Beregi Hírlap, 2005. július-december (61. évfolyam, 49-94. szám)
2005-07-02 / 49-50. szám
is a pillantásra akár úgy is tűnhetett volna, hogy a Nyugdíjalap járási kirendeltségénél forrt a munka: időről időre kinyílt egyik-másik dolgozószoba ajtaja — egyszer csendesen, máskor hangosabban, de volt, amikor szinte mennydörgésszerűen csapta be valaki. Ennek megfelelő arckifejezéssel léptek ki az emberek a szóban forgó szobából: ki alázatos mosollyal, ki kedveszegetten, ki pedig szikrázó tekintettel. A valóságban pedig feszültség uralkodott a hosszú sorban állók között: tart a nyugdíjak átszámítása, és az idős emberek türelmetlenül várták, kegyes lesz-e ezúttal hozzájuk a sors vagy továbbra is hátat fordít nekik? Éppen ezért aggódtak, idegeskedtek és időnként a szívükhöz kaptak. Egyeseknek nagy szerencséjük volt. A sors ilyen kegyeltje büszkén, felemelt fővel lépkedett, szinte „szállva közlekedett” és fölényesen tekintett le a bizonytalanság sújtotta társaira. A többség pedig tehetetlenül tárta szét kezét: —Csak három hrivnyával emelték járandóságomat, szinte semmivel... A sor igen lassan haladt előre: Marija Antonyivnának, az osztály vezetőjének rossz volt a hangulata. “Csak ezt a Sztefkát tudnám valahogy férjhez adni, aztán pedig lesz, ami lesz!” — ez az egy gondolat nem hagyta nyugodni az elméjét. Aztán pedig megrótta önmagát, hogy azért mégsem illik így vélekedni saját lányáról, még ha csak gondolatban is. Másrészt viszont a lány harmadik hónapos terhes, a kis jövevény apjának, egy bizonyos Gena Koroljkonak szájában még a tej is megalszik. ............ Marija Antonyivna minden egyes porcikája ellenezte az ilyen vőjelöltet. Mit eszik rajta az a Sztefka? Nyeszlett, beesett mellkassal és az egész arcát eltakaró szeplőkkel. Ráadásul szegény, akár a templom egere. Ahogy a néphagyomány tartja, se előtte, se mögötte nincs semmi. Az egyetlen, ami némileg emelte a legény ázsióját a leendő anyós szemében, az a tény, hogy az egyetem jogi karán folytatja tanulmányait. Bárhogy is lenne, egy „sajátbejáratú” jogász a házban nem jön rosszul. Az ő Sztefkájának nemigen fűlik a foga a tanuláshoz, az utóbbi időben pedig egyáltalán nem bírt vele: abbahagyta az iskolát (a tizenegyedik osztályban!!), az egyik cigarettáról a másikra gyújt, gyakran még éjszakára is kimarad. . A soron következő látogató zavarta meg gondolatait. — Már másodszor jövök önhöz! — a férfi hangja mintha elnézést kért volna. — A-á-á-á. Emlékszem önre! Foglaljon helyet—Marija Antonyivna figyelmesebben szemügyre vette az illetőt. Tekintete végigpásztázta a látogatót, szinte kivesézte, de mivel nem talált rajta semmi figyelemre méltót, közömbös maradt, mint az őszi ködszitálás. Mikola Szidorovics Derevij nyugalmazott százados első alkalommal járt a hivatalban. Meglepődött, mennyire hasonlít az osztályvezető arra az ápolónőre, aki a fronton megmentette az életét. Ugyanaz a sápadt, szimpatikus arc, amelyet — ahogy neki tűnt — a bánat és az aggodalom árnyékolt be, ugyanazok a kék szemek, ugyanaz a szőke haj, ugyanaz a fiúfrizura. Feljajdult az öreg katona szíve, szinte azonnal kitisztult a homályos emlék és már látta is maga előtt a feledhetetlen alakot. “A kis szőke” — mondta önkéntelenül. ... A csata már végéhez közeledett, amikor a húszesztendős Mikola mellett felrobbant egy német lövedék. Súlyosan megsebesült. Nem tudni, meddig feküdt eszméletlenül. Amikor magához tért, egy fiatal nővérke hajolt fölé: —Ébredj, kozák, a mieink már Berlin alattjárnak! Megpróbált lábra állni, de a fájdalomtól a földre rogyott— egy lövedékszilánk a térdében maradt. A nővérke felajánlotta: támaszkodjon a vállára (amely egyébként olyan törékenynek tűnt, hogy már szinte félő volt, hogy összeroppan testének súlya alatt). Hát nem is támaszkodott rá. Utolsó erejét összeszedve kúszott a földön. De így sem bírta sokáig. Szédült a feje, zúgott a füle, a lélegzete akadozott. Egyre gyakrabban pihent meg. Akkor a nővérke katonai köpenyére fektette és úgy húzta a szálláshelyig... “A kis szőke” — suttogta ismét sóhajként Mikola Szidorovics. — Mit mond? Beszéljen hangosabban, nincs mikrofonunk! — Marija Antonyivna szép arcát a közöny grimasza csúfította el. — Elnézést kérek. A múlt héten Ön azt ígérte, hogy mélyrehatóbban tanulmányozza ügyemet. —Már tanulmányoztam. Önnek minden a maximum szerint van megítélve. — Nekem semmit sem kell megítélni. Nem alamizsnáért jöttem. Csupán azt kérem, hogy helyesen számfejtsék a nekem járó összeget. — Csak nem azt akarja mondani, hogy kevés a nyugdíja? Nálunk alig páran kaptak akkora járandóságot, mint Ön... — Tudja, nem abban rejlik a dolog lényege, hogy kevés a nyugdíjam vagy sok — tartott ki a maga igaza mellett a nyugalmazott százados. — Igazságosnak kell lennie, azaz teljes egészében meg kell felelnie a megállapított normáknak. Az osztályvezető mérgében az ajkába harapott: ez a kis százados tábornokként viselkedik! Na, majd adok én neki! Milyen jól ment minden eddig! A látogatók épp csak hogy nem foglalták imába nevét, úgy hízelegtek és jártak kedvében, ki hogy tudott, ő pedig a maga részéről igyekezett is kedvezni nekik. Nemcsak szóval, hanem—ha lehetőség volt rá—nyugdíjemeléssel is. Vegyük például a nagyberegi Kovács Ilonát. Inkább vigaszért, mintsem anyagias szándékkal érkezett az osztályvezetőnőhöz, bántotta a lelkét a sok sérelem. Nyugdíjas fekete Elbeszélés — Ezzel a két kezemmel 25 éven át fejtem 25 tehenet naponta háromszor, szabad- és ünnepnap nélkül. Ma pedig olyan járandóságom van, hogy abból esetleg a macskámat tudnám eltartani. Ilona az asztalra tette megfáradt kezét. Marija Antonyivna éppen csak egy pillantást vetett rájuk és szinte megborzadt. A panaszosnak birkózóhoz hasonló, nagy kezei voltak, hosszú izmos ujjakkal és kérges tenyérrel. Jól látszott, hogyan lüktet a vér a kitüremkedett, sárgás színű, vékony bőrrel bevont erekben. A vér minden valószínűség szerint vörös lehetett, mint minden embernél, de az erek feketesége szinte megdöbbentő volt. “És még mondja nekem valaki azt, hogy a tej fehéríti a bőrt — villant át Marija Antonyivna agyán —, hát ezek a kezek úgy áztak abban a tejben, mint a hering a pácban, és mi hasznuk van belőle?” — Milyen volt a fizetése? — csak úgy, mellesleg tette fel a kérdést Marija Antonyivna, hogy elvonja figyelmét a két megfáradt kézről. — Hát, valahogy csak eltengődtem, mert ugyebár prémiumot is kaptam, meg hát mindenféle ajándékot az ünnepekre. Egyszer, hölgyem, maga a kolhozelnök egy kendőt ajándékozott nekem. Olyan mutatós voltam benne, hogy az udvarlók még a szomszéd faluból is csodájára jártak! Megeshet, hogy valóban jól nézett ki Ilona, sőt, még férjhez is ment volna, ha... az a fránya tehén nem ette volna meg a kendőt! Történt ugyanis, hogy karácsonykor Ilona úgy kirittyentette magát, mint soha korábban. Ünnep van, vagy mi a fene! És bár a munka mellett nemigen volt ideje törődni az ünnepekkel és a külsőségekkel, ezúttal megadta a módját és kiöltözött, még a száját is kirúzsozta, mert az istállóban az ajkai szinte elkékültek a hidegtől. Elérkezett az esti fejés ideje, levette a kendőt és a jászol szélére tette, jómaga pedig a sajtárral a tehén alá ült. A Mariskától tejelő jószág volt—a tej csakúgy spriccelt az edénybe. Csakhogy észrevette a zöld alapú mezőben a pirosló virágokat, amelyek még valami furcsa szagot is árasztottak (Ilona ugyanis még a falusi boltban kapható rubeles kölnivel is meglocsolta magát — ha ünnep, hát legyen ünnep!), így hát nem meglepő, hogy a Mariskának kedve szottyant megkóstolni azt a furcsa akármit, mert a fagyos silótól már rég elment a kedve. Amire a fejőnő végzett a fejéssel, a kendőnek már hűlt helye sem volt. Csak a tehén szájából kilógó rojtok árulkodtak a cifra ruhanemű szomorú sorsáról... —Az ön nyugdíja lehetne magasabb is. — Oszt mennyi? — Hát, akár 160 hrivnya is! — 160?! Jaj, ne vicceljen velem, öreg vagyok én már a tréfához, meg hát a szívem is gyenge... — Ez még nem a végleges összeg. Lehet valamivel több vagy kevesebb is... — És mit kell tennem ahhoz? —Önnek semmit. Nekem kell a megyei hivatalba utaznom, hogy konzultáljak feletteseimmel. Tudja, ezek a nyugdíjtörvények olyan átláthatatlanok és bonyolul- VіЧШк tak! Maga az ördög is Щ kitekerné a nyakát... Pedig úgy szeretnék segíteni az embereknek! De nincs rá sem időm, sem erőm. Képzelje el, még kiküldetési pénzt sem utalnak ki számunkra. Tegnap, például, az egyik férfi ügyében voltam a megyeszékhelyen, hát ő a maga zsebéből fizette a költségeket. — Sose törődjön maga azzal! Nem maradok az adósa! Csak nem én vagyok a legszegényebb a faluban: a koca hamarosan lefial, van tehenem, aprójószágom... Marija Antonyivna számítása helyesnek bizonyult: az összjövedelem kiszámításánál nem vették figyelembe a prémiumként kifizetett összegeket, azokat pedig a fejőnő szinte rendszeresen kapta. Utasította hát Ilonát, hogy hozzon egy igazolást a prémiumok számfejtéséről. ... Már a következő hónapban a postás egy olyan összeget hozott az asszonynak, amely sok nyugdíjasnak a becsületére válna. Ilona bőségesen meghálálta jótevőjének fáradozásait, nem is gyanítva, hogy ily módon rossz útra téríti. Marija Antonyivna hamarosan kitanulta, hogy manipuláljon az együtthatókkal és koefficiensekkel — a különbség akár 100 hrivnyát is kitett! Szándékosan lecsökkentette a nyugdíjakat, hogy alkalomadtán legyen lehetőség emelni azokat. Alkalom pedig akadt bőven, így hamarosan boldogan nézegette a szorgalmasan összegyűjtött bankóköteget: “Ekkora pénzzel akár az Ezüst Szarvasban, a járási központ legelegánsabb éttermében is megtarthatjuk az esküvőt!”. Hogy valahogyan emlékeztesse a „főnökasszonyt ’ jelenlétére, Mikola Szidorovics illedelmesen köhintett. Marija Antonyivna úgy tett, mintha nem hallotta volna, gépiesen tovább lapozgatta valaki aktáját. Tapasztalatból már tudta, hogy az effajtát előbb jól „meg kell dolgozni”. Mert hát úgy jönnek ide, mint a„ jó kútra”, csörögtetik az érdemrendjeiket... Frontharcos ékelme... A haza védelmezője... Az igazi védelmezők ott maradtak a frontokon, ez pedig, valószínűleg valamelyik lövészárokban lapult, vagy egyáltalán nem is látta közelről a frontvonalat, hanem valahol a hátországban csomagolta a csokoládét a katonáknak. Megcsörrent a telefon. Sztefka visított a vonal túlsó végén. Baj van! Gena Portugáliába megy, pénzt keresni! És vele mi lesz? És az esküvő? Hazudik a szégyentelen! El akarja hagyni, hát kitalálta ezt a mesét... “Ha élve akarsz látni, anyám, azonnal gyere haza!” Marija Antonyivna úgy ugrott ki a székéből, mintha katapult lökte volna ki. — Sürgősen a járási hivatalba kell mennem. Jöjjön egy hét múlva — vetette oda a látogatónak és futva indult a buszmegálló irányába. Minél közelebb jutott a házhoz, annál nagyobb volt benne a Gena iránti gyűlölet. “Na, adok én majd neked, te sátán fattya! Te félresikeredett jogász! Te szerencsétlen félnótás! Majd én mindjárt megírom neked a törvényt és el is magyarázom... Ki látott még ilyet! Meg akar szökni a saját gyereke elől! Adok én neked!” Kiszállt a buszból és a ház felé sietett. Egy szűk, aszfaltozott úton kellett végighaladnia. Itt egy újabb akadály várt rá: az egész járda tele volt elázott agyaggal. Mindebben szomszédja, az a fránya Veretenyuk a vétkesképp most jutott eszébe „behúzni” a gázt a házba! Az öreg reggel ásta ki a gödröt a csőnek, a legrövidebb út a járda mentén volt. Már sűrű köd szitált, amikor az ásó valami keménybe akadt bele. Az öreg kézzel vájta ki a földet és egy sütőformához hasonló, furcsa tárgyat pillantott meg. “Lehetséges, hogy kincs? — villant át az agyán. — Miért is ne? Mindenki tudja, hogy a háború előtt itt kocsma állt. A horthysták olyan váratlanul tartóztatták le Judlát, hogy annak aligha volt érkezése máshogy elrejteni a vagyonát”. Az idős férfi már szinte áhítattal nézett a talált tárgyra, de csak munkája befejeztével állt szándékában foglalkozni vele. Addig is beszórta földdel, nehogy valaki más is szemet vessen rá. Egyszer csak a házból előjött a felesége, emlékeztetni férjét, hogy itt az ideje a következő melegítőkúrának: ne húzza az időt, mert kihűl a kályha, akkor meg minek égetett el benne egy egész öt fát? Meg hát az ő javát akarja, ne jajgasson egész éjjel, mondván, sajog minden csontja. Ő meg, lám, vénségére, akár egy gyerek, a földben vájkál, amikor odakint meg rossz az idő... Az öreg, elérzékenyülve az ilyen aggodalomtól és törődéstől, lecsoszogott a konyhába, teljesen megfeledkezve a zsákmányról. Egészében véve rendes ember volt, így a kiásott földet is annak rendje és módja szerint összerakta. Az már tényleg nem az ő hibája, hogy elindult az eső és a járda tele lett sárral. Marija Antonyivna lelkében úgy forrt a düh, akár a gőz a kazánban. “Gazdálkodik itt, a vén nyavalya, hogy se fedele ne legyen neki, se alja. Az egész életét leélte gaz nélkül, most pedig veri érte a fene! Nehéz már a fakészletezés, a gáz pedig kényelmes is, olcsó is. Miért nem szólítja már magához a Mindenható azt a vénembert? Úgysincs semmi haszona belőle!” Óvatosan lépkedett a járdán, igyekezett a tisztább helyekre lépni, míg el nem érte azt a bizonyos tárgyat, amely lecsúszott a földrakásról és épp a járda közepére gurult, úgy, hogy ki sem lehetett kerülni. Marija Antonyіva mérgében teljes erejjéből belerúgott abba a fránya tárgyba. Abban a pillanatban egy akkora erejű robbanás rázta meg a környékét, hogy a szomszédos házak ablakaiban még üveg sem maradt: az ismeretlen tárgy ugyanis egy második világháborús akna volt... PAVLO ZAHRIJCSUK