Az egyik leánynak meg kell várnia, amin a másik visszatér a padlásról vendégével. Torzonborzas, szakálas muszka szedi a pénzt. Később tudom meg, hogy az egyik nő a saját leánya. Ebben a rettenetes atmoszférában egy asszony fekszik gyermekágyi lázban, az ágy mellett, piszkos fabölcsőben, szalmán fekszik a poronty. Vájjon mi lesz ebből a nyerekből, ebben a veszedelmes levegőben, te borzasztó ország, véreskezü Miklós meggyötört birodalmain h.#***•'M December 22. Felejthetetlen napok. Rettenetes kínokat szenvedek, pokoli fogfájásom van. Napona tíz órát marsolunk, annyira izzadok, hogy elfelejtem az elviselhetetlen hideget. Három napja alig ettünk. Egy muszka faluba jutottunk, ahol még a milliomos is éhen halhat. December 31. Egy nap választ el attól, hogy az évdátum egy számjegygyel megnagyobbodjék. Mint a nehéz köd, titokteljesen ereszkedik le az új esztendő. Milliók várják elfogódott szívei, mikor érjük el a végleges győzelmet, mikor kél ki a tengerből a mi istenasszonyunk, a Világbéke? Azt mondják, hogy az oroszok Miskolcon vannak. Még ne lenyeli hát béke! Minek az olyan béke, amely újabb harcot szít! Óh, 1914 . . . 1915. január 6. Négynapi fáradalmakkal teli utazás után átléptük a magyar határt. Ma reggel megtelepedtünk Iimező községben. De jól esett annyi különféle hajlék után magyar házban jutni pihenéshez. Ma kaptuk meg a pozsonyi lelkes közönség szeretetadományát. Bizony örvendtünk neki. Hát gondolnak ránk odahaza? A mieink emlékeznek reánk? A szakegyleteink ma is fennállanak. Sok a baj otthon, de van, aki letörölje a könnyeket. És szentül hisszük, hogy a magyar munkás többé nem lesz jogtalan. Vérrel vívtuk ki a jogot. Vérrel védjük a hazát. Január 9-ére. Egy napos pihenő után három napig meneteltünk. Száma községben vagyunk. Lakást nem kaptunk, kollégámmal a zsidó templom egyikfülkéjében ütjük fel szállásunkat. Nagy az öröm. Az orosz visszavonul. Szinielőadást rendezünk. Január 15. Hazánkban a legmagasabb kárpáti hegységen, Cirókányfalu községben vagyunk. Annyi rengeteg katonaságot hoztak ide, hogy nem tudunk szállást, kapni Szerencsénkre találunk egy elhagyott épületrészt ablakok és ajtók nélkül. Azonnal inunkához láttunk, hogy lakhatóvá tegyük a helyet. Ablakot és ajtót tákoltunk össze, a réseket szalmával és rongyokkal tömjük be s jól besütünk. A nagy füsttől azonban nem lehet aludni. A visszavonuló oroszok a tűzhelyet is megrongálták. Mégis jobb ez a hely, mint a puszta ég alatt, betegeinknek mindent meg kell szereznünk, ők az elsők. Reggelre fehérek lettek a mögöttünk levő hegyek. Hóban járunk. t - ' ^ V :X\ Január 24. Nagyon beteg vagyok, állandó lázas állagműporban. Vizet nem iszom, talán meggyógyulok. Az előnyomulás nagyon sok akadálylyal jár. Az ütegeket alkatrészekre szedik és szánkón vontatják fel az előttünk levő, hegyre, melyen az improvizált országút 75 foknyi meredekséggel tekint le a hágai fedett völgybe. Most halljuk, toogyi az oroszok felgyújtották Lemberget. Lemberg lángokban áll, az oroszok visszavonulnak. A szép város! Január 27. Slólepel borítja a magas hegyormot. A v vlgyből el-elnézzük a sikátoros hegyiúton feltörekvő tüzérütegeket. Egy félóráig is eltart, amig tíz pár lóval egy ágyút, vagy ágyurészt ■előbhrevisznek. Nagyon sokszor hallik a kommandó: „Schrill marsch!“ De bizony a Kolone csak áll. A hegyoldalon magányos parasztkunyihó. Tüzérek jönnek be pihenni, amig az oszlop elindul. B. tűzmester örömmel szalad be a parasztházba s négy levelet oszt ki a fiuk között. Mikor kiosztotta, a magáét olvassa. Hirtelen elszomorodik. Két apró könycsepp gördül le az arcán. A fiuk észreveszik. — Mi az tűzmester úr? — kdi ezzük. — Szegény kis fiam — mondja — meghalt. Mikor eljöttem, semmi baja sem volt. Minden átmenet nélkül: — De menjünk, fiuk, indul a Kölönc. Március 11. Dereczky Góza mellett, galíciai községnél a harcvonaltól négy kilométerre három deszkabalakik a sebesülteknek.* Mindég megtelik, sok a dolguk és a tél is pusztít. Én állandóan 37 fokos lázzal küzdtök, dolgozok, erősen tartom magam. Azt halljuk, hogy nemsokára erős offenzívába leszünk. Éjjel is talpon vagyok. Május 14. Diadal! Az intézetünk most a fenyvesvölgyi vasúti állomás mellett áll. Arra várunk, hogy vonalra szánhassunk. Kevés a vagyon. Azt mondják, hogy Pirzemyslbe bevonultak csapataink. A foglyok száma 185.000. A tavaszi hadjáratban velünk a hadiszerencse. Ez a sikerek sikere. És a távolban már fölkel a nap, nyomában illatos virág fakad. Valamelyik költőnk írta ezt. Talán Csizmadia. Május 21. Új fejezethez jutottam. Megváltozott a hadiszintér. Kiszállani! Három napig utaztunk. Mielic község. Szállást keresünk. Egy kis leányka szalad elénk, majd elfut, mint az őzike s öt perc múlva jön egy kulcscsal, ajtót nyit nekünk. A házban orosz nyomok, szétrombolt kályha. A háznál egy öreg úr, aki Radomból menekült. Házát felégették az oroszok. Itt is előfordult, hogy elvettek az óra- VILÁG 1915. szeptember 19. 1®