Világesemények Dióhéjban, 1975 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
nyegeti, és ahogyan romlik a gazdasági helyzet, úgy folyamodik a tőkés államrend a rendőri megtorlás eszközeihez. Ilyen viszonyok között törvényszerű a munkásmozgalom erősödése, elsősorban a munkásosztály keresi a megoldást — amit a tőkés társadalom fölszámolásában lát —, és bizalmával mindenekelőtt ahhoz a párthoz fordul, amely a forradalmi eszmék letéteményese. A kommunisták nem a tőkés gazdaságot akarják szociáldemokrata módra igazgatni, hanem alapjában akarják fölszámolni a társadalmi igazságtalanságokat. KORMÁNYZÁSRA KÉSZEN A legbefolyásosabb nyugat-európai kommunista pártoknak kész kormányprogramjuk van arra az esetre, ha bekövetkeznék a fordulat: ekkor zökkenő nélkül átvehetnék az államügyek irányítását, hozzákezdhetnek társadalomátalakító céljaik megvalósításához. És itt nyomban egy tévhitet kell eloszlatni, a burzsoá propaganda híreszteléseit megcáfolni. Amennyiben bármelyik országban politikai fordulat következnék be, az új rend nem lenne szocialista, egyelőre csak demokratikus, az előző politikai hatalom által hátrahagyott igazságtalanságok felszámolására törekedne. Nem rejti véka alá egyetlen kommunista párt sem, hogy végső célja, hosszú távú stratégiája a szocialista társadalom megteremtése, az adott ország történelmi és társadalmi hagyományainak megfelelően. De ezt egy viszonylag hosszú taktikai szakasznak kell megelőznie, amelyben még nincsenek közvetlen szocialista célok. A nagytőkének csak a kulcsiparágait államosítanák, a hiteleket intéző bankokat, a biztosító intézeteket sajátítanák ki, magas adókkal sújtanák a mammutjövedelmeket. Ezáltal növelhetők a munkabérek, iskolák, kórházak, művelődési otthonok, olcsó bérű állami lakások építhetők, megteremthető a fizikai és a szellemi dolgozók létbiztonsága. Az igazságosabb társadalmi elosztás megszünteti a tőkés rend válságait növekszik a vásárlóerő, mindenkinek lesz munkaalkalma. Ezek tehát az első lépések a társadalom átalakítására. KÖZÖS PROGRAM ÉS TÖRTÉNELMI KOMPROMISSZUM A fejlődésnek ez az iránya abban a két nyugat-európai országban mutatkozik meg, ahol a legerősebb a kommunista párt, Franciaországban és Olaszországban. Franciaországban 1972. június vége óta érvényes a baloldal közös kormányprogramja, amely mögött a kommunistákon kívül ott állnak a szocialisták és a baloldali radikálisok is. E program első erőpróbája az 1973-as márciusi nemzetgyűlési választás volt. A közös programban részt vevő pártok a leadott mintegy 25 millió szavazatból 10 milliót szereztek meg, ráadásul olyan légkörben, amikor a hatalmon levő kormány propagandájának minden eszközét — a rádiót, a televíziót és a sajtót — a közös program ellen sorakoztatta föl. Ennek ellenére, tizennégy hónap múlva, Pompidou halála után, az új köztársasági elnök megválasztásakor a közös program jelöltje már 13 millió szavazatot kapott, az öszszes szavazat 49,2 százalékát. Valóban csak egy hajszál hiányzott hozzá, hogy a közös program végrehajtható legyen. A választás után a régi konzervatív politika érvényesült, néhány hónap alatt súlyosbodott az ország gazdasági válsága. Olaszországban más körülmények határozzák meg az OEP helyét és lehetőségeit a gazdasági és a politikai életben. Itália ma Nyugat-Európa egyik, a Közös Piacnak pedig mindenképpen .