Világosság, 1973. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Szigethy Gábor: Petőfi
dik le, tanít és újságot ír, okítja Kossuth fiait, megismerkedik a darwini tanokkal, lelkes népszerűsítőjükké lesz. 1861-ben országgyűlési képviselőnek hívják haza, de nem kér kegyelmet, magyar nyelven írt könyveit azonban itthon adja ki. 1866-ban hazajön, szerkeszti az Akadémia Értesítőjét, aztán Rudolf trónörököst avatja be Magyarország történelmének rejtelmeibe. Később Mária Valéria főhercegnő oktatója, még később nagyprépost lesz, címzetes püspök s öregemberként fejezi be hosszú életét. Kalandos életút a kalandos életutakban nem szűkölködő XIX. század mércéjével mérve is. Rónay Jácint nevét a természettudományos szaklexikonok tartják számon, a Magyar Irodalmi Lexikon s legterjedelmesebben a figyelmes természetű Magyar életrajzi lexikon. A Színházi kislexikonban azonban már hiába keressük nevét, pedig Rónay Jácint írt egy fontos könyvet, amit legalább a színházi embereknek számon kellene tartani. 1865-ben jelent meg a szerző ajándékából a pesti Nemzeti Színház Nyugdíj-intézet sajátjaként a Jellemrajzok az angol színvilágból című színészéletrajz gyűjtmény. Edmund Kean, William Macready és Charles Kean életrajza található a kötetben. Három angol színészé, akik közül bármelyiket is kevesen láthatták színpadon játszani a Magyarországon élők és magyarul olvasók közül. És mégis: sokan olvasták ezt a könyvet akkoriban. Mert Edmund Kean tekintélyt nem tisztelő ember volt. Nem szerette a korlátolt okoskodók szabályrendszerét, az illedelmes jólviselkedés hazugságokra kényszerítő finomkodásait; nem szerette a XIX. század első évtizedének jólnevelt Angliáját, ahol mindenki hallgatott, de mindenki tudta, hogy nagy a baj, hogy a pénz romlik, a munkások éheznek; hogy a „munkásosztály helyzete Angliában” iszonytató ; hogy korlátolt színigazgatók, jószándékú tökfej direktorok, az életet vasárnapi iskolának képzelő politikusok küszködve országainak; hogy a mindennapok kecses kiegyensúlyozottságába önként belenyugvók mellét díszítik a kitüntetések; hogy a nép, az istenadta nép azért jár színházba, mert ott legalább rendetlen és kapkodó és zabolátlan igazságokat kínálnak szórakozásul a szürke hétköznapokat élő embereknek. Mert Edmund Kean vándorszínész korában is úgy viselkedett, mint egy herceg, akinek kézlegyintésére fejek hullnak a porba, de mint a Drury-Lane Színház tagja is elcsapott vándorszínészként kocsmázott hajnalig s az átmulatott, átvitatkozott és átivott éjszakák után kellemetlenkedve kötött bele a kávéházakban reggeli kávéjukat békésen fogyasztó polgárokba. Mert Edmund Kean nagy művész volt, aki nem bírta ép észszel és nyugodt kedéllyel elviselni, hogy nem történik semmi. És élvezte, hogy a tisztes polgárok legalább az ő botránykrónikáját izgalmat kavaró eseménynek tekinthetik e látványos eseményekben szűkölködő korban. Rónay Jácint pedig a szabadságharc és a forradalom bukása utáni csendes Magyarországra gondolt, s mert tehetségéből a Walesi bárdok lázas próféciáira nem futotta, hát megírta Edmund Kean angol színész életét. Színészéletrajzot írt, megtörtént eseményeket beszélt el. Egy kalandos életű, megalkudni nem hajlandó színész kalandos életét. Többet nem tehetett. Remélte, érteni fogják az olvasók, írás közben mire gondolt. III. Szilágyi Sándor 1849 őszén még nem tudta, hogy báró Eötvös József 1867-ben titkárnak fogja kinevezni a Vallás- és Közoktatásügyi minisztériumba s nem sejthette azt sem, hogy 1878-tól ő lesz majd az Egyetemi Könyvtár nagytekintélyű igazgatója. Jogi és közgazdasági tanulmányokat folytatott Kolozsvárott s a forradalom idején a Pesti Hírlap és az Életképek munkatársa lett. Így aztán közelről látta az eseményeket. És szekrényeiben megőrizte a parlamenti beszédek sokszorosított szövegeit, a határozatok és tervezetek vázlatait, a jegyzékeket, amelyek feltüntették, hogy ki, mikor és mit csinált, melyik miniszter milyen aggályokkal szemlélte az eseményeket, s ki mikor érezte fontosnak, hogy küldöttségben Bécsbe menjen. Vagy éppenséggel, hogy onnan visszajöjjön. Szilágyi Sándor történész volt. Fiatal történész. Gyűjtötte az adatokat. Sőt. Ekkoriban még élte a történelmet. Aztán, hogy a szabadságharcot leverték s a forradalom elbukott, Szilágyi Sándornak is megélhetés után kellett néznie. Lapokat indított, hisz az újságcsináláshoz értett leginkább, abban volt gyakorlata. Meg a szekrényében őrzött sok-sok irat és dokumentum alapján történetírásba kezdett. Megírta a magyar forradalom történetét. Szabadságharcról ekkor már nem esett szó, hisz a szabadságharc tagadhatatlanul Habsburg-ellenes volt, a monarchiától független Magyarország megteremtését célozta s 1849 őszén ez nem volt népszerűsíthető gondolat. A forradalom persze más. Az történelmi tény. Tény, hogy a magyar nép akart valamit s tagadhatatlanul haladni akart. Nemcsak a liberális szabadelvű párt tagjai, de a konzervatívok is, Batthyány, Széchenyi, s a már ekkor okos-mérsékelt Deák Ferenc is, akit Szilágyi így jellemez: „Legvelősebb, legérettebb kapacitás. (...) Mentora, irányadója s gyakran mérséklője volt az országgyűlésnek. Bajos is volna megítélni, mi volt több beszédeiben: velősség, vagy elragadó szépség.”