Világosság, 1964. január-június (5. évfolyam, 1-6. szám)

1964 / 1. szám - Tarján Imre: Belső megújulás - vagy a halogatások zsinatja?: A II. vatikáni zsinat második ülésszakának mérlege

A liturgiai konstitúció elfogadása A zsinat határozat­alkotó tevékenysége két séma végleges jóváhagyásában merült ki: a liturgiai reform konstitúciója, és a tömegkommunikációs eszközökről szóló dekrétum tető alá került. A liturgiai reformmal korábbi zsinati beszámolóinkban részletesen foglal­koztunk, így most elégségesnek látszik, ha lényegét röviden összefoglaljuk : a nemzeti nyelvek erősen kor­látozott mértékben a latin helyére lépnek a misében; az áttekinthetetlen, érthetetlen, anakronisztikus ele­mek egy részétől is megszabadítják a szertartásokat, egy s más vonatkozásban a helyi tradíciókat, nép­szokásokat is figyelembe veszik. (Indonéziában például egy vallási táncot is beilleszthetnek a mise-rendbe). Általánosságban a reform bizonyos figyelemmel volt a különböző kultúrformák és jelkép-rendszerek soka­ságára és egymásmellettiségére, melyek az egyházi életet a dimenziók megváltozásának korszakában jellemzik. A reformok alkalmazására az egyes nemzeti területek létrehozandó püspöki konferenciái korlátozott fel­hatalmazást kaptak, számos megszorítással és figyel­meztetéssel­ kerüljék az elsietett, önkényes, vagy túlzó változtatásokat. A legtöbb reform, csak úgy, mint azelőtt, a Szentszék jóváhagyásától függ. Maga a pápa is szükségesnek tartotta, hogy az ülésszakot berekesztő beszédében hangsúlyozza: „Senki se ve­zessen be a saját kedve szerinti reformokat, vagy vágjon önkényesen a konstitúció alkalmazása elé”. A liturgia területén tehát történt valamelyes haladás, azonban a kodifikáció hosszú és körülményes szakasza még hátra van. A Neue Zürcher Zeitung utal is rá, hogy nemcsak engedményekről van szó: „Számolni kell azzal — írja a lap —, hogy a liturgiai bizottságnak évekre lesz szüksége ahhoz, hogy megfogalmazza az új szertartáskönyvet, mely azt is megmondja a pap­nak, mit muszáj énekelnie”. A ,,sajtóról és rádióról” szóló dekrétum A véglegesen közzétett zsinati döntések másika a modern hírközlő eszközökről, „a sajtóról, rádióról, televízióról és filmről” szól. Erről több szót kell ejte­nünk, mert tipikusan képviseli azt a módot, ahogyan a zsinat, legalább is eddig, a „világ” dolgaihoz viszo­nyul. A sématervezetet az első ülésszak megrövidítésre és kijavításra visszaadta az illetékes bizottságnak. A séma hatvan oldalról­­ tizenhat oldalra csökkent, de épp oly elégtelen maradt, mint volt, úgyhogy számosan kételkedtek : megkapja-e a többség „placet”­­jét. Végül azonban közel 75 százalékos többség voksolt a séma elfogadása mellett, melyre bírálói joggal mond­ták, hogy ,,banális moralizálásnál” semmivel sem több , és elfogadása nevetségessé teszi a zsinatot; nem képes reálisan látni a modern tömegközlési eszközöket és jelentőségüket, fontosságukat egyedül abban látja, hogy a vallási aposztolátus hasznára lehetnek. Amel­lett túlzóan klerikális, minduntalan az egyház jogait hangoztatja a tömegkommunikációs eszközök igény­­bevételére. Az Informations Catholiques Internatio­nales éles iróniával állapítja meg, hogy „ez olyasfajta érvelés, mint amikor egy szociális enciklika mindenek­előtt azt hangsúlyozná, hogy az egyháznak joga van ahhoz, hogy pénzügyi műveleteket hajtson végre és bankokkal rendelkezhessék”. A klerikális mentalitás abban is élesen kiütközik, hogy a séma a tömegközlési eszközök igazgatására papi bizottságokat kívánna szervezni s úgyszólván alig említi a világi szakembereket. A laikusokat a sémát előkészítő bizottság is mellőzte, de ezt tették Emil Gabel páterrel, e kérdések legkiemelkedőbb egyházi szakemberével is. A magyarázat kézenfekvő : a páter, aki megszervezte és hosszú évek óta irányítja a franciaországi katolikus sajtó, rádió és televízió apostoli szolgálatait, közismert arról, hogy e szervek­től a legmerevebben távoltartja­­ a klerikális szelle­met. A sémát, mely még XII. Pius e témakörben hangoz­tatott nézeteitől is messze elmaradt, éppúgy szem­rehányások érik azért, amit mond, mint amit nem mond — állapította meg Noel Copin, a Le Croix-ban. Említsük meg a teológiai perspektíva hiányát, de épp így hiányzik belőle a filozófiai megfontolás is, hogy a „kurrens morál” hangoztatásán túlmenően ezek az eszközök éppúgy szolgálhatják az emberiség elnyomását és a háborús uszítást, mint a békés együttélést egyengető párbeszédet. Emellett a szociológiai bázis tanulmányozása, a propaganda­­eszközök hatalmát folytonosan növelő monumentális gazdasági szervezetek jellegének vizsgálata szót sem kap e furcsa sémában. A zsinati sajtótudósítók és számos zsinati teológiai szakértő — köztük olyan kitűnőségek, mint a francia Daniélou, az amerikai Murray, a német Häring — feljegyzései, melyek a séma kiábrándító elégtelensé­gére mutattak rá, kárbaveszett fáradságnak bizonyul­tak. Ugyanez volt a sorsa annak az akciónak, melyet a Református Világszövetség megfigyelője, dr. McAfee Brown indított számos zsinati atya támogatásával. Memorandumának egy mondata ide kívánkozik: ,,E szöveg végérvényes elfogadása azzal a kockázattal jár, hogy a közvélemény kimondja: ha csak ennyit lehet várni a katolikus aggi ornamentótól, le kell mondanunk azokról a reménységekről, melyek a zsinathoz fűződ­tek . . .” Az utólagos sajtóvisszhangból három hangot emelünk ki, három olyan lap véleményét, melyeket haladónak nevezni alapos túlzás lenne. A Neue Zürcher Zeitung

Next