Világosság, 1973. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - Szigethy Gábor: Petőfi

dik le, tanít és újságot ír, okítja Kossuth fiait, meg­ismerkedik a darwini tanokkal, lelkes népszerűsítő­jükké lesz. 1861-ben országgyűlési képviselőnek hív­ják haza, de nem kér kegyelmet, magyar nyelven írt könyveit azonban itthon adja ki. 1866-ban hazajön, szerkeszti az Akadémia Értesítőjét, aztán Rudolf trónörököst avatja be Magyarország történelmének rejtelmeibe. Később Mária Valéria főhercegnő ok­tatója, még később nagyprépost lesz, címzetes püs­pök s öregemberként fejezi be hosszú életét. Kalandos életút a kalandos életutakban nem szűköl­ködő XIX. század mércéjével mérve is. Rónay Jácint nevét a természettudományos szak­lexikonok tartják számon, a Magyar Irodalmi Lexi­kon s legterjedelmesebben a figyelmes természetű Magyar életrajzi lexikon. A Színházi kislexikonban azonban már hiába keressük nevét, pedig Rónay Já­cint írt egy fontos könyvet, amit legalább a színházi embereknek számon kellene tartani. 1865-ben jelent meg a szerző ajándékából a pesti Nemzeti Színház Nyugdíj-intézet sajátjaként a Jellemrajzok az angol színvilágból című színészéletrajz gyűjtmény. Edmund Kean, William Macready és Charles Kean életrajza található a kötetben. Három angol színészé, akik kö­zül bármelyiket is kevesen láthatták színpadon ját­szani a Magyarországon élők és magyarul olvasók kö­zül. És mégis: sokan olvasták ezt a könyvet akkori­ban. Mert Edmund Kean tekintélyt nem tisztelő ember volt. Nem szerette a korlátolt okoskodók szabályrend­szerét, az illedelmes jólviselkedés hazugságokra kény­szerítő finomkodásait; nem szerette a XIX. század első évtizedének jólnevelt Angliáját, ahol mindenki hallgatott, de mindenki tudta, hogy nagy a baj, hogy a pénz romlik, a munkások éheznek; hogy a „munkás­­osztály helyzete Angliában” iszonytató ; hogy korlá­tolt színigazgatók, jószándékú tökfej direktorok, az életet vasárnapi iskolának képzelő politikusok küsz­ködve országainak; hogy a mindennapok kecses ki­egyensúlyozottságába önként belenyugvók mellét díszítik a kitüntetések; hogy a nép, az istenadta nép azért jár színházba, mert ott legalább rendetlen és kapkodó és zabolátlan igazságokat kínálnak szórako­zásul a szürke hétköznapokat élő embereknek. Mert Edmund Kean vándorszínész korában is úgy viselke­dett, mint egy herceg, akinek kézlegyintésére fejek hullnak a porba, de mint a Drury-Lane Színház tagja is elcsapott vándorszínészként kocsmázott hajnalig s az átmulatott, átvitatkozott és átivott éjszakák után kellemetlenkedve kötött bele a kávéházakban reggeli kávéjukat békésen fogyasztó polgárokba. Mert Ed­mund Kean nagy művész volt, aki nem bírta ép ész­szel és nyugodt kedéllyel elviselni, hogy nem törté­nik semmi. És élvezte, hogy a tisztes polgárok legalább az ő botránykrónikáját izgalmat kavaró eseménynek tekinthetik e látványos eseményekben szűkölködő korban. Rónay Jácint pedig a szabadságharc és a forradalom bukása utáni csendes Magyarországra gondolt, s mert tehetségéből a Walesi bárdok lázas próféciáira nem fu­totta, hát megírta Edmund Kean angol színész életét. Színészéletrajzot írt, megtörtént eseményeket be­szélt el. Egy kalandos életű, megalkudni nem hajlandó színész kalandos életét. Többet nem tehetett. Remélte, érteni fogják az olva­sók, írás közben mire gondolt. III. Szilágyi Sándor 1849 őszén még nem tudta, hogy báró Eötvös József 1867-ben titkárnak fogja kinevezni a Vallás- és Közoktatásügyi minisztériumba s nem sejt­hette azt sem, hogy 1878-tól ő lesz majd az Egyetemi Könyvtár nagytekintélyű igazgatója. Jogi és közgaz­dasági tanulmányokat folytatott Kolozsvárott s a for­radalom idején a Pesti Hírlap és az Életképek munka­társa lett. Így aztán közelről látta az eseményeket. És szekrényeiben megőrizte a parlamenti beszédek sok­szorosított szövegeit, a határozatok és tervezetek váz­latait, a jegyzékeket, amelyek feltüntették, hogy ki, mikor és mit csinált, melyik miniszter milyen aggá­lyokkal szemlélte az eseményeket, s ki mikor érezte fontosnak, hogy küldöttségben Bécsbe menjen. Vagy éppenséggel, hogy onnan visszajöjjön. Szilágyi Sándor történész volt. Fiatal történész. Gyűjtötte az adatokat. Sőt. Ekkoriban még élte a tör­ténelmet. Aztán, hogy a szabadságharcot leverték s a forrada­lom elbukott, Szilágyi Sándornak is megélhetés után kellett néznie. Lapokat indított, hisz az újságcsináláshoz értett leg­inkább, abban volt gyakorlata. Meg a szekrényében őrzött sok-sok irat és dokumentum alapján történet­­írásba kezdett. Megírta a magyar forradalom történe­tét. Szabadságharcról ekkor már nem esett szó, hisz a szabadságharc tagadhatatlanul Habsburg-ellenes volt, a monarchiától független Magyarország megte­remtését célozta s 1849 őszén ez nem volt népszerű­síthető gondolat. A forradalom persze más. Az történelmi tény. Tény, hogy a magyar nép akart valamit s tagadhatatlanul haladni akart. Nemcsak a liberális szabadelvű párt tagjai, de a konzervatívok is, Batthyány, Széchenyi, s a már ekkor okos-mérsékelt Deák Ferenc is, akit Szilágyi így jellemez: „Legvelősebb, legérettebb kapa­­citás. (...) Mentora, irányadója s gyakran mérséklője volt az országgyűlésnek. Bajos is volna megítélni, mi volt több beszédeiben: velősség, vagy elragadó szépség.”

Next