Világosság, 1998. január-június (39. évfolyam, 1-6. szám)
1998 / 5-6. szám - HOMMAGE À ISAIAH BERLIN - Tamás Gáspár Miklós: Eötvös: a nyugat-keleti liberális
Hommage a Isaiah Berlin - Schelling szerint az „észtudományé”. Schelling abban egyetért Hegellel, hogy az „azonosságfilozófia” kiindulópontja alany és tárgy különbségnélkülisége („die Indifferenz von Subjekt und Objekt”). Az „indifferencia” (közömbösség) persze sokértelmű, főleg negatív konnotációjú kifejezés. „Egyszerűbben kifejezve ez az indifferencia a végtelen potencia [Potenz: hatvány], a végtelen létképesség [Seinkönnen], s ezt mint az ész közvetlen tartalmát tételezzük. Ez a végtelen hatvány [potencia] egyfajta orphikus egység, amelyben a Minden még elrejtőzött [verborgen lag], ami belőle kibontakozhatott; közelebbről az, ami közvetlenül létre képes; távolabbról az a potencia [hatvány], amely nem hág át [nicht übergeht], hanem megmarad önmagában. Csak ezt az utóbbit határozhatjuk meg abszolútumnak, mert ez az, amit az átmenet szükségszerűsége a létben old föl [»abszolvál«], ami dacosan ellenáll a létnek az örök szabadságban [das in ewiger Freiheit gegen das Sein Beharrende].” (Schelling: Philosophie der Offenbarung, 1841/42., ed. M. Frank, stw 181,1993,123.) „Az orphikus egység” a „kiengesztelődés” ellentéte. Belőle származnak a dolgok: kiindulópont a kiengesztelődés: végpont. A (v. Humboldt és a br. vom Stein értelmében) liberális Hegel számára a „világ” csak akkor áll Istennel „átellenben”, ha önmagától is idegen, azaz: nem szabad. A kései Schelling számára az effajta szabadságnak egyszerűen nincs értelme. (Vö. Xavier Treliette: Schelling. Line Philosophie en devenir, II: La derniére Philosophie, 1969, Ч992, IV, iii, 435-488.) Az antifilozofikus pozitivitás filozófiája - talán nála először - megsemmisíti a filozófiát. De ez egyben a páli ágostoni tradíció visszavonása (az „Urworte” reményében). A tizenkilencedik század vallási reformja elevenné próbálja tenni a keresztyén vallást avval, hogy kivonja az orphikus egységből, és „kiengeszteli” a szabad világgal, amelyben az individuális akarat szuverén. Ha a vallás mint „a világ” kényszere jelenik meg, nem lehet abszolút. Hegel leckéje az, hogy az abszolútum (ami a vallás minimuma) vagy a tevékenység (cselekvés) révén közvetítődik, vagy pedig belesüpped az elidegenedett világba („orphikus egység”). A karthauzi és René bensősége értelmetlen volna, ha az individuum („a bűnben”) nem lehetne szabad, és Isten nem engesztelődnék ki vele a szabad világban, ahol a közvetítés nem lehet a rabság. Ez azért nem veszélytelen nézet. A tizenkilencedik század keresztyénségét a legérzékenyebben átérző Chateaubriand mondata a katolikus liberalizmus végső fohásza: „quelle bonté de Dieu que la mort!” (Mémoires d’autre-tombe, I, 1848-1850, livre quinzième, chap. 7; Pléiade, edd. Levaillant, Moulinier, 1947,1996, 527.) Ez az a program, amellyel v. Döllinger, Lord Acton, dr. Eötvös elindul, hogy az egyház és az állam elválasztásával megmentse a keresztyénséget, amelynek inkvizíció, hüvelykszorító, spanyolcsizma, deres, máglya, babona, bálványimádás, simónia nélkül kell helytállnia a gondolatszabadság aleatorikus kozmoszában, magába olvasztva a fölvilágosító humanizmust, megkockáztatva a szekularizációt és a pusztulást az igazság és a szabadság nevében. Ki nyert? - A keresztyénség (szociális és politikai tekintetben) végül is nem nyert. A bigott ultramontánok ezért (nem oktalanul) a szabadelvűséget hibáztatják. De megérte volna? Megérte volna, hogy a de Bonard-féle külsődleges ritualizmus vagy (a protestánsoknál) a műveletlen pietizmus diadalmaskodjék? Krisztus elveszett volna számunkra. Úgyhogy a ma kisebbségben lévő anyaszentegyház talán mégsem vesztett. (Cf. Élie Halévy: A History of the English People in 1815 [3], fr. 1895sqq, Pelican, 1924,1938,-no.) Világosság 1998/5-6 Tamás Gáspár Miklós: Eötvös, a nyugat-keleti liberális 75