Világ, 1916. december (7. évfolyam, 335-364. szám)

1916-12-01 / 335. szám

VI. AirMwr­nt l­ ft-dítísek feOft««* Safe.**», VII. évfolyam 1916 Budapest, PÉNTEK december 335-ik szám . —........................ ■■■■-■ ■ ■■■........................ ..................................................—■■■■■■ ................—......................................................................... ■■ ...................................................... ...... --------------------- ' ■■■»- .........................................................................................................................................................­..........—— -...........................—--------------................................................................................................................................... Requiescat Ma délután, ahogy alászálott az alkony, Első Ferenc József kihűlt királyi testét mind­örökre magéi­ászárt­a a bécsi kapucinus bará­tok tan­­­ermének kapuja. Elvégeztetett. A né­pek apja, a csukott szemű császár őseihez tért. A számosnál is számosabb és agyonsaj­­gatott alattvalói szivekre minden Végzetet át­fogón borult rá az országok gyásza és komor pourpával hömpölygött el volt uralkodója ko­porsójáig. És minden megmaradt mell az ő katafalkjához feszült és minden itthonmaradt kéz az ő emlékezetének tisztatüzü fáklyáját lobogtatta.­ Csak az elmúlt, elporlott forra­dalmi napok perceiben lüktetett ilyen percekre össze Bécs és Budapest élete, mint a mai alkonyatán. Amíg a koporsó a Hofburg kápolná­jától — a Szent I­stvén - tem­ploítotn át — a kapucinusokig jutott, görnyedt koroná­sok, fátyolos polgárok és feketezászlós palo­ták köszöntötték a császárt. A koronások a barátjai voltak, a nép a gyermeke, a paloták fa­ja pedig kétem­­eröltas munkásságainak pi­ramisai. A legnagyobb közöttük a bécsi udvari operaház talán. Ennek a palotának a feketéje rez­zent meg a mai délutáni Budapesten is, a király ajándékozta magyar szobrok körül és azon a sok-sok magyar palántát melengető há­zon, aminek tűzfala mindörökkö. Első Pereme József megértését, munkásságát és nyitott ke­zét emlékezi. De legkülönösebben mégis csak a munkásságát. Első Ferenc József már semmi sem ada­tott meg életében abból, amit a legegyszerűbb polgár is tele testtel cipel. A legcsöndesebb királyt messze elkerülte a csönd és elkerülte az­ öröm és a családi vigasság legszentebb zenéje. És amikor minden fázós és elérhetetlen lett, a király a tróntól legmesszebb valóhoz nyúlt, hogy tartalmat adhasson, borús élete rak. Megmarkolta a legis legmesszebb valót, a munkát és úgy osztotta szét­ a perceit, hogy egy szemrebbenésnyi se maradt üresen belőlük. A mai napon mindez a m­iltté lett, el­hamvadt elmúlt. Elmúlt a király és elmúlt az a tartalom is, amit az ő élete keretezett ösz­­sze. Elmúlt minden akarásával és minden rezdülésével... Csak egy nem múlt el. Az, ami örökkön való volt a tartalomban és ami minden el­múlt királyok sírján új erűvel serken: a munka. A munka, ami mindig örök és minden­kivel közös, mert ugyanakkor koronázza a koldust amikor kiváltságossá üli a koronát. Ez maradt ránk örökül Első Ferenc Jó­zsef jóvoltából, aki hivséges ápolója és leg­első lovagja volt és úgy ahogy ő szentesítette: munka, munka és mindvégig a népek óhajtá­saival együtt. A halott király élete utolsó éveiben már az idők küszöbén állott és távozásakor, nem igen volt ereje visszafelé nézni. Akik az utolsó percben körülötte voltak, akik utolsó szavát, utolsó szívverését hallgatták, csukott szájjal kisérik koporsóját utolsó útjára és egyetlen szavuk sincs hozzánk, akikért élt, volt és országod. De beszélnek helyettük az Idők. A Múlt és a Jelen hangos beszédet kezd a koporsó fölött és sürgetve, sürgeti az abba­hagyott munkát. Az eltemetett király a népek királya volt, a béke királya és a fej­lődésé. Ezt a hármas munkát sürgeti a meg­bénított és halk szívverésű jelen. És ha eddig még sohasem volt ilyen hal­latlanul hatalmas a fegyverek ereje, a csön­desség és a béke utáni sóhajtás sem volt soha ilyen telt és emelkedett, mint most. És ha so­hasem volt ilyen könnyen agymértékkel mér­hető és ennyire hajszálegyenlő az emberélet, úgy sohasem sajgólt ennyire az emberi egyen­lőtlenség. És ha sohasem volt ilyen rettenetes a pusztulás és romlás, akkor sohasem volt ennyire félelmes és megrázó az élni és fej­lődni akarás. A munka királyának már nem volt ideje visszafelé nézni az időik küszöbéről, de az új király szeme minden megerőltetés nélkül a jövő fele szegülhet. Temetés és koronázás, mind csupa szent, komol­y és törvénye­­ikbe tartozó és melleinkbe markoló történés, de mindez­eken magasan felülemelkedik a jövő. A milliók, akik reszkető ujjal tapadtak a fegyverek ravaszára és a milliók, akik itt­hon maradtam sóhajtják árvaságukat a fülledt árkokba parancsolt övéik felé, uj­­ rajnaiba sir­dás pirosát lesik az új császár bíbora mögött. Valami nagyot, valami hallatlanul szépet, valami olyat lesnek, aminek becséről és szép­ségéről azelőtt még álmaik se voltak. Csupa földöntúlit várnak az új császár-király jövete­lében. Azt, hogy hazakerüljön az ember és hogy itthon is maradjon.. Hogy mindig egy­folytában ellesse végig ezentúl az ebédet és ne recsegjen közbe semmi véletlen parancs, ami elrántja a kezét az utolsó tál elől. És csupa ilyen borzasztó furcsát, hogy mindenki tud­hassa, hogy milyen nap van, és hányadika és azt is, hogy mikor van vasárnap és ün­nep. És hogy azok, akik véren vettek meg földieket, egyszer azt is elmondhassák az ez a miénk utam, hogy ez az enyém. És hogy amikor élni is lehet, mindenki ugyanannyit tegyen ki és ugyanolyan emberszámba menjen, mint amennyit kitett és mint amilyen emberszámba vették, amikor meghalni lehetett. ... Első Ferenc Józsefre, a munka lo­vagjára rácsapódott a cinterera címeres ka­puja. Az ő erős, elmúlt élete, erős fiától élet­ben folytatódik tovább. A fiatal életnek, csupa teleirott tűzfalak meredeznek elébe, csupa te­­lerótt tűzfalak, amit a legjobb király emelt magának örök emlékezésül. Ezekre a falakra már nincs mit írni. Még csak annyi hely sincs rajtuk, hogy az új király alájegyezze a nevét. Uj épületek kellenek tehát. Csupa újak, a fun­damentumtól, fel a tetőig. Az építkezésnél egy szálig ott leszünk és a téglát is álljuk. Min­dent állunk, ami az uj időkért jön és sóvá­rogva lessük a percet, hogy mikor virít fel a béke és az egyenlőség újonnan rakott tor­nyán Károly király májusi bokrétája. Magyar legenda írta: Biró Lajos Hevenyészett, tér és lövészállás. Elől — a mellvédnek támaszkodva, a mellvéden fekvő fegyvere mellett, kifelé kémlelve — áll egy katona. (Akinyi Balázs.) A többiek hátul ül­nek. Többnyire öreg magyar, népfelkelők. Lassan beszélgetnek. Mándi-Veres (a bakancsát nézegeti. Szo­morúan): Hát ez is kilyukadt. Itt be a víz, itt ki a víz. Szijjártó: Legalább lemossa a kend lábai­ról Oláhország sarát — Oláhország sara csúnya sár. Esztergályi: Az Úristen sülyessze el. Szűrszabó: De bár a mennyei csatornákat állítaná már el. Mándi-Veres: Három napja szakad, —­azt a keserves... (a foga között káromkodik.) Szűrszabó: Novemberben vidámlik, — nem jót jelent ez, emberek. Mándi-Veres: Nem hát, elevenen rothad el kend ebben az özönvizi nedvességben velem együtt, h­a ugyan szét nem szakajtja egy öreg gránát, mint Péterfi András komámat, azt je­lenti. Szijjártó: Jönne már az az orosz, ha ide­jött olajt segíteni, az isten pusztítsa el. Vagy alhatnánk. Mándi-Veres: Addig örüljön kend, amíg ébren van. Szíj­jártó (Atányihoz)Nézed-e, testvér?­­Átányi: Nézsid ! • Szíjjártó: Nem gyónnék ? Átányi: Nem. (Szünet.) Szűrszabó (Mánk­i-Vereshez): Mutassa kend azt a bakancsok (Mándi-Veres mulatná, de akkor sietve jön Gulyás.) Gulyás: Hajlottak-e már, emberek? Mándi-Veres: Mit? Gulyás: Meghalt a király. Mándi-Veres: Micsoda király? Esztergályi: Az olajok királya? Tán ijedtiben­­ ? Attól ne lihegjen úgy kend . . . Gulyás: De nem az olajok királya. Ha a mienk. (Csend lesz.) Szürszabó: A mienk? Gulyás: A mienk. Szürszabó (feláll): Ferenc Jóska? Gulyás: Ferenc Jóska. (Csend.) Szijjártó: A már nem lehet. Álmodott kend komám. (A többiek se hiszik. Senki se hiszi.) — Nem lehet a. -j— Nem igaz a. — Olyan már nincs. — Ammá nem igaz. Gulyás (sértetten, izgatottan): Ha nem hiszik kendtek kérdezzék meg kendtek. Fen­­rik úr Gerő mondta. A divízió telefonon hal­lotta, most jött a híre. (Fejcsodálások. Mind Szűrszabóra néz- Bck­i, v­agSS!SSSJl!”TM^ ----H Szürszabó­­fejét csóválva nagy lassan el­indul, az állás széléig megy. Kiszól): Fennfc urnak jelentem alássan... megkérném rá. alássan: igaz-e. ' Gerő zászlós (fiatal fia)’: Igaz. Szürszabó. Szürszabó: Meghalt? . Gerő: Meg. Ma este kilenc órakor Bécsben tüdőgyulladás következtében. (Elmegy.) .... ^ Szűrszabó (visszafordul, nagyon lassan): Hát... (Gulyáshoz, akinek elégtétellel tarto­zik) hát igaz. (Csend.) No hát emberek—« (nagyon meghatva) és csak azt mondom.— (a fejét csóválja) megmondtam én... fa' meghatottsága ellen harcol) nem jelent az jót, h­a novemberben villámlik az ügy (Leül.) Esztergályi: Hát meghalt? Szűrszabó (leül, nagyon lassan)­: Meg. Ma este kilenc órakor Bécsben tüdőgyulladás következtében. (Nagyon csóválják a fejüket.) Esztergályi: Hát ez már hogy lehet? Szijjártó: Hogy történhessen m­eg az ilyesmi? Szürszabó: Az ember halandó. Esztergályi: De a király! Mándi-Veres: Öreg ember volt. — Nem vigyáztak tán rá eléggé abban a Bécsben. •­ A többiek (lassan): Nagyon lehet. Szürszabó: Sehogyse leshet az, emberek. Mándi-Veres: Nem vigyáztak. Szűrszabó: Dehogy nem vigyáztak. Tíz doktor mind csak őt vigyázta, száz doktor

Next