Vörös Zászló, 1971. május (23. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-16 / 115. szám

VÖRÖS ZÁSZLÓ KI TEHÁT A DÍJAZOTT? Nem emlékszem már, hogy a nap rátűzött-e kintről a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermének színes mozaik­ablakaira. .. Egy biztos: a székely népballadák hősei kiléptek vaspántjaikból, oda telepedtek az ünneplők kis csoportjának társaságába... Elfelejtették bajukat-bánatu­­kat, s egy negyedórára — múltbeli keserveik és a hal­hatatlanság között — arra figyeltek, ami az ő színekbe, vonalakba, kockákba tördelt életük árnyékában történik. Ha tehették volna, talán meg is szólalnak, valahogy ilyen­képpen: ,,hát Gáspár öcsém, ki ez idő szerint mégis az egyetlen, kiben a család a maga ősi helyén folytató­dik. . ." és itt már nem idéz­hetem tovább Tamási Áron szavait, mert az ő gondolata másfelé kanyarodik, az üveg­mozaikok hősei viszont ekként kérdeznének: ,,mi szél hozta magát ide közénk, így fehér posztó harisnyában, a lábán csizmát visel, mint vasárnapo­kon szokott, s ujjasa ezúttal nm szürke posztó, hanem fekete, csak nem valami ün­neplésre rendelték ide.... " És Gáspár „öcsém" — ne­künk már bátyánk — kato­násan összetett lábbal ott áll a terem közepén, nem az élet feleútján, mint mikor bátyját várta hasonló öltözet­ben a székelyudvarhelyi állo­máson, hanem az Idők vas­foga által megbarázdáltan. Egyebekben nem sokat válto­zott: „homloka alól, mely elő­re ütődik kissé, élesen figyel két mandula vágású barna szeme, de nem ugrál ez a szem, hanem lassan halad és mentében felszánt minden látnivalót, mint az eke. Az ar­ca is nyugodt: inkább moz­dulatlan, mint kemény, s raj­ta feketének lehetne monda­ni a bőrt, ha nem enyhítené valami keleti, tompa sárga", így látta bátyja jó három évtizeddel ezelőtt a „kínai herceget", és többünk emlé­kezetében felötlik ez a hite­lesen pontos leírás. Valaki halkan meg is jegyzi „ha ezt Tamási Áron láthatná”. A székely népballadák hősei mellett, akiknek életét tovább­szőtte, láthatatlanul ő is kö­zénk telepszik, amikor öccsét, a Vadon nőtt gyöngyvirág szerzőjét, „szépen koszorúz­­zák". Az ünnepelt is ezt é­­rezheti, amidőn az irodalmi díj dicsőségét az ő emléké­nek ajándékozza oda: ,,tisz­teletadás ez az én drága Bá­tyám előtt. . ." Egyszerű, őszin­te és meleg szavakkal köszö­ni mindenkinek ezt a gon­doskodást, elsősorban a Pártnak, a Párt vezetőjének, aki anyanyelvi kultúránk, nemzetiségi hagyományaink ápolását az egész szocialista haza szívügyévé tette. Ki tehát akkor a díjazott? Nehéz lenne a sorrendet megvonni. A díjról szóló ok­levelet Tamási Gáspár vitte magával Farkaslakára. A könyvet is ő írta elejétől vé­gig, azon senki nem javított, nem rontott. Mindössze négy elemit végzett, soha eszébe se jutott, hogy effélére adja a fejét, kaszált, kapált, sze­net égetett, fát vágott, még olvasásra sem jutott ideje. Azt sem átallja bevallani, hogy bátyja könyveit a család nem sokra tartotta, gyerme­kei lapokat téptek ki belő­lük, meg sem őrizték vala­mennyit. Elmúlt már az ideje az „őstehetségek'' mítoszá­nak, ma már csak a fúró­­faragó, szövő, mintázgató népművészet számíthat ér­deklődésre és támogatásra. A népi mesemondókért, el­beszélőkért, verselőkért egy­­egy folklórista jajdulja el ma­gát. .. Tamási Gáspárt sem bíztatta senki az írásra, csak úgy virtusból támadt rá ked­ve. .. és ő, aki addig csak a gazdaköri gyűlések jegyző­könyveit vezette, átadta ma­gát emlékeinek, s azzal a lé­legzetvétellel, ahogy a csa­ládban és a faluban beszél­nek, róni kezdte kockás fü­zetébe a sorokat. Azok szá­mára, akik itt valami titkot sejtettek, hogy Tamási Áron ízes székelysége visszhang­zik bennük, Gáspár bátyánk derekasan megfelelt: „egy volt az édesanyánk". Ki tehát akkor a díjazott? Azok a székely népballa­dák, amelyek a díj átadása­kor alkalmi háttérként kerül­tek ide, vajon nem részesei Tamási Gáspár sikerének? Azok a névtelen és elfelej­tett „népköltők", akik sorok­ba szedték a Kádár Katák és Molnár Annák történetét, to­vábbadták, gazdagították né­pi hagyományainkat — ér­demtelen szemlélői lennének ennek az ünnepnek? Már­már azt mondtam, Gáspár bátyánkban is egy ilyen népi elbeszélő veszett el, ha nem lenne előttünk a bizonyosság: nyomtatásban a könyve. Örömünkben és megillető­­döttségünkben, amellyel kéz­be vettük feljegyzéseit, talán az a szorongató nosztalgia is belejátszott, hogy a ,,ci­vilizáció vasbeton falában" mégiscsak felszívódnak ezek a hagyományok, eltűnnek e­­gyik napról a másikra, s he­lyüket elfoglalja az „új fol­klór", a beat-zene, a vagány­­story, a hapenning. Akadhat olyan fanyar lélek, aki erre azt mondja: egyik is olyan kuriózum, mint a másik, miért lenne izgalmasabb, vonzóbb az, ami ősi, tegnapi, mint az, amit a holnap és a jövő hoz. Ne vágjunk azonban olyan csapásra, amely kintről-bent­­ről távol esik a mi ünneplé­sünkön. Elbeszélő stílusában, ame­lyet egyesek „hamisítatlan­ként" üdvözölnek, holott egy­szerűen csak olyan, mint a vadon nőtt gyöngyvirág, Ta­mási Gáspár a régi folklórból átmentette az elbeszélés ösz­tönös, évszázados naivságát. Ahogy a kapu előtt­ kispadon tereferélnek esténként az öregek, úgy ír ő is, komolyan, tréfásan, csapongóan, mit sem gondolva arra, hogy egy alámerülő életforma és szem­léletmód utolsó ízeit ojtotta salakos, korcos mustjába... Ki tagadná azoknak igazát, akik amellett kardoskodnak és kardoskodunk, hogy fiatal fa­ink, reménybeli Tamási Áron­jaink tollán másként szól­nak az „otthoni világ üzene­tei" , s az, ami itt egy fele­désbe merülő múlt, az ő sza­vukban életet, jövőt paran­csoló lelkiismeretünk. Jó ha mindkettőre egyformán fi­gyelünk, mert akkor talán könnyebb lesz eldönteni: ki is kapta hát a dí­jat! KAKONYI CSILLA: Fiatalok Az őszi Nap jóleső meleget árasztott az orvosi rendelő tornácára. Az asszonyka kényelmesen elnyújtózkodott, hogy a napsugarak jobban testéhez férkőzhessenek. Hirtelen az volt az érzése, hogy nincs egyedül, hogy valaki, akit nem láthat­ott motor körülötte féltő óvatossággal. De furcsamód, mintha mégis maga lenne az, mintha saját testében motozna akaratától függetlenül. „Mostanában a legváratlanabb tüne­teket észlelem magamon — jutott eszébe. Hol éhes vagyok, hol fázom, de a következő percekben már hirtelen melegem lesz". Ezekre gondolt, közben pedig befele figyelt. Az előbbi furcsa korgás megismétlődött, aztán ott bent valahol mintha egy finom kis buborék pattant volna szét és nyomban utána enyhe lökést érzett. „A gyerek­­ jutott eszébe. Igen, ő az, megmozdult". Hrtelen jött melegség áradt szét egész testén. Az eddig érzett és tapasztalt földi élvezetek, gyönyörök érzésének ke­veréke volt ez, és valamiféle kimondhatatlanul jóleső bizser­gést okozott. Anya leszek, — mondta. — Anya. Hangosan nevetett hozzá és jó ideig nem mert megmoz­dulni. Később rettenetes vágy fogta el a férje után. Szeretett volna most azonnal a nyakába ugrani, és elmondani a nagy újságot. Épp készülődött, amikor eszébe jutott a beteg kisfiú. „Nem mehetek, még baj érhetné a távollétemben". De a vágy, hogy férjével közölje a gyerek jöttét, egyre nőtt benne. Mentőgondolatok ébredtek fejében, terebélye­sedtek, elnyomva a kötelességre szólítókat. Végül, mintha csak most jutott volna eszébe, berohant a rendelőbe, tás­kába gyűrt néhány ruhadarabot és máris indult, hogy elérje az esti autóbuszt. „Megyek hozzád, Kémka, megyek" — ez volt egyetlen gondolata. Útközben benézett a beteghez is. A kisfiú anyja a kü­szöbön ült, sápadtan. Harminc év körüli asszony, barna, napsütötte arccal, élénken mozgó fekete szemekkel. — Elaludt, csöndesen alszik — fogadta az orvosnőt. — Az jó, az nagyon jó. Megkönnyebbül. — Készül valahova? — kérdezte riadtan az asszony. Az orvosnő kissé zavartnak látszott. A kérdésre mintha újra életrekelt volna benne az a figyelmeztető, vádló belső hang, amely azt mondta: „ne menj, most nem mehetsz". * Részlet egy készülő kisregényből. A másik hang pedig küldte, egyre sarkallta: — menj! — Megyek a férjemhez — mondta hirtelen, hogy meg­szabaduljon a kettős kínzástól. — Feltétlenül beszélnem kell vele. — Fontos? — kérdezte az asszony és bocsánatkérő te­kintete valósággal rátapadt a doktornőre. — Igen, nagyon fontos. .. Az anya arca egyre aggodalmasabb lett, szeme csillo­gott, akár a kóros gyermeké. — Ha ébredés után rosszul lesz? — kérdezte szinte sírva. Az orvosnő dacosan összeszorította ajkát és a helyzethez alig illő szigorral rávágta: — Nem, jól fogja majd érezni magát. Az anya torkát sírás fojtogatta. Nem akarta megbántani az orvosnőt, de valahogyan meg kell magyarázni aggodalmát. — De ha mégis, akkor mit tegyek? Az orvosnő ingerült lett. Érezte, hogy az anyának igaza van, jogos az aggodalma, de ha beismeri, akkor legyőzték. — Jobban lesz — mondta, és a lábával dobbantott hozzá. Néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd bántó fensőbbséggel hozzátette: — Én vagyok az orvos vagy maga? Az anya arca hirtelen megrándult, aztán alig észrevehe­tően cinikus, vagy inkább szánó mosoly jelent meg rajta. Az orvosnő zavarában zsebkendő után kutatott. — A láza lement, elmúlt a krízis — mondta kissé szé­gyenkezve, halkan. Egy ideig hallgattak és egyikük sem mert mozdulni. Végül az­ anya megjegyezte: — Lefogyott, gyenge. .. Aztán ugyanolyan halkan, mintha csak saját magától kérdezné: — Mindenképpen muszáj elutaznia? Nem lehetne távi­ratot, vagy... Az orvosnő valahova a távolba nézett ábrándosan és a fejét rázta csöndesen. — Nem, nem. Személyesen kell megmondanom. — Lehet, hogy nem is tüdőgyulladás — jegyezte meg félénken az asszony. Az orvosnő megint ingerült lett és cinikusan mondta: — Ennyihez talán én is értek. Majd kissé enyhültebb hangon megkérdezte: — Még mindig alszik? Az anya elment megnézni a beteget, de mintha szán­dékosan tette volna, itt hagyta a kételyt: — hátha nem tü­dőgyulladás. Ez a gondolat lassan hatalmába kerítette egész idegrendszerét. Akár a távolból közeledő vonattaj, előbb csak alig észleli az ember, lassan, fokozatosan veszi át a csend helyét, míg végül ott dübörög melletted és zajával mindent kitölt, mindent elnyom. Az orvosnőt most már egyet­len gondolat foglalkoztatja: Hátha nem croupos pneumonia. Pedig a tünetek után egészen biztos, hogy az. Hirtelen kez­dődött, hidegrázással, hányással, magas láz, kipirult arc. Kopogtatással határozottan észlelhető volt a tompulat, hall­gatásnál hörgő légzés, furcsa érdekességgel, sípolás a bal tüdő felett. Miután mindezeket végiggondolta, láthatóan megköny­­nyebbült és mosolygott. „Ehhez nem fér kétség, ez croupos pneumonia — mond­ta magában. — Ennél a gyereknél egyébként már szinte szokássá vált az utóbbi időben. Az a szerencse, hogy anti­biotikumokra jól reagál". Közben visszaérkezett az anya. Arca aggodalmas, me­rev, egyetlen izma nem rándul, csak a szeme világít szokat­lanul furcsa fénnyel. — Alszik — mondja. Az orvosnő ebben a pillanatban alig hallja mit mond, furcsa melegség árad szét egész testében — ott bent valahol lökést érez, háromszor egymásután. „Most már nem nyug­szik — jut eszébe. — Rájött, hogy mozoghat és ez tetszik neki. Fiú-e, vagy lány? Mindegy, de Kémkének meg kell tud­ni . Ezekre gondol. A benne lévő új élet felfedezésének bű­völetében már-már elindul, az asszonyt észre sem véve, de az csöndesen megszólal: — Alszik. Mintha álomból ébredt volna, összerezzent. — Az ablakot nem szabad becsukni és ne feledjen D- vitamint adni. Mindezeket furcsa gépiességgel mondta, az­tán elindult. Az anya utána lépett, és megfogta a karját. — Félek. Be kéne szállítani a kórházba, félek — mond­ta szinte remegve. Az orvosnő összerezzent. „Nem, ezt nem — jutott eszébe. A klinikán kikacagnak és a férjem is megtudná, hogy nem tudok, nem merek meg­állni a saját lábamon". — Ha nem bízik bennem, hát vigye, de tőlem többé ne várjon segítséget — mondta dühösen az asszonynak. Aztán elindult. Határozottan, keményen lépett a köves úton, de hir­telen azt vette észre, hogy zavarja saját lépteinek a kopo­gása. Órájára nézett és lassított. „Van még idő — gondol­ta. Nem kell sietni". A lelke mélyén furcsa elégedetlenséget, zavart érzett. „Talán mégsem jó, hogy most elmegyek — ju­tott eszébe". Egy pillanatra megállt. Úgy tűnt, mintha a férje hangját hallotta volna: — szeretlek, Kámka, Igen, hallotta. Körülné­zett, az utca üres volt. Újra elindult, de most egy belső hang szegődött hozzá: kötelesség, kötelesség. Aztán saját sza­vait hallotta vissza. „Dolgozni fogsz, — okosan és becsüle­tesen. Ha felépül, újból együtt leszünk". Lépteinek ritmikus kopogása pedig még inkább aláhúzta: — kötelesség, köte­lesség. Kétségbeesett tekintettel nézett körül, aztán a távoli hegyekre, mintha valamilyen támaszt, erősítést keresne a tolakodó és egyre erősödő belső hang ellen. — Kötelesség mondta fennhangon. — Kötelesség. Aztán mintegy ellenérv­ként hozzátette: — szerelem. Ezt a szót egymás után több­ször megismételte, akár egy győzelmi jelszót: — szerelem, szerelem, szerelem. .. Székely Ferenc MINT A MADÁR» Nászta Katalin a legfontosabb volna Szeretnék néha felváltani egy ötbanist­a talált szerencsémet szeretném felváltani s a szerelmemet is szeretném megváltani , néha a sebesség nagyon is lassú s nem lehet kibírni a célt a gondolataimat szeretném megismerni és leróni a kötelezettségeimet néha nem tudom mit szeretnék sok már a zöldség-szag s a vinettát is meguntam hiába szeretek enni nem tudok szépen és szeretem a hiábavalóságokat mert szeretem hogy nincsenek gondjaim csacs­iságokat szeretnék egymásra rakosgatni s kiválogatni a legsikerültebbeket milyen érdekes hogy csak a szépet a hasznosat őrizzük meg mi emberek mindig is felsőbbrendűek voltunk egymásnál s mégis kihagytuk tévedéseinket a világ emlékezetéből szeretném az összes tévedéseket halomra gyűjteni én lennék a legokosabb milyen szép lenne kimondani hogy én vagyok a legszebb a legjobb a legnagyszerűbb de kár a szóért a tévedések közül túl sok Időbe telne a legapróbbat kiválogatni pedig az volna a legfontosabb Prodán-Keserü Géza Csatha Elátkozott király a kő. Szunnyad lomha álomban, rajta legelnek ázott juhok, alattvalói, összegubancolt permet gyapjúkat nyírja, orrukból porzik a köd. A pásztor valahol körülöttük piszmog, görnyedt dombgerinccel hajlik a kihunyó naphoz és rágyújt... — Eső lesz, pipál a hegy, — suttogják odalenn alázatos kunyhók. Királyi hadakból kihalt évezredek kavicsán horkan a ló, feszül az istráng . .. Mosogat a patak, a tábori konyha csöndes. Tiszta vizet iszik a pisztráng. Benczédi-Székely Endre A folyó üzenete üzenem mindenkinek, hogy szerencsésen haza­jutottam Indultam a teremtés kezdetekor, ismeretlen földönfutókkal, mert az istenekben sohasem bíztam. Amikor vizeim kibuzogtak a hallgatásból, partok szigorítottak némasághoz, s így lett a csend, az első törvény, amely le­igázott, üzenem mindenkinek, hogy szerencsésen haza­jutottam — ha el lehet jutni valahová a partok szigorából, ahonnan végleg kisiklottam, üzenem, a tenger törvénye könyörtelen: miként születésem — halálom végtelen kín. üzenem. Egyetlen hitem maradt: — a part, mit ezerszer megtagadtam; a tenger nem hazám. ____________________________________________________________­ KRÓNIKA Horváth Béla, Héjja Sándor, Péterffy Gyula, Vadász Zol­tán, Bencze Ferenc, Bíró Le­vente, Barkó György, Ma­­resch Béla, Kile Ferenc. • Münchenben megkezd­ték Kálmán Imre Csárdás­­királynő­je magyar-német koprodukcióban készülő, szé­lesvásznú cinemascop filmjé­nek forgatását. A filmet Szi­­netár Miklós rendezi, a cím­szereplő Anna Moffo lesz. Cecilia — Psota Irén, Miska pincér — Latinovits Zoltán, Feri bácsi — Mensáros Lász­ló, Báni gróf — Német Sán­dor. 3 Május 26-án lesz halálának 140-ik évfordulója, de az 1971-es év egyúttal születé­sének is 200-ik fordulóját jel­zi. Megemlékezésünk tehát kétszeresen is jogosult erről, a korán újat, szokatlant, me­részet hozó filozófusról. Köteles Sámuel nem vál­toztatta meg az akkori erdé­lyi közállapotokat, még csak forradalmi eszméket sem hir­detett, mégis működése sok­ban hozzájárult a reformkor fiataljainak neveléséhez, hogy fogékonnyá legyenek a tár­sadalmi kérdések iránt, vál­lalják a harcot eszméikért. Harminckét évig tanított, dol­gozott csendben, s e csend­ben új nemzedéket formált. Működése a francia forra­dalom elleni reakció, a na­póleoni háborúk, a Szent Szövetség és az ellene irányu­ló nemzeti forradalmak, majd a polgári demokratikus for­radalmak idejére esik. I. Fe­renc császár reakciója ural­kodik Erdély fölött, egyetér­tésben a változás előszelét érző magyar arisztokráciával, nemességgel. A világot Na­póleon neve és a francia for­radalom eszméi nyugtalanít­ják, még tovább: az Ameri­kai Egyesült Államok megala­kulása lelkesíti a haladás hí­veit. Az erdélyi magyar vezető osztály utolsó, görcsös erőfe­szítéssel kapaszkodik a hata­lom köpenyegébe. És akkor a marosvásárhelyi és enyedi tanulóifjak előtt a königsber­­gi kritikus filozófus, Emma­nuel Kant tanítványa ilyen szavakat mond: „az arisztok­raták hidegvérrel néznek mindent, csak őnékiek legyen jó dolgok, — a népet szám­ba sem veszik“. És másutt: „A földesúr szabadon sarcol­­hatja a maga jobbágyát, a sok praestatio, a sok kaláka elpusztítja a szegényembert''. Filozófia ez? Igen, a raciona­lista, (nem materialista!) filo­zófus, ak­i nyitott szemmel né­zi kora jelenét, mélységes hi­te jut kifejezésre e szavak­ban. Köteles Sámuelt nehéz ifjúsága, kollégiumi szolga­sorsa, és nem utolsó sorban Kant filozófiája juttatta el ilyenféle igazságok kimondá­sához. Ez pedig nagy szó volt olyan időben, amikor a gon­d A kolozsvári Állami Magyar Színházban e hó­napban mutatják be Geor­ges Feydeau Bogár a fülbe című komédiáját. Rendező: Bán Ernő, díszlet- és jel­meztervező: Liviu Ciulei. Fel­lépnek: Vitályos Ildikó, Se­bők Klára, Szalay Ilona, Borbáth Júlia, Nagy Réka, dolai- és a szólásszabadság­nak nyoma sem volt, sem a közéletben, még kevésbé a felekezeti kollégiumokban, ahol a vaskalaposság a ta­nári tekintéllyel védekezett mindennemű új eszmével szemben. A marosvásárhelyi kollégi­um, ahol Köteles professzori pályáját 1800-tól 1818-ig gyakorolta, az akkor már el­avult wolfiánus filozófiát val­lotta. Ez a Leibniz ■—­ Wolff — Baumeister féle vonal a filo­zófiát a matematikával kap­csolta össze, ami nem lett volna egyébként baj, csak­hogy a rendszerezők és ér­telmezők kezén a gondolko­dás tudománya mechaniszti­kussá vált, ami viszont már dogmákba merevítette az egykor racionálisnak tartott filozófiát. Kötelesnek ezzel a filozófiai irányzattal kellett megbir­kóznia egyfelől, másfelől a tudományos fejlődés legna­gyobb akadályával, a nyaka­tokért latinnyelvűséggel, to­vábbá a rég elavult tanter­vekkel. A marosvásárhelyi kol­légiumban történt kinevezése után mindjárt hozzálátott a régi, 1769-es tanterv gyakor- latiasabbá tételéhez: a me­chanikus magoltatás helyébe az emlékezet fejlesztés­ét cél­zó intézkedéseket javasolt, a mindent elárasztó latinnyel­vűség helyébe egyes tárgyak anyanyelvi leadását; a pusz­tán teoretikus tárgyak helyett több gyakorlati ismeret közlé­sét. Mint pedagógus közvetlen kapcsolatot épített ki maga és tanítványai között, sőt filozó­fiáját nemcsak tanítványai­val, de kollegáival, sőt az is­kolán kívül élő neves szemé­lyiségekkel is megismertette, vitatta. Köteles Marosvásárhelyen a filozófia katedrát foglalta el, tanította a logikát, bölcse­lettörténetet, etikát, metafi­zikát, pszichológiát, termé­szetjogot, politikát, statiszti­kát — e két utóbbit működé­se első éveitől magyar nyel­ven. Ennek jelentőségét csak az tudja felmérni, aki ismeri az akkori magyar filozófiai szaknyelv szószörnyűségeit, kerékbe tört mondatait, ame­lyeket kötelesnek sikerült ki­kerülnie. Ezt bizonyítja 1808-ban.­­ Tíz kötetben megjelenik végre Beethoven valamennyi „társalgási füzete". Mint is­meretes, az öregedő, süket Beethoven írásban értekezett környezetével. Füzeteit, ame­lyekben ezeknek a „beszél­getéseknek" a java fenn­maradt, eddig csak részben ismerte a nyilvánosság. A lipcsei Deutscher Verlag für Musik kritikai összkiadása jelenleg az ötödik kötetnél tart. Ebben 1823 december és 1824 április közötti közlé­sek találhatók, melyek egy része közvetlenül összefügg a Kilencedik szimfónia és a Missa solemnis komponálá­sával.­­ A Modern Művészetek párizsi múzeumában meg­tartották az első ,,cortical-art" hangversenyt. Olyan készü­lékről van szó, amely bizo­nyos, az agyban lejátszódó folyamatok hatására bizo­nyos hangokat szólaltat meg és színeket vetít a nézők elé. Pierre Hanry zeneszerző volt az első művész, aki ilyen közvetlenül „adta ki" hall­gatóinak és nézőinek, ami a fejében van... majd 1815-ben megjelent lo­gikai kézikönyve, a kanti filo­zófia (természetesen idealista) alapvetése, Erdélyország sta­tisztikája c. műve, valamint többé kevésbé töredékesen fennmaradt jegyzetei. Ugyan­akkor marosvásárhelyi éveire esik főművének, Az erkölcsi filozófia eleji (1817) c. művé­nek megjelenése. 1818-ban átkerül az enyedi kollégiumba, de tevékenysé­ge alaposan csökken, rész­ben személyi okból — egyet­len fia 1817-ben meghalt, — részben társadalmi okokból, a Szent Szövetség győzelme és az azt követő rendőr­­rendszer, valamint az enyedi konzervatív légkör következ­tében, így szinte tízesztendős kiesés következik munkássá­gában; élete utolsó öt esz­tendejében adja ki A filozófia enciklopédiáját (1829), Közön­séges logikáját (1830). Utol­só művét Filozófiai antropo­lógiáját 1839-ben adja ki a Magyar Tudományos Akadé­mia, amely időközben nagy­rabecsülése jeléül tagjai so­rába választotta. Ami Köteles filozófiájának alapvető kérdését illeti, meg­maradt idealistának, híve volt a tudat elsődlegességé­nek. De ez a tétel olyan hiten alapult, amelyben az emberi méltóság polgári-antifeudá­­lis értelmezése jutott kifeje­zésre — amint azt Hajós Jó­zsef, a hazai Köteles-kutatás legalaposabb ismerője meg­állapítja. Mint felekezeti is­kola tanára nem cáfolhatott vallási dogmákat, de követ­keztetéseiben ellenük mon­dott. Antropológiai világképé­ben az ember az állatvilág egy jelensége az állat és ember közti különbség csu­pán társadalmi, mert az álla­tok az ész­r­e „legmes­terségesebb" eszköz­ és a beszéd hiánya miatt „alkal­matlanok arra, hogy egymás közt egy okosan elrendezett társaságot formáljanak". Az ész és beszéd elsődlegessé­gét vitatva szinte dialektikus tökéletességre tesz szert: ........a kettő eleitől fogva e­gyenlő lépésekkel haladott; következőleg ész és beszéd együtt tökéletesedett — az egyik a másik kölcsönös se­gedelmére szolgálván. . .“ A munkának az embert tökéle­tesítő szerepéről így vart: ,,.. .munkásság nélkül nem lehetünk azzá, ami munkás­ság által...“ Ez a következtetése nyilván visszavetítődik társadalmi né­zeteire is, amelyek demok­rata humanizmusát — mint fentebb is láttuk — tükrözik. E demokratizmusa ösztönözte a származási kiváltságokkal kérkedők elleni támadásra, a korabeli gazdaságpolitikai hi­ányosságainak felderítésére, az orosz jobbágyrendszer, va­lamint a nyugati kolonializ­­mus embertelenségeinek le­leplezésére. Nevelési elvei élén az iskolahálózat fejlesz­tése, a sokoldalú kiképzés, a gyermeki lélek sajátosságai­nak figyelembe vétele áll. Köteles Sámuel harca a régi filozófia megkövesült né­zetei ellen, erőfeszítései egy új, emberséges, jóléti társa­dalomért; útnak indítottak egy nemzedéket, amely nemcsak reformokért lelkesedett, de harcolt is a polgári forrada­lomért, annak vívmányaiért s így az erdélyi társadalmi fej­lődésért. Ezért tartjuk számon őt eleven hagyományaink nagy nevei közt. KOCZIÁNY LÁSZLÓ KÖTELES SÁMUEL

Next