Vörös Zászló, 1971. május (23. évfolyam, 102-127. szám)
1971-05-16 / 115. szám
VÖRÖS ZÁSZLÓ KI TEHÁT A DÍJAZOTT? Nem emlékszem már, hogy a nap rátűzött-e kintről a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermének színes mozaikablakaira. .. Egy biztos: a székely népballadák hősei kiléptek vaspántjaikból, oda telepedtek az ünneplők kis csoportjának társaságába... Elfelejtették bajukat-bánatukat, s egy negyedórára — múltbeli keserveik és a halhatatlanság között — arra figyeltek, ami az ő színekbe, vonalakba, kockákba tördelt életük árnyékában történik. Ha tehették volna, talán meg is szólalnak, valahogy ilyenképpen: ,,hát Gáspár öcsém, ki ez idő szerint mégis az egyetlen, kiben a család a maga ősi helyén folytatódik. . ." és itt már nem idézhetem tovább Tamási Áron szavait, mert az ő gondolata másfelé kanyarodik, az üvegmozaikok hősei viszont ekként kérdeznének: ,,mi szél hozta magát ide közénk, így fehér posztó harisnyában, a lábán csizmát visel, mint vasárnapokon szokott, s ujjasa ezúttal nm szürke posztó, hanem fekete, csak nem valami ünneplésre rendelték ide.... " És Gáspár „öcsém" — nekünk már bátyánk — katonásan összetett lábbal ott áll a terem közepén, nem az élet feleútján, mint mikor bátyját várta hasonló öltözetben a székelyudvarhelyi állomáson, hanem az Idők vasfoga által megbarázdáltan. Egyebekben nem sokat változott: „homloka alól, mely előre ütődik kissé, élesen figyel két mandula vágású barna szeme, de nem ugrál ez a szem, hanem lassan halad és mentében felszánt minden látnivalót, mint az eke. Az arca is nyugodt: inkább mozdulatlan, mint kemény, s rajta feketének lehetne mondani a bőrt, ha nem enyhítené valami keleti, tompa sárga", így látta bátyja jó három évtizeddel ezelőtt a „kínai herceget", és többünk emlékezetében felötlik ez a hitelesen pontos leírás. Valaki halkan meg is jegyzi „ha ezt Tamási Áron láthatná”. A székely népballadák hősei mellett, akiknek életét továbbszőtte, láthatatlanul ő is közénk telepszik, amikor öccsét, a Vadon nőtt gyöngyvirág szerzőjét, „szépen koszorúzzák". Az ünnepelt is ezt érezheti, amidőn az irodalmi díj dicsőségét az ő emlékének ajándékozza oda: ,,tiszteletadás ez az én drága Bátyám előtt. . ." Egyszerű, őszinte és meleg szavakkal köszöni mindenkinek ezt a gondoskodást, elsősorban a Pártnak, a Párt vezetőjének, aki anyanyelvi kultúránk, nemzetiségi hagyományaink ápolását az egész szocialista haza szívügyévé tette. Ki tehát akkor a díjazott? Nehéz lenne a sorrendet megvonni. A díjról szóló oklevelet Tamási Gáspár vitte magával Farkaslakára. A könyvet is ő írta elejétől végig, azon senki nem javított, nem rontott. Mindössze négy elemit végzett, soha eszébe se jutott, hogy effélére adja a fejét, kaszált, kapált, szenet égetett, fát vágott, még olvasásra sem jutott ideje. Azt sem átallja bevallani, hogy bátyja könyveit a család nem sokra tartotta, gyermekei lapokat téptek ki belőlük, meg sem őrizték valamennyit. Elmúlt már az ideje az „őstehetségek'' mítoszának, ma már csak a fúrófaragó, szövő, mintázgató népművészet számíthat érdeklődésre és támogatásra. A népi mesemondókért, elbeszélőkért, verselőkért egyegy folklórista jajdulja el magát. .. Tamási Gáspárt sem bíztatta senki az írásra, csak úgy virtusból támadt rá kedve. .. és ő, aki addig csak a gazdaköri gyűlések jegyzőkönyveit vezette, átadta magát emlékeinek, s azzal a lélegzetvétellel, ahogy a családban és a faluban beszélnek, róni kezdte kockás füzetébe a sorokat. Azok számára, akik itt valami titkot sejtettek, hogy Tamási Áron ízes székelysége visszhangzik bennük, Gáspár bátyánk derekasan megfelelt: „egy volt az édesanyánk". Ki tehát akkor a díjazott? Azok a székely népballadák, amelyek a díj átadásakor alkalmi háttérként kerültek ide, vajon nem részesei Tamási Gáspár sikerének? Azok a névtelen és elfelejtett „népköltők", akik sorokba szedték a Kádár Katák és Molnár Annák történetét, továbbadták, gazdagították népi hagyományainkat — érdemtelen szemlélői lennének ennek az ünnepnek? Mármár azt mondtam, Gáspár bátyánkban is egy ilyen népi elbeszélő veszett el, ha nem lenne előttünk a bizonyosság: nyomtatásban a könyve. Örömünkben és megilletődöttségünkben, amellyel kézbe vettük feljegyzéseit, talán az a szorongató nosztalgia is belejátszott, hogy a ,,civilizáció vasbeton falában" mégiscsak felszívódnak ezek a hagyományok, eltűnnek egyik napról a másikra, s helyüket elfoglalja az „új folklór", a beat-zene, a vagánystory, a hapenning. Akadhat olyan fanyar lélek, aki erre azt mondja: egyik is olyan kuriózum, mint a másik, miért lenne izgalmasabb, vonzóbb az, ami ősi, tegnapi, mint az, amit a holnap és a jövő hoz. Ne vágjunk azonban olyan csapásra, amely kintről-bentről távol esik a mi ünneplésünkön. Elbeszélő stílusában, amelyet egyesek „hamisítatlanként" üdvözölnek, holott egyszerűen csak olyan, mint a vadon nőtt gyöngyvirág, Tamási Gáspár a régi folklórból átmentette az elbeszélés ösztönös, évszázados naivságát. Ahogy a kapu előtt kispadon tereferélnek esténként az öregek, úgy ír ő is, komolyan, tréfásan, csapongóan, mit sem gondolva arra, hogy egy alámerülő életforma és szemléletmód utolsó ízeit ojtotta salakos, korcos mustjába... Ki tagadná azoknak igazát, akik amellett kardoskodnak és kardoskodunk, hogy fiatal faink, reménybeli Tamási Áronjaink tollán másként szólnak az „otthoni világ üzenetei" , s az, ami itt egy feledésbe merülő múlt, az ő szavukban életet, jövőt parancsoló lelkiismeretünk. Jó ha mindkettőre egyformán figyelünk, mert akkor talán könnyebb lesz eldönteni: ki is kapta hát a díjat! KAKONYI CSILLA: Fiatalok Az őszi Nap jóleső meleget árasztott az orvosi rendelő tornácára. Az asszonyka kényelmesen elnyújtózkodott, hogy a napsugarak jobban testéhez férkőzhessenek. Hirtelen az volt az érzése, hogy nincs egyedül, hogy valaki, akit nem láthatott motor körülötte féltő óvatossággal. De furcsamód, mintha mégis maga lenne az, mintha saját testében motozna akaratától függetlenül. „Mostanában a legváratlanabb tüneteket észlelem magamon — jutott eszébe. Hol éhes vagyok, hol fázom, de a következő percekben már hirtelen melegem lesz". Ezekre gondolt, közben pedig befele figyelt. Az előbbi furcsa korgás megismétlődött, aztán ott bent valahol mintha egy finom kis buborék pattant volna szét és nyomban utána enyhe lökést érzett. „A gyerek jutott eszébe. Igen, ő az, megmozdult". Hrtelen jött melegség áradt szét egész testén. Az eddig érzett és tapasztalt földi élvezetek, gyönyörök érzésének keveréke volt ez, és valamiféle kimondhatatlanul jóleső bizsergést okozott. Anya leszek, — mondta. — Anya. Hangosan nevetett hozzá és jó ideig nem mert megmozdulni. Később rettenetes vágy fogta el a férje után. Szeretett volna most azonnal a nyakába ugrani, és elmondani a nagy újságot. Épp készülődött, amikor eszébe jutott a beteg kisfiú. „Nem mehetek, még baj érhetné a távollétemben". De a vágy, hogy férjével közölje a gyerek jöttét, egyre nőtt benne. Mentőgondolatok ébredtek fejében, terebélyesedtek, elnyomva a kötelességre szólítókat. Végül, mintha csak most jutott volna eszébe, berohant a rendelőbe, táskába gyűrt néhány ruhadarabot és máris indult, hogy elérje az esti autóbuszt. „Megyek hozzád, Kémka, megyek" — ez volt egyetlen gondolata. Útközben benézett a beteghez is. A kisfiú anyja a küszöbön ült, sápadtan. Harminc év körüli asszony, barna, napsütötte arccal, élénken mozgó fekete szemekkel. — Elaludt, csöndesen alszik — fogadta az orvosnőt. — Az jó, az nagyon jó. Megkönnyebbül. — Készül valahova? — kérdezte riadtan az asszony. Az orvosnő kissé zavartnak látszott. A kérdésre mintha újra életrekelt volna benne az a figyelmeztető, vádló belső hang, amely azt mondta: „ne menj, most nem mehetsz". * Részlet egy készülő kisregényből. A másik hang pedig küldte, egyre sarkallta: — menj! — Megyek a férjemhez — mondta hirtelen, hogy megszabaduljon a kettős kínzástól. — Feltétlenül beszélnem kell vele. — Fontos? — kérdezte az asszony és bocsánatkérő tekintete valósággal rátapadt a doktornőre. — Igen, nagyon fontos. .. Az anya arca egyre aggodalmasabb lett, szeme csillogott, akár a kóros gyermeké. — Ha ébredés után rosszul lesz? — kérdezte szinte sírva. Az orvosnő dacosan összeszorította ajkát és a helyzethez alig illő szigorral rávágta: — Nem, jól fogja majd érezni magát. Az anya torkát sírás fojtogatta. Nem akarta megbántani az orvosnőt, de valahogyan meg kell magyarázni aggodalmát. — De ha mégis, akkor mit tegyek? Az orvosnő ingerült lett. Érezte, hogy az anyának igaza van, jogos az aggodalma, de ha beismeri, akkor legyőzték. — Jobban lesz — mondta, és a lábával dobbantott hozzá. Néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd bántó fensőbbséggel hozzátette: — Én vagyok az orvos vagy maga? Az anya arca hirtelen megrándult, aztán alig észrevehetően cinikus, vagy inkább szánó mosoly jelent meg rajta. Az orvosnő zavarában zsebkendő után kutatott. — A láza lement, elmúlt a krízis — mondta kissé szégyenkezve, halkan. Egy ideig hallgattak és egyikük sem mert mozdulni. Végül az anya megjegyezte: — Lefogyott, gyenge. .. Aztán ugyanolyan halkan, mintha csak saját magától kérdezné: — Mindenképpen muszáj elutaznia? Nem lehetne táviratot, vagy... Az orvosnő valahova a távolba nézett ábrándosan és a fejét rázta csöndesen. — Nem, nem. Személyesen kell megmondanom. — Lehet, hogy nem is tüdőgyulladás — jegyezte meg félénken az asszony. Az orvosnő megint ingerült lett és cinikusan mondta: — Ennyihez talán én is értek. Majd kissé enyhültebb hangon megkérdezte: — Még mindig alszik? Az anya elment megnézni a beteget, de mintha szándékosan tette volna, itt hagyta a kételyt: — hátha nem tüdőgyulladás. Ez a gondolat lassan hatalmába kerítette egész idegrendszerét. Akár a távolból közeledő vonattaj, előbb csak alig észleli az ember, lassan, fokozatosan veszi át a csend helyét, míg végül ott dübörög melletted és zajával mindent kitölt, mindent elnyom. Az orvosnőt most már egyetlen gondolat foglalkoztatja: Hátha nem croupos pneumonia. Pedig a tünetek után egészen biztos, hogy az. Hirtelen kezdődött, hidegrázással, hányással, magas láz, kipirult arc. Kopogtatással határozottan észlelhető volt a tompulat, hallgatásnál hörgő légzés, furcsa érdekességgel, sípolás a bal tüdő felett. Miután mindezeket végiggondolta, láthatóan megkönynyebbült és mosolygott. „Ehhez nem fér kétség, ez croupos pneumonia — mondta magában. — Ennél a gyereknél egyébként már szinte szokássá vált az utóbbi időben. Az a szerencse, hogy antibiotikumokra jól reagál". Közben visszaérkezett az anya. Arca aggodalmas, merev, egyetlen izma nem rándul, csak a szeme világít szokatlanul furcsa fénnyel. — Alszik — mondja. Az orvosnő ebben a pillanatban alig hallja mit mond, furcsa melegség árad szét egész testében — ott bent valahol lökést érez, háromszor egymásután. „Most már nem nyugszik — jut eszébe. — Rájött, hogy mozoghat és ez tetszik neki. Fiú-e, vagy lány? Mindegy, de Kémkének meg kell tudni . Ezekre gondol. A benne lévő új élet felfedezésének bűvöletében már-már elindul, az asszonyt észre sem véve, de az csöndesen megszólal: — Alszik. Mintha álomból ébredt volna, összerezzent. — Az ablakot nem szabad becsukni és ne feledjen D- vitamint adni. Mindezeket furcsa gépiességgel mondta, aztán elindult. Az anya utána lépett, és megfogta a karját. — Félek. Be kéne szállítani a kórházba, félek — mondta szinte remegve. Az orvosnő összerezzent. „Nem, ezt nem — jutott eszébe. A klinikán kikacagnak és a férjem is megtudná, hogy nem tudok, nem merek megállni a saját lábamon". — Ha nem bízik bennem, hát vigye, de tőlem többé ne várjon segítséget — mondta dühösen az asszonynak. Aztán elindult. Határozottan, keményen lépett a köves úton, de hirtelen azt vette észre, hogy zavarja saját lépteinek a kopogása. Órájára nézett és lassított. „Van még idő — gondolta. Nem kell sietni". A lelke mélyén furcsa elégedetlenséget, zavart érzett. „Talán mégsem jó, hogy most elmegyek — jutott eszébe". Egy pillanatra megállt. Úgy tűnt, mintha a férje hangját hallotta volna: — szeretlek, Kámka, Igen, hallotta. Körülnézett, az utca üres volt. Újra elindult, de most egy belső hang szegődött hozzá: kötelesség, kötelesség. Aztán saját szavait hallotta vissza. „Dolgozni fogsz, — okosan és becsületesen. Ha felépül, újból együtt leszünk". Lépteinek ritmikus kopogása pedig még inkább aláhúzta: — kötelesség, kötelesség. Kétségbeesett tekintettel nézett körül, aztán a távoli hegyekre, mintha valamilyen támaszt, erősítést keresne a tolakodó és egyre erősödő belső hang ellen. — Kötelesség mondta fennhangon. — Kötelesség. Aztán mintegy ellenérvként hozzátette: — szerelem. Ezt a szót egymás után többször megismételte, akár egy győzelmi jelszót: — szerelem, szerelem, szerelem. .. Székely Ferenc MINT A MADÁR» Nászta Katalin a legfontosabb volna Szeretnék néha felváltani egy ötbanista talált szerencsémet szeretném felváltani s a szerelmemet is szeretném megváltani , néha a sebesség nagyon is lassú s nem lehet kibírni a célt a gondolataimat szeretném megismerni és leróni a kötelezettségeimet néha nem tudom mit szeretnék sok már a zöldség-szag s a vinettát is meguntam hiába szeretek enni nem tudok szépen és szeretem a hiábavalóságokat mert szeretem hogy nincsenek gondjaim csacsiságokat szeretnék egymásra rakosgatni s kiválogatni a legsikerültebbeket milyen érdekes hogy csak a szépet a hasznosat őrizzük meg mi emberek mindig is felsőbbrendűek voltunk egymásnál s mégis kihagytuk tévedéseinket a világ emlékezetéből szeretném az összes tévedéseket halomra gyűjteni én lennék a legokosabb milyen szép lenne kimondani hogy én vagyok a legszebb a legjobb a legnagyszerűbb de kár a szóért a tévedések közül túl sok Időbe telne a legapróbbat kiválogatni pedig az volna a legfontosabb Prodán-Keserü Géza Csatha Elátkozott király a kő. Szunnyad lomha álomban, rajta legelnek ázott juhok, alattvalói, összegubancolt permet gyapjúkat nyírja, orrukból porzik a köd. A pásztor valahol körülöttük piszmog, görnyedt dombgerinccel hajlik a kihunyó naphoz és rágyújt... — Eső lesz, pipál a hegy, — suttogják odalenn alázatos kunyhók. Királyi hadakból kihalt évezredek kavicsán horkan a ló, feszül az istráng . .. Mosogat a patak, a tábori konyha csöndes. Tiszta vizet iszik a pisztráng. Benczédi-Székely Endre A folyó üzenete üzenem mindenkinek, hogy szerencsésen hazajutottam Indultam a teremtés kezdetekor, ismeretlen földönfutókkal, mert az istenekben sohasem bíztam. Amikor vizeim kibuzogtak a hallgatásból, partok szigorítottak némasághoz, s így lett a csend, az első törvény, amely leigázott, üzenem mindenkinek, hogy szerencsésen hazajutottam — ha el lehet jutni valahová a partok szigorából, ahonnan végleg kisiklottam, üzenem, a tenger törvénye könyörtelen: miként születésem — halálom végtelen kín. üzenem. Egyetlen hitem maradt: — a part, mit ezerszer megtagadtam; a tenger nem hazám. ____________________________________________________________ KRÓNIKA Horváth Béla, Héjja Sándor, Péterffy Gyula, Vadász Zoltán, Bencze Ferenc, Bíró Levente, Barkó György, Maresch Béla, Kile Ferenc. • Münchenben megkezdték Kálmán Imre Csárdáskirálynője magyar-német koprodukcióban készülő, szélesvásznú cinemascop filmjének forgatását. A filmet Szinetár Miklós rendezi, a címszereplő Anna Moffo lesz. Cecilia — Psota Irén, Miska pincér — Latinovits Zoltán, Feri bácsi — Mensáros László, Báni gróf — Német Sándor. 3 Május 26-án lesz halálának 140-ik évfordulója, de az 1971-es év egyúttal születésének is 200-ik fordulóját jelzi. Megemlékezésünk tehát kétszeresen is jogosult erről, a korán újat, szokatlant, merészet hozó filozófusról. Köteles Sámuel nem változtatta meg az akkori erdélyi közállapotokat, még csak forradalmi eszméket sem hirdetett, mégis működése sokban hozzájárult a reformkor fiataljainak neveléséhez, hogy fogékonnyá legyenek a társadalmi kérdések iránt, vállalják a harcot eszméikért. Harminckét évig tanított, dolgozott csendben, s e csendben új nemzedéket formált. Működése a francia forradalom elleni reakció, a napóleoni háborúk, a Szent Szövetség és az ellene irányuló nemzeti forradalmak, majd a polgári demokratikus forradalmak idejére esik. I. Ferenc császár reakciója uralkodik Erdély fölött, egyetértésben a változás előszelét érző magyar arisztokráciával, nemességgel. A világot Napóleon neve és a francia forradalom eszméi nyugtalanítják, még tovább: az Amerikai Egyesült Államok megalakulása lelkesíti a haladás híveit. Az erdélyi magyar vezető osztály utolsó, görcsös erőfeszítéssel kapaszkodik a hatalom köpenyegébe. És akkor a marosvásárhelyi és enyedi tanulóifjak előtt a königsbergi kritikus filozófus, Emmanuel Kant tanítványa ilyen szavakat mond: „az arisztokraták hidegvérrel néznek mindent, csak őnékiek legyen jó dolgok, — a népet számba sem veszik“. És másutt: „A földesúr szabadon sarcolhatja a maga jobbágyát, a sok praestatio, a sok kaláka elpusztítja a szegényembert''. Filozófia ez? Igen, a racionalista, (nem materialista!) filozófus, aki nyitott szemmel nézi kora jelenét, mélységes hite jut kifejezésre e szavakban. Köteles Sámuelt nehéz ifjúsága, kollégiumi szolgasorsa, és nem utolsó sorban Kant filozófiája juttatta el ilyenféle igazságok kimondásához. Ez pedig nagy szó volt olyan időben, amikor a gond A kolozsvári Állami Magyar Színházban e hónapban mutatják be Georges Feydeau Bogár a fülbe című komédiáját. Rendező: Bán Ernő, díszlet- és jelmeztervező: Liviu Ciulei. Fellépnek: Vitályos Ildikó, Sebők Klára, Szalay Ilona, Borbáth Júlia, Nagy Réka, dolai- és a szólásszabadságnak nyoma sem volt, sem a közéletben, még kevésbé a felekezeti kollégiumokban, ahol a vaskalaposság a tanári tekintéllyel védekezett mindennemű új eszmével szemben. A marosvásárhelyi kollégium, ahol Köteles professzori pályáját 1800-tól 1818-ig gyakorolta, az akkor már elavult wolfiánus filozófiát vallotta. Ez a Leibniz ■— Wolff — Baumeister féle vonal a filozófiát a matematikával kapcsolta össze, ami nem lett volna egyébként baj, csakhogy a rendszerezők és értelmezők kezén a gondolkodás tudománya mechanisztikussá vált, ami viszont már dogmákba merevítette az egykor racionálisnak tartott filozófiát. Kötelesnek ezzel a filozófiai irányzattal kellett megbirkóznia egyfelől, másfelől a tudományos fejlődés legnagyobb akadályával, a nyakatokért latinnyelvűséggel, továbbá a rég elavult tantervekkel. A marosvásárhelyi kollégiumban történt kinevezése után mindjárt hozzálátott a régi, 1769-es tanterv gyakor- latiasabbá tételéhez: a mechanikus magoltatás helyébe az emlékezet fejlesztését célzó intézkedéseket javasolt, a mindent elárasztó latinnyelvűség helyébe egyes tárgyak anyanyelvi leadását; a pusztán teoretikus tárgyak helyett több gyakorlati ismeret közlését. Mint pedagógus közvetlen kapcsolatot épített ki maga és tanítványai között, sőt filozófiáját nemcsak tanítványaival, de kollegáival, sőt az iskolán kívül élő neves személyiségekkel is megismertette, vitatta. Köteles Marosvásárhelyen a filozófia katedrát foglalta el, tanította a logikát, bölcselettörténetet, etikát, metafizikát, pszichológiát, természetjogot, politikát, statisztikát — e két utóbbit működése első éveitől magyar nyelven. Ennek jelentőségét csak az tudja felmérni, aki ismeri az akkori magyar filozófiai szaknyelv szószörnyűségeit, kerékbe tört mondatait, amelyeket kötelesnek sikerült kikerülnie. Ezt bizonyítja 1808-ban. Tíz kötetben megjelenik végre Beethoven valamennyi „társalgási füzete". Mint ismeretes, az öregedő, süket Beethoven írásban értekezett környezetével. Füzeteit, amelyekben ezeknek a „beszélgetéseknek" a java fennmaradt, eddig csak részben ismerte a nyilvánosság. A lipcsei Deutscher Verlag für Musik kritikai összkiadása jelenleg az ötödik kötetnél tart. Ebben 1823 december és 1824 április közötti közlések találhatók, melyek egy része közvetlenül összefügg a Kilencedik szimfónia és a Missa solemnis komponálásával. A Modern Művészetek párizsi múzeumában megtartották az első ,,cortical-art" hangversenyt. Olyan készülékről van szó, amely bizonyos, az agyban lejátszódó folyamatok hatására bizonyos hangokat szólaltat meg és színeket vetít a nézők elé. Pierre Hanry zeneszerző volt az első művész, aki ilyen közvetlenül „adta ki" hallgatóinak és nézőinek, ami a fejében van... majd 1815-ben megjelent logikai kézikönyve, a kanti filozófia (természetesen idealista) alapvetése, Erdélyország statisztikája c. műve, valamint többé kevésbé töredékesen fennmaradt jegyzetei. Ugyanakkor marosvásárhelyi éveire esik főművének, Az erkölcsi filozófia eleji (1817) c. művének megjelenése. 1818-ban átkerül az enyedi kollégiumba, de tevékenysége alaposan csökken, részben személyi okból — egyetlen fia 1817-ben meghalt, — részben társadalmi okokból, a Szent Szövetség győzelme és az azt követő rendőrrendszer, valamint az enyedi konzervatív légkör következtében, így szinte tízesztendős kiesés következik munkásságában; élete utolsó öt esztendejében adja ki A filozófia enciklopédiáját (1829), Közönséges logikáját (1830). Utolsó művét Filozófiai antropológiáját 1839-ben adja ki a Magyar Tudományos Akadémia, amely időközben nagyrabecsülése jeléül tagjai sorába választotta. Ami Köteles filozófiájának alapvető kérdését illeti, megmaradt idealistának, híve volt a tudat elsődlegességének. De ez a tétel olyan hiten alapult, amelyben az emberi méltóság polgári-antifeudális értelmezése jutott kifejezésre — amint azt Hajós József, a hazai Köteles-kutatás legalaposabb ismerője megállapítja. Mint felekezeti iskola tanára nem cáfolhatott vallási dogmákat, de következtetéseiben ellenük mondott. Antropológiai világképében az ember az állatvilág egy jelensége az állat és ember közti különbség csupán társadalmi, mert az állatok az észre „legmesterségesebb" eszköz és a beszéd hiánya miatt „alkalmatlanok arra, hogy egymás közt egy okosan elrendezett társaságot formáljanak". Az ész és beszéd elsődlegességét vitatva szinte dialektikus tökéletességre tesz szert: ........a kettő eleitől fogva egyenlő lépésekkel haladott; következőleg ész és beszéd együtt tökéletesedett — az egyik a másik kölcsönös segedelmére szolgálván. . .“ A munkának az embert tökéletesítő szerepéről így vart: ,,.. .munkásság nélkül nem lehetünk azzá, ami munkásság által...“ Ez a következtetése nyilván visszavetítődik társadalmi nézeteire is, amelyek demokrata humanizmusát — mint fentebb is láttuk — tükrözik. E demokratizmusa ösztönözte a származási kiváltságokkal kérkedők elleni támadásra, a korabeli gazdaságpolitikai hiányosságainak felderítésére, az orosz jobbágyrendszer, valamint a nyugati kolonializmus embertelenségeinek leleplezésére. Nevelési elvei élén az iskolahálózat fejlesztése, a sokoldalú kiképzés, a gyermeki lélek sajátosságainak figyelembe vétele áll. Köteles Sámuel harca a régi filozófia megkövesült nézetei ellen, erőfeszítései egy új, emberséges, jóléti társadalomért; útnak indítottak egy nemzedéket, amely nemcsak reformokért lelkesedett, de harcolt is a polgári forradalomért, annak vívmányaiért s így az erdélyi társadalmi fejlődésért. Ezért tartjuk számon őt eleven hagyományaink nagy nevei közt. KOCZIÁNY LÁSZLÓ KÖTELES SÁMUEL