Világszínház, 1997 (11. évfolyam, Hamlet különszám)

Hamlet a kortárs színpadon

Robert Wilson monológja dúlva, hanem az események sodrában öli meg a királyt. „A hős személyiségnek látszik, valójában pedig csak maszk” - állapítja meg Vigotszkij. Wilson előadásaiban a színpadi kép, a színpadi tér válik maszkká, s ennyiben rokonítható a görög színházzal, még ha színészei materiálisan nem hordanak is maszkot. Ezt a kép és a hang közötti távolságot idézik elő a színpadi térben különböző pontokra elhelyezett mikrofonok (Persephone). Wilson Hamletje Gordon Craig marionettjének megelevenedése, e párhuzam különösen kínálkozik a pantomim-jelenethez, amelyben egy fémruhába öltözött nyikorgó figura mutatja be az előző király meggyilkolásának esetét­­ reneszánsz zenei aláfestéssel. Hamlet tettei, mint ahogy tétlensége is, nem tőle függnek, jelleme („this machine”) más erőnek van alárendelve. Ebben a marionettben több személyiség van -Wilson szavait idézve: - „fogva tartva”: néha gyerek (az előadásban akkor, amikor a szellemmel talál­kozik), néha különös látnok („Ő my prophetic soul!”), néha nő (például akkor, amikor rászánja magát, hogy szelíd őrületet színleljen - „Mad call I it” - és csípőjét ringatva elindul Opheliához). A két nő, Ophelia és Gertrud, a darab wilsoni interpretációjának két pillére. A záró jelenetben a színpadot a két testetlen női ruha keretezi jobbról és balról. A darab folyamán többször hisztérikus kétségbeeséssel szólítja meg az anyát Wilson­ Hamlet és a Gertrudhoz intézett szemrehányásokat több ízben, különböző hang­­színnel eleveníti fel. Ennek kapcsán Lacan Hamletje is felidéződhet a percepció montá­zsában­, hiszen a hangszín és a látvány, vagy a hangszín és a monológ szemantikai síkjának kettőssége egyszerre sokféle értelmezésnek teret enged. Az anya iránti vágy nem nyerhet kielégülést, mert a Másiktól nem jön jelentő, az anya hallgat. Márpedig a vágy a beszédben van, és annak tudatosulása a Másik jelentőjétől függ. Ugyanakkor mivel maga az apa biztatja a fiút a vágy teljesítésére, a király megölésére, a vágy teljes kielégülésének útjában ott áll az apa „nem”-e és ez kezdettől tudható. Ezért Hamlet „jelölőt csinál az életéből”. „De ez a jelölő semmi szín alatt nem garantálhatja a Másik beszédének jelentését, mivel a Másikban hozzáférhetetlen.” Anélkül, hogy megnéznénk, milyen lehetséges értelmezéseket nyit meg a tragédia lacani megközelítése, itt csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy Vigotszkij megközelítését a lacani elemzésre vetítve hason­ló ellentmondáshoz jutunk. Fabula: az anya iránti vágy kielégítése, a szellem biztatására hallgatva; szüzsé: a vágy kielégítésének lehetetlensége, a jelölő hiánya és az apa tilal­ma. Vagyis oda érkezünk, ahonnan elindultunk, a darab struktúrája magára záruló kör. Az előadásé is, hiszen az első és utolsó kép ugyanaz: a halál előtti pillanaté. A reális idő pillanata kiterjedéshez jutott a művészi térben, ezáltal színpadi időt nyert („Had I but time”). Wilson érdeklődésének középpontjában ismét az idő áll, a feszültség, mely a tér horizontálisa és az idő vertikálisa között fennáll. Ez az idő körkörös, hiszen az elő- La scéne comme masque (interjú Wilsonnal az Alice című darabról), in: Théátre­­ Public, 1986. 12.sz. 92-94. o. Bob Wilson als Hamlet, in: HOLND FSTVL 50,1997. június 28.1. o. Részletek a Hamlet-szemináriumból, in: Thalassa, 1993.2. sz. 17-27.0. 7

Next