Világszínház, 1997 (11. évfolyam, Hamlet különszám)
Hamlet a kortárs színpadon
Robert Wilson monológja dúlva, hanem az események sodrában öli meg a királyt. „A hős személyiségnek látszik, valójában pedig csak maszk” - állapítja meg Vigotszkij. Wilson előadásaiban a színpadi kép, a színpadi tér válik maszkká, s ennyiben rokonítható a görög színházzal, még ha színészei materiálisan nem hordanak is maszkot. Ezt a kép és a hang közötti távolságot idézik elő a színpadi térben különböző pontokra elhelyezett mikrofonok (Persephone). Wilson Hamletje Gordon Craig marionettjének megelevenedése, e párhuzam különösen kínálkozik a pantomim-jelenethez, amelyben egy fémruhába öltözött nyikorgó figura mutatja be az előző király meggyilkolásának esetét reneszánsz zenei aláfestéssel. Hamlet tettei, mint ahogy tétlensége is, nem tőle függnek, jelleme („this machine”) más erőnek van alárendelve. Ebben a marionettben több személyiség van -Wilson szavait idézve: - „fogva tartva”: néha gyerek (az előadásban akkor, amikor a szellemmel találkozik), néha különös látnok („Ő my prophetic soul!”), néha nő (például akkor, amikor rászánja magát, hogy szelíd őrületet színleljen - „Mad call I it” - és csípőjét ringatva elindul Opheliához). A két nő, Ophelia és Gertrud, a darab wilsoni interpretációjának két pillére. A záró jelenetben a színpadot a két testetlen női ruha keretezi jobbról és balról. A darab folyamán többször hisztérikus kétségbeeséssel szólítja meg az anyát Wilson Hamlet és a Gertrudhoz intézett szemrehányásokat több ízben, különböző hangszínnel eleveníti fel. Ennek kapcsán Lacan Hamletje is felidéződhet a percepció montázsában, hiszen a hangszín és a látvány, vagy a hangszín és a monológ szemantikai síkjának kettőssége egyszerre sokféle értelmezésnek teret enged. Az anya iránti vágy nem nyerhet kielégülést, mert a Másiktól nem jön jelentő, az anya hallgat. Márpedig a vágy a beszédben van, és annak tudatosulása a Másik jelentőjétől függ. Ugyanakkor mivel maga az apa biztatja a fiút a vágy teljesítésére, a király megölésére, a vágy teljes kielégülésének útjában ott áll az apa „nem”-e és ez kezdettől tudható. Ezért Hamlet „jelölőt csinál az életéből”. „De ez a jelölő semmi szín alatt nem garantálhatja a Másik beszédének jelentését, mivel a Másikban hozzáférhetetlen.” Anélkül, hogy megnéznénk, milyen lehetséges értelmezéseket nyit meg a tragédia lacani megközelítése, itt csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy Vigotszkij megközelítését a lacani elemzésre vetítve hasonló ellentmondáshoz jutunk. Fabula: az anya iránti vágy kielégítése, a szellem biztatására hallgatva; szüzsé: a vágy kielégítésének lehetetlensége, a jelölő hiánya és az apa tilalma. Vagyis oda érkezünk, ahonnan elindultunk, a darab struktúrája magára záruló kör. Az előadásé is, hiszen az első és utolsó kép ugyanaz: a halál előtti pillanaté. A reális idő pillanata kiterjedéshez jutott a művészi térben, ezáltal színpadi időt nyert („Had I but time”). Wilson érdeklődésének középpontjában ismét az idő áll, a feszültség, mely a tér horizontálisa és az idő vertikálisa között fennáll. Ez az idő körkörös, hiszen az elő- La scéne comme masque (interjú Wilsonnal az Alice című darabról), in: Théátre Public, 1986. 12.sz. 92-94. o. Bob Wilson als Hamlet, in: HOLND FSTVL 50,1997. június 28.1. o. Részletek a Hamlet-szemináriumból, in: Thalassa, 1993.2. sz. 17-27.0. 7