Világosság, 1966. július-december (7. évfolyam, 7-12. szám)

1966 / 10. szám - Horváth István Károly: Aranykor- mítosz - aranykor ideológiája

Az ősi aranykor azonban megszűnt, a boldog nemzedék kipusztult, ha képviselői nem is semmisültek meg a szó teljes értelmében. Hésziodosz csak annyit mond róluk, hogy jótékony szellemekké váltak, földben rejtőző istenségekké (caidovee er.rovioi), akik ködbe burkolva röpdösnek néha a világban, és az emberek javára, gyarapodására, jólétének előmozdítására törekszenek. Hogy miért ért véget a boldog aranykor s miért teremtettek az istenek másodikként már egy silányabb „ezüst nemzedéket”, arra Hésziodosz nem ad választ. Korábban beszél ugyan róla, hogy tud egy olyan magyarázatot, mely szerint mindez Prométheusz ravaszkodása miatt történt. Atlasz fia, a Zeuszt még saját testvéreivel szemben is támogató titán, aki egy mítosz-variáns szerint— akárcsak a Biblia Jahvéja — maga gyúrta agyagból az első embert, később olyan tanácsot adott az emberek nemzetségének, melynek segítségével az áldozat alkalmával becsapták az olümposzi isteneket. A haragragyúlt Zeusz elvette tőlük a tűz adományát, ezt azonban Prométheusz visszalopta számukra. Az Olümposz urai kegyetlen büntetésnek vetették alá a titánt, az emberiségre pedig rászabadították az asszonyt, a „mindennel fölruházott” Pandórát, aki kíváncsiságával — megint csak a bibliai Évához hasonlóan — végét okozta az emberek korábbi boldog életének: fölnyitotta annak a hombárnak a fedelét, melyben az összes bajok, köztük az öregség és a halál is, mindaddig el voltak zárva, s ezek most rászabadultak a földre, csupán a reménység maradt a hombár immár későn lecsapott fedele alatt. Az ősboldog aranykor elmúlásával kapcsolatos kettős magyarázat vallástörténeti összefüggéseivel itt most nem foglalkozhatunk részletesebben. Elég annyit megállapítani, hogy maga Hésziodosz sem szerves összefüggésben tárgyalja e mítoszokat, hanem egymás mellett, hangsúlyozva, hogy tud ő egy másik magyarázatot is, így nagyon valószínű, hogy két egymástól teljesen független mitologémával állunk szemben a Prométheusz-Pandóra és a világkorszak-váltakozás mítoszának esetében. Ez esetben viszont végképp magyarázatlanul marad, hogy miért kellett az aranykort, az „arany nemzedéket” egy másik, „sokkal satnyább rendnek” fölváltania. Lehetséges, hogy Hésziodosznál a keleti eredetű mítoszból kimaradt valami, ami eredetileg lényeges részét alkothatta. A parasztköltő nem óhajtotta az emberiségre, valamiféle emberi bűnre hárítani a felelősséget a bajokért, melyeket az aranykor elmúltával az embereknek állandóan el kell szenvedniük. Az egyik esetben a „csavaros eszű” Prométheuszra, a másik esetben egyszerűen a kegyetlen istenek elhatározására, a végzetre hivatkozik. Az ezüstkor elmúlásának leírásakor azonban már megmondja, hogy ezt a nemzedéket gőgjük miatt irtotta 594 ki — „rejtette el” — Zeusz Kronidész, „mert hogy a boldog olümposzi isteneket nem imádták”. A rézkor óriásai pedig, akik minden örömüket a harcban és öldöklésben lelték, egymást irtották ki rézből készült, kegyetlen fegyvereikkel, hogy helyt adjanak a negyedik, egyszersmind utolsó nemzedéknek, a legnyomorúságosabb körülmények közt élő vaskori fajtának, az emberiség jelenkorának. Ovidius fentebb már említett „Metamorphoses” című — Augustus idejében keletkezett — költeménye elején így foglalja össze immár kiteljesedett formájában a négy egymást felváltó világkorszak „történetét”. S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyítéstől a törvénytől, hanem önként folyt becsületben, erényben. Félelem és megtorlás nem volt, felszegezett érc Bősz szót nem mutatott, s a tömeg nem nézte riadtan Esdre a bíráját, bírátlan volt ki-ki biztos. Bérceiről a fenyő, bebolyongani távoli tájat, Nem szállt még le a hömpölygő habos árra, kivágva; Senki sem ismert még más partot, mint a magáét, Városokat meredek mély árkok még nem öveztek; Görbe, rezes hadikürt s hosszú haditrombita nem szólt, Nem volt harci sisak, sem kard, katonák hada nélkül Élt biztonságban minden nép, lágy nyugalomban. Ember nem kötelezte, kapák sebe föl se sebezte, És mégis megadott a mező mindent maga önként; Mind megelégedvén a magától lett eledellel, Vackort gyűjtöttek, hegyi epret szedtek az erdőn, És somot és szedret, mely tüskés cserje között csüng, S mit hullat Jupiter terebélyes tölgye, a makkot. El nem enyésző volt a tavasz, langy lengedezéssel Mag nélkül született szirmot simogattak a szellők. Majd meg a fölszántatlan föld meghozta gyümölcsét, Szűzi mező sárgult sok súlyos búzakalásszal. Egy folyamán tejjel, nektárral folyt le a másik. Zöld viruló tölgyből csepegett az aranyszínű színméz. Saturnust miután a sötétlő Mélybe vetették, Úrrá lett Jupiter, s az ezüst ivadék kora jött el. Gyatrább, mint az arany, becsesebb a vörösszínű réznél. Jupiter ekkor az ősi tavaszt rövidebbre szorítván, Tél, lobogó-hevű nyár, s hol langyos, hol hideg ősz jött, S kurta tavasz: velük így négy részre tagolta az évet. Harmadikul meg a réz-ivadék született meg utánuk, Féktelenebb lelkű, fene fegyvert rántani forróbb, Ámde nem elvetemült. Vad vasból vésve a végső. Most e silányabb érc idejébe betört a gonoszság Mind, sebesen, menekül hűség, jog, tiszta szemérem. És a helyükbe a csel s a ravasz szív száll, a csalárdság És az erőszak, a birtokolás vétekteli vágya. Vásznat most a szelekre — miket még jól nem is ismer . Bíz a hajós, s mik a hegy tetején oly hosszasan álltak. Még sosem ismert sós habokon szökdellnek a szálfák. S mely, valamint napfény s levegő, régente közös volt.