Beregi Hírlap, 1998. július-december (54. évfolyam, 60-133. szám)
1998-07-02 / 60. szám
Ritkán írnak róluk...Ritkán írnak róluk... + Ritkán írnak róluk. Róluk valóban nagyon ritkán írnak, akkor is legfeljebb a központi lapokban vagy- esetleg akkor, ha valamilyen műhiba történik. Pedig ők jelentik az utolsó lépcsőfokot az Élet és az Isten között. Ők azok, akik életben tartják a súlyos balesetet szenvedett polgártársainkat, akik kiigazítják az orvosok hibáit , ha nem sikerül elvégezni a szinte megoldhatatlan feladatot, őket átkozzák... De azért babérokat is aratnak! Azt, hogy miért írnak róluk ritkán a lapok, Sztepanyan Borisz, a járási kórház intenzív osztályának vezetője tréfásan így magyarázza: ide nem maguktól jönnek az emberek, hozzák őket! — Mivel is foglalkozik osztályuk? — Egyebek mellett az a kötelességünk, hogy szakképzett elsősegélyben részesítsük a súlyos betegeket és a sérülteket. Ez utóbbiak közé azok tartoznak, akik sérüléseket szenvedtek a termelésben, közlekedési balesetekben, akik többszörös töréseket szenvedtek el, akiknek belső vérzésük van, akiknek rövid idő alatt nagyon lecsökkent a vérnyomásuk, akik sokkos állapotba kerültek, súlyos mérgezést kaptak (élelmiszerektől, vegyszerektől, mérgekkel akartak öngyilkosságot elkövetni), akik kómában vannak (diabéteszes, illetve akik máj-, cerebrális, koponyaagyi sérülések miatt kerültek kómába), akiknek súlyos szívbetegségeik vannak (szívinfarktus kardiogén sokkal, aritmia, szív- vagy tüdőelégtelenség), illetve akik agyvérzést kaptak Összegezve mindezt röviden azt mondhatom, hogy hozzánk kerülnek mindazok a súlyos betegek, akiknél zavarok vannak a szervezet létfontosságú funkcióiban (légzési, szívműködési és keringési zavarok). Elsősegélyben részesülnek, szakemberek bevonásával kivizsgálják őket, felállítják a diagnózist, gyógykezelést kapnak. — Az Ön kollégái szóvá tették a nem megfelelő finanszírozást, a gyógyszerek és a gyógyeszközök hiányát. Mi a helyzet ezen az osztályon? — Azonnal le szeretném szögezni, hogy a járási kórház más osztályaihoz képest bennünket jobban ellátnak minden szükséges dologgal. A kórház adminisztrációja igyekszik több, az elsősegélyhez szükséges gyógyszert adni számunkra, hiszen emberélet múlhat ezen. Nemrég például két fiatal nő került súlyos állapotba. Nem szeretnék elmélyedni az orvosi terminológiába, ezért csak annyit mondok, hogy a mesterséges szülést követően sok vérre volt szükség, mivel problémák léptek fel. Éjjel jelentkeztek a bajok. Sürgős hívásra a kórházba sietett Kondrics Vaszil, a vérátömlesztési osztály vezetője és bejöttek a laboránsok is. Komoly vér- és vérplazmatartalékaik voltak, amit átadtak nekünk. Mint említettem, rendelkezésünkre állnak a szükséges gyógyszerek, de ebben az extrém helyzetben kinyitott a gyógyszertár is, sőt, más osztályokról is hoztak orvosságokat. Csak gyógyszerekből közel 700 hrivnya értékűt használtunk fel, ám végül sikerült megmentenünk az egyik fiatal nő életét. Életének megmentésében az oroszlánrész a miénk, de sokat segítettek nekünk a kórház más osztályai is. Sajnos, a másik betegen (aki még súlyosabb állapotban volt, mivel még belső fertőzést is kapott), már nem tudtunk segíteni. Pedig minden tőlünk telhetőt megtettünk, ezen az éjszakán velünk küzdött az egész kórház. — Ha belegondol az ember, mennyire keskeny a mezsgye, ami elválasztja az életet a haláltól, borzongani kezd. Elég egy pillanat, s máris elmozdul a mérleg nyelve. Meg lehet-e szokni a súlyos sérülések látványát? Előfordult-e már olyan eset, hogy az élet minden különösebb erőfeszítés nélkül visszatért a testbe? — Majdnem három évtizede dolgozom az intenzív osztályon, de a mai napig sem tudtam hozzászokni az emberi fájdalomhoz. Minden eset megráz. A feszültséget úgy tudom levezetni, hogy tudatosítom magamban: azonnal segíteni kell, erre kell mozgósítani minden erőt és tudást. A halál gondolatát sem lehet megszokni. Ha bekövetkezik, az orvos felteszi magának a kérdést: vajon mindent megtettem-e azért, hogy tovább éljen ez az ember, vajon nem tévedtem valahol. A kérdés második részével kapcsolatban szeretnék elmondani egy nemrég történt esetet. Egy serdülőt fulladással hoztak be az intenzív osztályra. Súlyos volt az állapota, cerebrális kómában volt, alig lélegzett. Az volt a szerencséje, hogy amikor kihúzták a vízből, azonnal elsősegélyben részesítették. Ezt követően a reanimációs brigád gyorsan és különösebb erőfeszítés nélkül kihozta a kómából. — Volt-e már “csúcsforgalom” az Önök osztályán? — Osztályunk 6 beteg ellátására alkalmas. A kórházban ezt elégségesnek ítélik. Ám voltak olyan esetek, amikor egyszerre több család is gombamérgezést kapott. Az elsősegélyt követően a szomszédos osztályokon kellett elhelyeznünk őket, mi pedig úgy szaladgáltunk a folyosókon betegeinkhez mint a rövidtávfutók. — Hányan dolgoznak itt? — Osztályunkon 8 intenzív terápiás orvos, ugyanennyi altatóorvos és 6 ápolónő dolgozik. Hét egészségügyi dolgozó tart nálunk állandó ügyeletet. Mellesleg magunk láttunk el felszerelésekkel egy gépkocsit, amely riasztás esetén útnak indul. Ebben megvan a szükséges gyógyszerkészlet, amely lehetővé teszi, hogy menet közben is elsősegélyt nyújtsanak a betegnek. — Kérem, mondjon a praxisából valamilyen kuriózumnak számító esetet... — Még a kezdet kezdetén történt. Egy kis pluszpénzt kereshettünk azzal, hogy ügyeletet vállaltunk a mentőknél. Szinte minden fiatal orvos ezt tette. Egy alkalommal riasztottak bennünket. Beugrottam a kocsiba és elindultunk. Pillanatok alatt elérkeztünk a cigánytáborhoz, ahol azt kiabálták, hogy mindjárt megszül egy nő. Nagyon megijedtem, de a gépkocsivezető megnyugtatott, hogy a rendelkezésünkre áll minden szükséges felszerelés. A nőt elhelyeztük a mentőautóban és irány a szülészet! Menet közben valóban megindult a szülés. Lázasan kutattam emlékezetemben az orvosi egyetemi előadásokon hallottak után. Szerencsémre a cigányasszonynak ez már a sokadik szülése volt, így gyorsan világra jött a gyermek. Őszintén bevallom, ez volt az egyetlen szülés egész praxisom alatt. Későbbről való a következő történet. Egy napon telefonáltak a felvételi osztályról, hogy azonnal menjek át. Egy erősen ittas férfi volt a “vendég”, akit a Borzsáról szállítottak be. A szemem láttára állt le a szívverése és a légzése. Azonnal el kellett kezdeni a szívmasszázst és a szájból-szájba lélegeztetést. Annak idején még nem voltak olyan kompakt defibrilláló készülékek, mint most, s kollégáim futva hozták a kb. negyven kilogrammos berendezést (ezt szereltük be az újraélesztési mentőbe). Megkezdtem a defibrillálást. Az első után újraindult a szíté, ám lassan ismét leállt. A második kísérlet is hasonló eredménynyel járt. Amikor harmadszorra próbálkoztam és sikerült elindítanom a szívverést, azonnal újra elvégeztem a defibrillálást. Ismét dobogott a férfi szíve! Ha találkozunk, messziről köszön. Emlékszik rám... Egy egészen friss eset. Behoztak egy beteget, aki öntudatlan volt. Szívós a keringést serkentő szereket kezdtek adni neki. Egyszer csak kinyitja a szemét és azt kérdezi: mikor adnak már enni. Kiderült: az éhség által előidézett kómában volt! Sajnos, manapság elég gyakori az ilyesmi... — Vannak gyerekek a betegeik között? — Az év elejétől többen voltak már, az éves átlag félszáz. Főleg égési sérülésekkel, törésekkel, vírusos agyhártya- és agyvelőgyulladással (nagyon súlyos e betegség lefolyása), illetve gyógyszerek által okozott mérgezéssel (a felügyelet hiánya miatt) kerülnek hozzánk. A szünidő folyamán különösen sok a baleset, a fertőzés, mivel ebben az időszakban sok gyerek van felügyelet nélkül. — Azon kívül, hogy felelnie kell a páciensek életéért, milyen veszélynek teszi ki magát egy intenzív terápiával foglalkozó orvos? — Munkánkban sok a veszélyességi tényező. Különösen veszélyesek azok az éjszakák, amikor közlekedési balesetek sérültjeit szállítják be hozzánk. Ilyenkor sok ember gyűl itt össze: szülők, barátok, ismerősök, akik gyakran ittas állapotban vannak. Erőszakkal behatolnak hozzánk, fenyegetőznek, de olyan is volt, amikor pisztolyt szegeztek az orvosra. Másrészt abban is van kockázat, hogy vérrel dolgozunk, s emiatt fennáll a veszély, hogy HIV-vírussal fertőződhetünk. Ha például a szemünkbe fröccsen egy csepp vér, nagyon gyorsan felszítódik, ezért egyszer használatos kesztyűben, maszkban, szemüvegben igyekszünk dolgozni. Munkatársainkat minden évben alaposan kivizsgálják. Ezeket a vizsgálatokat mindenki komolyan veszi, hiszen nagy a kockázat. — Narkósokat, toxikomániásokat hoztak-e már vissza az életbe? — Természetesen. Jómagam négyüket élesztettem újra. — Mit kívánna a jövőre nézve? — Természetesen azt, hogy bővítsék osztályunkat, több helyiséget adjanak. Akkor külön kórtermet nyithatnánk a gyermekek, a fertőző betegek, a szív- és érrendszeri betegek számára. A kórház igazgatósága ígéretet tett arra, hogy az új épülettömbök átadását követően eleget tesznek e kérésünknek. — Köszönöm a beszélgetést és további sikereket kívánok a beregszászi életmentőknek. MARKIJÁN VOLODIMIR A képen: az intenzív osztály ügyeletes orvoscsoportja ALEKSZANDROV BORISZ felvétele Beregszászi életmentők 1 І rp TІ і ifi 111 Щ ■> 1 1998. július 2., csütörtök BEREGI HÍRLAP * 3. oldal