Világ, 1925. április (16. évfolyam, 74-97. szám)

1925-04-19 / 88. szám

i­t S ha felmetszed burkát a csillagoknak, s az ezüst léből lényeget csurogtatsz : *-*­­ a lényeg én leszek — a lényem, ha összeáll — akár a csillag, csak magot int a mérhetetlen testből —-* mert hiába — itt minden magbavaló: a csillag és az emberi ! A percet évre én nyújtom — és az ívet­t halomba én lapátolom, idővé — a ritmus én vagyok s a térben is a távlat, —a fények színe és izek zamatja ...­­ s ha osztod magad, a hányadok között­­ én szövődöm hússá és alszom meg csontját én — a mindenség atomjai A csend a márvány habhúsának mélyén, s a szertelent is széprebontó káosz, sejtek gyökvégtelenjében a véglet, s az ősi képlet ismeretlen rksze én — én — én vagyok — a minden — az ok, a rend, semmi, senki — vagy ki tudja talán épp az Isten. Boross Elemér. ) Ki éltét magasabb célnak szenteli, ne várja, hogy önmaga fogja élvezni gyümöl­cseit; sok idő kell, míg a mag, melyet az emberiség mezején elhintünk, gyümölcsöket hozhat. EÖTVÖS JÓZSEF: Igazságosak azok a cselekedetek, melyek a lélek egészségét előmozdítják; igazságta­lanok azok, melyek a lélek összhangját el­pusztítják, miként a testi betegség a test rendjét elpusztítja. PLATÓ: A zsarnok csak zsarnok, akár jó, akár gonosz okai vannak az önkényes kormány­zásra. HERBERT SPENCER. Nagyon feltűnő jelenség, hogy a dolgok rosszasága fölötti kiabálás abban a mérték­ben növekszik, amelyben ezek a dolgok megjavulnak. SPENCER: Nagyon nehéz nemesen gondolkozni, amikor az ember másra nem gondolhat, mint a megélhetésre. ROUSSEAU, , Az ellenforradalmi talaj is forradalmi. 1 MARX. 1 Egyenlő mérték mindenki számára! Szol­­gálat és ellenszolgálat egyenlő legyen! Ez az igazságosság két alaptörvénye... A­ SPIR: „Halottakról csak jót!“... Vagyis hami­sítsd meg a történelmet, hogy a nép ne ta­nulhasson belőle. BENTHAM: A múlt szemléletének igazi útja: foly­tatni a jövő felé amaz erők munkáját, melyek a múltban dolgoztak. JAURÉS. ! ég 1925 április 19. VILÁG Az első ex-lex A Lex-Tisza már a kétségbeesés politikájá­nak meggondolatlan sakkhúzása volt. Az úgy­nevezett Tisza-klikk túlbecsülte a maga erejét ott a szabadelvű pártban. Ez a klikk amolyan ha­talmi csoportosulás volt, mely a szabadelvű párt legkombattánsabb elemeiből verődött össze a volt „generális11, Tisza Kálmán körül s egyik legerősebb, legexponáltabb tagja nem az öreg Tisza, hanem a fia, Tisza István. Benne látta ez a csoport már a jövő emberét. A volt „generális11 alakját még mindig a múltjában gyökerező tekintély glóriája övezte, de ez már nem volt annak a hatalomnak forrása, melyből megszülethetik az új aktív vezér. Tisza Kálmán, mikor megbukott, önmagát degradálta. Köz­embernek jelentette ki magát s csakugyan ott is maradt a pártban közembernek. Ez saját maga ellen elkövetett politikai hiba volt, amint ezt Mikszáth Kálmán a róla írt pompás nekro­lógban igen alaposan kifejtette. Hanem azok a politikusok, akik a hajdani Tisza-éráról nem­csak ábrándoztak, hanem annak restaurálására törekedtek, a Tisza Kálmán alakja körül cso­portosultak, összetartottak és azon igyekeztek, hogy az események különféle alakulásai mellett mindig az ő törekvéseik úgyszólván bélyeget üssenek a helyzetekre, ők voltak azok, akik 1898. év végén, mikor Bánffy a legkegyet­­lenebb helyzetbe sodródott, mindenképpen az ellenzéki pártok letörésére csinálták a terveket. De a klikk túlbecsülte a maga erejét, mikor ki­­fundálván a Lex-Tiszát, azt hitték, hogy az öreg Tisza exponálásával ezt a groteszk tervet diadalra is vihetik. A helyzet már sokkal zava­rosabb volt, semhogy ez sikerülhetett volna. A Lex-Tiszával csinált taktika nemcsak, hogy nem sikerült, de egyenesen visszafelé sült. Nem­csak, hogy nem demonstrálta a szabadelvű párt belső erősségét, hanem megindította a pártbom­lást. Még kevésbé érte el másik célját: a par­lamenti felhatalmazásnak klubhatározattal való helyettesítését. Mert ez ellen a gondolat ellen fellázadt az egész ország alkotmányos közvéle­ménye. Ennek a közvéleménynek pedig új erőt adott a disszidensek ellenzéki föllépése. Hiába­való volt a kormánypárti sajtónak heves táma­dása a „renegátok11 ellen, mert a közvélemény a dissz­idensekben nem renegátokat, hanem az alkotmányt védő bátor harcosokat látott. Ne­héz dolog is lett volna elhitetni a közvélemény­nyel, hogy olyan férfiak, mint Szilágyi Dezső, Csáky Albin, Horánszk­y, Chorin, az Andrássyak, meg a többi, csak afféle politikai spekulánsok. A képviselőházban csaknem mindennap fel­szólalt egy-egy disszidens és minden ilyen fel­lépésnek messze kiható jelentősége volt. Az ellenzéki sajtó óriási tevékenységet fejtett ki, az ellenzéki publicisták tüzes cikkei megmoz­gatták az országot, úgy hogy pár nap múlva már az ország minden részéből tiltakozó hatá­rozatok érkeztek a Lex-Tisza ellen. December 23-án pedig megjelent Szilágyi Dezsőnek a pozsonyi választókhoz intézett le­vele, melyben a nagy államférfi egyenesen állást foglalt a kormány és a szabadelvű párt ellen s igen élesen ítélte el a Lex-Tiszát. „A klub kötelékei az alkotmányhoz fűződő kötelékeket nem oldhatják fel11. „Magyarországon törvényes felhatalmazás nél­kül sem adót, sem újoncot állítani nem szabad11. Ezeket a súlyos maximákat jelentette ki Szi­lágyi Dezső, egyúttal már rámutatott a kibonta­kozás módjaira is. Megjelölte a kibontakozás feltételeit is, melyek közt elsősorban a választá­sok tisztaságának biztosítása és a választások fölött való bíráskodás új intézménye szerepelt. Kimondta, hogy a kibontakozás keresése a kor­mány kötelessége „még akkor is, ha uralmának biztonságából, vagy a párt érdekeiből jelentéke­nyen áldoznia is kell"­. Ez pedig annyit jelentett, hogy a kormány maga nem lehet akadálya a kibontakozásnak, hanem vissza kell vonulnia. A Lex-Tisza tehát ahelyett, hogy menekülést nyújtott volna az ex-lexből, úgyszólván elvágta a menekülés útját. Úgy elmérgesítette az álla­potokat, hogy nem is lehetett többé gondolni az ellenzék bármiféle engedékenységére addig, amíg a hatalom polcán a Bánffy-kabinet marad. ] Az esztendő vége felé Nem bocsátkozom ismétlésekbe. Előbbeni cikkeimben már megírtam, hogy milyen han­gulatok uralkodtak ezidőtájt a parlamentben. Jellemeztem már a szenvedélyek tobzódását, mely napról-napra újabb lángolásokban nyilvánult. Gondolni sem lehetett a házszabá­lyok révén elkövetendő holmi csínyekre, hiszen az elnöki székben az öreg Madarász korelnök ült, aki ízig-vérig függetlenségi ember volt s bár igyekezett pártatlanul viselkedni, bizony nem tagadta meg ellenzéki érzelmeit. Az ellenzék pedig igazán komoly alkotmány­­jogi veszedelemnek tartotta az ex-sexet. A be­következő törvénytelen állapotot úgy tekintette, mint az alkotmány komoly válságát. Voltak igen tekintélyes ellenzéki politikusok, akik nem akar­ták elhinni, hogy a király megengedi az ex­­lexet, mert azt vitatták, hogy ennek megenge­dése, vagy akár csak törése is, egyenesen ellen­kezik az alkotmányra tett királyi esküvel. Az alkotmány visszaállítása óta sohasem volt az ország törvénytelen állapotban. Nem volt rá eset, hogy a váltakozó kormányoknak az esz­tendő végén ne lett volna költségvetési törvé­nyük, vagy legalább indemnitással való felhatal­mazásuk. Az emberek tanakodtak, vitatkoztak azon, hogy mi lesz, hogy lesz, ha az újév első napján csakugyan beáll az ex-lex ? Mit csinál majd a kormány ? Hogyan viselkedik majd a nemzet ? Egyfelől szorongató félelem, másfelől meg egy nagy illúzió fűződött a bekövetkezhető törvénytelen állapot elgondolásához. Félelem az ismeretlen valamitől, ami az alkotmányra vesze­delem és másfelől a nemzet alkotmányos, tör­vényes ellenállásában rejlő erőkifejtésének illú­ziója. Istenem, azóta hány ilyen illúzióval lettünk szegényebbek ! Micsoda kegyetlen nagy csaló­dásokon ment keresztül azóta a nemzet ! Hány­szor élt át azóta a magyar alkotmány különféle próbákat és minden próba után egy-egy illúzió fúlt bele a csalódásba . Már az állami független­ség megvalósulása is rettenetes csalódással járt Minél inkább közeledett 1898 vége, annál el­keseredettebb lett az ellenzéki hangulat. Mert semmi se történt se idehaza, se Bécsben, ami arra vallott volna, hogy akár a kormány, akár a király meg akarná menteni a nemzetet a tör­vénytelen állapottól. Sőt ellenzéki körökben komolyan vették azt, hogy a király egyenes be­avatkozással fog tüntetni az ex-lex mellett s manifesztumot bocsát ki, melyben a nemzetet felszólítja az adó és újoncok megadására. Ezekben a napokban hangzott fel először a parlamentben a királyi esküre való hivat­kozás. Gróf Károlyi István december 19-én mondott fulmináns beszédében hangzott el ez a figyel­meztetés : „Csak nem akarják elhinni, hogy a király, aki elött tisztelettel hajlik meg az egész ország, semmibe vegye a maga esküjét ? !“ Jól emlékszem még e szavak hatására. Az egész ellenzék viharos tombolásban tört ki. Percekig éljeneztek, tapsoltak , a jobboldalon pedig valami különös megdöbbenéssel hallották, hogy az elhúnyt Rudolf trónörökös meghitt ba­rátja, az ország egyik legtekintélyesebb ariszto­kratája a királyi eskü szentségét emlegette. Kegyetlen konvulziók folytonos, ismétlődései közt múltak a napok és végre elérkezett decem­ber 31-ike. Az esztendő utolsó napja. Most már vége minden reménykedésnek. Nem volt már se idő, se ok a várakozásra. Csoda nem történ­hetik. A kormány nem mondott le, a király nem avatkozott a dologba. Itt az özönvíz. Nyakunk­ban az ex-lex ! Az utolsó ülés A képviselőházban az utolsó ülés. Szomorúan ünnepies hangulat vegyült össze valami különös felketrázó keserűséggel az ellenzéken. A jobb­oldal pedig fásultsággal vegyes bonhomiával kísérte az események könyörtelen logikáját. Hát jöjjön, aminek jönnie kell ! Bánffy híres mon­dásához alkalmazkodott: valahogy csak lesz, mert sehogyan sohasem volt. A karzatok szorongásig megteltek. A képvise­lők minden pártból szokatlanul nagy számmal jöttek el. Tömve a jobbmező és a balmező is Az alkotmányosság utolsó napja. Roppant feszült­ség a kedélyeken. Nem értik ezt már manapság. A napirend előtt elsőnek Kossuth Ferenc szó­lalt fel. Meglátszott rajta a különös helyzet ha­tása. Röviden, de ünnepies hangon és igen hatá­rozottan beszélt. — Az ellenzék — mondotta — nem akadá­lyozta volna az indemnitást, ha a kormány és a többség akarata a törvények keretén belül mozgott volna. Minthogy ez nem történt meg, az ország színe előtt felelőssé teszem a kormányt és az ezt támogató többséget, mert csak azért, hogy az ország sarkalatos törvényeit kijátsz­hassa, alkotmánysértést kész elkövetni. A haza legszentebb érdekei nevében tiltakozom az ellen, hogy megsértessék az alkotmány, melyre a ki­rály megesküdött. A királyi eskü a nemzetnek bizonyos jogokat adott, a kormányra pedig, sőt magára a királyra is kötelességeket rótt. Ezután Horánszk­y Nándor tiltakozott a tör­vénytelen állapot ellen, még pedig a törvények uralma és az ország nyugalma érdekében. A jobboldalon derültséggel fogadták ezt a ki­jelentést, ami a baloldalon erős felháborodást keltett. Hát nem is volt valami tapintatos do­log ezekben az ünnepies komoly percekben a derültség. Ám a szabadelvű párt már maga­­magát csiklandozta. Hadd lássák, hogy nem fél. És még hangosabb volt a derültsége, amikor a néppárti Molnár János azon kezdte, hogy annak a pártnak nevében szól, melyhez szerencséje van tartozni s erre egyik szabadelvűpárti képviselő közbeszólott: — Szép szerencse ! A baloldalon haragos lárma támadt, melyből kisivított Rátkay László éles hangja: — A királyi esküről van szó urak , azt ko­molyan kell venni. Kubik Béla ráduplázott: — Az nem vásári portéka! Most egy kis parázs szenzáció következett. Szentiványi Árpád állott fel. A Ház már hozzá­szokott, hogy Árpád bácsi nem igen szólal fel, ha nincs valami különös mondanivalója. Hát volt most is. Előlegezték neki a nagy figyelmet. Vártak tőle valami érdekeset. No hát szolgált is vele. Bejelentette az obstrukciót. Csak most? Hát eddig mi volt? Ám tudni kell, hogy az ellenzék mindeddig pillanatra se is­merte el, hogy obstruál. A szónoklás nem ob­­strukció. Árpád bácsi pedig a maga jóízű palócos dialektusával kijelentette, hogy a minap tagadta az obstrukciót, de most igenis lesz obstrukció. Mert az urak ráléptek a törvénytelen állapotra, — kijelentem — hogy nekünk pedig kötelessé­günk rálépni az obstrukció terére. Én kijelen­tem, hogy magam felajánlom erre az áldozatra, mert áldozatnak tekintem, ha van, aki követ ígéretemet beváltom. Szólt és leült. Az a nagy tüntetés, ami a baloldalon erre tá­madt, bizonyította, hogy Szentiványi eltalálta a hangot meg a gondolatot, hogy az egész ellen­zék lelkéből beszélt. A nagy taps elhangzása után Polónyi Géza a pragmatika fankcióra hivatkozott, mely két­oldalú szerződés. Ha az egyik részen nem tart­ják meg, a másik rész kötelessége is megszűnik. — Vigyázzanak, — harsogta — többet koc­káztatnak, mint a Bánffy személyét . Ez már szinte forradalmi hang volt. Egészen felszabadultak már láncaikról a szenvedélyek. Az utolsó viharok Nagy meglepetésre a jobboldalon Kubinyi Géza emelkedett szólásra. Kubinyi pedig a klikk­hez tartozott. Igen érzelmes húrokat pengetett. Sír a lelkem, fáj a szívem — mondotta. Nagyon a szívére vette az obstrukció bejelentését, kérve kérte az ellenzéket, hogy működjék közre a béke helyre­­áll­ításán. Ő azonnal felajánlja a maga erejét és minden jóakaratát. Csöndesen hallgatták. Nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget se a jobb-, se a balolda­lon. Mit is tudna már itt csinálni a Kubinyi Géza jóakarata ? Hanem Ivánka Oszkár mégis jónak látta, hogy egy kis olajat öntsön a tűzre, nehogy elhamvadjon a Kubinyi oltogatására. Csak úgy szórta a kemény­ vágásokat a kormány meg a többség fejéhez. Egyik vágása meg éppenséggel személyes élű volt. — Nincs nálam megfizetve se szó, se kard soha ! Ezt Gajáry Ödön vette magára. Fel is szó­lalt. Gajáry valami különös jámbor hangon szo­kott beszélni, de szavai mindig olyan élesek voltak, hogy az ellenzék rendszerint provokálást várt tőle. — Az én kardom, szavam, tollam (mert mind a három fegyverrel verekedett) soha sincs meg­, rendelve — mondta. Az ellenzék haragosan mozgott, a jobboldalon a Tisza-klikk harsányan éljenezte. Azután azt mondta Gajáry, hogy az ellenzéknek nincsen joga a történendőkért a felelősséget másra hárítani, mert három hónap hónap óta egyéb se történik, mint a házszabá­lyokkal való visszaélés. — És ezt meri Szilágyi Dezsőről mondani !— dörögte Kubik Béla. Madarász apó, fenn az elnöki székben, bele­kapott ebbe az ötletbe s rendreutasította Ga­­járyt azért, hogy a volt elnököt kritizálni me­részkedik. Gajáry meg mikor a nagy zaj lecsillapult, mer­gint a házszabályokkal űzött visszaéléseket em­legette, mire Madarász apó keményen rácsönge­­telt és újból rendreutasította. Most következett azután az esztendőnek utolsó nagy parlamenti vihara. Bánffy miniszterelnök állott fel. Mint adott jelre ugrottak fel helyeikről az egész baloldalon a képviselők. Artikulálatlan roppant lármába ful­ladtak bele a mérges, indulatos kifakadások. Száz száj kiabált, száz kar gesztikulált. Csak egy sivító hang hallatszott ki a rettentő összevissza­ságból. Az Ivánka Oszkáré : — Megint hazudni akar ! Madarász apó erélyesen megrázta a csengőt. Pillanatnyi csöndben az elnök rendreutasította Ivánkát. Bánffy, aki eközben leült, mert a süketítő lármában nem beszélhetett, az elnöki szavak el­hangzása után, megint felállott. De újból kitört a vad lárma. Az ellenzéki képviselők megint fel­ugráltak, öklök emelkedtek. Néhányan kirohan­tak a terem közepére. Megismétlődött az a jele­net, mely úgy festett, mintha már egymásnak rohannának az ellenséges táborok. Bánffy meg ott állott a helyén némán, de valami dacos elszántsággal. Hiába ! Nem jut­hatott szóhoz. Az öreg Madarász egyenesen a szélsőbaloldal­hoz intézte figyelmeztetését Azt, hogy a függet­lenségi politikusoknak tisztelniök kell a 48-iki törvényt, hallgassák meg a minisztert. — Nem hallgatjuk ! — Megint hazudni akar ! — Ki vele ! Megint száz torok harsogott, száz kar hado­nászott. Nem volt ez már tanácskozó testület, hanem a szenvedélyek orkánjától korbácsolt tenger. Madarász apó felfüggesztette az ülést. A szünet alatt a terem közepén alakultak lármázó, tomboló csoportok. Ellenzékiek meg szabadelvűpártiak egymással szemben. Mi új­ságírók ott az írói karzaton már azt hittük, hogy ökölre mennek- Különösen az egyik cso­port volt félelmetes, amelyben Ivánka Oszkár Tisza Istvánnal veszekedett. Mi lesz, ha ezek összecsapnak ? Hát nem lett semmi. Szétváltak. Tíz percnyi szünet után Madarász apó meg­nyitotta az ülést. Bánffy felállott. Ebben a pil­lanatban megint felugráltak a baloldalon, ke­gyetlen tombolás, pokoli lárma, melyből már nem lehetett megérteni semmit. Akik nem győz­ték hanggal, azok öklükkel verték a padokat, vagy könyveket csapdostak a padlóra. Egy csomó kormánypárti képviselő, amolyan el­szánt csapat, körülvette Bánffyt, akinek a szája mozgott. Beszélt, de nem volt hallható. A gyors­írók is hiába ágaskodtak feléje, ők sem ér­tették. Egyszerre Bánffy leült. Jeléül annak, hogy be­végezte beszédét. Csönd lett. Az elnök megállapította a következő ülés napirendjét s ezzel véget ért a híres, nevezetes ülés, az utolsó a még törvényes állapotban. Bánffy azután a miniszteri szobába magához kéretett két újságírót és ezeknek lediktálta be­szédét, melyben kijelenti, hogy nem tér ki a­ felelősség elől, de ez nem kizárólag csak a kor­­mányt és a többséget terheli. A Ház naplójába iktatott beszéd elé a gyors­­iroda ezt a megjegyzést tette : „Szövege a szónoki helyreigazítása szerint állapíttatott meg11. Az egész magyar világ pedig lázas izgalommal várta, hogy mi lesz újév napján, amikor már ex-lexben hánykódik az ország. És Szilveszter éjjelén éppen olyan vidámság uralkodott Budapesten, mint máskor Szilvesz­­ter éjjelén. Vendéglők, kávéházak, mulatók­ tömve , éjfélkor a mámoros világ sikoltozva ka­­­cagolt a sivító malacok körül. Az emberek boldogan ölelkeztek. Az ördög törődött az ex­­lex-el. Újév napján pedig az emberek épúgy, mint azelőtt, „Boldog újévet kivánok“-kal köszöntöt­ték egymást; a levélhordók hozták, vitték a B. ú. é. k.-os üdvözlő kártyákat. Sehol semmi­féle lázongás, se izgalom, se félelem. Minden a régi kerékvágásban, így mentünk bele az első ex-lex-be. Azóta már volt többször. Annyiszor, hogy már szinte ezt néztük rendszeres állapotnak. Egy szép illú­ziónk meghalt, mikor az első ex-lex megszü­letett.­­ Szatmári Mór. j Vas­árnapi Az Én verse ... Az eget, amely fejed körül és lábad alatt a földgolyón túl tágul el alaktalanná, törd felhőkre fel — és a felhőt bontsd vizcseppre — s a cseppben is csepergőt oszd oszthatatlan részre: — pontnyi tükrén az eget verem vissza • én —s a résznek is egésze ! • ! A földet zúzd hegyekre és mállaszd a hegyet sziklaszilánkokra és verd a tömböt vashátú kövekhez . » , — a porszemekből hulló sziklakönnyek tejszíntűzéből tuslánggal lép ki a sokrétű gömb, mely kicsinyült képe arcomnak és a földnek. A napnak is leütheted arannyal vakolt héjját s hámozhatod belét, a súlyos füstköd­masszát... ha sűríted is, míg olvadt pernyére sorvad szemlencséd alatt újragyújtja napkaréjját, — s lapjáról csuromfénnyel özönlöm én — napok, naprendszerek, sugárok s a gyújtópont középe.

Next