Világ, 1923. augusztus (14. évfolyam, 171-195. szám)
1923-08-19 / 186. szám
Vasárnap__ Egy pesti fiú Szent Istvánja OT ben írta : Wirtos Árpád. A pesti fiú, akit ezennel bemutatok, tíz éves volt akkor. Ha jól emlékszem, a Belváros egy szűk uccájában lakott, de ez nem zavarta, mert egész napját az uccán, a Múzeumkertben töltötte el. Negyedik elemibe járt, leckéjét az iskolában játszva elvégezte, odahaza sohasem tanult s ha Inuiméta, smakk, vagy rablópandúrjáték közt maradt üres ideje, konyhájukban felférdett egy székre, és Verne csodás könyveit, vagy Dickenst olvasta, melyet bátyja egy kölcsönkönyvtárból szerzett meg. Cooper Fenimine indiánná változtatta, Verne Fogg Phileasával körülutazta a világot, vagy a kilőtt ágyúgolyóval felrepült a Holdba, de Dickens történetei az üldözött és mártírsorsot élő Nickleby Miklósról és Copperfield Dávidról megfogták és összeszorították kis emberi szívét. A Múzeumkertben Nyikossal és Kotlasszal verekedett, egy-egy becsületbeli ügyét csirkefogó társaival együtt elintézni átráadolt a Kis térre. •— (ma Reviczky-tér) —, az üllői útról bekanyarodó katonabandával elmasírozott a világ másik végén levő Neugebaudeig, ahol hamukékre festett óriás falak előtt, feketesárga faköpenyek strázsáltak a négy oldalon, hogy civil oda be ne juthasson, és túl a rejtelmes, óriás épületen, amik egész katonaezredeket, líszérüteigeket, huszársvadronokat nyelt el, valahol ott, ahol ma az Országháza van, már pusztaság porfelhőit röpítette a szél s rongy, düledező földszintes házi őrpék bukdácsoltak a Duna felé. A nagyszakállú tamburőrmester aranyos botjával, széles, feketesárga csikó (a sárgája arany volt) vállövével büszkén és méltóságosan haladt a banda élén, a sájgebár kapuja előtt egy hetyke botmozdulattal jobbra kanyarílott és megállította a marsoló zenét, egy fene nagy tiszt lóháton megállóit, a vörösfejes, bosnyákbugyogós hatalmas szál bakák széles, vastagtalpú oráris bakkancsukat olyan pattogó ütemben csapdostáák a kövezethez, mintha a lábuk benne se volna, jobb kezük lecsapódott a puskatusra, fejük jobbra felfelé csapódott, mintha zsinóron húzták volna, és szemük állati félelemmel és ijedt tisztelettel meredt a nagy tiszt arcára. Az ezred bevonult, utoljára a banda, a boltozatos kapualj visszadobta és megkettőzte 3 csavart és szélesszájú kürtök szavát, a kapa bezárult, — és a pesti fiú, a Belváros gyermeke, ott állott a világ másik végén. Hogy menjen haza ? Elbandukolt a Váci körútra, megállt a lóvasúti sínek mentén s ott várt, amíg nem jött egyfehér-kék lámpájú Óbuda—Indoviceumi lóvasút. Jött. Két kis muraközt, gyorstrabbolású ló, a sörényük római módra megnyírva — ezt már tudja a fiúcska, mert a bátyja gimnazista vett, — elől a kis, Ödönnel borított, rakpéteával feltámasztott nyergen a csokésarkás kocsis, válláról vörös paszományos snarukürt, hogy azzal heksegesse a sínekre tévedt gyalogosokat, balul a fütyülős, táskás kalauz... A fiú egy ügyes szökéssel felugrott a kocsis mellé. Azzal is előbbre jut, míg a kalauz odaér. A kocsis fismhilált, ti kalauz fütyült, a kis lovak srabboltak ... — Hova teccik, fiatalúr ? — kérdezte a kalauz. Ha a gyerekjegyhez szükséges négy krajcár, a fiatalúr rendelkezésére állott volna, megmondta volna, hogy a Szikszavig akar menni, a Kerepesi út és Hatvani utca sarkán, de így hazudnia kellett. — Óbudára kérek jegyet! ... — Óbudára ?.. .és a kocsis is megfordult... Hiszen a másik oldalon visz oda a sín!... Mi a Ludoviceumba megyünk ... — De nem tudok leugrani! — szépegett a fiú, aki fogás nélkül ugrott fel a sebes kocsira ... — Nam baj ! A Károly-kaszárnyánál megállunk ... A Károly-kaszárnya ! Egy másik kaszárnya a város szívében. Újabb kaland ! A fiú a megálló előtt leugrott a kocsiról s hangosan odakiáltott a kalauznak : — Köszönöm, kalauz bácsi!... Aztán megállót! a Károly-kaszárnya kapuja előtt. De szép dolog volt ott állni és várni... Déli tizenkét órakor fegyverbe lépett az őrség, ha jött egy generális, hangos „Geveheerheraoz" !-kiáltásfőt harsogod a kapusira, ha az őr nem figyelt, be lehetett szökni, a korláton himbálózni, a nyújtón egy halálugrást csinálni, míg ki nem dobták... Aztán haza ebédelni, délután négyig iskola, este nyolcig, amíg csak be nem zárták a kapuit. — Múzeumkert 1 Méla, sínkk, hancúrozás a duplaorrú, falábas örökkel, akiket a boszniai okkupfíció felejtett itt, búlóevka a szarkofágokban, versenyfutás a nagymezőuccal polgáris fákkal, csókolózás kislányokkal az orgonabokrokban a főrendiház nagy lépcsői mellett, de mindennél szebb, sokkal szebb Szent István ! Erre a napra készült a tízéves pesti fiú egész éven át. Mert bár könnyelmű és léha életet élt, és többet nyitt talpat, mint térdepelt ki olvasás közben nadrágot, mégis számtalanszor bejárta a Múzeum termeit, a képtár minden képéről tudta, hogy ki festette, ismerte a képekhez való történetet. Jókain keresztül barátja lett a régi török világ Magyarországon, Madarász Viktor, Csáky Bertalan történeti képeit álmában is látta, tudta, hol lógnak a Markok, Telepyek, tisztában volt I.Jefzenmayerrel, ismerte a 117-es kiegyezést, mert ismerte a képet, amelyen Erzsébet királyné koszorút tesz Deák Ferenc ravatalára, a természettarni tárban tisztában volt az állatokkal, a sok-sok kolibrivel, amit Xantus hozott Délamerikából, ismerte a tatárpáncélokat, a római pénzeket, a balatoni cölöpépítmények panorámás másolatát, az egész Múzeum egy feltárt labirintus volt neki. De ez kellett is Szent István napja miatt. Szent István napján Pest lett Magyarország közepe. A vasút három forintért hozta fel Erdély végéből a székelyeket, Temesből a svábokat, eljöttek a túladunaink, beérkeztek a palócok, az alföldiek, — ez a nagy, gyönyörű néprajz, ami valaha Magyarország volt, Pesten adott találkát Szent István napján. Arra a napra még a Népszínház és a Nemzeti Színház is kinyitotta a kapuját, — pedig szünet, szigorú szünet volt szeptember elejéig. A Vérmezőn nagy népünnep, a Városligetben futtatás, az utolsó verseny a mezei gazdák versenye magyar ruhában, lobogó gatyában, árvalányhajas kalappal... A „Hattyú", a „Fehér ló", a „Zöld koszorú" zsúfolva, nagycsizmás lábak, dagadt iszákok az orcákra, fejcsóválva bámulták a lóvasutat, a gázlámpát, amit este egy hosszú bottal piszkáltak fényesem égőre, megálltak az aszfalt szélén, hogy hogy löhet ilyen nagy darab sima kő, fejüket majdnem az égig emelték a háromemeletes házak bámulatában, s mint egy kíváncsi, nagy nyáj, betértek a Múzeum hatalmas házába. Ahol a világ minden csodáját látni lehet. Reggeltől estig ott kopogott szöges csizmájuk a kapu kövein, át széles udvarokon, bámulva állottak meg a mammut agyara előtt, — fene nagy dög hordhatta ! — és lábujjhegyes csikorgással terültek be a kópiádba. A pesti fiú, — a mi barátunk — itt várt rájuk. Új ruháját vette föl, fehér-barnacsíkú vászonruhácskáját. Anyja három forintért vette a Deák Ferenc uccában. Gyöngyházgombjai voltak. M’gállt a kép előtt: „Mátyás tudósai körében." Éles megfigyeléssel, fürge, szemmel jó! megnézte az érkezőket, ül-e jóság, megelégedettség, szeretet a gazda arcán, nem apadt-e még le az iszák, szívesképű-e az asszony ? A mogorva, szikár népeket szó nélkül hagyta el maga mellett, de ha olyanok jöttek, akikben bízni lehetett, melléjük állott. A nehéz léptű alföldi paraszt élete párjával a kép elé került. Megálltak. — Ugyan mi lehet ez ? — csóválta fejét az asszony. — Bizony ! — hagyta rá a gazda. — Ez — szólt közbe a fiúcska — Mátyás király. Igazságos Mátyás tudósai körében. — Ez, jótt igazságos Mátyás ! — és embereink elbámészkodtak a kép előtt. A fiúcskának se kellett több. Beszélni kezdett Mátyásról, a visegrádi függőkertekről, lassan átkerültek a szomszéd képekhez, a „Tetemrehívás“-nál a fiúcska elszavalta Arany de Undáját, a „Dobozy és hitvese" képnél a török háborúkról beszélt, Jankó „Parasztlakodalmát" riporteri hűséggel írta le. — már az állattárban jártak, az oroszlán, a krokodilus, a zebra, a kenguru mind barátai, órahosszat beszélt róluk, — mielőtt a vidéki látogatók elhagyják a Múzeumot, a gazda megveregeti a fiú vállat és egy ezüst hatost ad netki. Akad az iszákból egy darab kenyér, kolbász, szalonna, — az udvaron leülnek a római koporsók sieti és telet csapnak, vagy elviszik a Sziksziyba és a pénz mellé egy pár virsli szaftban is kijár. Azután vissza a Múzeumba, új látogatók, új magyarázás..estig ötven, hatvan krajcárt is keresett. És cm hazament, — mint a férfi a napi munkából. Oh, boldog idők, első kenését ! May Henriknél meg lehet venni érte Sándor Mátyást, és A Bégim 500 millióját. .„ VILÁG A zsilip újra megyílott... Békéspressza, augusztus 15. Roskadozó dús keresztekben érik az élőt, aranykeresztekben tűzre perzselődik a földérc, amerre a vonat síkongva rohan, a határ felé. Gyoma előli izgalom suhog végig a ko- csín. Hivatalos egyéniség, akit ugyan csupán morc arculatra minősít az állam szervévé, a passzusokat követeli be azoktól, akik átmennek a határon. Ideges sugdozódás, zsebek tapogatása, ijedt érdeklődés jelzi, hogy közeledik az a rejtelmes verne’, amely elválaszt apát fiútól, testvért testvértől, életet az érettől ; az a rejtefnes vonal, amely úgy fut végig az ország határán, mint az akasztott ember nyakán a hurok nyoma, amikor leszedik az ágról. Ami falu, város ezentúl következik, az már mind a határmente szüntelen gol laue-jércűn él : prolongált hadiálapot, mindenki gyanús, szigorú ellenőrzés, ideges várakozás... . Clémenceau úr bölcsessége Békéscsabára szólít a dolgom. A határtól egy félórára ! — Az ugy van, teccikudan — mondja borongó szóval a szomszédom —, hogy a fiam felül a biciklire, aztán egy füttyszó ideje alatt kinn van a zsilipnél, az pedig már román kézben van. A zsilip éltette a várost annakelülte. Mikor aztán iimán vissza kellett menniük a románoknak, megharagudtak ránk : elcsukták a zsilipet. Elállott a lélekzése a városnak, mert a malmok alól egyszeribe kiszáradt a víz, a kutakból kiszikkadt a víz, felporzott az utak fejlő degesze s nincs mivel lekötni. Szinte szinte halálra váltunk. — Azóta aztán már mégis győzött az élniakarásunk. Lementünk a föld alá 1200 méterre -- ötször a Gellérthegy — s onnan lopjuk fel az áldott vizet. Van már egy csomó artézi kúteink, a malmainkat villanyra rendeztük át s újra zakatol a gádor, vígabban, mint valaha, skacagva ontja magából az acélos, hófehére devizát. A vizünk egészségesebb, mint valaha s új étel serked az anyaföldből, lüktetőbb, lendületesebb, mint valaha. S most, hogy a szomszéd tálja, hogy nem függünk a kegyétől, újra megnyitotta a zsilipet is. Csak ha néha megharagszik, olyankor zárja el, de ma már csak a strandolók látják a kárát, az iparunk, az életünk függetlenítette megát a zsiliptől. Egészen más zsilipet nyilasítunk mi fel: az alföldi nép dacos ételöntudatát. Nézzen körül a városban, meglátja, mit teremtettünk itt három esztendő alatt... Egy fejezet a Vita Napjából Az új zsilip zuhogva önti magából a kezdeményezés, a bátorság és a találékonyság élelmét. Egy új alföldi metropolis van itt keletkezőben. Békéscsabán, ahonnan a háború előtt legföljebb egy pár vég háziipari vászon, no meg a csabai szárított kolbász került ki, ma itt nagy exportmalom, hat textilgyár,céningombolyító és selyemfonó, egy jóhírű cukorkagyár, egy nagy — exportra dolgozó — bútorgyár, sarai fő és minden új gazdasági élet alapvetése : téglagyár és három cementárúgyár kabálja ég falé a gomolygó füstcsóváját. Temesvár helyett a déli végen egy új Temesvár vajúdik itt. A város templomtornyából — a török idők emlékeképpen — még cégegdóránként letülköli müezzin-dalát a tüzér, de körülötte már ott szürkül a leendő gyárváros köde. Nappal — a városi vezetőség jóvoltából — még nincs villanyáram, de délutánra már zihálva lódulnak a kerekek, adta naova tűnni. És hiába panaszkodik a városi tanács által kiadott, még friss nyomdaszagú könyv (Fábry Károly, Tallózás Csaba múltjából), hogy túlsok a menekült s hogy a hivatalosan bejelentett 409 keresztény és 2 zsidó menekült családon kívül ezrekre megy a be nem jelentett menekültek száma, akik „hatósági közben jövetel" nélkül kaptak’ „alkalmazást, üzletet, sőt — lakást is", mégis csak’ ezek hoztak friss, erjesztő erőt, új étetkendvet, szokások kicserélődését, ipari, gazdasági és kereskedelmi új irányokat • — bármit mondjon is a MOVE, amelynek táblája ott díszült a Városháza oldalán. Botiiimielés — a hatóságnak Aminthogy csakis az teszi lehetővé ennek az új életnek békés és nagyvonalú felratározását, hogy a város népe maga mit se törődik bizonyos elemek nyugtalanságaival. Olvasom a város régi történetét. Már 1890 október 10-ikén kimondotta a városi főszolgabíró, hogy ,.2° Minden Helységbéli ácsát ágaiba minden éjszakára különös vigyázók rendeltessenek. E strázsák egész éjjszakán szüntelen vigyázatba legyenek, legfőképpen arra, hogyha a Helység által kirendelt éjiszakai sírázdák a maga kirendelt helyeiben szorgalmatosan helyeiben vannak-e, avagy azt elhagyják ?“ 123 éve érvényes ez a nagyon helyes rendelet, most utóbb mégis megesett, hogy a Városháza táján, ahol állandó rendőrposzt áll éjjelnappal, annak szeme láttára verték a le felelőtlen elemek a bolti táblákat. Ilyenkor kelene ama 3*-paragrafus klauzulájának életbelépnie, hogy ,,a vigyázatban nem találtatott sírózsákat másnap reggel helyességekhez vagy rosszasságokhoz képest mérsékelve pálcával keményebben büntessék . .** De — ismételjük — maga a város közönsége és a nép távol áll ezektől. Józan alföldi nép az, s csak elítélő szava van az olyan heccekre, amiket a kurzus elején az Ébredők megengedtek maguknak, amikor egy-egy üzlet vagy nem tetsző nyomda ablakait beverték. Az Ébredők, akiknek elnöke valami Glazefka, vagy Popolka, s tagjai svábok és szlovákok.,, A szabadságért! Rövidesen 200 esztendős lesz a mai Békéscsaba. Alapítói északmagyarországi tótok, akik azért keveredtek erre délfelé, mert a vallásuk szabad gyakorlását keresték. A gondolatszabadság vándorai voltak ők, akik a habsburgi jezsuitizmussal telített északi vidékről menekültek s a lelkiismeret szabadságának a jegyében alapították meg városukat. Rossz talaj a különböző kurzusok aráméra az, ahol meg a dédunokák minden pórusa is a szabadság zsolozsmáját lihegi ki fáradt munka után. Egy régi testamentum ilyen televényen kurzusokot, csak kultúra teremhet: a szabadság éltető levegője méregvirágokat nem fakaszthat. Csoda-e, ha a város legrégibb protokolluma is már megható emléke annak, hogy ebben a városban évszázadokkal ezelőtt is megbecsülték a könyvet ? Ahrog Kraszkovzsky Tamás — feljegyezzük a nevét aznnak, aki 1719-ben, a magyar Alföldön, halála percében könyvekről gondoskodik — a végrendelkezésében elszámol azokról a pénzekről, amelyeket elhunyt fivérének árvájára költött, csizmára 54 krajcárt, nadrágra 1 írt 3 krt, ABC (syltabár) olvasókönyvre 9 fért, hatekirnusra 15 krt, evangéliumra 17 krt és Danab latin könyvére — az elemi iskolások is tanúitak akkoriban latinul — 24 krt. Csaba városának dátumra ez a legrégibb bejegyzése : a könyv jegyében indult el ennek az alföldi városnak az élete kétszáz évvel ezelőtt. S az elhintett mag jó talajra hullott. Munkácsy asztalosinas korában itt pingálja az első színes tulipánokat; itt fakad fel Achim András vértanúvá lett szabad lelke. Gyóni Géza keserű dalai idegyökeredznek, a független protestáns parasztok szabadságvágyakozásába. S a tipikus magyar parasztzsenik fajtája is felszökkent innen, Kvasz András, a repüld. Malgrétant Ám csökönyölődjék meg a városi kupaktanács, s ne engedje a modern mételyt: a csatornázást, a vízvezetéket, a W. C.-t a városban elterjedni, annál jobb. Éjjelenként fölgyűlik az artézi kutak körül a falu leánynépe, fiatalsága, hangos danázás közben születik a habok közül a földnélküli jánosok szomorú nótája, merengő áhítozása az örökanya, a millió emlőjű Föld-Astarfe után... Szinte kézzelfoghatóan érezni ebben a merdánt levegőjű városban, mit jelent a magyar paraszt ősfafuja egy felfejlődő népiség számára, mennyi erőt, lángészt és makacs céltudatosságot. Ám, azért ez a lángot fogó réteg mégis csupán taplója a kultúra tüzének, s aki — szemmel látó ember — keresi a csiholó acélokat, amely 1.Robbantsa a szikrát, kénytelen megállapítani, hogy önmagától soha fel nem ízzanak ez a tapló, da nincs, ami tüzet vessen belé. S akkor kutató szemmel, áha-fif-jkodva látja itt is, ott is felcsallanan azokat a lobogó fényeket, amelyek egy nagy néprétesi haladásának útvonalát jelzik. Csöndes, zajla-i fan, munkás emberek, akik a nyugat. * bala-1 (Fúr, a szebbítés művét feltűnés nélkül, de elszánt elhatározottsággal végzik, vezetik. Nincsenek hivatalos állásokban, még aképviselőterszetet dísztó névsorában sem olvasni nevüket. Fáradt napok után, pihenő estéken terülhetr! össze maghitt családi vagy baráti körben, V mm? minden szavukat, gondolatukat vezeti;1 meleg ezerele! az Alföld paraszti népe iránt,1 forró vágyakozás, hogy városukat empo- riummá fokozzák fa, a mai „Déli-Magyaror-vízig számára teremi semnek kallűrét, szépséget- kel, az élet szebb kvalitásai után való igényeket. A sakk tél a chetmne-ig ( Jó nullátig évtizedje már, hogy Békéscsabán) egy halk szavú, vasenergiájú, merén kon-cepciójú ember, akinek az a furcsa mániája volt, hogy könyveket vásárolt szüntelen s azokat — el is olvasta, estémként a „kávéháziban": összeült sakkozni a helység egyetlen könyvkereskedőjével, a bánáti francia származású Lepage Lajossal. A halk szavú ember neve idegenül hangzott — Tevan Adolf volt német— s csak aki a család történetében volt itt honos, az tudta, hogy e jsöv mögött egy régi magyar múlt emléke rejtőzik: a Tevanok, Dévényből, német néven Thebenből eredtek, innen magyarosadon vissza a nevük Tevanr.v. -A könyvkereskedő és a könyvbarát mindennapos sikkjátéka egy szép estén abba maradt. Depage bejelentette partnerének, hogy a könyvesboltját, amelynek egyik sötét zugában egyetlenegy kis kézinyomógép is ott árváiko-dett, többé nem bírja fentartani. Békéscsabai levegője nem jót tesz a könyveknek. Elmegy Kolozsvárra s a boltját eladásra ajánlja régibarátjának. Sakkpartnerének, Tevannak, aki a kereskedő ember is, meg nyílvánvldóan a könyvet is szereti, hátha neki több szerencséje lesz. Tevan Adolf — az idén van éppen húsz éve — átvette a kis könyvesboltot és Vele együtt szárva kis könyvsajtót. Az öreg úr két évvel ezt előtt elhunyt, de az alapítása virágba szökkent.) A régi kis kézisajtó ma kegyezetes emlék abban a valósággal nagyvárosi mazelli nyomdában, amely ma a régi nyomda helyett két épületben,a sajtóóriásokból ontja a magyar könyvek javát. A kézi sajtóból petroleumos gép, abból benzines, ebből meg villanyáramra dolgozó gép- góliát lett, amelynek fantasztikusan kaszáló karjai éjjelente belelóbálódznak a villanykori ték fölött derengő félhomályba. S a Te van raj- tójával együtt nőttek a városka kiásárigényei. A Tevan ízléses nyomtatványai elkerültek Pozsonytól Brassóig az egész országba, s mindenütt olvasták a csudát. Békéscsabáról, az alföldi parasztság székéből ilyen stílusos, modern könyvek kerülnek ki . A csabaiak kezdtek önbidatosabban maguk köré nézni, hogyne, amikor olyan nagy potenc itatok, mint Anatole Francé, meg Bénán, meg Flaubert, meg Gerhart Hauptmann, meg a többi nagy ott lakozik közöttük . Lin, a bibliofil Anatole Francé Thibault párizsi könyv- tárában is bizonnyal ott díszeleg . Tevan könyve s ebből megtudják a franciák, akik bejáratosak a Mesterhez, hogy valahol a világon .vagy egy Békéscsaba nevű városka, ahonnan ilyen szép könyvek kerülnek ki. Annak a városnak, amelynek a miliőjében ilyen könyv megszülethet, annak kell, hogy kultúrája legyen. És így, a példaadás szelíd erőszakával tenypózta be Tevan a maga körét, a maga városát. Tevan és a Tevanok A gondolatszabadság és a könyv szeretetére! Szóló első protokollum jegyében született város levegőre kellett hozni, hogy a Tevanok 1923 augusztus 19. 5