Világosság, 2008. július-december (49. évfolyam, 7-12. szám)

2008 / 7-8. szám - LUKÁCS KULTÚRFILOZÓFIÁJA - Vedda, Miguel - Gángó Gábor (ford.): Lukács kultúrfilozófiája Lukács György és az esztétikum ontológiai megalapozása (Lukács kultúrfilozófiája)

VILÁGOSSÁG 2008/7-8. Miguel Vedda Lukács György és az esztétikum ontológiai megalapozása I. Kevés annyira elterjedt és makacs legendát ismer a marxizmus története, mint ami­lyen a fiatal Lukácsé. A legenda szó használatával nem csupán a magyar filozófus premarxista életművének lelkesült dicsőítésére és későbbi munkásságának egyol­dalú elítélésére szándékozunk célozni, amely (jórészt Adorno és a Budapesti Iskola egynémely, az USA-ba emigrált tagjai erőfeszítéseinek köszönhetően) éppoly örven­detesnek, mint hasznosnak bizonyult az akadémiai körök számára az úgynevezett „posztmodern korban”. Egyúttal arra az értelmezési változatra is utalunk, amely sze­rint az első marxista írásokban­­ Taktika és etika (1919), Történelem és osztálytudat (1923), egészen a Leninig (1924) vagy a Történelem és osztálytudatnak Chrostismus und Dialektik címmel publikált védelméig (1925-1926?)­­ található meg a lukácsi munkásság több csúcspontja. Ez utóbbi változat mások mellett Michael Löwyben lelt kiemelkedő szószólója, akinek a fiatal Lukács intellektuális és politikai fejlődé­séről nyújtott elemzése úgy igyekszik őt bemutatni - elvitathatatlanul teljes körűen és megvilágító erővel -, mint amaz antikapitalista hagyomány egyik híres örökösét, amely a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben virágzott Közép-Eu­­rópában. A lukácsi marxizmusnak az ortodox ökonomizmussal és a szociáldemok­rata automatizmussal szembeni felsőbbsége, legalább részben, a messianisztikus, „újromantikus” elemek eleven jelenlétéből, megváltás és utópia szerencsés egybe­eséséből adódik. Löwy a Lukács által 1923-ban elért szintézisben nemcsak a mar­xizmus legjelentősebb hozzájárulását látja a XX. század filozófiájához, hanem amaz antitézis egyetlen autentikus meghaladását is, amely megosztotta a dialektikus mate­rializmust a szubjektivista és „egzisztencialista” marxizmus (Sartre), illetve a dialek­tika előtti materializmus és újpozitivizmus (Althusser) által képviselt hamis szélsősé­gek között. A Löwy által felvázolt fejlődési úton belül az 1926 utáni életmű jobboldali fordulatnak és olyan kísérletnek mutatkozik, melynek célja a csöndes megbékélés a sztálinizmus szomorú valóságával. Lukács évtizedeken keresztül lemondott volna minden komoly gyakorlati gondolkodásról és politikáról, hogy feltámassza azt a hat­vanas évek végén, „meglepetésszerű ’visszatéréssel az első elvekhez’, fél évszá­zadnyi 'megbékélés' és ’elveszett illúzió’ után”. Lukács, „utolsó három életévében”, újra elkezdte volna „felfedezni az 1919-es népbiztos nagy reményeit, híres szere­pét” (Löwy 1979, 213). Tézisének megtámogatása érdekében Löwynek egyfelől el kell tekintenie a Moses Hessről publikált tanulmány (1926) és a Lukács állítólagos „feltámadása" közti több mint négy évtized komoly elemzésétől. Másrészt el kell kerülnie a nyilvánvaló viszony meg­állapítását a filozófus utolsó éveiben kinyilvánított eszmék és a nagy öregkori művek­ Lukács kultúrfilozófiája 93

Next