Vörös Zászló, 1972. május (24. évfolyam, 103-127. szám)
1972-05-14 / 113. szám
VÖRÖS Z ASZ LÓ Díj és díjazottak A lapok, a rádió és a televízió hírei közül, hogy kiosztották az írószövetség 1971. évi díjait. Irodalmi életünk, amely éveken át állandó forrásban volt s a letisztulás szakaszába jutott, ilyenkor tavasszal méri föl önmagát. Több mint tízféle díjat osztanak ki az ország írói, költői, drámaírói, kritikusai között. Vers, próza és színmű mellett külön díjat szentelve publicisztikának, irodalomkritikának, irodalomtörténetnek, műfordításoknak s nem utolsósorban a nemzetiségek irodalmának. Egykoron néha megtörtént, hogy nem annyira tartalmi és formai erények szerint, hanem bizonyos meggondolások alapján került a díjazottak közé valamelyik munka. Szerencsére, jó ideje már, a közvetlen pártirányításnak köszönhetően, alapvető változás ment végbe a haza, a nép ügyét szolgálni kívánó irodalomban s az írószövetség háza táján is, hogy ez a szolgálat a legkorszerűbb művészi eszközökkel történhessen. Ugyancsak e folyamat eredményeként tarthatjuk számon az együttélő nemzetiségek irodalma számára kiosztott 1971. évi díjakat. És nem utolsósorban azt, hogy az erre legérdemesebb művek kapták a legtöbb szavazatot. Ha csak a nemzetiségek irodalmát, illetve a fordításirodalmat tekintjük, nyomban nyilvánvalóvá válik mindez. A románból magyarra való átültetés régóta töretlen kedvvel dolgozó mestere, KISS JENŐ már évek óta egyik elsőszámú esélyese volt e díjnak, s most A SZARVASOKKÁ VÁLT FIÚK című műfordítás kötetével megérdemelt viszonzást kapott. Vagy KACSÓ SÁNDOR, aki egy életen át emberi és írói tartásával az elkötelezett, a hazai talajba mélyen gyökerező irodalom kiemelkedő alakja volt, méltán nyerte el az írószövetség prózadíját VIRÁG ALATT, ISZAP FÖLÖTT című önéletrajzi regényével. De ugyanígy régóta esedékes volt az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején indult fiatal költőnemzedék egyik vezéregyéniségének, LÁSZLÓFFY ALADÁRnak írószövetségi szintű díjazása is. A HETVENES ÉVEK című verseskötete meghozta számára ezt a kitüntetést. Ugyanez érvényes BENKŐ SAMU hosszú, fáradtságos munkásságára, amelynek hivatalos elismerése számára is ilyen díjat hozott, SORSFORMÁLÓ ÉRTELEM címet viselő tanulmánykötetéért. Lehetne még példákat említeni, de talán e rövid felsorolás is eléggé tanúskodik arról, hogy irodalmunk partjai között egyre frissebben csobog a szellemi élet. A Román Televízió magyar adásának riporternője egymás után többször is föltette azt a kérdést a fent említett kitüntetettek néhányának, hogy „várták-e a díjat?“ A magam részéről egy csöppet sem csodálkoztam, amikor Kiss Jenő nyíltan bevallotta: igen. Az író azért dolgozik, hogy visszhangja legyen munkájának, hogy elismerjék erőfeszítései, álmatlan éjszakái gyümölcsét. Ezt az elismerést adta meg most az írószövetség számukra. Az írószövetség általános szelleméhez hasonlóan a Marosvásárhelyi Írói Egyesület is példás tárgyilagosságról tett tanúbizonyságot díjainak kiosztásakor. A zsűri FARKAS ÁRPÁDnak, a legfiatalabb költőnemzedék egyik legtehetségesebb tagjának ítélte az egyik, kiváló történelmi drámák szerzőjének, VERESS DÁNIELnek a másik díjat. Mindketten Sepsiszentgyörgyön élnek. Bíztató ez a légkör, hiszen közvetlenül az írói konferencia előtt történt meg az említett könyvek jutalmazása, ami föltétlenül bizalommal tölti el mindazokat, akik erre az eseményre készülnek. S bár az írószövetség egyik titkára, Szász János szavaival élve nem kell csodákat várni a konferenciától, elégedetteknek mondhatjuk magunk, ha ez a szellem marad meg és alakul tovább szocialista irodalmunk visszavonhatatlan törvényei szerint. S éppen e díjkiosztás alkalmával győződhettünk meg ezen alakulás előremutató tendenciájáról, a román irodalom és a nemzetiségek irodalmának tökéletes összhangjáról. Egy szó mint száz, irodalmi életünk olyan pillanatai voltak ezek, amelyeknek egyaránt örvend a szerző és az olvasó. Jó tudni, hogy az írószövetségi ténykedés gyakorlatában valóban az kap viszonzást munkájáért, aki megérdemli. fj OC. Farkas Árpád Körösi Csoma Sándor Fanyar fickó voltam én örökké, csontig jutt a szél, rongyolta minden álmom. Nyert bakancsom egy század peremén cipelte füles sapkám és kopott nagykabátom. Bennük laktam én. Huszonnégy oldalborda, két lábszárcsont — lejárva, mondjuk, térdig. A koponyámat, hogy megemeltem volna — nem emlékszem. Nos, értik, akik értik. A gerincemre öltözködtök lassan. A szívdobogások is végül ideérnek, de hogyha végigamennék most a Csíki utcán füles sapkában — kiröhögnétek! Tudós csavargó voltam mindig, s vittem nyakamban zacskónyit az omlós anyaföldből, s hogy elkevert a szél itt Dardzsilingben, már hallom, hogy a szívemen dörömböl, bújt, és jönnek lassú méltósággal értem krumpliföldek, rétek, karcsú fák. Töri szívemet, s szívem is a népet, mely annyit bolygott vélem — s otthon lelt hazát. Akkor már teljessé vált a család, megszületett volt az utolsó, nyolcadik gyerek is: Anna. De ő még nekem sem volt már érdekes, nemhogy annyival idősebb bátyáimnak. A gólyamese falusi gyermekeknek, akik úgyszólván naponta tanúi az állatok szaporodásának, s a felnőttek szerelmi világa is természetes és szókimondó nyíltsággal folyik, igen rövid idő alatt jelképes beszéddé válik. A legkisebb fiú Anna születése után is csak én maradtam, s mindig legidősebb bátyánk, Laci védelme alatt. Ez biztosította nekem egyetlen néném, Erzsi gondoskodását is, akihez korban is a legközelebb állottam. Jaj, de tündéri dolgom volt elemista éveim alatt. Bátyáim persze hatalmasabbak voltak, s mint gimnazisták egyre tekintélyesebbek is... De télen én voltam otthon a „legnagyobb“ fiú, nyáron pedig én voltam a család közepe, akit a kisebbek — mind leányok — tiszteltek, a nagyobbak pedig védelmeztek. Falun s akkor különben is sok szabadság járt ki a serdülő fiúgyermekeknek. Egy olyan nagy családban nem is nagyon lehettek folytonos ellenőrzés alatt. Megjártam pajtásaimmal a határt, sokszor fel a havasok aljáig. Végighalásztuk a Nyárádot felfelé egészen Vármezőig, kipróbálgattuk a Hideg-Súgót és a Meleg-Súgót, hogy vajon azért kapták-e a nevüket, mert valóban hideg az egyik s meleg a másik. Nem éreztünk különbséget, s emiatt úgy éreztük, hogy csalás az egész elnevezés, amíg valaki felvilágosított, hogy nyáron nem is igen érzik a különbség, de télen befagy az egyik, s nem fagy be a másik. Ez értelmes magyarázat volt, s ki is elégített, bár ma már inkább arra a magyarázatra hajlok, hogy szaporábban sugdos az egyik s lassabban a másik, azért fagy be az utóbbi, s marad jégkéreg nélkül a másik. A Nyárád is ott kapott jégpáncélt, ahol megcsendesedett, lassabban folyt, mélyebb „göbéket“ alkotott. Hanem volt ám egy olyan tél is, amikor a nagy köveken átloccsanó, átbukdácsoló habok is gyönyörű jéggyöngyökké fagytak. Egy ilyen téli napon mentem egy hegyes bot segítségével messze fel a Nyárádon. Olyan hideg volt, hogy szinte pengett a téli napsugár, amint a Nyárád jegére hullt Szikrákat szórtak lábam előtt a felugrott jégcsapok. Úgy tűnt, hogy Tündérországban járok. Még csak nem is fáztam, mert a hol simára, hol szeszélyes alakzatokba fagyott víz folytonos vigyázkodást, testmozgást követel meg. Ekkor láttam néhány szép halat is, egy nagyobbacska jégmező alatt (Részlet a VIRÁG ALATT, ISZAP FÖLÖTT című kötetből, önéletrajzi visszaemlékezések) csendesen hintáztak a jégpáncélon átsütő napsugáron. Nagy biztonságban érezhették magukat, mert akkor sem mozogtak gyorsabban, ha dobbantottam a csizmámmal a jégen. A Vityal pataknak sokáig firtattuk a nevét, mert nem tudtuk megfejteni, hogy mit jelent. Nem tudta a tanító úr sem, de ő kivágta magát azzal, hogy csak a falusiak nevezik úgy, a térképen, már amelyiken egy ilyen kis patak is rajta van, ott Ferencek patakának írják. No, ennek volt értelme, de nekünk mégis jobban tetszett a másik. Akárcsak Mikházán a Peres-patakánál és Deményházán a Csadó-patakánál. Ezeknek is mind volt térkép nevük is a rendes mellett. A Peresnek méghozzá szép is: Árnyék-pataka. Értelme is volt, mégse mondta így senki. Hanem a remetei Vityal másért vált nevezetessé nekem. Benne halásztam először éjszaka, lámpás segítségével és villával. Közönséges „evőeszköz“ villával. Nem is tudom, hogy más falvakban szokásos volt-e ez még valahol, mert már sem a szomszédos Nyárádköszvényesen, sem Mikházán nem alacsonyodtak le idáig a halászok. Ott járta a háló, a tésza, a horog, még a kosarazás is, de az apró kövihalakra irányuló villázás nem volt szokásban. Az úgy ment, hogy a nagyobbacska suhancok este sötétben, vagy kora hajnalban megindultak egy istállólámpával és egy villával a kézben felfelé a Vityalon. A vízben. Átvilágította a lámpa fénye a sekély vizet, s a patak fenekén ott látszott mozdulatlanul a kis vagy nagyobbacska kövihal. Ez olyan hal, hogy ha négyszer-ötször hosszabb volna, akár kígyónak nézhetné az ember. Olyan gömbölyű a teste is. És sötétbarna. Nem mozdul a fényre, mintha nagyon aludna, s nem tudna felébredni. Ha kézzel akartad volna megfogni, csak billent egyet magán s már el is tűnt a kövek, moszatok között. De egy gyors szúrás a villával felnyársalta, és kiemelte a vízből. Bele és csontja alig van az ilyen halnak, nem kell sokat bíbelődni vele. Az ilyen szabad csatangolások, önkéntes vállalkozások időszaka azonban rendszerint nem tartott sokáig. Legfeljebb május végéig, mert akkor már olyan munkák is megkezdődtek a kertben vagy a mezőn, amelyekben mi is segíthettünk. Ilyen munka volt például Nyárádremetén a hagymakapálás. Sok hagymát termesztettek ebben a faluban, ősszel koszorúkba fonták, s úgy hordozták árulni Marosvásárhelyre, de még inkább Szászrégenbe, Görgénybe, Görgényüvegcsűrre, amelynek a neve mindig elkápráztatott. Csűr üvegből? Milyen gyönyörűséges lehet! Szerencsére gyermekkoromban nem jutottam el soha odáig, hogy az üveghuta prózaisága kiábrándíthatott volna az elképzelt üvegcsűr költőiségéből. A második kapálásra aztán már elegen voltunk magunk, , a család.. Hazaérkeztek bátyámék Vásárhelyről, s megkezdődött a nyári vakációnk, ami abból állott, hogy reggel napkeltekor indultunk Mikházára, a „mezőre“, kapáltunk kukoricát, répát,, csináltunk szénát, sarját, forgattuk és takartuk karcsú boglyákba óvatosan a herét, hogy szárítás közben le ne peregjen a levele, mert akkor feleannyit se ér. Estefelé, de még napnyugta előtt indultunk vissza Remetére, s bezzeg már nem játékból, hanem igen komolyan forgattuk úgy a kanalat, hogy minél későbben fogyjon el egyszerre a puliszka a tejjel. Már amikor azt ettük! Mert azért elég gyakran kiköveteltük, hogy anyánk csirkét vágjon, s azt rántva, borsosan, hagymás tokányként vagy — s az már egészen ünnepi hangulatot szült — paprikás mártással készítse el. De így is mindig puliszkával. S már nemcsak azért, mert a búzával mindig takarékoskodni kellett, hogy kitartson az újig, hanem azért, mert úgy szerettük. A csirkepaprikás puliszkával igazán az! Este aztán, mi fiúk, kivonultunk az odorba, a friss szénába. A házban csak apám aludt s általában a nők, beleértve a helyéből hozzánk került kis szolgálót is, Magdolnát. Télen persze mind beszorultunk a házba. Ez a Magdolna is úgy ragadt meg az emlékemben, hogy pendelyes kisfiú koromban velem aludt „a karikás ágyban“. Karikásnak azért neveztük ezt az ágyat, mert guruló karikákat szereltek a négy sarkára, ezeken este ki lehetett húzni a nagy ágy alól, amelyben anyám aludt a húgaimmal, reggel pedig újra betoltuk, hogy nagyobb legyen a szobában a hely. Én mindig úgy aludtam el, hogy majdnem belebújtam a Magdolna házába, de ő ebből nem vett észre semmit, mert azonnal bekoppant a szeme, mihelyt letette a fejét a párnára. Bizonyára nagyon kifáradt szegényke estére, hiszen anyámon kívül éppen eleget taszigáltuk, rángattuk mi, gyermekek is. De ez már akkor is kezdett emlékké édesedni, amikor rendszeresen együtt jártuk mi, testvérek nyári munkaidőben a Mikházára vezető utat. Sokszor persze morgolódva vagy panaszosan, de mégis többször vidáman, szívesen, munkára készen, különösen akkor, amikor már úgy éreztem, hogy én is nagy vagyok, odaillek a bátyáim közé. S vidámak voltunk valamennyien, ha Orotványba vagy Vargahegy alá mentünk szénába. Az első erdők között bújt meg, a második erdő alatt feküdt, de határrészt jelöltünk a nevével. Egybe is mondtuk a két szót, ha megkérdezték: — Hol dolgoztok? — Vargahegy alatt. Nos, erre a két nagyobbacska rétünkre nem annyira dolgozni mentünk, mint inkább kirándulni. Sokszor befogtuk a lovakat is, szekérre pakoltunk, s ment az egész család, még apánk is velünk jött. Ott aztán bármilyen hosszú és unalmas volt is a forgatás, vagy délután a hatalmas, nagy darab rét felgereblyézése, a tömérdek mereklye vagy fiók felrakása, az elkülönült munkafolyamatok közti időben, amíg helyettünk a napsugár dolgozott — szárította a szénát! —, mi jártuk az erdőt, kerestük a keserű gombát, a galambhátút, a kékhátút, hogy délben túróval és szalonnával megrakva a kalapjukat, megsüssük őket. S mekkorákat kurjantottunk, ha gazdag gombatelepre bukkantunk... Ilyenkor — bármennyire is kifárasztott az esti harmathullás előtti hajrá, hogy idejében végezzünk a takarással — vidáman tértünk haza, s még lefekvés után, szénaágyunkban is daloltunk egy sort. Kacsó Sándor : —— % Az eszmélkedés &tudjem ifj. Kulcsár Béla KAKONYI CSILLA! Fa/akasok 2. Szarvasokká vált fiúk (ROMAN KOLINDA) 1. Egy öreg apának Volt kilenc fia. Nem oktatta őket Disznóörszésre, Sem nyáj terelésre, Hanem ő oktatta Erdőben vadászni. Addig mind vadásztak, Míg a szent Úristen Változtatta őket Kilenc szarvasokká. Szép karácsonyestén Várja őket anyjuk Épp kilenc új inggel És kilenc gatyával És kilenc kucsmával Meg kilenc subával! Fáklyafényben asztal Csupa jó falattal S telepoharakkal. Látva azt az apjuk, Fiai nem jönnek, íját kézbe fogja S indul a vadonba. Nem találja őket, Szarvasi lát kilencet, Rájuk fogja íját. Ám ők szólva szóltak! — Drága jó apánk, te Minket ne nyilazz le. Nem oktattál minket Disznóörszésre, Sem nyájterelésre, Hanem oktattál te Erdőben vadászni. Addig mind vadásztunk, Míg a szent Úristen Kilenc szarvasokká Változtatott minket. Térj, apánk, te vissza, Mert lábunk küszöbre Nem lép már, csak kőre, És lásd, a mi szájunk Nem iszik pohárból, Csak hegy patakából. Egy öreg kapónak Volt kilenc fia, Kilenc dalia. Nem oktatta őket Sem réten kaszálni, Sem ekével bánni. Átkot szórt reájuk, Hagyják el a házuk, Menjenek tova, Hol fű nő kövéren, Három egy kötésben. Ám a vén kapó kezdett vágyni rájuk, S elindult utánuk. — Gyertek haza, mert ma Karácsony szombatja S holnap első napja. — Térj, apánk, te vissza. Szarvasláb küszöbre Nem lép már, csak köre, Szarvasok agancsa Ajtódba akadna, Szarvas puha szája Nem fér a pohárba. KISS JENŐ fordítása Előzetes beszélgetés a Marosvásárhelyi Zenei lapokról Szalmán Lóránt igazgatóval — Igazgató elvtárs! Egy évvel ezelőtt a zenekedvelők felejthetetlen művészi élményben részesültek. Az első Marosvásárhelyi Zenei Napok elnevezésű hangversenysorozat kitűnően sikerült. Megismétlik-e ebben az évben? — Örömmel közlöm, hogy a felsőbb szervek végérvényesen törvényesítették a Marosvásárhelyi Zenei Napok évenkénti megrendezését, épp úgy, mint a Kolozsvári Őszt, a Brassói Kamarazenefesztivált, vagy a Temesvári Tavaszt. Ezúton is hálánkat fejezzük ki ezért a megyei párt- és állami szerveknek, valamint a központi művészeti szerveknek. — Mikor kerül tehát sor az 1972-es Zenei Napokra? •— A második Marosvásárhelyi Zenei Napokat június 24 és július 4 között rendezzük meg. — Mit írhatunk az előkészületekről? — Az idei Zenei Napok felülmúlják a múlt évit. Ebben az évben a Zenei Napok alatt minden napra van műsorunk. Vendégművészek és vendégegyüttesek szempontjából is jelentősebb lesz az idei fesztiválunk. A hazai együtteseken és művészeken kívül rangos külföldi művészegyüttesek és karmesterek szerepelnek. — A múlt évben sok hasznos javaslat hangzott el a Zenei Napok műsorával kapcsolatosan. Mennyiben érvényesülnek azok? — A javaslatokat figyelembe vettük a repertoár összeállításakor. Vonatkozik ez elsősorban a hazai és különösen a marosvásárhelyi zeneszerzők műveinek műsorra tűzésére. A marosvásárhelyi és általában a hazai zeneirodalom méltó helyet foglal el a készülő fesztivál műsorában. Helyes úton járunk a Zenei Napok sajátos jellegének kialakítását illetően is. Ezt majd a közönség is tapasztalni fogja műsorunkból. Teljes elhatározással munkálkodunk azért, hogy a Zenei Napok Marosvásárhely zenei hagyományaiba, jelenébe gyökerez- ■ zenek, abba a zenébe, mely szerves része a romániai zenei életnek. — Talán említsük meg a műsort is. — Ezzel még várjunk. Inkább tájékoztatásként közlöm a vendégművészekkel és együttesekkel kapcsolatos legérdekesebb tudnivalókat. A nyitó hangversenyt a kiváló jugoszláv karmester, Dzsura Jaksics vezényli. E műsor érdekessége, hogy a vendégkarmester elvállalta Zoltán Aladár II. Szimfóniájának ősbemutatóját. Még azt is megjegyzem, hogy az első koncert szólistája Ion Voicu, a nép művésze. Véleményem szerint a fesztivál egyik jelentős eseménye lesz a bukaresti „Ciprian Porumbescu“ Zenekonzervatórium madrigálkórusának a fellépése, Marin Constantin érdemes művész vezetésével. A kórus műsorán madrigálok, román zeneszerzők művei szerepelnek. E műsort a segesvári közönség kérésére ott is megismételjük. Úgy vélem, a tavalyi sikeres szereplés után a közönség nagy érdeklődéssel fogadja a marosvásárhelyi Filharmónia kamarazenekarának szereplését, Ruha István hegedűművész közreműködésével. Ezt a hangversenyt Székelyudvarhelyen ismételjük meg. — A múlt évben kiváló orgonahangversenyt hallhattunk. — Az orgonahangversenyt is hagyományossá akarjuk tenni. Meghívott vendégművészünk a brassói Fekete templom, fiatal, tehetséges orgonaművésze, Schlandt. A közönség minden bizonnyal érdeklődéssel fogadja majd Roger Pierrat francia gitárművész szólóestjét, melyen XV—XVI. századbeli és XX. századbeli zenét szólaltat meg. Ebben az évben is vendégül látjuk a kolozsvári Filharmónia zenekarát Simon Emil karmester vezetésével. E koncert szólistája Dan Grigore. — Ha jól emlékszem, a múlt évben nagyon sokan javasolták, hogy az 1972-es Zenei Napok egyikén marosvásárhelyi zeneszerzők műveit tűzzék műsorra. — Épp erről akarok szólani. Kamarazene-estet szervezünk olyan marosvásárhelyi zeneszerzők műveiből, akik megalkották, fejlesztették, a mai szintre emelték városunk zenei életét. E műsorunkkal is bizonyítani szeretnénk: nem véletlen, hogy Marosvásárhelyen megszületett a Zenei Napok szervezésének gondolata, és hogy ez hagyománynyá kezd fejlődni. A koncert műsorán szerepel többek között Metz Albert, Chován Richárd, Costin Maximilian, László Árpád, az élők közül Zeno Vancea, Trózner József, Kozma Géza, Chilf Miklós. Itt jegyzem meg, hogy erre a koncertre külön műsorfüzetet készítünk, mely lényegében átfogó képet nyújt a vásárhelyi zenei élet fejlődéséről, sikereiről, művelőiről, ítvés zeneszerzőiről, támogatóiról. — És külföldi vendégegyüttesek? — Két rangos külföldi művészegyüttes érkezését várjuk. Az egyik a világhírű angol Purcell vokálszexter, amely régi angol, francia, olasz madrigálokat és XX. századi vokális zenét énekel. Nagy művészi esemény városunk és a Zenei Napok életében a fenti együttes fellépése. Ugyanilyen rangos az úgyszintén szereplő szófiai kamarazenekar is. A műsort továbbá a bukaresti Filharmónia vonósnégyese gazdagítja. A fesztivál záróhangversenyén a marosvásárhelyi Filharmónia Haydn „Évszakok“ című oratóriumával, bukaresti szólisták közreműködésével lép fel, a vegyeskórus közreműködésével. — Adnak-e ki bérletet a Zenei Napok hangversenyeire? — Gyorsan válaszolok! igen. És azt is biztosítjuk, hogy vidékről , Segesvárról, Régenből stb. az érdeklődőket behozzuk. A fesztivál idején román és magyar nyelvű kiadványt jelentetünk meg a helyi sajtó segítségével. Még annyit jegyzek meg, hogy tervünkben szerepel egy hangverseny a Teleki-Bolyai könyvtár udvarán, amennyiben az idő engedi. Ezenkívül a Tükörteremben is. — Előzetesként ennyi most elég is lesz. Majd a Zenei Napok előtt és alatt bővebben közlünk riportokat, interjúkat, tudósításokat hangversenyekről, művészekről, vendégekről. Köszönjük a beszélgetést. DÉZSI ÖDÖN 3 . A román Képzőművészeti Szövetség és a szovjet Képzőművészeti Szövetség közti kulturális egyezmény értelmében május folyamán nagyszabású román grafikai kiállítás nyílik Moszkvában. A Nemzetközi Kodály-konferenciát tart decemberben a Magyar Tudományos Akadémia. A Kodály-évet záró eseményt a zenetudósként, nevelőként is halhatatlan mester alkotásának szentelik Akon. KRÓNIKA ferencia címe: „Kodály Zoltán a huszadik század zenéjében“. Hollywoodban 99. születésnapját ünnepelte Zukor Adolf, a Paramount egykori vezérigazgatója, az amerikai „filmparadicsom“ fénykorának egyik jellegzetes alakja. Zukor Adolf Magyarországról vándorolt ki Amerikába. A bukaresti Sturdza Bulandra Színház Hollandiában — Hágában, Rotterdamban, Amszterdamban és Abrahemben — mutatta be Caragiale D-ale Carnavalului című komédiáját és Büchner Leonce és Lena című játékát, Lucian Pintilie és Liviu Ciulei emlékezetes előadásait. Alekszandr Petrovics jugoszláv rendező befejezte az orosz Mihail Bulgakov A Mester és Margaritta című regényéből készített film forgatását. A külső felvételek Szabadkán készültek. Moszkvában kiosztották a kétévenként odaítélésre kerülő Lenin-díjakat. Az idén Lenindíjat kapott (többek között) Ivan Melezs belorusz elbeszélő és Marietta Saginjan írónő, Dmitrij Kabajevszkij zeneszerző, Jevgenyij Szvetlanov karmester, Jurij Ozerov rendező, Nyikolaj Tomszkij szobrász, Borisz Mezencev műépítész és Agnyija Barto költőnő. Salvador Dali New York-i kiállításán a művész új „háromdimenziós“ alkotásait láthatják a tárlatlátogatók. Salvador Dali a holográfia kínálta új lehetőségeket használja fel ez alkalommal s egyik alkotása a holográfia Nobel-díjas úttörőjét, a magyar származású Gábor Dénes professzort ábrázolja. 9 Marosvásárhelyen a Teleki Tékában május 12-én újra megnyílt a Nagy Imre Galéria. 9 A marosvásárhelyi Szépművészeti Múzeum rendezésében tovább folytatódnak a vándorkiállítások a megye különböző helységeiben. Legközelebb Nyárádszeredában grafikai és Tírnaveniben festészeti tárlat nyílik meg.