Világ, 1915. szeptember (6. évfolyam, 243-272. szám)

1915-09-22 / 264. szám

. A Fremdenblatt abból az alkalomból, hogy Szerbia ellen újból megindultak az ope­rációk, a következőket írja: Az operációk új­ból megkezdése Szerbia ellen, amelyekben ezúttal ha fegyverbarátságban német csapatok is részt vesznek, sikert ígérő kilátások mellett történt és azt bizonyítja, hogy a szövetségesek grandiózus tevékenységüknek ellenére is, amelyet a nyugati, keleti és délnyugati had­színtereken kifejtenek, bőségesen rendelkeznek elhatározásban, erőben és mindenekelőtt a szükséges eszközökkel arra, hogy az új fron­ton is a legnagyobb sikerrel szólaltassák meg kardjuk erejét. A Berlingske Tidende párisi tudósítója jelenti: A szerb követség felhatalmazott an­nak kijelentésére, hogy a szerb hadsereg ismét harcrakész és jobban van felszerelve, mint a háború elején. A csapatok egészségi állapota kitűnő, szelleme fölötte áll minden dicséret­nek. A hadsereg bizalommal tekint az elkö­vetkező események elé- Szerbiát sem a határ­folyóknál végbemenő hadműveletek, sem pe­dig Bulgária rejtélyes politikája nem fogják megfélemlíteni. A szerb különbéke eszméje, mint eddig, úgy most is abszurditás. Nisből jelentik, hogy Péter király Popo­­vics szerb minisztert egy sajátkezű levelével Athénbe küldte Constantin királyhoz, amely­ben arra kéri, hogy a görög kormány jelentse ki, hogy amennyiben Szerbia a bolgár köve­telések bármely részét is teljesítené, Dorian és Ghergeli birtokára Görögország feltétlenül igényt tart.­ ­ 1915. szeptember 22. VILÁG Románia Készülődései A Berliner Zeitung-nak jelentik Szófiából. A határmenti román községek tömve vannak katonasággal. A múlt hétfőn az utasok szeme­­láttára, a vasútvonal mentén megkezdték a románok a lövészárkok, farkasvermek ásását és a drótsövények fölállítását. A hangulat en­nek dacára mindkét részen nyugodt. Bukaresti és szófiai diplomáciai körökben senki sem hiszi, hogy Romániával kenyértörésre kerül­jön a sor. A király dekrétumot írt alá, amelylvel az ország védelmének érdekében sürgősen elren­deli azoknak a bukaresti kültelkeknek kisajá­títását, amelyek a Regina Elisabethe-utca és a helyőrségi kórház közt, továbbá a Szabad­­kőmives-út, a plevnai országút, vitingi-út és a Bulevard Dinico Golesce közt feküsznek. A szófiai Kambana írja: Ma már Románia is belátta, h­ogy nincs más út számára, mint a szomszédaival, elsősorban Bulgáriával való bé­kés megegyezés. Bulgária is szívesen látja a békés megoldást Romániával, de mindképpen mellőzni kívánja az entente közvetítését, amely csak az ügy diszkred­iálására volna alkalmas. Közvetlen tárgyalások esetén azonban Romá­niának előzékenyebbnek kell lennie a bolgár követelésekkel szemben. A bolgár lapok jelentik, hogy a román kormány rendeletet adott ki, amelylvel a ga­bona, liszt, zöldség és egyéb élelmiszer korlát­lan kivitelét megengedte. Görögország a bolgárok és törökök ellen Köln, szeptember 21. A Konische Zeitung jelenti Szalon­idból: Újgörögország legtöbb részén — valószínűleg a Venizelosz-sajtó izgatására — a hatóságok és a lakosság észrevehetően ellenségesebb ma­gatartást tanúsítanak a bolgárokkal szemben. Serresnél 27 bolgárt, állítólag komitácsikat le­tartóztattak. Hivatalos­­ részről közük, hogy legközelebb hadgyakorlatokat fognak tartani Serres—Szaloniki vidékén. Íz Világ tudósítójától Konstantinápoly, szept. 21. Szalonikiből jelentik, hogy a Gunarisz­­kormány távozása óta a görögországi, de kü­lönösen a szalonikii mohamedán lakosság helyzete napról-napra rosszabbodik. Éjjelen­ként gyakran történnek támadások a törökök házai ellen, a rablás, gyújtogatás, sőt gyilkos­ság is napirenden van a törökök által lakott utcákban. Gyakran megtörténik, hogy a török iskolákba, mecsetekbe behatolnak ismeretlen tettesek és mindent összerombolnak, ami a A­z Adriánál Trieszt, szeptember 14. Ít Világ haditudósítójától Most itt járok délen, éjszakánként az Ad­ria kék, szent hullámai csobognak az ablakom előtt és az alkony olyan csodálatos itt. Csupa bíbor, olvasztott, folyós arany az ég és a nap izzó, vörös korong. Az avar már itt is hervad és az ősz érett pirosra csókolta a lombokat, az alkony hűvös szellőt hoz és éjszakánként párás, finom köd száll fel a levegőből. De nap­pal nyár van még, érett, üdvös, meleg nyár, mintha Kairó és Nizza terraszairól hozna halk üdvözletet, úgy leng a szellő és délutánonként bágyadtan nézem, hogyan kacérkodik a ten­gerrel a nap. A tenger ujjong, kacag, apró finom hullámok fodrozzák, a hullámok ját­szanak egymással, kergetik egymást, csókosan omlanak egymásba, mintha sötétség, hűvös éjszakák, fájdalmas naplemente sohasem lenne, mintha esténként nem gyúlna ki bíbo­ros lángokban az ég kacagó, káprázatos, verő­fényes kéksége. Minden, izzó verőfény, áldott sugarak, nehézillatú rózsákat csókolnak, ciklá­men nyílik a pázsitokon, bíborszínű ciklámen, mint amilyen a naplemente és az illata olyan, mint az olvasztott arany, mint a zene, lágy, ábrándos muzsika, amelyik leeresztett redő­nyökön asszonykacagással, fényes csillárok sugárzásával együtt szüremkedik át. Az Adria mellett tobzódik a szépség, a hervadás. Az Adria mellett verőfény van és mámoros, illa­tos alkonyatok, az Adria mellett a nyár őr­jöngő szerelemben ölelkezik az őszszel és éjszakánként a sötét Trieszt egyetlen sikolya a zenének, életnek, szerelemnek, kacagásnak. Az Adria mellett rendezvényt adott az élet a halálnak. Mikor a verőfény, a nap, a sugár­zás, a meleg, a nyár legszebb, akkor dübörög feled távoli tompa ágyusza és megkongatja szivedben a lélekharangot. Mikor szédült gyö­nyörrel borul össze lelked éjszakánként a ten­gerrel, habok csobognak, Trieszt sötétjében a zene, szerelem kacag az Adria, mint folyós szurok csillog, csobog az égben és csillagok ragyognak a lábad alatt is, mert az ég a ten­ger tükrében tetszeleg rejtelmes szépségében, élet, halál, sors, szerelem, ég, éjszaka, min­­denség, amit most úgy érzek, mint simoga­­tást, vagy csókot; minden együtt muzsikál, ak­kor megszólal a távolban a sötétség, négy fény, hat fény villan fel, utána tompa dübör­gés, az ágyuk megdördültek, a szörnyetegek üvöltenek ott a távolban és a mesebeli sárká­nyok torkából is tűz, láng, kén lobbant elő, ha ordításuk nyomán megreszketett a föld és megdobbant a tenger szíve is. A fények fel­villanása, a távoli dübörgés után, mintha a hullámok is hangosabban csobbannának a móló néma köveihez. A muzsika tovább szól, a kacaj nem némul el, a melódiák új dalla­mokat szülnek, ott ágyú villan és dördül, itt muzsika szól, ott a halál ordít itt az élet ka­cag, az Adria és éjszaka, a tenger és az ég integetnek egymás felé rejtelmes jelekkel, amiket csak az ért, aki örökké él, mint a tenger, az éjszaka, az ég, mint ők, a minden­­ség részeg lett, orgiázik a trieszti éjszakában, meg kell itt örülni az élet kontrasztjaiban­.. A mindenség részeg lett, kifestette arcát, mint az éjszaka női, belladonnát csöpögtetek­ a szemébe, azért olyan furcsa, nagy, rejtel­mes a szeme, mintha a kifestett arca mögött bódult, bomlott agy dolgoznék. A mindenség megörült és az ám az igazi tánc, amit ő tán­­­col, ha egyszer a vert gőzétől, a gránátok ne­héz, fojtó, fekete füstjétől elveszti az eszét és részeg kokotlként táncol. A tengertől lehet ez, a tenger friss, sós, üde csókjától, amitől józanon is meg lehet részegedni, a tenger csöndjétől, végtelenségétől, mélységétől. Az Adria olyan, mint a nehéz bor, olyan, mint a súlyos gabonapálinka, olyan, mint a vér. Olyan dolgokat zúg a füledbe, amiktől elszé­dülsz, olyan titkai vannak, amiktől megmá­­morosodol, azt életről és a végtelenségről olyan üzenetei vannak, amikbe belekábulsz és elfelejted, hogy ember vagy, az életed arasznyi, kis gondjaid vannak és apró nyomo­rúságaid. Jaj annak, aki megérti ezt a beszé­det, jaj annak, aki tud az Adria nyelvén! örök rabszolgája lesz a kékségének, a játé­kos hullámainak, szeretne ott térdelni a partja mellett, forró homlokát sós vizében tudja csak hűsíteni és örömöt ujjong a szíve, ha megmárthatja benne magát, a testét és ordit, nevet, mintha váratlan­­kincset talált volna. Jaj annak, aki beleszeret az Adriába, mert ez a szerelem álmokat ajándékoz, mint a morfium, káprázatokat kínál, mint az ópium mákonya, ebből a szerelemből nem lehet kigyógyulni, ez a láng biztosan eléget, mint bódult lepkét a lámpafény . . . Lám a szerbek sem tudtak kigyógyulni belőle, pedig ők tudnak józanok lenni és déli és szláv szen­vedélyük mégis olthatatlan tűzzel égeti őket. Régen volt, három éve már, mikor Albánia álnok hegyei és sziklái között, jég és hó, ve­szély és halál közt, hóban és fagyban elindu­­lának és vérezve, ordítva a szenvedésektől, átverték magukat Durazzóig. S nekem hóna­pok múlva, mint ezeregyéjszaka meséjét me­sélték az albánok, hogy a szerbek, mint bó­dult lepkék rohantak az Adriához, gyalogosok és lovasok­­belerohantak a nevető, kék vízbe, zord harcosok megmártották kardjukat az Adriában és megesküdtek, hogy sohasem hagyják el. És Riekában könnyes szemmel beszélt arról a montenegrói tiszt, hogy az Adria: „la route au soleil“, „der­­Weg zur Sonne“, az Adria az út a naphoz. S azért tá­madtak ellenünk, mert a naphoz vezető utat, az Adriát akarják. Megmártották egyszer kardjukat az Adriában és azóta reménytelen, sóvárgó szerelmesei a tengernek, szerelmesei az Adriának. S a másik, az álnokabb, a gonoszabb el­lenség, az olasz is az Adriába szerelmes. „Oh mare nostro“ — oh, a mi tengerünk — só­­hajtják már négy évtizede és sötét, déli fél­tékenységük nem bírja el, hogy a „Dante Al­­lighieri“ mellett a „Viribus Unitis“ és a „Szent István“ is csókolja a kék, szent vizét. A Vörös Könyv száraz akták gyűjteménye és mégis olyan, mint tobzódó regény, mint a „Sturm és Drang“ korából való féktelen dráma. Burián és Sonino beszélnek egymás­sal, két miniszter, két diplomata és az akták­ból, jegyzékekből, táviratokból, rendeletekből rejtett szenvedély izzása lángol. Városok, fa­­luk, új határok, mindenben meg lehetne egyezni. De Sonino, az Adriát akarja, Sonino a kék víz féltékeny szerelmese, nem akar osz­tozni, öreges szenvedélye nem bírja el, hogy mi is szeressük a csobbanó, játékos hullámo­kat, „maré nostro-t“, olasz tengert akart az Adriából. S itt nincs alku, nincs tárgyalás, nincs kompenzáció, itt öklök vannak, kövek, ágyuk, szuronyok, gránátok, puskák, halál, rohamok, vér s az Adriát nem lehet elvenni tőlünk, mert mi is megmártottuk már benne kardunkat és megesküdtünk, hogy a kék vi­­zet nem adjuk soha. Vér folyt a Drinába, vér folyt a Szávába, vér folyt a Kolubarába, vér folyik az Isonzónál, vér az Etsch vizébe. Vér folyt, vér folyik, mert aki egyszer megértette az Adria beszédét, aki egyszer kiáltott ujongva a kék vízben, az gyógyíthatatlanul, halálosan, szerelmes belé. Nekünk ez az egyetlen kijárónk a világ forgalmi útjaira. Nekünk az Adria a tüdőnk. A hajóink az Adrián érhetik el a világ gazdag­ságát, kereskedelmét, így beszélnek az okos emberek és nem véletlen, hogy Könyves Kál­mán király, aki a boszorkányokban nem hitt, hitt az Adriában és bennünket, magyarokat, elvezetett hozzá. És nem véletlen, hogy Mária, kezük ügyébe kerül. A törökök védelmet ke­restek a hatóságnál, de ott avval utasítják el őket, hogy senki sem ér rá az ő ügyükkel foglalkozni. A szalonikii török lakosság kétség­beejtő helyzetét most még súlyosabbá teszi a Venizelosz-kormány azon intézkedése, hogy a kerület kormányzójává a mohamedán gyűlöle­­téről ismert Argiropuliszt nevezte ki. A porta utasította az athéni török követet, hogy lépjen fel a görög kormánynál a görögországi török lakosság panaszainak orvoslása érdekében. Szerda

Next