Beregi Hírlap, 1998. július-december (54. évfolyam, 60-133. szám)

1998-07-02 / 60. szám

Ritkán írnak róluk...Ritkán írnak róluk... + Ritkán írnak róluk. R­óluk valóban nagyon ritkán írnak, akkor is legfeljebb a központi lapokban vagy- esetleg akkor, h­a valamilyen műhiba történik. Pedig ők jelentik az utolsó lépcsőfokot az Élet és az Isten között. Ők azok, akik életben tartják a súlyos balesetet szenvedett polgártársainkat, akik kiigazítják az orvosok hibáit , ha nem sikerül elvégezni a szinte megold­hatatlan feladatot, őket átkozzák... De azért babérokat is aratnak! Azt, hogy miért írnak róluk ritkán a lapok, Sztepanyan Borisz, a járási kórház intenzív osztályának vezetője tréfásan így magyarázza: ide nem maguktól jönnek az emberek, hozzák őket! — Mivel is foglalkozik osz­tályuk? — Egyebek mellett az a köte­lességünk, hogy szakképzett elsősegély­ben részesítsük a súlyos betegeket és a sérülteket. Ez utóbbiak közé azok tartoznak, akik sérüléseket szenvedtek a termelésben, közlekedési balese­tekben, akik többszörös töréseket szenvedtek el, akiknek belső vérzésük van, akiknek röv­id idő alatt nagyon lecsökkent a vérnyomásuk, akik sokkos állapotba kerültek, súlyos mérgezést kaptak (élelmiszerektől, vegyszerektől, mérgekkel akartak öngyilkosságot elkövetni), akik kómában vannak (diabéteszes, illetve akik máj-, cereb­­rális, koponyaagyi sérülések miatt kerültek kómába), akiknek súlyos szívbetegségeik vannak (szív­infarktus kardiogén sokkal, aritmia, szív- vagy tüdőelégtelenség), illetve akik agyvér­zést kaptak Összegezve mindezt röv­iden azt mondhatom, hogy hozzánk kerülnek mindazok a súlyos betegek, akiknél zavarok vannak a szervezet létfontosságú funkcióiban (légzési, szívműködési és keringési zavarok). Elsősegélyben részesülnek, szakem­berek bevonásával kivizsgálják őket, felállítják a diagnózist, gyógykezelést kapnak. — Az Ön kollégái szóvá tették a nem megfelelő finanszírozást, a gyógyszerek és a gyógyeszközök hiányát. Mi a helyzet ezen az osz­tályon? — Azonnal le szeretném szö­gezni, hogy a járási kórház más osztá­lyaihoz képest bennünket jobban ellátnak minden szükséges dologgal. A kórház adminisztrációja igyekszik több, az elsősegélyhez szükséges gyógyszert adni számunkra, hiszen emberélet múlhat ezen. Nemrég például két fiatal nő került súlyos állapotba. Nem szeretnék elmélyedni az orv­osi termi­nológiába, ezért csak annyit mondok, hogy a mesterséges szülést követően sok vérre v­olt szükség, mivel problé­mák léptek fel. Éjjel jelentkeztek a bajok. Sürgős hívásra a kórházba sietett Kondrics Vaszil, a vérátömlesztési osztály vezetője és bejöttek a labo­ránsok is. Komoly vér- és vérplazma­tartalékaik voltak, amit átadtak nekünk. Mint említettem, rendelkezésünkre állnak a szükséges gyógyszerek, de ebben az extrém helyzetben kinyitott a gyógyszertár is, sőt, más osztályokról is hoztak orvosságokat. Csak gyógy­szerekből közel 700 hrivnya értékűt használtunk fel, ám végül sikerült megmentenünk az egyik fiatal nő életét. Életének megmentésében az oroszlán­­rész a miénk, de sokat segítettek nekünk a kórház más osztályai is. Sajnos, a másik betegen (aki még súlyosabb állapotban volt, mivel még belső fertőzést is kapott), már nem tudtunk segíteni. Pedig minden tőlünk telhetőt megtettünk, ezen az éjszakán velünk küzdött az egész kórház. — Ha belegondol az ember, mennyire keskeny a mezsgye, ami elválasztja az életet a haláltól, borzongani kezd. Elég egy pillanat, s máris elmozdul a mérleg nyelve. Meg lehet-e szokni a súlyos sérülések látványát? Előfordult-e már olyan eset, hogy az élet minden különösebb erőfeszítés nélkül visszatért a testbe? — Majdnem három évtizede dolgozom az intenzív osztályon, de a mai napig sem tudtam hozzászokni az emberi fájdalomhoz. Minden eset megráz. A feszültséget úgy tudom levezetni, hogy tudatosítom magam­ban: azonnal segíteni kell, erre kell mozgósítani minden erőt és tudást. A halál gondolatát sem lehet megszokni. Ha bekövetkezik, az orvos felteszi magának a kérdést: vajon mindent megtettem-e azért, hogy tovább éljen ez az ember, vajon nem tévedtem valahol. A kérdés második részével kapcsolatban szeretnék elmondani egy nemrég történt esetet. Egy serdülőt fulladással hoztak be az intenzív osztályra. Súlyos volt az állapota, cerebrális kómában volt, alig lélegzett. Az volt a szerencséje, hogy amikor kihúzták a vízből, azonnal elsősegély­ben részesítették. Ezt követően a reanimációs brigád gyorsan és különö­sebb erőfeszítés nélkül kihozta a kómából. — Volt-e már “csúcsforga­lom” az Önök osztályán? — Osztályunk 6 beteg ellátására alkalmas. A kórházban ezt elégséges­nek ítélik. Ám voltak olyan esetek, amikor egyszerre több család is gomba­mérgezést kapott. Az elsősegélyt követően a szomszédos osztályokon kellett elhelyeznünk őket, mi pedig úgy szaladgáltunk a folyosókon bete­geinkhez mint a rövidtávfutók. — Hányan dolgoznak itt? — Osztályunkon 8 intenzív terápiás orvos, ugyanennyi altatóorvos és 6 ápolónő dolgozik. Hét egészség­­ügyi dolgozó tart nálunk állandó ügyeletet. Mellesleg magunk láttunk el felszerelésekkel egy gépkocsit, amely riasztás esetén útnak indul. Ebben megvan a szükséges gyógyszerkészlet, amely lehetővé teszi, hogy menet közben is elsősegélyt nyújtsanak a betegnek. — Kérem, mondjon a praxi­sából valamilyen kuriózumnak számító esetet... — Még a kezdet kezdetén tör­tént. Egy kis pluszpénzt kereshettünk azzal, hogy ügyeletet vállaltunk a mentőknél. Szinte minden fiatal orvos ezt tette. Egy alkalommal riasztottak bennünket. Beugrottam a kocsiba és elindultunk. Pillanatok alatt elérkeztünk a cigánytáborhoz, ahol azt kiabálták, hogy mindjárt megszül egy nő. Nagyon megijedtem, de a gépkocsivezető megnyugtatott, hogy a rendelke­zésünkre áll minden szükséges fel­szerelés. A nőt elhelyeztük a mentő­autóban és irány a szülészet! Menet közben valóban megindult a szülés. Lázasan kutattam emlékezetemben az orvosi egyetemi előadásokon hallottak után. Szerencsémre a cigányasszony­nak ez már a sokadik szülése volt, így gyorsan világra jött a gyermek. Őszin­tén bevallom, ez volt az egyetlen szülés egész praxisom alatt. Későbbről való a következő történet. Egy napon telefonáltak a felvételi osztályról, hogy azonnal menjek át. Egy erősen ittas férfi volt a “vendég”, akit a Borzsáról szállítottak be. A szemem láttára állt le a szívverése és a légzése. Azonnal el kellett kezdeni a szívmasszázst és a szájból-szájba lélegeztetést. Annak idején még nem voltak olyan kompakt defibrilláló készülékek, mint most, s kollégáim futva hozták a kb. negyven kilo­grammos berendezést (ezt szereltük be az újraélesztési mentőbe). Megkezdtem a defibrillálást. Az első után újraindult a szíté, ám lassan ismét leállt. A második kísérlet is hasonló eredmény­nyel járt. Amikor harmadszorra próbál­koztam és sikerült elindítanom a szívve­rést, azonnal újra elvégeztem a defib­rillálást. Ismét dobogott a férfi szíve! Ha találkozunk, messziről köszön. Emlékszik rám... Egy egészen friss eset. Behoztak egy beteget, aki öntudatlan volt. Szív­ós a keringést serkentő szereket kezdtek adni neki. Egyszer csak kinyitja a szemét és azt kérdezi: mikor adnak már enni. Kiderült: az éhség által előidézett kómában volt! Sajnos, manapság elég gyakori az ilyesmi... — Vannak gyerekek a bete­geik között? — Az év elejétől többen voltak már, az éves átlag félszáz. Főleg égési sérülésekkel, törésekkel, vírusos agyhártya- és agyvelőgyulladással (nagyon súlyos e betegség lefolyása), illetve gyógyszerek által okozott mérgezéssel (a felügyelet hiánya miatt) kerülnek hozzánk. A szünidő folyamán különösen sok a baleset, a fertőzés, mivel ebben az időszakban sok gyerek van felügyelet nélkül. — Azon kívül, hogy felelnie kell a páciensek életéért, milyen veszélynek teszi ki magát egy inten­zív terápiával foglalkozó orvos? — Munkánkban sok a veszé­lyességi tényező. Különösen veszé­lyesek azok az éjszakák, amikor közlekedési balesetek sérültjeit szállít­ják be hozzánk. Ilyenkor sok ember gyűl itt össze: szülők, barátok, isme­rősök, akik gyakran ittas állapotban vannak. Erőszakkal behatolnak hoz­zánk, fenyegetőznek, de olyan is volt, amikor pisztolyt szegeztek az orvosra. Másrészt abban is van kockázat, hogy vérrel dolgozunk, s emiatt fennáll a veszély, hogy HIV-vírussal fertőződ­hetünk. Ha például a szemünkbe fröccsen egy csepp vér, nagyon gyorsan felszít­ódik, ezért egyszer használatos kesztyűben, maszkban, szemüvegben igyekszünk dolgozni. Munkatársainkat minden évben alaposan kivizsgálják. Ezeket a vizsgálatokat mindenki komolyan veszi, hiszen nagy a koc­kázat. — Narkósokat, toxikománi­­ásokat hoztak-e már vissza az életbe? — Természetesen. Jómagam né­gyüket élesztettem újra. — Mit kívánna a jövőre néz­ve? — Természetesen azt, hogy bővítsék osztályunkat, több helyiséget adjanak. Akkor külön kórtermet nyit­hatnánk a gyermekek, a fertőző bete­gek, a szív- és érrendszeri betegek számára. A kórház igazgatósága ígére­tet tett arra, hogy az új épülettömbök átadását követően eleget tesznek e kérésünknek. — Köszönöm a beszélgetést és további sikereket kívánok a beregszászi életmentőknek. MARKIJÁN VOLODIMIR A képen: az intenzív osztály ügyeletes orvoscsoportja ALEKSZ­­ANDRO­V BORISZ felvétele Beregszászi életmentők 1 І rp TІ і ifi 111 Щ ■> 1 1998. július 2., csütörtök BEREGI HÍRLAP * 3. oldal

Next