Világosság, 1964. január-június (5. évfolyam, 1-6. szám)
1964 / 1. szám - Tarján Imre: Belső megújulás - vagy a halogatások zsinatja?: A II. vatikáni zsinat második ülésszakának mérlege
A liturgiai konstitúció elfogadása A zsinat határozatalkotó tevékenysége két séma végleges jóváhagyásában merült ki: a liturgiai reform konstitúciója, és a tömegkommunikációs eszközökről szóló dekrétum tető alá került. A liturgiai reformmal korábbi zsinati beszámolóinkban részletesen foglalkoztunk, így most elégségesnek látszik, ha lényegét röviden összefoglaljuk : a nemzeti nyelvek erősen korlátozott mértékben a latin helyére lépnek a misében; az áttekinthetetlen, érthetetlen, anakronisztikus elemek egy részétől is megszabadítják a szertartásokat, egy s más vonatkozásban a helyi tradíciókat, népszokásokat is figyelembe veszik. (Indonéziában például egy vallási táncot is beilleszthetnek a mise-rendbe). Általánosságban a reform bizonyos figyelemmel volt a különböző kultúrformák és jelkép-rendszerek sokaságára és egymásmellettiségére, melyek az egyházi életet a dimenziók megváltozásának korszakában jellemzik. A reformok alkalmazására az egyes nemzeti területek létrehozandó püspöki konferenciái korlátozott felhatalmazást kaptak, számos megszorítással és figyelmeztetéssel kerüljék az elsietett, önkényes, vagy túlzó változtatásokat. A legtöbb reform, csak úgy, mint azelőtt, a Szentszék jóváhagyásától függ. Maga a pápa is szükségesnek tartotta, hogy az ülésszakot berekesztő beszédében hangsúlyozza: „Senki se vezessen be a saját kedve szerinti reformokat, vagy vágjon önkényesen a konstitúció alkalmazása elé”. A liturgia területén tehát történt valamelyes haladás, azonban a kodifikáció hosszú és körülményes szakasza még hátra van. A Neue Zürcher Zeitung utal is rá, hogy nemcsak engedményekről van szó: „Számolni kell azzal — írja a lap —, hogy a liturgiai bizottságnak évekre lesz szüksége ahhoz, hogy megfogalmazza az új szertartáskönyvet, mely azt is megmondja a papnak, mit muszáj énekelnie”. A ,,sajtóról és rádióról” szóló dekrétum A véglegesen közzétett zsinati döntések másika a modern hírközlő eszközökről, „a sajtóról, rádióról, televízióról és filmről” szól. Erről több szót kell ejtenünk, mert tipikusan képviseli azt a módot, ahogyan a zsinat, legalább is eddig, a „világ” dolgaihoz viszonyul. A sématervezetet az első ülésszak megrövidítésre és kijavításra visszaadta az illetékes bizottságnak. A séma hatvan oldalról tizenhat oldalra csökkent, de épp oly elégtelen maradt, mint volt, úgyhogy számosan kételkedtek : megkapja-e a többség „placet”jét. Végül azonban közel 75 százalékos többség voksolt a séma elfogadása mellett, melyre bírálói joggal mondták, hogy ,,banális moralizálásnál” semmivel sem több , és elfogadása nevetségessé teszi a zsinatot; nem képes reálisan látni a modern tömegközlési eszközöket és jelentőségüket, fontosságukat egyedül abban látja, hogy a vallási aposztolátus hasznára lehetnek. Amellett túlzóan klerikális, minduntalan az egyház jogait hangoztatja a tömegkommunikációs eszközök igénybevételére. Az Informations Catholiques Internationales éles iróniával állapítja meg, hogy „ez olyasfajta érvelés, mint amikor egy szociális enciklika mindenekelőtt azt hangsúlyozná, hogy az egyháznak joga van ahhoz, hogy pénzügyi műveleteket hajtson végre és bankokkal rendelkezhessék”. A klerikális mentalitás abban is élesen kiütközik, hogy a séma a tömegközlési eszközök igazgatására papi bizottságokat kívánna szervezni s úgyszólván alig említi a világi szakembereket. A laikusokat a sémát előkészítő bizottság is mellőzte, de ezt tették Emil Gabel páterrel, e kérdések legkiemelkedőbb egyházi szakemberével is. A magyarázat kézenfekvő : a páter, aki megszervezte és hosszú évek óta irányítja a franciaországi katolikus sajtó, rádió és televízió apostoli szolgálatait, közismert arról, hogy e szervektől a legmerevebben távoltartja a klerikális szellemet. A sémát, mely még XII. Pius e témakörben hangoztatott nézeteitől is messze elmaradt, éppúgy szemrehányások érik azért, amit mond, mint amit nem mond — állapította meg Noel Copin, a Le Croix-ban. Említsük meg a teológiai perspektíva hiányát, de épp így hiányzik belőle a filozófiai megfontolás is, hogy a „kurrens morál” hangoztatásán túlmenően ezek az eszközök éppúgy szolgálhatják az emberiség elnyomását és a háborús uszítást, mint a békés együttélést egyengető párbeszédet. Emellett a szociológiai bázis tanulmányozása, a propagandaeszközök hatalmát folytonosan növelő monumentális gazdasági szervezetek jellegének vizsgálata szót sem kap e furcsa sémában. A zsinati sajtótudósítók és számos zsinati teológiai szakértő — köztük olyan kitűnőségek, mint a francia Daniélou, az amerikai Murray, a német Häring — feljegyzései, melyek a séma kiábrándító elégtelenségére mutattak rá, kárbaveszett fáradságnak bizonyultak. Ugyanez volt a sorsa annak az akciónak, melyet a Református Világszövetség megfigyelője, dr. McAfee Brown indított számos zsinati atya támogatásával. Memorandumának egy mondata ide kívánkozik: ,,E szöveg végérvényes elfogadása azzal a kockázattal jár, hogy a közvélemény kimondja: ha csak ennyit lehet várni a katolikus aggi ornamentótól, le kell mondanunk azokról a reménységekről, melyek a zsinathoz fűződtek . . .” Az utólagos sajtóvisszhangból három hangot emelünk ki, három olyan lap véleményét, melyeket haladónak nevezni alapos túlzás lenne. A Neue Zürcher Zeitung