Vörös Zászló, 1972. május (24. évfolyam, 103-127. szám)

1972-05-14 / 113. szám

VÖRÖS Z ASZ LÓ Díj és díjazottak A lapok, a rádió és a tele­vízió hírei közül, hogy ki­osztották az írószövetség 1971. évi díjait. Irodalmi életünk, amely éveken át állandó for­rásban volt s a letisztulás szakaszába jutott, ilyenkor tavasszal méri föl önmagát. Több mint tízféle díjat oszta­nak ki az ország írói, költői, drámaírói, kritikusai között. Vers, próza és színmű mellett külön díjat szentelve publi­cisztikának, irodalomkritiká­nak, irodalomtörténetnek, mű­fordításoknak s nem utolsó­sorban a nemzetiségek irodal­mának. Egykoron néha meg­történt, hogy nem annyira tartalmi és formai erények szerint, hanem bizonyos meg­gondolások alapján került a dí­jazottak közé valamelyik mun­ka. Szerencsére, jó ideje már, a közvetlen pártirányításnak köszönhetően, alapvető válto­zás ment végbe a haza, a nép ügyét szolgálni kívánó iroda­lomban s az írószövetség há­za táján is, hogy ez a szol­gálat a legkorszerűbb művé­szi eszközökkel történhessen. Ugyancsak e folyamat ered­ményeként tarthatjuk számon az együttélő nemzetiségek iro­dalma számára kiosztott 1971. évi díjakat. És nem utolsósorban azt, hogy az erre legérdemesebb művek kapták a legtöbb sza­vazatot. Ha csak a nemzeti­ségek irodalmát, illetve a for­dításirodalmat tekintjük, nyomban nyilvánvalóvá válik mindez. A románból magyar­ra való átültetés régóta töret­len kedvvel dolgozó mestere, KISS JENŐ már évek óta e­­gyik elsőszámú esélyese volt e díjnak, s most A SZARVA­SOKKÁ VÁLT FIÚK című műfordítás kötetével megérde­melt viszonzást kapott. Vagy KACSÓ SÁNDOR, aki egy életen át emberi és írói tartá­sával az elkötelezett, a hazai talajba mélyen gyökerező iro­dalom kiemelkedő alakja volt, méltán nyerte el az írószövet­ség prózadíját VIRÁG ALATT, ISZAP FÖLÖTT című önélet­rajzi regényével. De ugyanígy régóta esedékes volt az öt­venes évek végén, a hatvanas évek elején indult fiatal köl­tőnemzedék egyik vezéregyé­niségének, LÁSZLÓFFY ALA­­DÁRnak írószövetségi szintű díjazása is. A HETVENES ÉVEK című verseskötete meg­hozta számára ezt a kitünte­tést. Ugyanez érvényes BEN­­KŐ SAMU hosszú, fáradtsá­gos munkásságára, amelynek hivatalos elismerése számára is ilyen díjat hozott, SORS­­FORMÁLÓ ÉRTELEM címet viselő tanulmánykötetéért. Lehetne még példákat említe­ni, de talán e rövid felsorolás is eléggé tanúskodik arról, hogy irodalmunk partjai kö­zött egyre frissebben csobog a szellemi élet. A Román Televízió magyar adásának riporternője egymás után többször is föltette azt a kérdést a fent említett ki­tüntetettek néhányának, hogy „várták-e a díjat?“ A ma­gam részéről egy csöppet sem csodálkoztam, amikor Kiss Jenő­ nyíltan bevallotta: igen. Az író azért dolgozik, hogy visszhangja legyen munkájá­nak, hogy elismerjék erőfeszí­tései, álmatlan éjszakái gyü­mölcsét. Ezt az elismerést adta meg most az írószövetség számukra. Az írószövetség ál­talános szelleméhez hasonlóan a Marosvásárhelyi Írói Egye­sület is példás tárgyilagosság­ról tett tanúbizonyságot díjai­nak kiosztásakor. A zsűri FARKAS ÁRPÁDnak, a leg­fiatalabb költőnemzedék egyik legtehetségesebb tagjának ítél­te az egyik, kiváló történel­mi drámák szerzőjének, VE­RESS DÁNIELnek a másik díjat. Mindketten Sepsiszent­­györgyön élnek. Bíztató ez a légkör, hiszen közvetlenül az írói konferen­cia előtt történt meg az emlí­tett könyvek jutalmazása, ami föltétlenül bizalommal tölti el mindazokat, akik erre az ese­ményre készülnek. S bár az írószövetség egyik titkára, Szász János szavaival élve nem kell csodákat várni a konferenciától, elégedetteknek mondhatjuk magunk, ha ez a szellem marad meg és alakul tovább szocialista irodalmunk visszavonhatatlan törvényei szerint. S éppen e díjkiosztás alkalmával győződhettünk meg ezen alakulás előremuta­tó tendenciájáról, a román irodalom és a nemzetiségek irodalmának tökéletes össz­hangjáról. Egy szó mint száz, irodalmi életünk olyan pilla­natai voltak ezek, amelyeknek egyaránt örvend a szerző és az olvasó. Jó tudni, hogy az írószövetségi ténykedés gya­korlatában valóban az kap viszonzást munkájáért, aki megérdemli. fj OC. Farkas Árpád Körösi Csom­a Sándor Fanyar fickó voltam én örökké, csontig jutt a szél, rongyolta minden álmom. Nyert bakancsom egy század peremén cipelte füles sapkám és kopott nagykabátom. Bennük laktam én. Huszonnégy oldalborda, két lábszárcsont — lejárva, mondjuk, térdig. A koponyámat, hogy megemeltem volna — nem emlékszem. Nos, értik, akik értik. A gerincemre öltözködtök lassan. A szívdobogások is végül ideérnek, de hogyha végigamennék most a Csíki utcán füles sapkában — kiröhögnétek! Tudós csavargó voltam mindig, s vittem nyakamban zacskónyit az omlós anyaföldből, s hogy elkevert a szél itt Dardzsilingben, már hallom, hogy a szívemen dörömböl,­ bújt, és jönnek lassú méltósággal értem krumpliföldek, rétek, karcsú fák. Töri szívemet, s szívem is a népet, mely annyit bolygott vélem — s otthon lelt hazát. Akkor már teljessé vált a család, megszületett volt az utolsó, nyolcadik gyerek is: Anna. De ő még nekem sem volt már érdekes, nemhogy annyival idősebb bátyáimnak. A gólya­mese falusi gyermekeknek, akik úgyszólván naponta tanúi az állatok szaporodásának, s a felnőttek szerelmi világa is ter­mészetes és szókimondó nyíltsággal folyik, igen rövid idő alatt jelképes beszéddé válik. A legkisebb fiú Anna születése után is csak én maradtam, s mindig legidősebb bátyánk, Laci vé­delme alatt. Ez biztosította nekem egyetlen néném, Erzsi gon­doskodását is, akihez korban is a legközelebb állottam. Jaj, de tündéri dolgom volt elemista éveim alatt. Bátyáim persze hatalmasabbak voltak, s mint gimnazisták egyre tekintélye­sebbek is... De télen én voltam otthon a „legnagyobb“ fiú, nyáron pedig én voltam a család közepe, akit a kisebbek — mind leányok — tiszteltek, a nagyobbak pedig védelmeztek. Falun s akkor különben is sok szabadság járt ki a serdü­lő fiúgyermekeknek. Egy olyan nagy családban nem is nagyon lehettek folytonos ellenőrzés alatt. Megjártam pajtásaimmal a határt, sokszor fel a havasok aljáig. Végighalásztuk a Nyárá­­dot felfelé egészen Vármezőig, kipróbálgattuk a Hideg-Súgót és a Meleg-Súgót, hogy vajon azért kapták-e a nevüket, mert valóban hideg az egyik s meleg a másik. Nem éreztünk kü­lönbséget, s emiatt úgy éreztük, hogy csalás az egész elneve­zés, amíg valaki felvilágosított, hogy nyáron nem is igen ér­zik a különbség, de télen befagy az egyik, s nem fagy be a másik. Ez értelmes magyarázat volt, s ki is elégített, bár ma már inkább arra a magyarázatra hajlok, hogy szaporábban sugdos az egyik s lassabban a másik, azért fagy be az utób­bi, s marad jégkéreg nélkül a másik. A Nyárád is ott kapott jégpáncélt, ahol megcsendesedett, lassabban folyt, mélyebb „göbéket“ alkotott. Hanem volt ám egy olyan tél is, amikor a nagy köveken átloccsanó, átbukdácsoló habok is gyönyörű jéggyöngyökké fagytak. Egy ilyen téli napon mentem egy he­gyes bot segítségével messze fel a Nyárádon. Olyan­­ hideg volt, hogy szinte pengett a téli napsugár, amint a Nyárád je­gére hullt Szikrákat szórtak lábam előtt a felugrott jégcsa­pok. Úgy tűnt, hogy Tündérországban járok. Még csak nem is fáztam, mert a hol simára, hol szeszélyes alakzatokba fagyott víz folytonos vigyázkodást, testmozgást követel meg. Ekkor láttam néhány szép halat is, egy nagyobbacska jégmező alatt (Részlet a VIRÁG ALATT, ISZAP FÖLÖTT című kötetből, önéletrajzi visszaemlékezések) csendesen hintáztak a jégpáncélon átsütő napsugáron. Nagy biztonságban érezhették magukat, mert akkor sem mozogtak gyorsabban, ha dobbantottam a csizmámmal a jégen. A Vityal pataknak sokáig firtattuk a nevét, mert nem tudtuk megfejteni, hogy mit jelent. Nem tudta a tanító úr sem, de ő kivágta magát azzal, hogy csak a falusiak nevezik úgy, a térképen, már amelyiken egy ilyen kis patak is rajta van, ott Ferencek patakának írják. No, ennek volt értelme, de nekünk mégis jobban tetszett a másik. Akárcsak Mikházán a Peres-patakánál és Deményházán a Csadó-patakánál. Ezeknek is mind volt térkép­ nevük is a rendes mellett. A Peresnek méghozzá szép is: Árnyék-pataka. Értelme is volt, mégse mondta így senki. Hanem a remetei Vityal másért vált nevezetessé nekem. Benne halásztam először éjszaka, lámpás segítségével és villá­val. Közönséges „evőeszköz“ villával. Nem is tudom, hogy más falvakban szokásos volt-e ez még valahol, mert már sem a szomszédos Nyárádköszvényesen, sem Mikházán nem alacsonyodtak le idáig a halászok. Ott járta a háló, a tésza, a horog, még a kosarazás is, de az apró kövihalakra irányuló villázás nem volt szokásban. Az úgy ment, hogy a nagyob­bacska suhancok este sötétben, vagy kora hajnalban megin­dultak egy istállólámpával és egy villával a kézben felfelé a Vityalon. A vízben. Átvilágította a lámpa fénye a sekély vi­zet, s a patak fenekén ott látszott mozdulatlanul a kis vagy nagyobbacska kövihal. Ez olyan hal, hogy ha nég­yszer-ötször hosszabb volna, akár kígyónak nézhetné az ember. Olyan göm­bölyű a teste is. És sötétbarna. Nem mozdul a fényre, mintha nagyon aludna, s nem tudna felébredni. Ha kézzel akartad volna megfogni, csak billent egyet magán s már el is tűnt a kövek, moszatok között. De egy gyors szúrás a villával fel­nyársalta, és kiemelte a vízből. Bele és csontja alig van az ilyen halnak, nem kell sokat bíbelődni vele. Az ilyen szabad csatangolások, önkéntes vállalkozások idő­szaka azonban rendszerint nem tartott sokáig. Legfeljebb má­jus végéig, mert akkor már olyan munkák is megkezdődtek a kertben vagy a mezőn, amelyekben mi is segíthettünk. Ilyen munka volt például Nyárádremetén a hagymakapálás. Sok hagymát termesztettek ebben a faluban, ősszel koszorúkba fonták, s úgy hordozták árulni Marosvásárhelyre, de még in­kább Szászrégenbe, Görgénybe, Görgényüvegcsűrre, amelynek a neve mindig elkápráztatott. Csűr üvegből? Milyen gyönyörű­séges lehet! Szerencsére gyermekkoromban nem jutottam el soha odáig, hogy az üveghuta prózaisága kiábrándíthatott vol­na az elképzelt­ üvegcsűr költőiségéből. A második kapálásra aztán már elegen voltunk magunk, , a család.. Hazaérkeztek bátyámék Vásárhelyről, s megkezdő­­­­dött a nyári vakációnk, ami abból állott, hogy reggel nap­keltekor indultunk Mikházára, a „mezőre“, kapáltunk kukori­cát, répát,, csináltunk szénát, sarját, forgattuk és takartuk karcsú boglyákba óvatosan a herét, hogy szárítás közben le ne peregjen a levele, mert akkor feleannyit se ér. Estefelé, de még napnyugta előtt indultunk vissza Remetére, s bezzeg már nem játékból, hanem igen komolyan forgattuk úgy a kanalat, hogy minél későbben fogyjon el egyszerre a puliszka a tej­jel. Már amikor azt ettük! Mert azért elég gyakran kikövetel­tük, hogy anyánk csirkét vágjon, s azt rántva, borsosan, hagy­más tokányként vagy — s az már egészen ünnepi hangulatot szült — paprikás mártással készítse el. De így is mindig pu­liszkával. S már nemcsak azért, mert a búzával mindig takaré­koskodni kellett, hogy kitartson az újig, hanem azért, mert úgy szerettük. A csirkepaprikás puliszkával igazán az! Este aztán, mi fiúk, kivonultunk az odorba, a friss szé­nába. A házban csak apám aludt s általában a nők, beleért­ve a helyéből hozzánk került kis szolgálót is, Magdolnát. Té­len persze mind beszorultunk a házba. Ez a Magdolna is úgy ragadt meg az emlékemben, hogy pendelyes kisfiú koromban velem aludt „a karikás ágyban“. Karikásnak azért neveztük ezt az ágyat, mert guruló karikákat szereltek a négy sarkára, ezeken este ki lehetett húzni a nagy ágy alól, amelyben anyám aludt a húgaimmal, reggel pedig újra betoltuk, hogy nagyobb legyen a szobában a hely. Én mindig úgy aludtam el, hogy majdnem belebújtam a Magdolna házába, de ő ebből nem vett észre semmit, mert azonnal bekoppant a szeme, mihelyt letet­te a fejét a párnára. Bizonyára nagyon kifáradt szegényke es­tére, hiszen anyámon kívül éppen eleget taszigáltuk, rángat­tuk mi, gyermekek is. De ez már akkor is kezdett emlékké édesedni, amikor rendszeresen együtt jártuk mi, testvérek nyári munkaidőben a Mikházára vezető utat. Sokszor persze morgolódva vagy pa­naszosan, de mégis többször vidáman, szívesen, munkára ké­szen, különösen akkor, amikor már úgy éreztem, hogy én is nagy vagyok, odaillek a bátyáim közé. S vidámak voltunk valamennyien, ha Orotványba vagy Vargahegy alá mentünk szénába. Az első erdők között bújt meg, a második erdő alatt feküdt, de határrészt jelöltünk a nevével. Egybe is mondtuk a két szót, ha megkérdezték: — Hol dolgoztok? — Vargahegy alatt. Nos, erre a két nagyobbacska rétünkre nem annyira dol­gozni mentünk, mint inkább kirándulni. Sokszor befogtuk a lovakat is, szekérre pakoltunk, s ment az egész család, még apánk is velünk jött. Ott aztán bármilyen hosszú és unalmas volt is a forgatás, vagy délután a hatalmas, nagy darab rét felgereblyézése, a tömérdek mereklye vagy fiók felrakása, az elkülönült munkafolyamatok közti időben, amíg helyettünk a napsugár dolgozott — szárította a szénát! —, mi jártuk az erdőt, kerestük a keserű gombát, a galambhátút, a kékhátút, hogy délben túróval és szalonnával megrakva a kalapjukat, megsüssük őket. S mekkorákat kurjantottunk, ha gazdag gom­batelepre bukkantunk... Ilyenkor — bármennyire is kifárasztott az esti harmathul­lás előtti hajrá, hogy idejében végezzünk a takarással — vidá­man tértünk haza, s még lefekvés után, szénaágyunkban is daloltunk egy sort. Kacsó Sándor : —— % Az eszmélkedés &tud­jem ifj. Kulcsár Béla KAKONYI CSILLA! Fa/akasok 2. Szarvasokká vált fiúk (ROMAN KOLINDA) 1. Egy öreg apának Volt kilenc fia. Nem oktatta őket Disznóörszésre, Sem nyáj terelésre, Hanem ő oktatta Erdőben vadászni. Addig mind vadásztak, Míg a szent Úristen Változtatta őket Kilenc szarvasokká. Szép karácsonyestén Várja őket anyjuk Épp kilenc új inggel És kilenc gatyával És kilenc kucsmával Meg kilenc subával! Fáklyafényben asztal Csupa jó falattal S telepoharakkal. Látva azt az apjuk, Fiai nem jönnek, íját kézbe fogja S indul a vadonba. Nem találja őket, Szarvasi lát kilencet, Rájuk fogja íját. Ám ők szólva szóltak! — Drága jó apánk, te Minket ne nyilazz le. Nem oktattál minket Disznóörszésre, Sem nyájterelésre, Hanem oktattál te Erdőben vadászni. Addig mind vadásztunk, Míg a szent Úristen Kilenc szarvasokká Változtatott minket. Térj, apánk, te vissza, Mert lábunk küszöbre Nem lép már, csak kőre, És lásd, a mi szájunk Nem iszik pohárból, Csak­ hegy patakából. Egy öreg kapónak Volt kilenc fia, Kilenc dalia. Nem oktatta őket Sem réten kaszálni, Sem ekével bánni. Átkot szórt reájuk, Hagyják el a házuk, Menjenek tova, Hol fű nő kövéren, Három egy kötésben. Ám­ a vén kapó kezdett vágyni rájuk, S elindult utánuk. — Gyertek haza, mert ma Karácsony szombatja S holnap első napja. — Térj, apánk, te vissza. Szarvasláb küszöbre Nem lép már, csak köre, Szarvasok agancsa Ajtódba akadna, Szarvas puha szája Nem fér a pohárba. KISS JENŐ fordítása Előzetes beszélgetés a Marosvásárhelyi Zenei lapokról Szalmán Lóránt igazgatóval — Igazgató elvtárs! Egy év­vel ezelőtt a zenekedvelők felejthetetlen művészi él­ményben részesültek. Az el­ső Marosvásárhelyi Zenei Na­pok elnevezésű hangverseny­­sorozat kitűnően sikerült. Megismétlik-e ebben az év­ben? — Örömmel közlöm, hogy a felsőbb szervek végérvénye­sen törvényesítették a Ma­rosvásárhelyi Zenei Napok évenkénti megrendezését, épp úgy, mint a Kolozsvári Őszt, a Brassói Kamarazene­fesztivált, vagy a Temesvári Tavaszt. Ezúton is hálánkat fejezzük ki ezért a megyei párt- és állami szerveknek, valamint a központi művé­szeti szerveknek. — Mikor kerül tehát sor az 1972-es Zenei Napokra? •— A második Marosvásár­helyi Zenei Napokat június 24 és július 4 között rendez­zük meg. — Mit írhatunk az­ előké­­születekről? — Az idei Zenei Napok fe­lülmúlják a múlt évit. Ebben az évben a Zenei Napok alatt minden napra van műsorunk. Vendégművészek és vendég­együttesek szempontjából is jelentősebb lesz az idei fesz­tiválunk. A hazai együttese­ken és művészeken kívül ran­gos külföldi művészegyütte­sek és karmesterek szerepel­nek. — A múlt évben sok hasz­nos javaslat hangzott el a Zenei Napok műsorával kap­csolatosan. Mennyiben érvé­nyesülnek azok? — A javaslatokat figyelem­be vettük a repertoár össze­állításakor. Vonatkozik ez el­sősorban a hazai és különö­sen a marosvásárhelyi zene­szerzők műveinek műsorra tűzésére. A marosvásárhelyi és általában a hazai zeneiro­dalom méltó helyet foglal el a készülő fesztivál műsorá­ban. Helyes úton járunk a Zenei Napok sajátos jellegé­nek kialakítását illetően is. Ezt majd a közönség is tapasztal­ni fogja műsorunkból. Teljes elhatározással munkálkodunk azért, hogy a Zenei Napok Marosvásárhely zenei hagyo­mányaiba, jelenébe gyökerez- ■ zenek, abba a zenébe, mely szerves része a romániai ze­nei életnek. — Talán említsük meg a műsort is. — Ezzel még várjunk. In­kább tájékoztatásként közlöm a vendégművészekkel és e­­gyüttesekkel kapcsolatos leg­érdekesebb tudnivalókat. A nyitó hangversenyt a kiváló jugoszláv karmester, Dzsura Jaksics vezényli. E műsor érdekessége, hogy a vendég­­karmester elvállalta Zoltán Aladár II. Szimfóniájának ős­bemutatóját. Még azt is meg­jegyzem, hogy az első kon­cert szólistája Ion Voicu, a nép művésze. Véleményem szerint a fesztivál egyik je­lentős eseménye lesz a buka­resti „Ciprian Porumbescu“ Zenekonzervatórium madri­gálkórusának a fellépése, Ma­rin Constantin érdemes mű­vész vezetésével. A kórus műsorán madrigálok, román zeneszerzők művei szerepel­nek. E műsort a segesvári közönség kérésére ott is meg­ismételjük. Úgy vélem, a tavalyi sike­res szereplés után a közönség nagy érdeklődéssel fogadja a marosvásárhelyi Filharmónia kamarazenekarának szereplé­sét, Ruha István hegedűmű­vész közreműködésével. Ezt a hangversenyt Székelyudvarhe­lyen ismételjük meg. — A múlt évben kiváló or­gonahangversenyt hallhattunk. — Az orgonahangversenyt is hagyományossá akarjuk tenni. Meghívott vendégmű­vészünk a brassói Fekete templom, fiatal, tehetséges orgonaművésze, Schlandt. A közönség minden bizonnyal érdeklődéssel fogadja majd Roger Pierrat francia gitár­művész szólóestjét, melyen XV—XVI. századbeli és XX. századbeli zenét szólaltat meg. Ebben az évben is vendé­gül látjuk a kolozsvári Fil­harmónia zenekarát Simon Emil karmester vezetésével. E koncert szólistája Dan Gri­­gore. — Ha jól emlékszem, a múlt évben nagyon sokan ja­vasolták, hogy az 1972-es Ze­nei Napok egyikén marosvá­sárhelyi zeneszerzők műveit tűzzék műsorra. — Épp erről akarok szóla­­ni. Kamarazene-estet szerve­zünk olyan marosvásárhelyi zeneszerzők műveiből, akik megalkották, fejlesztették, a mai szintre emelték városunk zenei életét. E műsorunkkal is bizonyítani szeretnénk: nem véletlen, hogy Marosvásárhe­lyen megszületett a Zenei Napok szervezésének gondo­lata, és hogy ez hagyomány­­nyá kezd fejlődni. A koncert műsorán szerepel többek kö­zött Metz Albert, Chován Richárd, Costin Maximilian, László Árpád, az élők közül Zeno Vancea, Trózner József, Kozma Géza, Chilf Miklós. Itt jegyzem meg, hogy erre a koncertre külön műsorfüzetet készítünk, mely lényegében átfogó képet nyújt a­­ vásár­helyi zenei élet fejlődéséről, sikereiről, művelőiről, ít­vés zeneszerzőiről, támogatóiról. — És külföldi vendégegyüt­tesek? — Két rangos külföldi mű­vészegyüttes érkezését várjuk. Az egyik a világhírű angol Purcell vokálszexter, amely régi angol, francia, olasz madrigálokat és XX. századi vokális zenét énekel. Nagy mű­vészi esemény városunk és a Zenei Napok életében a fenti együttes fellépése. Ugyan­ilyen rangos az úgyszintén szereplő szófiai kamarazene­­kar is. A műsort továbbá a buka­resti Filharmónia vonósnégye­se gazdagítja. A fesztivál zá­róhangversenyén a marosvá­sárhelyi Filharmónia Haydn „Évszakok“ című oratóriumá­val, bukaresti szólisták közre­működésével lép fel, a ve­gyeskórus közreműködésével. — Adnak-e ki bérletet a Zenei Napok hangversenyei­re? — Gyorsan válaszolok! igen. És azt is biztosítjuk, hogy vidékről , Segesvárról, Régenből stb. az érdeklődőket behozzuk. A fesztivál idején román és magyar nyelvű ki­adványt jelentetünk meg a helyi sajtó segítségével. Még annyit jegyzek meg, hogy ter­vünkben szerepel egy hang­verseny a Teleki-Bolyai könyvtár udvarán, amennyi­ben az idő engedi. Ezenkívül a Tükörteremben is. — Előzetesként ennyi most elég is lesz. Majd a Zenei Napok előtt és alatt bőveb­ben közlünk riportokat, in­terjúkat, tudósításokat hangversenyekről, művészek­­ről, vendégekről. Köszönjük a beszélgetést. DÉZSI ÖDÖN 3 . A román Képzőművészeti Szövetség és a szovjet Képző­­művészeti Szövetség közti kul­turális egyezmény értelmében május folyamán nagyszabású román grafikai kiállítás nyí­lik Moszkvában. A Nemzetközi Kodály-kon­­ferenciát tart decemberben a Magyar Tudományos Akadé­­mia. A Kodály-évet záró ese­ményt a zenetudósként, neve­lőként is halhatatlan mester alkotásának szentelik A­kon. KRÓNIKA ferencia címe: „Kodály Zoltán a huszadik század zenéjében“.­­ Hollywoodban 99. szüle­tésnapját ünnepelte Zukor A­­dolf, a Paramount egykori vezérigazgatója, az amerikai „filmparadicsom“ fénykorának egyik jellegzetes alakja. Zukor Adolf Magyarországról vándo­rolt ki Amerikába.­­ A bukaresti Sturdza Bu­­landra Színház Hollandiában — Hágában, Rotterdamban, Amszterdamban és Abrahem­­ben — mutatta be Caragiale D-ale Carnavalului című ko­médiáját és Büchner Leonce és Lena című játékát, Lucian Pintilie és Liviu Ciulei emlé­kezetes előadásait.­­ Alekszandr Petrovics jugoszláv rendező befejezte az orosz Mihail Bulgakov A Mester és Margaritta című re­gényéből készített film forga­tását. A külső felvételek Sza­badkán készültek.­­ Moszkvában kiosztották a kétévenként odaítélésre kerülő Lenin-díjakat. Az idén Lenin­­díjat kapott (többek között) Ivan Melezs belorusz elbeszélő és Marietta Saginjan írónő, Dmitrij Kabajevszkij zene­szerző, Jevgenyij Szvetlanov karmester, Jurij Ozerov ren­dező, Nyikolaj Tomszkij szob­rász, Borisz Mezencev műé­pítész és Agnyija Barto köl­tőn­ő.­­ Salvador Dali New York-i kiállításán a művész új „háromdimenziós“ alkotá­sait láthatják a tárlatlátoga­­tók. Salvador Dali a holog­ráfia kínálta új lehetőségeket használja fel ez alkalommal s egyik alkotása a holográfia Nobel-díjas úttörőjét, a ma­gyar származású Gábor Dénes professzort ábrázolja. 9 Marosvásárhelyen a Te­leki Tékában május 12-én újra megnyílt a Nagy Imre Galéria. 9 A marosvásárhelyi Szép­­művészeti Múzeum rendezésé­ben tovább folytatódnak a vándorkiállítások a megye kü­lönböző helységeiben. Legkö­zelebb Nyárádszeredában gra­fikai és Tírnaveniben festé­szeti tárlat nyílik meg.

Next