Világosság, 2008. július-december (49. évfolyam, 7-12. szám)
2008 / 7-8. szám - LUKÁCS KULTÚRFILOZÓFIÁJA - Vedda, Miguel - Gángó Gábor (ford.): Lukács kultúrfilozófiája Lukács György és az esztétikum ontológiai megalapozása (Lukács kultúrfilozófiája)
VILÁGOSSÁG 2008/7-8. Miguel Vedda Lukács György és az esztétikum ontológiai megalapozása I. Kevés annyira elterjedt és makacs legendát ismer a marxizmus története, mint amilyen a fiatal Lukácsé. A legenda szó használatával nem csupán a magyar filozófus premarxista életművének lelkesült dicsőítésére és későbbi munkásságának egyoldalú elítélésére szándékozunk célozni, amely (jórészt Adorno és a Budapesti Iskola egynémely, az USA-ba emigrált tagjai erőfeszítéseinek köszönhetően) éppoly örvendetesnek, mint hasznosnak bizonyult az akadémiai körök számára az úgynevezett „posztmodern korban”. Egyúttal arra az értelmezési változatra is utalunk, amely szerint az első marxista írásokban Taktika és etika (1919), Történelem és osztálytudat (1923), egészen a Leninig (1924) vagy a Történelem és osztálytudatnak Chrostismus und Dialektik címmel publikált védelméig (1925-1926?) található meg a lukácsi munkásság több csúcspontja. Ez utóbbi változat mások mellett Michael Löwyben lelt kiemelkedő szószólója, akinek a fiatal Lukács intellektuális és politikai fejlődéséről nyújtott elemzése úgy igyekszik őt bemutatni - elvitathatatlanul teljes körűen és megvilágító erővel -, mint amaz antikapitalista hagyomány egyik híres örökösét, amely a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben virágzott Közép-Európában. A lukácsi marxizmusnak az ortodox ökonomizmussal és a szociáldemokrata automatizmussal szembeni felsőbbsége, legalább részben, a messianisztikus, „újromantikus” elemek eleven jelenlétéből, megváltás és utópia szerencsés egybeeséséből adódik. Löwy a Lukács által 1923-ban elért szintézisben nemcsak a marxizmus legjelentősebb hozzájárulását látja a XX. század filozófiájához, hanem amaz antitézis egyetlen autentikus meghaladását is, amely megosztotta a dialektikus materializmust a szubjektivista és „egzisztencialista” marxizmus (Sartre), illetve a dialektika előtti materializmus és újpozitivizmus (Althusser) által képviselt hamis szélsőségek között. A Löwy által felvázolt fejlődési úton belül az 1926 utáni életmű jobboldali fordulatnak és olyan kísérletnek mutatkozik, melynek célja a csöndes megbékélés a sztálinizmus szomorú valóságával. Lukács évtizedeken keresztül lemondott volna minden komoly gyakorlati gondolkodásról és politikáról, hogy feltámassza azt a hatvanas évek végén, „meglepetésszerű ’visszatéréssel az első elvekhez’, fél évszázadnyi 'megbékélés' és ’elveszett illúzió’ után”. Lukács, „utolsó három életévében”, újra elkezdte volna „felfedezni az 1919-es népbiztos nagy reményeit, híres szerepét” (Löwy 1979, 213). Tézisének megtámogatása érdekében Löwynek egyfelől el kell tekintenie a Moses Hessről publikált tanulmány (1926) és a Lukács állítólagos „feltámadása" közti több mint négy évtized komoly elemzésétől. Másrészt el kell kerülnie a nyilvánvaló viszony megállapítását a filozófus utolsó éveiben kinyilvánított eszmék és a nagy öregkori művek Lukács kultúrfilozófiája 93