Világ, 1925. április (16. évfolyam, 74-97. szám)
1925-04-19 / 88. szám
it S ha felmetszed burkát a csillagoknak, s az ezüst léből lényeget csurogtatsz : *-* a lényeg én leszek — a lényem, ha összeáll — akár a csillag, csak magot int a mérhetetlen testből —-* mert hiába — itt minden magbavaló: a csillag és az emberi ! A percet évre én nyújtom — és az ívett halomba én lapátolom, idővé — a ritmus én vagyok s a térben is a távlat, —a fények színe és izek zamatja ... s ha osztod magad, a hányadok között én szövődöm hússá és alszom meg csontját én — a mindenség atomjai A csend a márvány habhúsának mélyén, s a szertelent is széprebontó káosz, sejtek gyökvégtelenjében a véglet, s az ősi képlet ismeretlen rksze én — én — én vagyok — a minden — az ok, a rend, semmi, senki — vagy ki tudja talán épp az Isten. Boross Elemér. ) Ki éltét magasabb célnak szenteli, ne várja, hogy önmaga fogja élvezni gyümölcseit; sok idő kell, míg a mag, melyet az emberiség mezején elhintünk, gyümölcsöket hozhat. EÖTVÖS JÓZSEF: Igazságosak azok a cselekedetek, melyek a lélek egészségét előmozdítják; igazságtalanok azok, melyek a lélek összhangját elpusztítják, miként a testi betegség a test rendjét elpusztítja. PLATÓ: A zsarnok csak zsarnok, akár jó, akár gonosz okai vannak az önkényes kormányzásra. HERBERT SPENCER. Nagyon feltűnő jelenség, hogy a dolgok rosszasága fölötti kiabálás abban a mértékben növekszik, amelyben ezek a dolgok megjavulnak. SPENCER: Nagyon nehéz nemesen gondolkozni, amikor az ember másra nem gondolhat, mint a megélhetésre. ROUSSEAU, , Az ellenforradalmi talaj is forradalmi. 1 MARX. 1 Egyenlő mérték mindenki számára! Szolgálat és ellenszolgálat egyenlő legyen! Ez az igazságosság két alaptörvénye... A SPIR: „Halottakról csak jót!“... Vagyis hamisítsd meg a történelmet, hogy a nép ne tanulhasson belőle. BENTHAM: A múlt szemléletének igazi útja: folytatni a jövő felé amaz erők munkáját, melyek a múltban dolgoztak. JAURÉS. ! ég 1925 április 19. VILÁG Az első ex-lex A Lex-Tisza már a kétségbeesés politikájának meggondolatlan sakkhúzása volt. Az úgynevezett Tisza-klikk túlbecsülte a maga erejét ott a szabadelvű pártban. Ez a klikk amolyan hatalmi csoportosulás volt, mely a szabadelvű párt legkombattánsabb elemeiből verődött össze a volt „generális11, Tisza Kálmán körül s egyik legerősebb, legexponáltabb tagja nem az öreg Tisza, hanem a fia, Tisza István. Benne látta ez a csoport már a jövő emberét. A volt „generális11 alakját még mindig a múltjában gyökerező tekintély glóriája övezte, de ez már nem volt annak a hatalomnak forrása, melyből megszülethetik az új aktív vezér. Tisza Kálmán, mikor megbukott, önmagát degradálta. Közembernek jelentette ki magát s csakugyan ott is maradt a pártban közembernek. Ez saját maga ellen elkövetett politikai hiba volt, amint ezt Mikszáth Kálmán a róla írt pompás nekrológban igen alaposan kifejtette. Hanem azok a politikusok, akik a hajdani Tisza-éráról nemcsak ábrándoztak, hanem annak restaurálására törekedtek, a Tisza Kálmán alakja körül csoportosultak, összetartottak és azon igyekeztek, hogy az események különféle alakulásai mellett mindig az ő törekvéseik úgyszólván bélyeget üssenek a helyzetekre, ők voltak azok, akik 1898. év végén, mikor Bánffy a legkegyetlenebb helyzetbe sodródott, mindenképpen az ellenzéki pártok letörésére csinálták a terveket. De a klikk túlbecsülte a maga erejét, mikor kifundálván a Lex-Tiszát, azt hitték, hogy az öreg Tisza exponálásával ezt a groteszk tervet diadalra is vihetik. A helyzet már sokkal zavarosabb volt, semhogy ez sikerülhetett volna. A Lex-Tiszával csinált taktika nemcsak, hogy nem sikerült, de egyenesen visszafelé sült. Nemcsak, hogy nem demonstrálta a szabadelvű párt belső erősségét, hanem megindította a pártbomlást. Még kevésbé érte el másik célját: a parlamenti felhatalmazásnak klubhatározattal való helyettesítését. Mert ez ellen a gondolat ellen fellázadt az egész ország alkotmányos közvéleménye. Ennek a közvéleménynek pedig új erőt adott a disszidensek ellenzéki föllépése. Hiábavaló volt a kormánypárti sajtónak heves támadása a „renegátok11 ellen, mert a közvélemény a disszidensekben nem renegátokat, hanem az alkotmányt védő bátor harcosokat látott. Nehéz dolog is lett volna elhitetni a közvéleménynyel, hogy olyan férfiak, mint Szilágyi Dezső, Csáky Albin, Horánszky, Chorin, az Andrássyak, meg a többi, csak afféle politikai spekulánsok. A képviselőházban csaknem mindennap felszólalt egy-egy disszidens és minden ilyen fellépésnek messze kiható jelentősége volt. Az ellenzéki sajtó óriási tevékenységet fejtett ki, az ellenzéki publicisták tüzes cikkei megmozgatták az országot, úgy hogy pár nap múlva már az ország minden részéből tiltakozó határozatok érkeztek a Lex-Tisza ellen. December 23-án pedig megjelent Szilágyi Dezsőnek a pozsonyi választókhoz intézett levele, melyben a nagy államférfi egyenesen állást foglalt a kormány és a szabadelvű párt ellen s igen élesen ítélte el a Lex-Tiszát. „A klub kötelékei az alkotmányhoz fűződő kötelékeket nem oldhatják fel11. „Magyarországon törvényes felhatalmazás nélkül sem adót, sem újoncot állítani nem szabad11. Ezeket a súlyos maximákat jelentette ki Szilágyi Dezső, egyúttal már rámutatott a kibontakozás módjaira is. Megjelölte a kibontakozás feltételeit is, melyek közt elsősorban a választások tisztaságának biztosítása és a választások fölött való bíráskodás új intézménye szerepelt. Kimondta, hogy a kibontakozás keresése a kormány kötelessége „még akkor is, ha uralmának biztonságából, vagy a párt érdekeiből jelentékenyen áldoznia is kell". Ez pedig annyit jelentett, hogy a kormány maga nem lehet akadálya a kibontakozásnak, hanem vissza kell vonulnia. A Lex-Tisza tehát ahelyett, hogy menekülést nyújtott volna az ex-lexből, úgyszólván elvágta a menekülés útját. Úgy elmérgesítette az állapotokat, hogy nem is lehetett többé gondolni az ellenzék bármiféle engedékenységére addig, amíg a hatalom polcán a Bánffy-kabinet marad. ] Az esztendő vége felé Nem bocsátkozom ismétlésekbe. Előbbeni cikkeimben már megírtam, hogy milyen hangulatok uralkodtak ezidőtájt a parlamentben. Jellemeztem már a szenvedélyek tobzódását, mely napról-napra újabb lángolásokban nyilvánult. Gondolni sem lehetett a házszabályok révén elkövetendő holmi csínyekre, hiszen az elnöki székben az öreg Madarász korelnök ült, aki ízig-vérig függetlenségi ember volt s bár igyekezett pártatlanul viselkedni, bizony nem tagadta meg ellenzéki érzelmeit. Az ellenzék pedig igazán komoly alkotmányjogi veszedelemnek tartotta az ex-sexet. A bekövetkező törvénytelen állapotot úgy tekintette, mint az alkotmány komoly válságát. Voltak igen tekintélyes ellenzéki politikusok, akik nem akarták elhinni, hogy a király megengedi az exlexet, mert azt vitatták, hogy ennek megengedése, vagy akár csak törése is, egyenesen ellenkezik az alkotmányra tett királyi esküvel. Az alkotmány visszaállítása óta sohasem volt az ország törvénytelen állapotban. Nem volt rá eset, hogy a váltakozó kormányoknak az esztendő végén ne lett volna költségvetési törvényük, vagy legalább indemnitással való felhatalmazásuk. Az emberek tanakodtak, vitatkoztak azon, hogy mi lesz, hogy lesz, ha az újév első napján csakugyan beáll az ex-lex ? Mit csinál majd a kormány ? Hogyan viselkedik majd a nemzet ? Egyfelől szorongató félelem, másfelől meg egy nagy illúzió fűződött a bekövetkezhető törvénytelen állapot elgondolásához. Félelem az ismeretlen valamitől, ami az alkotmányra veszedelem és másfelől a nemzet alkotmányos, törvényes ellenállásában rejlő erőkifejtésének illúziója. Istenem, azóta hány ilyen illúzióval lettünk szegényebbek ! Micsoda kegyetlen nagy csalódásokon ment keresztül azóta a nemzet ! Hányszor élt át azóta a magyar alkotmány különféle próbákat és minden próba után egy-egy illúzió fúlt bele a csalódásba . Már az állami függetlenség megvalósulása is rettenetes csalódással járt Minél inkább közeledett 1898 vége, annál elkeseredettebb lett az ellenzéki hangulat. Mert semmi se történt se idehaza, se Bécsben, ami arra vallott volna, hogy akár a kormány, akár a király meg akarná menteni a nemzetet a törvénytelen állapottól. Sőt ellenzéki körökben komolyan vették azt, hogy a király egyenes beavatkozással fog tüntetni az ex-lex mellett s manifesztumot bocsát ki, melyben a nemzetet felszólítja az adó és újoncok megadására. Ezekben a napokban hangzott fel először a parlamentben a királyi esküre való hivatkozás. Gróf Károlyi István december 19-én mondott fulmináns beszédében hangzott el ez a figyelmeztetés : „Csak nem akarják elhinni, hogy a király, aki elött tisztelettel hajlik meg az egész ország, semmibe vegye a maga esküjét ? !“ Jól emlékszem még e szavak hatására. Az egész ellenzék viharos tombolásban tört ki. Percekig éljeneztek, tapsoltak , a jobboldalon pedig valami különös megdöbbenéssel hallották, hogy az elhúnyt Rudolf trónörökös meghitt barátja, az ország egyik legtekintélyesebb arisztokratája a királyi eskü szentségét emlegette. Kegyetlen konvulziók folytonos, ismétlődései közt múltak a napok és végre elérkezett december 31-ike. Az esztendő utolsó napja. Most már vége minden reménykedésnek. Nem volt már se idő, se ok a várakozásra. Csoda nem történhetik. A kormány nem mondott le, a király nem avatkozott a dologba. Itt az özönvíz. Nyakunkban az ex-lex ! Az utolsó ülés A képviselőházban az utolsó ülés. Szomorúan ünnepies hangulat vegyült össze valami különös felketrázó keserűséggel az ellenzéken. A jobboldal pedig fásultsággal vegyes bonhomiával kísérte az események könyörtelen logikáját. Hát jöjjön, aminek jönnie kell ! Bánffy híres mondásához alkalmazkodott: valahogy csak lesz, mert sehogyan sohasem volt. A karzatok szorongásig megteltek. A képviselők minden pártból szokatlanul nagy számmal jöttek el. Tömve a jobbmező és a balmező is Az alkotmányosság utolsó napja. Roppant feszültség a kedélyeken. Nem értik ezt már manapság. A napirend előtt elsőnek Kossuth Ferenc szólalt fel. Meglátszott rajta a különös helyzet hatása. Röviden, de ünnepies hangon és igen határozottan beszélt. — Az ellenzék — mondotta — nem akadályozta volna az indemnitást, ha a kormány és a többség akarata a törvények keretén belül mozgott volna. Minthogy ez nem történt meg, az ország színe előtt felelőssé teszem a kormányt és az ezt támogató többséget, mert csak azért, hogy az ország sarkalatos törvényeit kijátszhassa, alkotmánysértést kész elkövetni. A haza legszentebb érdekei nevében tiltakozom az ellen, hogy megsértessék az alkotmány, melyre a király megesküdött. A királyi eskü a nemzetnek bizonyos jogokat adott, a kormányra pedig, sőt magára a királyra is kötelességeket rótt. Ezután Horánszky Nándor tiltakozott a törvénytelen állapot ellen, még pedig a törvények uralma és az ország nyugalma érdekében. A jobboldalon derültséggel fogadták ezt a kijelentést, ami a baloldalon erős felháborodást keltett. Hát nem is volt valami tapintatos dolog ezekben az ünnepies komoly percekben a derültség. Ám a szabadelvű párt már magamagát csiklandozta. Hadd lássák, hogy nem fél. És még hangosabb volt a derültsége, amikor a néppárti Molnár János azon kezdte, hogy annak a pártnak nevében szól, melyhez szerencséje van tartozni s erre egyik szabadelvűpárti képviselő közbeszólott: — Szép szerencse ! A baloldalon haragos lárma támadt, melyből kisivított Rátkay László éles hangja: — A királyi esküről van szó urak , azt komolyan kell venni. Kubik Béla ráduplázott: — Az nem vásári portéka! Most egy kis parázs szenzáció következett. Szentiványi Árpád állott fel. A Ház már hozzászokott, hogy Árpád bácsi nem igen szólal fel, ha nincs valami különös mondanivalója. Hát volt most is. Előlegezték neki a nagy figyelmet. Vártak tőle valami érdekeset. No hát szolgált is vele. Bejelentette az obstrukciót. Csak most? Hát eddig mi volt? Ám tudni kell, hogy az ellenzék mindeddig pillanatra se ismerte el, hogy obstruál. A szónoklás nem obstrukció. Árpád bácsi pedig a maga jóízű palócos dialektusával kijelentette, hogy a minap tagadta az obstrukciót, de most igenis lesz obstrukció. Mert az urak ráléptek a törvénytelen állapotra, — kijelentem — hogy nekünk pedig kötelességünk rálépni az obstrukció terére. Én kijelentem, hogy magam felajánlom erre az áldozatra, mert áldozatnak tekintem, ha van, aki követ ígéretemet beváltom. Szólt és leült. Az a nagy tüntetés, ami a baloldalon erre támadt, bizonyította, hogy Szentiványi eltalálta a hangot meg a gondolatot, hogy az egész ellenzék lelkéből beszélt. A nagy taps elhangzása után Polónyi Géza a pragmatika fankcióra hivatkozott, mely kétoldalú szerződés. Ha az egyik részen nem tartják meg, a másik rész kötelessége is megszűnik. — Vigyázzanak, — harsogta — többet kockáztatnak, mint a Bánffy személyét . Ez már szinte forradalmi hang volt. Egészen felszabadultak már láncaikról a szenvedélyek. Az utolsó viharok Nagy meglepetésre a jobboldalon Kubinyi Géza emelkedett szólásra. Kubinyi pedig a klikkhez tartozott. Igen érzelmes húrokat pengetett. Sír a lelkem, fáj a szívem — mondotta. Nagyon a szívére vette az obstrukció bejelentését, kérve kérte az ellenzéket, hogy működjék közre a béke helyreállításán. Ő azonnal felajánlja a maga erejét és minden jóakaratát. Csöndesen hallgatták. Nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget se a jobb-, se a baloldalon. Mit is tudna már itt csinálni a Kubinyi Géza jóakarata ? Hanem Ivánka Oszkár mégis jónak látta, hogy egy kis olajat öntsön a tűzre, nehogy elhamvadjon a Kubinyi oltogatására. Csak úgy szórta a kemény vágásokat a kormány meg a többség fejéhez. Egyik vágása meg éppenséggel személyes élű volt. — Nincs nálam megfizetve se szó, se kard soha ! Ezt Gajáry Ödön vette magára. Fel is szólalt. Gajáry valami különös jámbor hangon szokott beszélni, de szavai mindig olyan élesek voltak, hogy az ellenzék rendszerint provokálást várt tőle. — Az én kardom, szavam, tollam (mert mind a három fegyverrel verekedett) soha sincs meg, rendelve — mondta. Az ellenzék haragosan mozgott, a jobboldalon a Tisza-klikk harsányan éljenezte. Azután azt mondta Gajáry, hogy az ellenzéknek nincsen joga a történendőkért a felelősséget másra hárítani, mert három hónap hónap óta egyéb se történik, mint a házszabályokkal való visszaélés. — És ezt meri Szilágyi Dezsőről mondani !— dörögte Kubik Béla. Madarász apó, fenn az elnöki székben, belekapott ebbe az ötletbe s rendreutasította Gajáryt azért, hogy a volt elnököt kritizálni merészkedik. Gajáry meg mikor a nagy zaj lecsillapult, mergint a házszabályokkal űzött visszaéléseket emlegette, mire Madarász apó keményen rácsöngetelt és újból rendreutasította. Most következett azután az esztendőnek utolsó nagy parlamenti vihara. Bánffy miniszterelnök állott fel. Mint adott jelre ugrottak fel helyeikről az egész baloldalon a képviselők. Artikulálatlan roppant lármába fulladtak bele a mérges, indulatos kifakadások. Száz száj kiabált, száz kar gesztikulált. Csak egy sivító hang hallatszott ki a rettentő összevisszaságból. Az Ivánka Oszkáré : — Megint hazudni akar ! Madarász apó erélyesen megrázta a csengőt. Pillanatnyi csöndben az elnök rendreutasította Ivánkát. Bánffy, aki eközben leült, mert a süketítő lármában nem beszélhetett, az elnöki szavak elhangzása után, megint felállott. De újból kitört a vad lárma. Az ellenzéki képviselők megint felugráltak, öklök emelkedtek. Néhányan kirohantak a terem közepére. Megismétlődött az a jelenet, mely úgy festett, mintha már egymásnak rohannának az ellenséges táborok. Bánffy meg ott állott a helyén némán, de valami dacos elszántsággal. Hiába ! Nem juthatott szóhoz. Az öreg Madarász egyenesen a szélsőbaloldalhoz intézte figyelmeztetését Azt, hogy a függetlenségi politikusoknak tisztelniök kell a 48-iki törvényt, hallgassák meg a minisztert. — Nem hallgatjuk ! — Megint hazudni akar ! — Ki vele ! Megint száz torok harsogott, száz kar hadonászott. Nem volt ez már tanácskozó testület, hanem a szenvedélyek orkánjától korbácsolt tenger. Madarász apó felfüggesztette az ülést. A szünet alatt a terem közepén alakultak lármázó, tomboló csoportok. Ellenzékiek meg szabadelvűpártiak egymással szemben. Mi újságírók ott az írói karzaton már azt hittük, hogy ökölre mennek- Különösen az egyik csoport volt félelmetes, amelyben Ivánka Oszkár Tisza Istvánnal veszekedett. Mi lesz, ha ezek összecsapnak ? Hát nem lett semmi. Szétváltak. Tíz percnyi szünet után Madarász apó megnyitotta az ülést. Bánffy felállott. Ebben a pillanatban megint felugráltak a baloldalon, kegyetlen tombolás, pokoli lárma, melyből már nem lehetett megérteni semmit. Akik nem győzték hanggal, azok öklükkel verték a padokat, vagy könyveket csapdostak a padlóra. Egy csomó kormánypárti képviselő, amolyan elszánt csapat, körülvette Bánffyt, akinek a szája mozgott. Beszélt, de nem volt hallható. A gyorsírók is hiába ágaskodtak feléje, ők sem értették. Egyszerre Bánffy leült. Jeléül annak, hogy bevégezte beszédét. Csönd lett. Az elnök megállapította a következő ülés napirendjét s ezzel véget ért a híres, nevezetes ülés, az utolsó a még törvényes állapotban. Bánffy azután a miniszteri szobába magához kéretett két újságírót és ezeknek lediktálta beszédét, melyben kijelenti, hogy nem tér ki a felelősség elől, de ez nem kizárólag csak a kormányt és a többséget terheli. A Ház naplójába iktatott beszéd elé a gyorsiroda ezt a megjegyzést tette : „Szövege a szónoki helyreigazítása szerint állapíttatott meg11. Az egész magyar világ pedig lázas izgalommal várta, hogy mi lesz újév napján, amikor már ex-lexben hánykódik az ország. És Szilveszter éjjelén éppen olyan vidámság uralkodott Budapesten, mint máskor Szilveszter éjjelén. Vendéglők, kávéházak, mulatók tömve , éjfélkor a mámoros világ sikoltozva kacagolt a sivító malacok körül. Az emberek boldogan ölelkeztek. Az ördög törődött az exlex-el. Újév napján pedig az emberek épúgy, mint azelőtt, „Boldog újévet kivánok“-kal köszöntötték egymást; a levélhordók hozták, vitték a B. ú. é. k.-os üdvözlő kártyákat. Sehol semmiféle lázongás, se izgalom, se félelem. Minden a régi kerékvágásban, így mentünk bele az első ex-lex-be. Azóta már volt többször. Annyiszor, hogy már szinte ezt néztük rendszeres állapotnak. Egy szép illúziónk meghalt, mikor az első ex-lex megszületett. Szatmári Mór. j Vasárnapi Az Én verse ... Az eget, amely fejed körül és lábad alatt a földgolyón túl tágul el alaktalanná, törd felhőkre fel — és a felhőt bontsd vizcseppre — s a cseppben is csepergőt oszd oszthatatlan részre: — pontnyi tükrén az eget verem vissza • én —s a résznek is egésze ! • ! A földet zúzd hegyekre és mállaszd a hegyet sziklaszilánkokra és verd a tömböt vashátú kövekhez . » , — a porszemekből hulló sziklakönnyek tejszíntűzéből tuslánggal lép ki a sokrétű gömb, mely kicsinyült képe arcomnak és a földnek. A napnak is leütheted arannyal vakolt héjját s hámozhatod belét, a súlyos füstködmasszát... ha sűríted is, míg olvadt pernyére sorvad szemlencséd alatt újragyújtja napkaréjját, — s lapjáról csuromfénnyel özönlöm én — napok, naprendszerek, sugárok s a gyújtópont középe.