Világ, 1924. június (15. évfolyam, 106-128. szám)

1924-06-01 / 106. szám

A Macdonald könyvei közül a legtöbb kiadást az érte meg, amely a nagy gazdasági, vagy szociális problé­mák feltárása helyett csak egy portrét rajzol meg: Margaret Ethel Macdonald arcképét. Lon­don egyik utcáján, a Lincoln's Inn Field 3. számú háza előtt áll néhány év óta a Margaret Ethel Macdonaldnak emelt szobor, amelyen a kis gye­rekeknek egy sora fölé tárja szét két karját Mac­donald elhúnyt feleségének bronzalakja, de az igazi szobrot Macdonald faragta nejének, a róla írott életrajzzal. „A legenda szerint rejtett bar­langokban alszanak Artúr király elvarázsolt lo­vagjai, oldalukon pajzsukkal, hátuk mögött nyergelt lovukkal. Mellettük ég egy gyertya, amelynek lángját majd kifújják, ha beteljesedik az idő, és ott fekszik a kard, amelyet kezükbe fognak venni. Amikor megtörik a varázslat, a lovagok nyeregbe pattannak, és helyreállítják az igazság uralmát a világon. Bizonyára van né­hány más ilyen rejtett barlang is, olyan barlang, amely­nek van füle, hogy meghallja majd a har­sona szavát, és akkor fölébrednek még néhá­nyan, akikre szükség lesz az igazság uralmának helyreállításánál". Ezek a szavak zárják le az életrajzot, de az ilyen színes sorok igen ritkák Macdonald könyvében. Macdonaldnak nincsen szüksége gazdag palettára, az életrajz megírásá­nál, csak éppen egymás mellé állítja egy nő éle­tének dokumentumait és ezekből bontakozik ki Margaret Ethel Macdonald képe. Huszonöt esztendős volt John Hall Gladstone londoni egyetemi tanár nyolcadik gyereke, Mar­garet Ethel Gladstone, amikor felvételét kérte a független szocialista pártba, és hét-nyolc hónap múlva a független szocialista párt főtitkára már házasságot kötött ezzel a polgári körökből érke­zett új párt­taggal. De a kontaktus Gladstone pro­fesszor leánya és Macdonald között már régi keletű volt. 1895 májusában, amikor Ramsay Macdonald képviselőjelöltséget vállalt a független munkáspárt programjával, kapott egy levelet, amely egy bankjegyet foglalt magában, hozzá­járulás gyanánt a választási költségekhez, ezzel az aláírással. M. E. Gladstone■ Úgy látszik, hogy Gladstone kisasszony utóbb kiváncsi lett arra, kinek a megválasztására küldte el zsebpénzének egy részét, és így néhány hét múlva elment egy előadásra, amelyet Glacdonald tartott. Ezt kö­vette azután a belépés a független munkáspártba, a személyes megismerkedés, és a házasság. Gladstone professzor, akit egyébként nem fű­zött rokoni kapocs a híres liberális miniszterel­nökhöz, Faraday vegyi tanszékét töltötte be a londoni egyetemen, és azonkívül huszonkét éven át volt egyik vezetője a londoni iskolaszéknek. Az elemi oktatás problémája nagyon intenzíven foglalkoztatta Gladstone professzort, aki kerüle­tében személyesen ismert szinte mindkét elemi iskolai tanítót, és szemmel tartotta valamennyi elemi iskola tevékenységét. Erre annál nagyobb szükség volt, mert Anglia ekkor még csak igen korlátolt terjedelemben ismerte el állami feladat gyanánt a népoktatást. Ramsay Macdonald szin­tén elemi iskolai tanító volt, noha nem végezte el szabályszerűen a tanítóképezdét, mielőtt a szocialista mozgalom foglalta le egész tevékeny­ségét, tehát egy olyan körből került ki, amelyet jól ismert Gladstone professzor, ha talán nem is gondolt arra, hogy innen fog jönni egyik veje. És Margaret Ethel Macdonald szintén otthonos volt a tanítói körökben, hiszen éveken át néze­tert egy vasárnapi osztályt, ahol olyan fiúkat ta­nított, akik­ hétköznap r­em járhattak iskolába, mert dolgozniuk kellett. Ez a vasárnan osztály hitte el a fiatal önkéntes tanítónőt lépésről-lépésre a független szocialista pártig, mert Gladstone kisasszony odahaza is fölkereste tanítványait, megismerte szüleiket, és otthonukat, megismerte London olyan uccait, és a londoni életnek olyan oldalait, amelyeket nem igen szoktak megismerni a jómódú polgári osztály tagjai. Ramsay Macdonald pontosan követi ezt az utat, amelyet még megismerkedésük előtt tett m­eg felesége, úgy amint gondosan összeállította azt is, hogy tíz-tizenkét éven át hol nyaralt lánykorában felesége, és milyen élményeket szerzett nyaralás közben. Gladstone kisasszony sokat utazott már lánykorában is, és még na­gyobb utakat tett akkor, amikor felesége lett Macdonaldnak. Néha pozitív céljai voltak az uta­zásoknak, mint például az ausztráliai szociál­politikai viszonyok tanulmányozása, vagy a dél­afrikai háború másnapján a búr államok bejá­rása a sebek gyógymódjának keresésére, néha azonban Macdonald és felesége úgy érezték, hogy csak akkor tudják folytatni munkájukat, ha egy időre elszakadnak Angliától, és egészem más levegőt szívnak. Így ment el a Macdonald­­házaspár két ízben Oberammergall-ba résztvenni a passiójátékokon, és mind a kétszer egy heti gyaloglással érkeztek ebbe a bajor faluba, hogy zarándokoknak érezzék magukat, és így teljesebb hatása legyen reájuk az evangélium felidézésé­nek. így mentek Macdonald és felesége Ceylonba, Indiába, Kanadába, így járták be Középamerikát és Délamerikát, így vándoroltak az Engadin hegyi útjain. „Úgy halt meg, ahogy az engedelmes gyermek alszik el, ha reá parancsolják", mondja feleségé­ről Macdonald, és Margaret Ethel Macdonald azzal az érzéssel távozhatott az életből, hogy látta a világnak­­szinte minden szögletét, és amellett végzett annyi hasznos munkát, amennyi megada­tik egy embernek. Az iparban és a háziiparban foglalkoztatott munkásnők életviszonyainak meg­javítása volt Macdonald feleségének célja egy negyed évszázadon át, és nem szentimentális cikkek írásával, vagy hangzatos propagandával törekedett célja felé, hanem hosszadalmas, szá­raz statisztikák összeállításával, a munka­feltéte­lek lelkiismeretes gazdasági vizsgálatával, a le­hetőségek precíz tisztázásával. Margaret Ethel Macdonaldnak nem csupán apja volt a kémiai egyetem tanára, hanem a híres tudósoknak egész serege tartozott családjába, többek között lord Kelvin, és nyilván tőlük örökölte Macdonald neje gondolkodásának, munka­módszerének hi­bátlanul tudományos szabatosságát. De ez az asszony tudóssá és szociálpolitikussá tudott nö­vekedni anélkül, hogy megszűnt volna nő lenni A könyvben kiadott levelek és feljegyzések mind elárulják, milyen jókedvű és kedves lehetett Vasárnap i munkája mellett Macdonald felesége, milyen­ nőiesen friss maradt gondolkozása, milyen ele­ven volt benne a kíváncsiság az emberek iránt, milyen jó barát tudott lenni, és milyen sok volt benne a női tapintat, a női gyöngédség. Az a kéz, amely a statisztikai adatok százait és ezreit je­gyezte föl egymás alá, tudott simogatni, ránco­kat letörölni, gondokat elaltatni... Macdonald hűvös szónok volt mindig, és hűvös megfonto­lással írta­­.. szavait, ha tehát feleségéről szólva azt mondja, hogy az ilyen nők nem halnak meg, az ilyen nők csak alszanak, és majd fölébrednek el­őor, ha szükség lesz reájuk, a jobb világ el­­következésével, akkor ezek a sorok csaku­gyan bizonyítják, hogy Margaret Ethel Macdonald, a kivételes lények közé emelkedett, mialatt moso­lyogva és mások ajkán mosolyt ébresztve vé­gezte komoly munkáját. VILÁG! Egy magyar falu békében és a háború­ban Oros, májat. (A Világ kiküldött tudósítójától.) Érdekes feladat: egy magyar község békebeli és há­ború utáni keresztmetszetének mikroszkó­­pikus megrajzolása. Köztudatba rögződött általánosságok, mint kisgazdák feltörése, napszámosnyomor, földprobléma, centrum­ba való kapcsolódás, hanyatlás, föllendülés, számszerű, pontos adatokban. A Huszadik Század még 1911-ben ma­gyar községekről — így Őrösről is — rész­letes szociológiai fölvételeket készített, me­lyek tökéletes tükörben adták vissza a ma­gyar vidék életét. Bosnyák Béla által leírt ennek a tanulmánynak a birtokában le­utaztam Orosra, hogy lássuk, milyen sorsra jutottak a tizenhárom év előtt kelt adatok, mert így a régi és új számok egymás mellé állításával a tízéves európai földrengés vo­nalát egy kis magyar falu cseppjében is meg­ügyelhetjük. Az utazás föllendülése m­egritkítja a falusi szatócsüzleteket Kiemelkedő tulajdonságokkal nem dicse­kedhetik a szabolcsmegyei Oros. Minden­­napias lassúsággal iparkodó faun, amilyen sok van az Alföldön. Ez teszi ép alkal­massá, hogy megrajzolt képéből — még ha ez egy napilap kereteihez alkalmazkodva, csak a főbb vonásokat tünteti is föl — ál­talánosító következtetéseket lehessen le­vonni. 1911-ben 4737 lakos élt Oroson. A mos­tani lélekszáma 5300. Tehát tizenhárom év alatt 563 emberrel szaporodott a lakosság. Mingyárt a vasúti állomásnál beszédes számokat mutat a vasúti elöljáró. Az egyik békeesztendőben 9365 volt az egy év alatt elszállított utasok száma, addig a múlt esz­tendőben 16.357 jegyet váltottak­­ Oroson, az idén pedig — május végéig számítva — 7747-et, tehát az utazás föllendülése nyil­vánvaló, ami azonban­­ megbénította a község üzleteinek forgalmát. Régi közgaz­daságtani tétel szerint ugyan a közlekedés föllendülése arányos a kereskedelem meg­izmosodásával, azonban ez a tétel némileg módosult Orosra vonatkoztatva, mert mióta a lakosság gyakran ül vonatra, minden szükségletüket a közeli városokban szerzik be és így a helyi üzletekbe csak szórványo­san tér be vevő. Ezt a változást a statisztika is igazolja: tizennégyről nyolcra csökkent az üzletek száma, beleértve ebbe a tanyai boltokat is, emellett még a meglévőkben — egyet kivéve — egyre esik a forgalom. Úgy látszik, a falu üzleti életének hanyatló ten­denciája általános jelenség, a vásárlások túlnyomóan a kisvárosi kereskedésekre koncentrálódnak. Ezért — mint mondották — egyedül az orosz kereskedő örvend a vasúti viteldíj­ megdrágulásának, noha a kisgazda úgyira hozzászokott már az uta­záshoz, hogy nemcsak vásárolni, hanem eladni is városba megy, még abban az eset­ben is, ha többet ígérnek neki a városban kialakult árnál. A kisbirtokok száma emelkedik Földprobléma. A háború előtt 1120 bir­tok volt a faluban, most 1665. Az új birto­kosok többnyire zselléremberek, akik né­hány évvel ezelőtt végrehajtott parcellázás folytán még olcsó áron jutottak földhöz. A földreformot még nem hajtották végre, te­hát a kisbirtokok számának további növe­kedésére lehet számítani. 1300 hold föld kerül kiosztásra mintegy 500 igénylő közöt. Ha tekintetbe vesszük, hogy 6300 lélek­számú községben 1665 birtokoshoz a föld­reform végrehajtása után még 500 törpe­birtok jön, szóval 2165 kereső embernek lesz földje, úgy itt a földeloszlás valamivel egészségesebb, mint az ország többi részén. Csupán az csökkenti ezeknek az adatoknak a jelentőségét, hogy a 2165 birtok nem a gazdaságok számát jelenti, hanem a telek­könyvi tulajdonokat. Ha tehát például egy húszholdas birtok a gazda felesége, mosto­hája és saját nevén van bejegyezve, úgy ez az egy gazdaság három birtoknak, illetve három birtokosnak számít. Az elhalt kato­nák földjét is a gyerekek nevére írták, így is keletkezett több birtok. Ezért aztán meg­lepődünk, mikor megtudjuk, hogy ennyi, látszólagosan sok birtokos mellett a gazda­sági cselédek száma a háború előtti 229-ről 363-ra emelkedett. Egyedül a zsellérek rit­kultak meg: 1911-ben 708 napszámos dol­gozott Oroson, ma 550. Tehát teljesen föld­nélküli mintegy 750 családfentartó, a zsel­lérek egy részének ugyanis van egy-két hold földje, kik emellett kénytelenek napszámba is járni. Ha gazdasági szempontból nézzük a föld megoszlását, úgy azt találjuk, hogy az ugar kevesebb, mint békében. A falu 12.510 holdjából azelőtt 788 hold volt terméketlen, míg ma már csak 606 hold, mely azonban a Nyírvíz szabályozásával egyre csökken. Másik két változás : 8984 hold szántója volt azelőtt a községnek, legutóbb már 9398 hold. Rétje viszont kevesebb. A régi 1100 hold helyett 760 holdat használnak rétnek. Gazdálkodási módszerükben háború előtt a háromnyomásos gazdálkodást űzték, ami lehetetlenné tette a föld intenzív megműve­lését. Az ugaron hagyott földet soha nem trágyázták. Ma már szórványosan ugyan, de engednek ebből a kíméletlen művelési rendszerből, azonban műtrágyát még min­dig nem használnak. Vetőmagot is csupán pár év óta cserélnek. A régi primitív gaz­dálkodási rendszernek a megváltozása óta javultak a terméseredmények is, melyeknek sranEBO' r ••,3osiaa« wewank** wwavwr.'­'wzsw.ei­­ystexia \aifehianri­t­­ia statisztikai alapon való összehasonlítását az zavarja meg, hogy az elmúlt évek rossz időjárása rontotta a termésnek jó időjárás esetén feltétlenül bekövetkező javulását. Mint legtöbb faluban, úgy Oroson is, hátrál­ályosan befolyásolja a terméseredményeket az ügy­ kézben lévő birtokoknak apró dara* bokban­ való elszórtsága, azonban tagost* lásra egyelőre több okból, különösen az el* járás költségessége miatt, nem is gon* dolnak. Az eladósodott község A háború előtti birtok-eloszlásban 8 12.510 hold földnek nyolcvan százaléka 100 holdnál nagyobb birtok volt, tehát közép-* és nagybirtok dominált, még pedig igen ke­­vés ember kezében, amit bizonyít az is, hogy az 50—100 holdig terjedő birtok mindössze 532 hold volt, 100—500 holdnyi területet 10 ember birtokolt, 500—1000 holdat öt ember, 1000 holdon felüli földet pedig három ember tartott kézben. Mind­össze 2858 hold volt a kisembereké. Azóta annyi változás történt, hogy az 500­-1000 holdnyi birtokok nagysága 4185 holdról 2793 holdra fogyott, ezáltal a kisbirtokosok száma olyan arányban szaporodott, hogy az azelőtti 80 százalék helyett most már a te­rületnek csak 60 százaléka van a számban kisebbségben lévő közép- és nagybirtoko­sok kezében. A kisgazdák anyagi függetlenségét az orosi Hitelszövetkezet kimutatása bizonyítja a legjobban. Még 1911-ben így írt az orosi gazdákról Bosnyák : ,,Sötétkék ruhában járó, jól táplált gazdát alig lehet látni. Rágja és megfojtja őket az adósság. Nem tudják, melyik pillanatban dobolják el alóluk a földet. Az egész község­ben nincs tizenöt gazda, aki kizárólag a sa­ját földjéből meg tudna élni. Kénytelenek mellékfoglalkozást is vállalni." És tényleg, az orosi Hitelszövetkezet 1911-es kimutatása szerint a viltótárcában 5080 korona szerepelt, tehát, ha valorizálva vesszük, 91.440.000 korona, addig az elmúlt évben Oroson mindössze egymillió korona váltóhitelt vettek igénybe. A háború előtt még sok olyan 18—20 holdas gazda volt, kiknek földjükre annyira ránehezedett az adósság, hogy jóformán egy holdat sem mondhattak a magukénak. Ezzel szemben most nemcsak, hogy kifizették tartozásai­kat, még újabb földet is tudtak vásárolni a konjunkturális haszon folytán. A cselédek és zsellérek helyzete semmit nem javult. Cseléd-zsellér, ha fölkeressük őket ottho­­nukban. **vakran mondja : — Isten áldja meg, amiért a mi szegény­ségünket megtekinti. A gazdasági cselédek bére egy évre , 1911-ben : 70 korona fizetés, 180 kilogram búza, 900 kilogram rozs, 90 kilogram főzelék, 12 kilogram só, szabad disznótartás, 1 tehéntartás, 1500 négyszögöl föld, művelésre, lakás. 1924-ben: 2000 (kettőezer) korona fizetés, 400 kilogram búza. Barátságos tanácsok flowary Carternek Irta : Móra Ferenc Elolvastam a Howard Carter könyvét a nevezetes Fáraó sírjának megtalálásáról, akinek azt a világtörténeti hivatást szánta a sors, hogy háromezerkétszáz esztendővel a halála után kalapot nevezzenek el róla a masamódok. (Szép hivatás ez, voltak és lesznek fáraók, akiknek sokkal csúnyább szerepet szánt a nagy Ammon-Rá isten.) Elolvastam a német könyvet is, a magyart is és sokat okosodtam belőle. Megtudtam, hogy a boldogult nagy urat, akinek a be­csületes neve magyarul Tutankhamon, an­golul Tut­anch­amonnak hívják, németül meg Tut-ench-amonnak, csak azt nem tu­dom, hogy minek hívták hát egyiptomiul. De elég nekem, ha Mahler Ede tudja és nem is teszek érte szemrehányást senki­nek se. Sokkal fontosabb az, hogy most már nem jövök zavarba, ha úgy hozza a sorom, hogy Egyiptomban kell királysírt ásatnom. Ki­tanított rá Howard Carter, hogy mi kell ahhoz s egy szóval se mondom, hogy sze­rencsét nem próbálok, ha együtt lesz min­den hozzávaló. Hiszen mindössze egy gaz­dag magyar lord kell hozzá, meg egy gaz­dag magyar újság, meg egy nagyszerű labo­ratórium, amiben a paraffintól az amyl­­alkoholig minden büdösség és a sziklafúró géptől az immerziós mikroskópig minden ördögmotolla megtalálható. Azonban ebben az össze-vissza világban az is megesk­etik, hogy nem én megyek el a Nílus mellé, hanem Howard Carter jön el a Tisza mellé. Az ilyen angol régész már any­­nyira megszokta a királysírokat, hogy más nem is kell neki. Lehet, hogy rágondolja magát az Attila sírjának a fölkutatására. Miért is ne? Ha volt olyan magyar vidéki múzeum, amely már háromszor is meg­találta — harmadszor az is rá volt írva a koporsóra, hogy „Attila rex“, így olvastam az odavaló újságban, tehát bizonyosan így volt. -, mért ne találhatná meg a szerencsés kezű angol negyedszer? Szívből kívánom neki, hogy találja meg, mert én nem vagyok irigy ember. Ezt mind­járt be is bizonyítom az angol kollégának. Ha ő megtanít engem arra, hogy hogyan kell angolul ásatni, én meg beavatom őt abba, hogy hogy lehet magyarul ásatni. Először is minálunk nem kell ahhoz egy tökéletlen lord, aki hajlandó a pénzét el­­ásatni törött cserepekért, meg a vas cson­tokért. Minálunk csak tökéletes lordok talál­hatók. Ha ügyesen forgolódik Carter, akkor maga az állam fog nek­i hatszáznegyvenezer koronát kiutalni egy nagy alföldi ásatásra. (Ennyi felel meg annak a negyven koroná­nak, amit én a háború előtt kaptam erre a célra rendkívüli segélynek.) De ha jó össze­köttetései vannak, például Vilmos császár­tól hoz ajánlólevelet, akkor társadalmi úton kitartó munkával még szerezhet százezer koronát. Igaz, hogy gyanúba keveredik, mint fölforgató, de mint angolnak, neki bi­zonyosan ezt is elnézik nálunk, sőt talán még úgyis találják, hogy jól áll neki. Tegyük föl, hogy egy turáni halat is ren­dez Attila hamvainak felkutatására és akkor lesz neki a szent célra kerek egymillió ko­ronája. Ebből futja a laboratóriumra is: egy plajbászra, meg egy kaparó-kanálra. Csak arra vigyázzon,­ hogy ezeket a műszereket pontos leltárba vegye és a leltári számot rögtön bejelentse az illetékes miniszteri számvevőségnek. A kanalat aztán neki aján­dékozhatja lady Carternek lekvárfőzéshez, fő az, hogy a leltári szám meglegyen. * Most jön ásatási engedély megszer­zése. A koncessziót itt nem egy egyszerű Ibrahim pasa adja meg, hanem egy kompli­kált basa, akinek a neve Luklábú Habók Fügedi Sátán Gergely. Az ő földjén van a „királyok völgye". Tudniillik ott vetett ki az eke a földből a múlt esztendőben egy ezüst drótot, meg egy rézből való katona­gombot. Az ezüst drót már nincs meg, mert abból Gergely pipaszurkálót csinált és az a tavaszon kúttisztításkor beleesett a kútba. Hanem a gomb megvan, szép vekni for­májú gomb ez, ilyen díszítette valaha a köpenyeget, amit még a Gergely öregapja lopott haza a katonaságtól. — Lehetséges-e az, hogy ezt hordta va­­­lah­a az Atilla király ? Ha erre azt mondja Howard Carter, hogy az nem lehetséges, akkor Howard Carter megbukott, mert ezzel lecsökkentette a gaz­­dát. Ha ellenben azt mondja, hogy horda háttá ezt még a Balambér is, akkor már, félig nyert ügye van. Akkor a gazda be­­megy a kamrába, teleszítja a lopót a kis hordóból és megembereli Howard Cartert egy pohár borral. Azon nem szabad meg­ütközni, hogy először ő veszi a szájára a poharat, mert ez tiszta gavallérságból tör­ ténik. Ebből láthatja a vendég, hogy a bor* ban nincsen étete. Ha aztán egy kis papri* kás faggyú is beleóvakszik a bajuszról a pohárba, annak oda se kell nézni. Legfel­jebb behunyja az ember a szemét, mikor iszik. Meg is lehet tőle rázkódni, azt a gazda csak megilletődésnek veszi, mivelhogy­ a városi úrféle ritkán jut ilyen tiszta ital­­hoz. Az első pohár bor után rá lehet térni­­, napirendre. — Hát megengedi gazdáram, hogy próbát tegyünk a földjén, találni-e benne ősöket?! — Jó szívvel — mondja bizodalma­­san. — Hát már kinek engedném meg, ha magának nem? ! Erre megint inni kell egyet. 1924 június 11 .

Next