Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)
1993-01-05 / 1. szám
A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 1. SZÁM, 1993. JANUÁR 1. A HŰSÉG FOGLALAT O któber 21-én olyan kiállítás nyílt meg Budapesten, a Budapesti Történeti Múzeumban, amelynek anyaga korábban még nem kerülhetett az érdeklődő közönség elé. Három hónapig lesz látható, s már az első tapasztalatok szenzációra engednek következtetni. Az első elismerések felső fokon dicsérik a kiállítás rendezőit. Vajon mi lehet az oka az egyöntetű elismerésnek? Miközben teltek-múltak az évek, az évtizedek az orosz megszállás alatt sínylődő Magyarországon, s a Kádár-rendszer idején mind több alkalom nyílott találkozni a nemzeti emigráció némely képviselőjével: az ’56 utáni megtorlásokat, a „gulyáskommunizmus” lélekromboló züllesztését átéltek időről időre feltehettek „külföldre szakadt hazánkfiainak” egy kérdést. Egy számonkérő, szemrehányó, igazából nagyon is szomorúan magyar kérdést. Éppen azt, ami most e kiállítás címévé változott: „...és maguk mit csináltak azalatt?” A kiállítás éppen arról a több évtizedes munkáról nyújt összefoglalást, melyet emigrációnk végzett a magyarság érdekében. „Gyertek, tekintsétek meg a hárommilliós nyugati magyarság eddig szándékosan eltitkolt és agyonhallgatott munkásságát” — invitál a meghívó. A kiállítás fő szervezője, rendezője és szíve-lelke dr. Harsányi Lajos, tizenöt éve hagyta el az országot. Akkor a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem oktatója volt. Jelenleg a Los Angeles-i Magyar Szabadságharcos Szövetség elnöke. Vele beszélgetünk. — A szabadságharcos szövetség Los Angeles-i csoportja gyűlést tartott a házamban, 1991 augusztusának elején. Arról beszéltünk, hogy Magyarországon mennyire keveset, jóformán semmit sem tudnak az emigráció munkásságáról. Javasoltam, rendezünk kiállítást odahaza, gyűjtsünk össze olyan dokumentumokat, melyek bizonyító erővel tanúsítják ezt a tevékenységet. Ez a kezdeményezés az első igazán komoly lépés lehetne ahhoz, hogy a nyugati emigráció valóban közelíthessen az óhazához. Több mint egy év kellett ahhoz, hogy az ötlet megvalósulhasson... De szinte a teljes nemzeti emigráció mellénk állt a szervezőmunkában. A kiállítás meghívóján olvasható, hogy a tengerentúli szervező Szilay Ica, az európai a kölni Melczer Aladár volt, két budapesti grafikusművész, a Munkácsy-díjas Piros Tibor, valamint Haller Gusztáv segített, a kivitelezésben a Budapesti Történeti Múzeum kiállításrendező osztálya és a Komplex Dekor vállalt részt, a megrendezéshez támogatást nyújtott a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Képzőművészeti főosztálya, a Határontúli Magyarok Hivatala, a Honvédelmi Minisztérium, a Szerencsejáték Rt., a Hotel Gellért, a Malév és a Komplex Dekor is. És egy feltétlenül megemlítendő név: Mohos Márta, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese, hiszen nélküle ez a kiállítás soha nem nyílhatott volna meg. Százharminc nyugati magyar szervezet és kétszáz magánszemély soroltatik fel név szerint is, a grandiózus bemutató támogatói és segítői sorában. Dr. Harsányi Lajos pedig a budapesti Tőkeforrás Kft.-nél hívható, hogy végigvezessen bennünket a kiállításon: két esztendeje gyakran van itthon — magyarországi befektetésekkel foglalkozik... Az előkészületek idején több mint húszezer dokumentumot bocsátottak a szervezők rendelkezésére, így aztán — nyugodtan állítható — páratlanul gazdag kollekció került a látogatók elé. (A megnyitás utáni első napokban már több ezren fordultak meg a múzeumban.) Öt nagy témakörben lehet választ adni a címbéli kérdésre: „Tüntettünk”, „Tájékoztattunk”, „Emlékeztünk és emlékeztettünk”, „Támogattunk”, „Magyar élet idegen földön”. Az ember döbbenten és meghatottan tekinti meg a tablók, tárlók, makettek, könyv-, újság-, plakát- és egyéb bemutatók egész garmadáját, s a hűség megannyi foglalatával szembesül. A tüntetések az 1945—1956 közötti megmozdulásokkal kezdődtek: a Szovjetunióba malenkij robotra hurcoltak ügyétől a kitelepítésekkel kapcsolatos fellépésekig éppúgy, mint a Rákosi-rémuralom terrorja ellen, általában. A forradalom leverése után, ahogyan az ismertetőben olvasni, „azért tüntettünk olyan kétségbeesetten, mert tudtuk, hogy nemcsak a magunk véleményét fejezzük ki, hanem a másik tízmillióét, akinek be volt fogva a szája. És ez fennállt akkor és 1956 után még több mint három évtizeden keresztül.” Tüntetések Párizsban, Londonban, New Yorkban, az egész világon. A forradalom és szabadságharc kitörésének első évfordulóján. Majd Nagy Imréék kivégzése után. Hruscsov, Mikojan magyarországi látogatásai alkalmából. Magyarok kapaszkodnak föl a New York-i kikötőben a híres Szabadság-szobor tetejére, s a fáklyába kitűzik a piros-fehér-zöld zászlót, egy tábla kíséretében. Stop genocide, save Hungary — állítsátok meg a népirtást, mentsétek meg Magyarországot”... Kétszázezer tanú, kétszázezer agitátor, kétszázezer propagandista jelenik meg Nyugaton, puszta jelenlétük már önmagában politikai tett, erőteljesen felrázza a bűnös mulasztásaiban enyhe rossz lelkiismerettel tespedő, szép szavakkal biztató drukkereket. Nap nap után szembe kell nézniük a menekült magyarokkal, gomba mód létrejövő szabadságharcos szervezeteikkel, világszerte a tiltakozó akciók özönével. Magyarország szabadságáért tízmilliós!) aláírást gyűjtenek össze. (McCartney angol történész, Arthur Koestler író, Herman Hesse neve szerepel az aláírók között.) Ki tudott, ki tud erről az anyaországban? És tüntetnek és tiltakoznak tizenhat éves gyerekek irtózatos, még az ázsiai szokásjogban is barbár kivégzése ellen; egy magyar, Koszigin ottawai látogatásakor puszta kézzel ugrik neki a szovjet miniszterelnöknek (minden világlap címoldalán szerepelt az eset), tüntettek Hruscsov amerikai látogatásakor és amikor visszaadták a Kádár-rezsimnek a Szent Koronát, tüntettek az erdélyi falurombolási terv, a felvidéki magyarok üldözése, a Romániának megadandó legnagyobb kereskedelmi kedvezmény ellen. Egyéni és szervezett akciók sorozata tartja ébren a magyar ügyet a nyugati világban, évtizedeken át. (A beérkezett ilyen természetű dokumentumoknak mindössze 20 százalékát tudtak csak kiállítani.) És tájékoztattak is. Akit és ahogyan csak lehetetett. A Time, magazin címoldalán az 56-os Év embere „a pesti srác”, fiatal fiú, vállán karabéllyal: Hungarian Freedom Fighter, a magyar szabadságharcos... A Nyugatra került és ott széles körben előadásokat, ankétokat tartó, könyveket, újságokat, folyóiratokat kiadó, felhívások százait megfogalmazó és különböző illetékesekhez eljuttató fiatal magyar diákok, munkások és értelmiségiek szavahihetősége, hitelessége messze felülmúlt minden hivatalos politikusi antikommunista propagandát: „Nem állítjuk, hogy mindazt, amit mondtunk, mind elhitték nekünk — de mondtuk.” Mondták bizony. És mondataik eljutottak az amerikai, a kanadai, a francia, a nyugatnémet elnökhöz éppúgy, mint délamerikai, ázsiai és afrikai vezető politikusokhoz: kormányokat, szervezeteket és népeket egyaránt tájékoztattak. Magyarok által küldött táviratok 1956—57-ből: szívszorító olvasmány mindahány. Az eredetiben közreadott hivatalos politikus-válaszlevelek sem akármilyenek: „azonosulunk azzal a szellemmel, melyet az önök üzenete tartalmaz” — írták az amerikai külügyminisztériumból. Lehet, hogy épp a postázás perceiben készülődött a halálra valamelyik tizenéves fiú Budapesten, a Kozma utcában... Ronald Reagan levele éppúgy olvasható itt (Tollas Tibornak írta), mint Franz-Joseph Straussé. Amerikai elnökök fotói magyarok társaságában. Dodd szenátor, emigránsokkal körülvéve. És levelek és levelek, táviratok és állásfoglalások. Egy kétségbeesetten kitartó akarat — egy nemzet fogcsikorgató harcának — aprócska rekvizítumai. Persze, emlékeztek — és így emlékeztettek is. Folyamatosan. Emlékműveket állítottak, szobrokat emeltek, emléktáblákat avattak, emlékérmeket nyomtak, műsorokat szerveztek, ünnepélyeket rendeztek — október 23-át a Magyar Szabadság Napjává változtatták a szabad világban. „Az emlékezés és az emlékeztetés — lelkünk megerősítése mellett — üzenet is volt” — vallják a kiállítás szervezői. „Üzentünk haza, üzentünk az otthon maradottaknak, nem szakadtunk el, nem feledtük a Hazát, nem lettünk idegenek, magyarok maradtunk és magyarok akarunk maradni...” Értjük, pontosan: „Az 1956-os emigráció olyan eszmének, olyan világtörténelmi jelentőségű eseménynek volt a hordozója, amely a magyarságot büszkévé tette” — mondta a kiállítást megnyitó beszédében Antall József miniszterelnök. „A korábbi kivándorlók — Kossuthék óta — nem tudtak olyan eszmei, európai szabadságharcot felmutatva emigrálni, mint az 1956-osok. Ők egy levert, világtörténelmi jelentőségű forradalom és szabadságharc hírét vitték magukkal, amely meghatározó volt a keleti blokk külföldi megítélése szempontjából.” Éhségsztrájk, megszervezett afrikai (!) sajtószolgálat — az ottani kormányok tájékoztatására arról, mit is várhatnak a valóságban a Szovjetuniótól —, idegen nyelvű kiadványok a magyarországi és a közép-európai helyzetről — s még hosszan, hosszan sorolhatnánk. Miként azt is, hogyan, hányféle módon is támogatta gyűjtéssel, különböző önkéntes adományokkal a nemzeti emigráció részint az újonnan érkezetteket, részint az elszakított területeken élőket. És ismertetni lehetne e kiállítás kapcsán az idegen földön folyt és folyó magyar élet megannyi változatát a négy emigrációs nemzedék életében: a politikai világszervezetek és helyi közösségek sorától a kulturális, hagyományőrző egyesületeken át az anyanyelvű egyházakig, a kultúra és a sport tömörüléséig és a cserkészet nyugati magyar működéséig. És még jelezni lehetne a hangulatot, ahogyan a látogatók mindezt fogadják. A tárlat végére jutva, a kijárattól balra ez olvasható: „Ki ekkor, ki máskor, ki ezért, ki másért, elhagytuk az országot. Lélekben azonban mindig a Hazával maradtunk. Lélekbeni itthonmaradásunkat munkánkkal fejeztük ki, sokszor az itteni elnyomó hatalom ördögi mesterkedései ellenére. Jóhírünket öregbítő névjegyünket mindenütt letettük valamilyen formában... Amit nem lehetett kimondani itthon, mi kétségbeesetten kiabáltuk a világban. Amit nem lehetett megírni itthon, mi megírtuk és eljuttattuk mindenhová odakint...” „Nem dicsekedni jöttünk, s nem célunk a sajnáltatás sem.” „A puszta tényeket kívánjuk közölni.” „Az élet odakint talán senkinek sem volt könnyű. Az elhagyott haza, az új otthon keresése, a beilleszkedés az idegen környezetbe, az egzisztencia újrateremtése megannyi új terhet jelentett a kivándorlónak, hiszen mindemellett egy másik életet is élt: magyar maradt.” „Része voltunk a nemzetnek. S ha szétszórva is, földrajzilag és nézetbeli meggyőződésben is, büszkén maradtunk büszke része a magyar nemzetnek. S azok kívánunk maradni a jövőben is. Legyen ez az első mérföldkő a három milliónyi emigráns magyarság és az óhaza egymásra találásában.” Ez az, amihez nincs mit hozzátenni. Csak tisztelegni, némán és fölemelt fővel. E hatalmas tényanyag a Lakiteleken létrehozandó Emigrációs Múzeumban kap majd állandó helyet. Domonkos László A magyar-osztrák határon, 1956 végén