Világ, 1923. május (14. évfolyam, 98-121. szám)

1923-05-01 / 98. szám

Kedd John Gabriel Borkmann második felvonását 1896 július huszonötö­dikétől augusztus tizedikéig írta meg Ibsen, a harmadikat augusztus tizenegyedikétől augusztus huszadikáig, a negyediket augusz­tus huszonegyedikétől augusztus huszonha­­todikáig. A hatvannyolc éves költő tehát még teljes munkabírással ült íróasztala előtt, és gyors, biztos kézzel formálta meg utolsóelőtti drámáját. Az őszi hónapokban még egyszer elővette a kéziratot, de már nem sokat változtatott rajta. December ti­zenötödikén jelent meg norvég és dán nyel­ven a John Gabriel Borkmann, és még 1896 végéig — tizenötezer példány kelt el belőle.­­A német kiadás egyidejűleg került a könyv­piacra a norvéggel, az angol három héttel kö­vette a norvéget, és újabb egy-két hét alatt jelent meg a francia és az orosz kiadás . . . 1897 január tizedikén volt a John Gabriel­­Borkmann premierje, egy este Helsingfors svéd és film színházában, és ugyanazon az estén Abo-ban is. Ibsennek ezt a drámáját tehát három finnországi színház játszotta el először. Hat nappal később, január tizenha­­todikán volt az első német premier Frank­furtban, január tizenhetedikén Kopenhágá­­ban, január huszonötödikén Stockholmban, január huszonötödikén Berlinben, és még ugyancsak januárban Amsterdamban. Egy­­hónap alatt tehát hat nyelven került szín­­ipadra John Gabriel Borkmann, és még 1897­­márciusában játszották el Párizsban és Lon­donban. 1898 decemberében került színre­­John Gábriel Borkmann a budapesti és a zágrábi Nemzeti Színházban. Utolsónak kö­vetkezett a japán premier, amelyre csak 1909-ben került sor Tokióban. Párizsban előbb az Oeuvre játszotta John Gábriel Borkmannt harmincnyolcszor, azután Ma­­­riaine Rejane-nak tetszett meg ez a szerepe, "és ekkor indult meg John Gábriel Borkmann második pályafutása Párizsban. Olaszorszá­got Duse járta végig ezzel a szereppel, és játszotta Ellát Berlinben, Bécsben, Párizs­ban is. És Ibsen megérte a John Gábriel­­Borkmann newyorki előadássorozatát is, Janéig akkor még nem jelentett annyit, amennyit most jelent egy rosszvalutájú or­szág íróinak . • , Ez a néhány adat talán­­megmutatja, ki volt és mit jelentett Ibsen pályájának vége felé. Téli ballada: ezt a címet adta Gerhart Hauptmann egyik drámájának, és ezt a cí­met viselhetné John Gábriel Borkmann is,­­hiszen a dráma háttere olyan, mint a kiet­len téli este, amelyen alig­ világítanak át a hómezők, és a fagyos hideg áraszt el min­dent . ...­­ A nagy skandináv gazdasági „krach"■­ adta meg Ibsennek az eszmét John Gábriel Borkmann drámájának megírására, sőt John Gabriel Borkmann előképe is élt,­­és pedig nem messze Krisztiániától, egy csa­ládi birtokon, úgy, mint Borkmann. A me­rész alapítások gyors rombadőlésének ko­rát és embereit akarta megírni Ibsen, és ezért igen érdekes, hogy a hatvannyolc éves­­költő a szerelem örök motívumával magya­rázza meg a nagy üzletember zátonyrafutá­­sát is. Borkmann az érvényesülés kedvéért lemond a számára rendelt nőről és ezzel voltaképpen csatát veszt a csatakezdés előtt. „Eladtad azt, ami legdrágább volt neked, és ezzel kettős gyilkosságot követtél el. Megöl­ted a lelkedet, és megölted az én telkemet", mondja Ella, akit Borkmann cserben­hagyott, és ez az a nagy, megbocsájthatat­­lan bűn, amelyért nem maradhat el a bűn­­hődés. Borkmann nyomorékká sebesült Napóleon — saját szava szerint — olyan Napóleon, aki első hadjáratának kezdetén lett nyomorékká . . . Ibsen megadja a rea­lista magyarázatot: Borkmann egy­­ ide­gen nőt vesz el feleségül tehát bántják a nő hibái, és a nőt bántják a férfi hibái. Az ilyen házasélet gyötrelem, ez ellen kell Borkmann számára a fényűzés, minden áron, és ezért nem kérdezi felesége, honnan származnak a fényűzés eszközei. Ha Ella ál­lana Borkmann oldalán, Borkmann soha­sem csúsznék le a szilárd talajról, és erős, biztos kézzel emelné a magasba a nagy épületet. A szerelem, amelyre visszatekintenek, félig rombadőlt emberek: ez lett a John Gabriel Borkmann vezérmotívuma, amely szinte háttérbe szorítja Ibsen eredetileg vá­lasztott problémáját. A hatvannyolc éves költő visszajutott oda, hogy a nő dönti el a férfi sorsát, és az eltávolodás az igazi nőtől a bukást jelenti a férfi számára. Ez az ered­ménye, ez a rezüméje a négy évtizedes írói pályának, és annak az Ibsen-drámának, amely huszonöt évvel az első budapesti premier után most újból színrekerül a Víg­színházban. Emlékeim a szegedi várból Irta: Edvi ülés Károly XI. A rabló-király ■ — Mikor még betyár voltam, király voltam a betyárok között. Sokat jelentő mondás ez egy műveletlen, din­ Valelkű rabló szájából. Benne van az a büszke kijelentés, hogy első volt a többiek között, hogy korlátlan úr volt a maga birodalmában, mely­nek megvoltak saját törvényei s amelyben épp úgy kifejlődtek az egyéni különbségek, épp úgy érvényesültek egyesek kiváló tulajdonságai, mint bármily más társaságban, mely több em­bert foglal össze egy nagyobb közösségbe. Minden ily társaságnak van egy látható feje, ki a többiek felett uralkodik ; s ha a közszokás­­szerint nemcsak az államhatalom fejét nevezik királynak, hanem a vad népek csordáinak, a kannibáloknak, sőt a vad állatoknak is van ki­rályuk s ha újabban még lottó-király is szület­hetett , miért ne lehetett volna Rózsa Sándor is király a maga körében. A hatalom, melyet tár­sai felett gyakorolt, tényleg olyan volt, min­t a vad népek királyai szoktak alattvalóik felett gyakorolni. Élet és halál ura volt ő is, mint ezek , valamint a vad népek királya minden ítélet nélkül, rendszerint saját kezével szokta kioltani büntetésre méltónak talált alattvalói életét: épp ily röviden végzett a rabló-király is hűtlen, vagy áruló cimboráival s általában mindazokkal, akik útjában voltak. Az ötvenes években bő alkalma nyílt Rózsa Sándornak ezt a hatalmat gyakorolni. A pusz­tán gombamódra támadtak a futóbetyárok, kiknek nagyrésze hozzácsatlakozott. Sokféle go­nosz indulat, sok aljas szenvedély és rakoncát­lan elem gyülekezett így össze az 8 személye körül és ebben a szörnyű világban mégis rend­nek fegyelemnek kellett lenni, melyet a vezér volt hivatva fentartani. Rózsa Sándor egészen rátermett e feladatra. mK.MxzM.zsaerjgmwi iirmifi mii i. fii Szava parancsoló, nézése szúró, egész magatar­tása egyéni felsőbbségét éreztető volt. Szemöl­dökének rándulására s egy keményen kimon­dott szavára meghúnyászkodott előtte a leg­vadabb haramia is. Kinek ez nem volt elég, azt megzabolázta a karikás s aki még erre sem adta be a derekát az már az életével játszott. Első áldozat volt Rádi János félegyházi kupec. Rádi nem tartozott a bandába s csak egy­szer vett részt a vezér egyik rablókalandjában. Magyarkanizsáról hajtottak el 150 darab bir­kát, melyeket Rádi János a félegyházi határban értékesített. Más alkalommal rendszerint csak közvetítő volt a rablott jószág elárusításában. A cimboraság révén tehát, fegyelmetlen­ség vagy ellenszegülés miatt, nem egykönnyen von­hatta magára a vezér haragját. Voltak azonban más okok, melyek ezt előidézték. Rádi János legerősebb ember volt a félegy­házi határban. Valódi paraszt Herkules, ki a nép híresztelése szerint, tövestül szabgatta ki az útszéli fákat. Emiatt nagy tekintélye volt a nép közt s különösen a betyárok előtt, kik szí­vesen látták volna vezérük gyanánt. Ez keltötte fel Rózsa Sándor féltékenységét, majd bosszúját. Egyszer ki akarta próbálni a híres vasököl erejét, mikor együtt voltak a péteri csárdában. Csak hárman mulattak egy vén cimbalmos nó­tát mellett: Rózsa Sándor, Veszelka Imre és Rádi János. Éjfél felé sorra kerítették a betyárok szoká­sos erőjátékát — a kötőféktépést. A csapláros előhozott három kötőféket, melyek közül mind­egyik választott egyet. Elsőnek Veszelka állott ki az ivó közepére. Két keze fejére csavarta a kötőfék két végét, na­gyot rántott rajta,­­ de az ép maradt.. Pedig Veszelka Imre is erős ember volt. Ép úgy járt utána Rózsa Sándor, ki bosszúsan az asztalra csapta, a köl­det, mondván, hogy máskor hár­mat is el­ti egyvégben. Most Rádi Jánosra került a sor. Ő is kiállott a középre. Kétfelé vetette hatalmas lábait, a kö­telet karjaira és vasökleire csavarta,­­ aztán nagyot dobbantott lábával, karizmait megfeszí­tette s a kötél kettészakadt. Rózsa Sándor aj­kába harapott a szégyen miatt, nyergeltetett és távozott. Ettől kezdve még inkább háborgatta vezér­­álmait a féltékenység. Csupán az alkalomra várt, hogy meggyűlöli vetélytársát, ki bármely pilla­natban a banda élére állhatott, láb alól elte­­hesse. Nemsokára megjött ez is. Az 1852-ik év őszén, mikor a tázlári utasokat kirabolták, ismét pihenőt tartottak Rádi János­nál. De ez most nem fogadta őket oly szívesen, mint máskor. Veszelka útközben besúgta Rózsa Sándornak, hogy Rádi fel akarja őket adni a tázlári rablás miatt. Ezért volt olyan kelletlen. Igaz volt-e ez, vagy nem : ezzel a vezér nem so­kat törődött. Oknak elég volt arra, hogy ki­mondja Rádi Jánosra a halálos ítéletet. Legegyszerűbb és legkönnyebb lett volna a mit sem gyanító paraszt Herkulest egy pisztoly­­lövéssel megsemmisíteni. De ez kötőfékkel szé­­gyenítő meg,­­ tehát kötéllel kellett kimúlnia. Ez volt a rablókirály ítélete, melynek végre­hajtását azonban csak cselfogással lehetett esz­közölni. A legközelebbi napok egyikén Veszelka azzal állított be Rádihoz, hogy társai a kisszállási er­dőben lopott marhával várják. Rádi, bár kellet­lenül, de mégis engedett a felhívásnak. Tikkad­­tan érkeztek Veszelkával az erdő egy tisztás he­lyére, ahová a többieknek is meg kell vala ér­kezniük. Addig is leheveredtek, nagyokat húztak a kulacsból, miközben Rádi János elszenderült. Veszelka most jelt adott, mire a cimborák az erdőből szintén a tisztásra jöttek. Rózsa Sándor odaszólt Rádi Jánoshoz s midőn ez álmából felriadva, Ivarjára támaszkodott, hátulról nya­kába vetette a kötélhurkot, melynek egyik vé­gét Osznovits, másikat Kis kapták el, mindketten teljes erővel meghúzva a szerencsét­len áldozat nyakán. Ez végső erőfeszítéssel fel­ugrott, de a két haramia hirtelen odarántotta egy fához, melynek törzséhez a nyakába vetett kötéllel erősen odacsötözték.­­Mikor kiszenvedett, lefektették a gyepre és subájával betakarták. Itt találták föl másnap a pásztorok és az előttük ismeretlen holttestet ugyanott el is temették. Rádi János miatt tehát már nyugodtan alk­á-­ tolt a rablókirály. Annál több bajt okoztak neki ezidőtájt a kisebb rablóbandák fejei, kik tekin­­­télyük növelése végett rendszerint az ő neve alatt garázdálkodtak. ,­­ A kukoricák és búzaföldek benépesültek az ilyen bandáktól s az országutakon mindenütt a cirkáló zsandárok lovainak dobogását lehetett hallani. .­­ Nagy nyugtalanságot okozott ez a rablóvezér-­ nek is, kit minduntalan kizavartak rejtekhelyé­ből. Már a Katona­­ Pál tanyája sem nyújtott biztos menedéket. Tehát elhatározta, hogy meg-­ tizedeli a kisebb bandák fejeit. Kiadta Veszelká-­­nak a rendeletét, hogy mulatni akar a szokomi réten néhány bandavezetővel.­­ Veszelka ennek folytán meghívta Halász Gazsi, Zöldág Marci és Harangozó Jóska ismert haram­­miákat a Becsey-tanyára, hol Rózsa Sándort várja őket egy ital borra. A meghívás tetszett a haramiáknak, mert nem akárkivel történt meg, hogy Rózsa Sándorral mulathasson. Már alkonyat borult a tájra, mikor a szokom­­réten egy kis kunyhóban összejöttek a cimbor­­ák. Marci kanász hordta nekik a bort a Becsey­­tanyáról. A beszélgetést nótázás, majd szilaj jó­kedv követte. A rablók mindannyiszor fenékig ürítették a boros palackokat, mikor a vezérrel kocintottak. Csak Rózsa Sándor volt tartózkodó. Keveset ivott, hogy eszén legyen, ha tettre kerül a sor. Mikor azután a többiek már nehéz fővel döltngéltek az X-lábú asztal körül, markába szárította ötcsövű pisztolyát s há­rom lövéssel felelt a cimborák felköszöntőjére. Mindhárman szíven találva rogytak össze. Tetemüket most fölrakatta egy szekérre s be­vitette Marci kanásszal a városba, megparan­csolván neki, hogy mondja az uraknak, hogy Ő VILÁG „A vonatkozók vonzóereje“ E barbár cím szempillantásig sem maradhat magyarázat nélkül. Elméleti szétfejlése helyett talán legjobb lesz, ha példákon mutatjuk meg, mit kell ezen érteni. Egy müncheni műkereskedő az édesanyjától rendkívül elegánsan csiszolt és kidolgozott aranyláncocskát örökölt. A láncon medaillon fityegett és a medaillonba héber betűk voltak vésve. A műkereskedő gyakran elbeszélte, hogy tisztán emlékszik rá, amikor még ezt az arany­láncot az édesanyja a nyakán viselte és ő mint gyermek játszadozott vele. Huszonöt esztendő­vel ezelőtt egyik amerikai rokonának ajándé­kozta oda az anyjától örökölt láncocskát. Nem­sokára ezután betörtek ennél az amerikai ro­konánál és többek között a láncocskát is elvit­ték magukkal a betörők. Negyedszázaddal később a műkereskedő a boltjában ült, amikor egy amerikai különböző holmikat kínált neki eladásra. Ahogy nézegette a tárgyakat, a legnagyobb meglepetésére ott ta­lálta közöttük az aranyláncocskát . De hiszen ez... Nem fejezte be a gondolatát, elharapta a mondatot, még egyszer megnézte a láncocskát, valóban az volt, amellyel ő gyermekkorában annyit játszadozott, a medaillon szintén rajta fityegett és a medaillonon levő héber betűk két­ségtelenné tették, hogy valóban az örökölt és elajándékozott értéktárggyal van dolga. Ugyancsak ez a műkereskedő mondotta el — akinek szavahihetőségében kételkedni nem lehet —, hogy egy ízben az ernyője veszett el. Az er­nyőnek elefántcsont fogantyúja volt, amelyet egész sajátságos módon le lehetett csavarni. Ke­reste, kutatta kedvelt ernyőjét, de sehogysem akadt rája. Esztendőkkel azután kocsin vidékre utazott. A kocsija egy ház előtt állott meg, amelybe ő betért, hogy a ház tulajdonosával né­hány szót váltson. Míg ő bent beszélgetett, egy idegen ember megszólította az utcán a kocsi­ját. Szó szót ért, diskurálgattak, s ezalatt kijött a házból a műkereskedő. Fel akart ülni a ko­csijára, s eközben gépiesen a kocsi mellett álló idegenre esett a pillantása. — De uralj, ■— kiáltotta szinte magánkívül, — hol vette ezt az ernyőt ? Hiszen ez az ernyő az enyém . Valóban, az elefántcsontfogantyú és annak le­­csavarási módja kétségtelenné tették, hogy is­mét hozzájutott elkallódott vagy jogtalanul el­tulajdonított jószágához. ... Ilyen és ehhez hasonló­ „véletlenekről" mindenki emlékezik, ha kicsit megerőlteti az emlékezőtehetségét. Ha nem is a saját tapasz­talatából, de hallomásból bizonyára tud ilyen esetekről. Annyira átment ez már a köztudatba, hogy ha ilyen igazán nem remélt módon kapja valaki vissza elveszettnek vagy ellopottnak hitt holmiját, akkor majdnem mindig ilyenfajta örömteljes kifejezésekre fakad : — Hiába, igaz jószág csak visszakerül faz igaz gazdájához. Vagy ezt mondják: — Ez a lánc, vagy ez az ernyő csak nem tu­dott tőlem megválni.* Ezeket a „véletleneket" Wilhelm von Scholz, német professzor, nem tekinti közönséges vé­letleneknek. Arra a meggyőződésre jutott, hogy az elveszett tárgy és a tulajdonosa között bizo­nyos vonzóerő működött, ő ezt az erőt éppen olyan energiának tekinti, mint a nehézségi erőt, a mágnességet, vagy az elektromagnetizmust. Ez az erő hatást gyakorol a közvetítő szemé­lyekre, rábírja azt az amerikait, hogy éppen a müncheni műkereskedő boltjába lépjen be és ott ajánlja fel eladásra a huszonöt évvel ezelőtt eltulajdonított láncocskát, s a szó szoros értel­mében kényszeríti az elefántcsont-fogantyús ernyő jogtalan tulajdonosát, hogy álljon meg amellett a kocsi mellett és ereszkedjék beszédbe a kocsissal... Ezt az erőt persze még nem le­het oly világosan kinyomozni és szemléltetővé tenni, mint a nehézkedési erőt, vagy a m­agne­­tizmust. De van és él — erről Wilhelm von Scholz határozottan meg van győződve. Ez az erő, melyet a közhit a „véletlen" rubri­kájába szokott feljegyezni és számontartani, nemcsak a tárgyak és a személyek között van meg. Még másképpen is érezteti hatását. — Stuttgartból Münchenbe utaztam —­ be­széli maga Scholz —, a vonaton rettenetesen kínzott a foghúsgyulladás. Éppen pünkösd va­sárnap volt, délután kellett volna Münchenbe megérkeznem, a nap felségesen ragyogott az égboltozaton, így hát igazán semmi reménysé­gem nem lehetett arra, hogy orvost a lakásán talál­jak. Ennek ellenére, néhány útitársam unszolá­sára, feljegyeztem három orvos címét. A szálló­ból, ahol megszálltam, nyomban telefonon fel­hívtam mindhárom orvost. Az elsőnek a lakása nem jelentkezett. A másik kettőnek a lakásáról azt válaszolták, hogy az illetők néhány napra elutaztak. Tehát jól okoskodtam... De még­se®! Hátha az első orvos lakása most jelent­kezni fog. Még egyszer telefonálni akartam neki. Ezúttal a másik telefonfülkébe mentem, s itt, minthogy a telefonszámot elfelejtettem, felütöt­tem a telefonkönyvet. Ebben a telefonkönyv­­ben az orvos száma tintával át volt húzva, és a lap szélére másik számot jegyeztek oda. Be­mondom ezt a számot a központnak, a követ­,­kező pillanatban már hangzik is a válasz. ..Na­gyon szívesen, itthon vagyok, csak tessék jönni." Éppen ilyen „véletlen" játszott közbe Scholz egyik barátja esetében is. Ez az eset a háború alatt történt. A barát a küstrin­i kórházban fe­küdt, ahol gyomorbaja miatt kezelték. Mint­hogy a legénységi állományhoz tartozott, a nagy, közös teremben ápolták. A beteg minden­áron különszobába szeretett volna jutni. írta tehát a feleségének, hogy tegyen meg minden lehetőt ebben az ügyben. Az asszony, aki szülei­nél tartózkodott, a levél vétele után nyomban berlini lakásukra ment, amely hónapok óta zárva volt. Beül a liftbe. Vele együtt a ház egy másik lakója is beszállott. Ezt a lakót nem is­merte az asszony. A második és harmadik eme­let között valamilyen hiba miatt megakadt a lift. Se fel, se le. Az asszony és a lakó szorult helyzetükben kénytelen-kelletlen beszédbe ele­gyedtek. Az asszony szájából valahogy kicsú­szik ez a szó — Küstrin. — Hogyan, — kérdezte a lakó, — nagyságos asszony Küssrinbe akar utazni ? — Igen, igen. S nyomban elbeszélte, mi végett kell neki odautazni. Mire a lakó mosolyogva így szólt : — Semmi sem könnyebb ennél. Annak a kór­háznak a főorvosa az én legjobb barátom. Adok nagyságos asszonynak néhány sort, meg va­gyok róla győződve, hogy öt perc alatt elintézi az ügyet. De tud ez a véletlen még különb dolgokat 13- Egy mérnök lakást keresett Berlinben. Mint­hogy a német fővárosban hosszabb ideig vi­szonya volt egy nővel, s minthogy nem akart ezzel a nővel találkozni, elhatározta, hogy csak abban a városrészben vesz lakást, amelyik a legmesszebbre esik attól a háztól, amelyikben a viszony szövődött és befejeződött Amint a tá­voleső városnegyedekben a penziók feliratait betűzgeti, az egyiknek a neve megtetszett neki." Felmegy a penzióba, nagyon tetszik neki a berendezés, s az a szoba is, melyet rendelkezé­sére bocsátottak. De mibe kerül ? Mondanak egy összeget.­­1 — Ez borzasztó sok ! fen szörnyűködik a mérnök. Annak ellenére, hogy nem akartak az Úrból engedni, kivette. Este, amikor lefeküdt, valami kiesett az ágyból. Meggyújtja a villanyt, — egy könyv volt. Kinyitja a könyvet... Az első la­pon ott találja a saját kezeírását, amellyel e­zt a könyvet annak a hölgynek ajánlotta, aki­­ek a közelében semmi körülmények között sem szeretett volna lakást kivenni. Ez a hölgy két nap előtt ugyanabban a szobában lakott, Wilhelm vom Scholz szerint ezekben az ese­tekben sem a véletlen, hanem a vonatkozók vonzóereje működött. Ez az erő, nemcsak egyes személyek, s egyes személyek és dolgok, ha­nem az események különböző fokozatai között 1923 május 7. o

Next