Világosság, 1975. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - Illyés Gyula: Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték

módok csak akkor mondanak valamit, ha a világ­nézet kérdésével hozzuk kapcsolatba. Meggyőződé­sem, hogy a közösség és a személyiség egész jelenlegi problematikáját úgy lehet újszerűen megközelíte­nünk, ha a mai valóságot a marxizmus klasszikusai­nak alaptételeivel szembesítjük és az új fejlemények­ből levonjuk az elméleti következtetéseket. A tuda­tosság kérdésének előtérbe állítása nem jelenti az emócionális mozzanatok háttérbe szorítását, csak azt az igényt, hogy azokat is irányítani tudjuk. Az irra­cionalizmus újabb támadásának idején nem hiábavaló felhívni erre a figyelmet. Az új világnézet, magatartás és életmód kialakításá­hoz nyújt segítséget a kulturális forradalom azzal, hogy létrehozza azt az anyagi és szellemi kultúrát, amely a ma még átmeneti társadalom ellentmondásait fel tudja oldani, s kialakítja a mi társadalmunk és a benne élő személyiség „stílusát”. Ennek a folyamat­nak objektív és szubjektív feltételei vannak: gazda­ságiak, politikaiak, társadalmiak és tudatiak, s bár­melyik elhanyagolása csak hamis alternatívákhoz, rossz megoldásokhoz vezethet. • M­agyarországon az elmúlt harminc esztendő alatt megváltozott a világ, s benne az ember élete. Az a tény, hogy az egyenlőség, az igazságosság, a bizton­ság, a közéleti részvétel, a tudatos személyiségformá­lás igénye ma már a köznapi gondolkodás szerves része, azt bizonyítja, hogy a szocializmus lényeges cél­jai valósultak meg. Leninnek volt igaza, aki az idea­listákkal ellentétben nem az ember „megigazulását” állította az első helyre, hanem a társadalom megvál­toztatását. Igaz, hogy az ember öntudatra ébredése lassú folyamat, de az előfeltételek megteremtése nél­kül nem lehetséges. Ezt mutatja a szocialista kul­túra magyarországi útja is, amely — reméljük — az emberiség jövőjéből is felvillant bizonyos lehetősé­geket. Mert egyet kétségbe vonni nem lehet : a hajdani Magyarországgal és a mai kapitalista világgal szem­ben mi jelentjük az újat. KÖPECZI BÉLA Illyés Gyula AMIKOR A SZABADSÁG-HÍDRA A KÖZÉPSŐ RÉSZT FÖLSZERELTÉK Bizony elnéztem, ahogyan a pontonon haladtam, jobbkézt a Szabadság-hidat már teljes egy darabban. Jó volt bizony a szemnek is, nemcsak az érdek észnek: valami újra összeállt és győztesen egész lett: megint miénk lett, biztosan, mint anyjáé a gyermek, mint orvosé a nagy beteg, kit létre visszamentett. Piroslett még a minium, mint kötés, melyből vér csöpög, de állt mankó közt is a híd a tenger roncsalék fölött. Fájt az a nemrég csonka tag, amely lám összeforrt megint, s fájt arrébb fönt a hulla Vár s lent szörnyűségeink vak tanúi, a ház-sorok, kifolyt, kormos szemükkel, és fájt megint csak az, ami az ember és az ember, nép és nép, haza és haza közt robbant és esett szét és nem forr össze s áll romjával, győzedelmek oszlopainál magasabb és hivalkodóbb emlékműve gyanánt a bűnnek? Széttépve élek magam is. Mennyi van, mit sirassak! És mennyi mégis, aminek — hogy elmúlt már — vigadjak! Mikor lesz hidunk effelé? Mikor lesz egész újra, mi lelkünk városában is ledöntve, összedúlva hullákkal kövei alatt? — gondoltam, ahogy mentem meg- és meglökve szüntelen az áradó tömegben, mert szüntelen az új hídon járt két szemem és boldog voltam, hogy lábbadozva is mily példásan feszült ott!200

Next

/
Thumbnails
Contents