Világosság, 1966. július-december (7. évfolyam, 7-12. szám)

1966 / 7-8. szám

386 realizmust nélkülöző feltevés, hogy a világ hamarosan politikailag egységessé lesz. Revízióra került tehát sor, és ez a revízió számos, többé-kevésbé messzemenő módosítással járt az egyház tanításai terén. A katolikus egyház végül is kénytelen volt belátni, hogy az eltérő társadalmi és gazdasági rendszerű államok bé­kés egymás mellett élésének perspektívája hosszú időre szól. Ezzel együtt a Vatikánnak revideálnia kellett az „erkölcsileg indokolt” és „igazságos” háborúk doktrínáját. Az „igazságos háborúk” teológiája és az antikommunista kereszteshadjáratok stratégiája Az elterjedt gondolkodási szabványok közé tartozik az a vélemény, hogy XII. Pius pápa nem emelt szót a béke mellett, nem mondott békeszónoklatokat és békefelhívásokat, sőt ellenkezőleg, számos alkalom­mal megáldotta az atlanti szövetség fegyveres erői­nek képviselőit. XII. Pius hidegháborús irányzata eszerint éppen abban állt volna, hogy egyenesen elutasította a béke jelszavát és pápai áldását adta a hidegháborús ké­szülődésekre, s csupán XXIII. János pápasága ve­zetett az irányvonal gyökeres megváltozására ebben a kérdésben. Mint minden gondolkodási szabvány, ez is az igen bonyolult valóság bizonyos leegyszerűsítéséből ered. Már XII. Pius elég gyakran beszélt a békéért való harc szükségességéről. „Az Egyház békére törekszik és a békéért harcol — mondotta a pápa 1951. április 6-i beszédében — és szíve mindig azokkal van, akik hozzá hasonlóan békét óhajtanak és a béke ügyének szen­­telik magukat.”­ Ámde nem az a probléma, hogy XII. Pius nem emelt volna szót a béke mellett, hanem az, hogy a béke perspek­tíváját elég egyértelműen a „pax Christiana” (a keresz­tény béke) koncepciójával kapcsolta össze. Ez a koncepció abból indul ki, hogy a háborús ve­szély első és leglényegesebb oka a mai világban a poli­tikai laicizmus (az egyház különválasztása az állam­tól), a római Kúria megfosztása az egész emberiség vezetőjének pozíciójától és a mai emberek gondolko­dásmódjának, értékrendjének és beállítottságának egyre fokozódó dekrisztianizálódása. XII. Piusnak az ötvenes évekből származó egyes nyilatkozatait olvasva arra a következtetésre jutha­tunk, hogy a háborús veszély nem más, mint „Isten büntetése” a politikai viszonyok laicizálásának és az emberek világnézeti hitehagyásának „bűnéért”. Éppen amiatt „került a mai, viszálykodó világ ebbe az igen súlyos és tragikus helyzetbe, mert kivonta a béke javára folytatott eredményes munka alapvető feltételeit az Egyház vallási fennhatóságának ille­tékessége alól. Az vezette ebbe a már-már elviselhe­tetlen állapotba a világot, hogy sokan elszakadtak a keresztény hittől. És azt mondhatnánk, hogy Isten mintegy a Krisztustól való eltávolodás eme bűnére válaszolt a béke folytonos veszélyeztetettségének és a háború fenyegető rémének ostorával.”1­2 A háborús veszély következő lényeges oka XII. Pius nézete szerint az, hogy számos állam nem tartja magát „az Egyház társadalmi tanításához”, ami „a társa­dalmi igazságosság elveinek kiáltó megsértéséhez” vezet. Ez a tanítás ugyanis „az igazságosság lábbal tiprásának” és „az Isten megszabta természetes rend” megsértésének tekinti a nagy földbirtokok felosztását, ha „méltó kártérítés” nélkül történik, az alapvető ter­melőeszközök államosítását és a szocialista országokban végrehajtott társadalmi és strukturális változtatások egész sor más aspektusát.” Ebben a helyzetben XII. Pius nézete szerint az egy­ház és a katolikus vezetők nem csatlakozhatnak a béke­harc mindenfajta koncepciójához. „Az Egyház — mondja XII. Pius­­—, amiképpen az kötelessége, meg tudja különböztetni a béke igaz barátait a hamisak­tól”, és ezért „támogatja mindazt, ami az Isten által kiszabott természetes és természetfölötti rend talaján előmozdítja a béke fennmaradását.” A kulcs pedig annak tévedhetetlen megállapításához, hogy mikor és milyen körülmények között kapcsolódhatnak be a hívek a békeakciókba, a pápa nézete szerint „a jogos és jog­talan háborúról szóló hagyományos tanításban”­ talál­ható meg. Az egyház szociális doktrínája szerint ugyanis, ha a világ bármely részén megsértik „a társadalmi rend természetes törvényeit” vagy a keresztény „társa­dalmi igazságosság” parancsait, ez harcra kényszerít­heti a lakosság vagy az államok egyik vagy másik csoportját „a megsértett jogok helyreállításáért”, ami „igazságos háborúnak” minősül. Az első világháború után kialakult helyzetben XII. Pius nézete szerint nem lehet szó mindennemű hábo­rús tevékenység elítéléséről és mindenfajta békeharc támogatásáról. Ezért — mint a pápa később mon­dotta: — „azon körülmények tartósságának okát, amelyek között — nem habozunk kimondani — bár­­ ­ XII. Pius: Beszéd 1951. ápr. 6-án „A Szövetségi Világkormány létre­hozásáért küzdő világmozgalom’* IV. kongresszusainak küldötteihez. * XII. Pius 1951 karácsonyi szózata 3 V. o. XI. Pius Quadragesimo Anno és Divini Redemptoris kezdetű enciklikáit, valamint XII. Pius következő beszédeit: 1941 pünkösdi szózat, Beszéd a barcelonai munkásokhoz (Lásd Osservatore Romano, 1951. márc. 12.). 4 XII. Pius 1951. ápr. 6-i idézett beszéde.

Next