Új Zala, 1956. november (1. évfolyam, 4-22. szám)

1956-11-03 / 5. szám

1936. november 3. SZENTPÉTERÚR nevét az elmúlt időszakban sokat emle­gették. Úgy állta ez a község a sztálinista politika dühödt­­hullámait, mint a gránitszikla. A községet valósággal elözön­­lötték a tsz-szervezők, akiket a­­szovjet rendszer szolga­másolói, Roth Mózes (Rákosi) elavult funk­cionáriusai küldtek, hogy az eszközökben nem válogatva, fenyegetésekkel, az idegek ösz­­szeroppantásával alakítsák át Szentpéterúrt termelőszövetke­zeti községgé. Ezen időszakban valóságos hősök születtek Szentpéterúron.­­Lukács Lászlót, aki a tanács vb elnökhelyettese volt, napon a megfenyegették. Tudták, ha ő belép a t­sz-be, sokan követik. Azonban tudta ezt Lukács is éppen ezért nem lépett . A földjeit elvették elhajtották az állatait is, de megtörni ezzel sem tudták. Azt mondta: — In­kább nyomorgok, ha kell kol­dulok, de nem leszek dróton rángatott bábu, nem lépek be a tsz-be. Szép számmal voltak ilyen ■emberek Szentpéterúron, mint Lukács László — többé-kevésbé az egész község ilyen volt. Ési­nek tulajdonítható, hogy csak részeredményeket, igen gyenge, kétes sikereket fértek el a tsz­­szervezők. A már meglévő tsz mellé az­­erőszak létrehozott ugyan még kettőt, de ez csak arra volt jó, hogy a sztálinista párt újból be­bizonyítsa az ÁVH fegyverein nyugvó népellenes politikáját. A Zala Gyöngye Tsz-ben még mindig van aratatlan gabona. Nem azért nem aratták le, mert nem lett volna idejűig hanem így akarták bebizonyítani, hogy az olyan szövetkezés, amelybe erőszakkal toborozták a tago­kat, eleve halálra volt ítélve. Mint ahogy az egész ország­ban, Szentpéterúron is megvál­tozott az élet. Büszkék arra, hogy már 26-án délelőtt — megelőzve Zalaegerszeget is — megalakították a Nemzeti Bi­zottságot. Hogy történt ez, mi tette le­hetővé, hogy a község — mond­­hatnám, az egész megyét meg­előzve — intézkedett? A kérdésre nem volt nehéz választ kapnom. — Molnár György hozta a hírt Egerszegről, — mondták a Nemzeti Bizottság tagjai —, hogy megszűnt a sztálinizmus a megyében is, erre aztán mi is cselekedtünk. Molnár György lett a Nem­zeti Bizottság elnöke. Amikor megválasztották „éljen” kiál­tás zúgott végig a falun. Egyet­len ember sem akadt, aki n­em teljes szívéből mondta volna, hogy Molnár legyen a község irányítója. Ki ez a Molnár György? Két lépésnyi távolságra áll előttem. Arca sápadt, fehér, mint azoké az embereké, akik hosszú ideig nem érezhetik az áldott napfényt. Erről a fehér arcról nehéz volna hirtelenében megállapítani a kort. Úgy gon­dolom, 40—45 éves lehet. Sze­mei lázasak, beszéde szenvedé­lyes. Azok szabadították ki a börtönből akik azon a törté­nelmi napon a Kossuth-dalt énekelve vonultak végig Zala­egerszeg utcáin. Azok nyitották ki előtte a börtön ajtaját, akik a szovjet elnyomásra, szovjet kizsákmányolásra emlékeztető szobrokat, emlékműveket le­­döntötték Zalaegerszeg terein. NÉGY ÉVRE ítélték el Mol­nár Györgyöt. Miért? Csak azért, mert nem tetszett neki a tsz-, a kolhoz-mintára létesí­tett szövetkezés. — Mi már május óta harcol­tunk azért, amiért az egyetemi ifjak fegyvert fogtak — jegyez­te meg az egyik ember — s meg vagyunk győződve, hogy a mi harcunknak is nagy része van abban, hogy szabadok vagyunk. Molnár György lázas szemei felcsillantak. — Én, amikor el­vittek, megmondtam a szent­­péterúriaknak: vigyázzatok rá, hamarosan visszajövök... de akkor nagy dolgok történnek. És történtek is . .. Erre vártunk, ezt akartuk. Közben egészen megtelt a ta­nácsház emberekkel. Az újon­nan érkezők megkérdezték, mi a helyzet Egerszegen, nem fe­nyegeti-e veszedelem a most megszülető szabadságot? Itt volt Szaller Mária szü­lésznő is, s a Vöröskereszt ne­vében kijelentette, hogy hozni akarnak a községbe olyan gyer­mekeket, akik a szabadságharc során szülők, vagy lakás nélkül maradtak. Molnár Gyula, amikor már nem talált annyi széket a­ ta­nácsházban, hogy mindenki le­ülhessen, azt mondta: — Most nem hirdették ki, hogy jöjjünk, mégis jöttünk. Régebben — bár egész nap kürtölte a hangszóró, hogy nyilvános tanácsülés lesz, alig gyűltek össze 10-en, 12-en. — Persze, hogy nem jöttünk — szólalt meg Bedő János, egy középkorú ember —, mert ami­kor tanácsülésre jöttünk, nem tudhattuk, hogy onnan nem a börtönbe vezet-e az út. A hozzá­tartozóink úgy búcsúztak tő­lünk, mintha igen hosszú útra mennénk. Amikor nyilvános ta­nácsülést hirdettek, úgy vándo­rolt a nép a hegy felé, mintha árvíz közeledne. A Molnár Gyurit is a hegyen fogták el, onnan vitték a börtönbe. — Ronda világ volt — szólt közbe Tóth János (Garai). — Én mindig úgy éreztem ma­gam, mint amikor a fronton voltam, mert sokszor olyan volt a falunk, mint a valóságos front. Csak a puska hiányzott a kezünkből — Volt itt puska is, csak nem a mi kezünkben — vágott közbe Molnár György, a Nem­zeti Bizottság elnöke. — Ami­kor megjelentem a közgyűlésen, az ÁVH géppisztolyosai vették körül az épületet. — Nekem bizalmasan meg­súgta az egyik tsz-szervező — lépett elém Salamon Ferenc — hogy jó lesz, ha gyorsan meg­gondolom magam, s belépek a tsz-be, mert tudja rólam, hogy nyilas voltam... — Kis szüne­tet tartott, aztán így kezdte: — Hát az, a nyilasság meg úgy volt, hogy amikor hazajöttem a frontról, azt mondták: lépjek be a nyilas pártba, akkor nem kell visszamennem a frontra. Ez aztán most jól jött nekik, fe­nyegethettek vele. — Mindenkire találtak ki ezek valamit — szólalt meg az ajtó közeléből egy borostásarcú, idősebb ember —. Jól kitanítot­ta őket Sztálin, meg Rákosi. — De hiszen nekünk megvolt a saját Rákosink is — kiáltot­ták egyszerre többen, aztán el­mondták, hogy a tanács vb. el­nöke, Bognár Béla mindent el­követett, hogy a község vala­mennyi lakóját bekényszerítse a tsz-be. Egy magas, barna, 45 körüli ember, Talián Lajos kovács­mester alig tudott uralkodni magán, amikor az erőszakosko­dásokról beszéltek társai. — Szeretnék most egy olyan em­bert találni, akit megverhetnék a sok sérelemért — kiáltotta, aztán megmutatta a vastól, ka­­lapácsnyéltől bámult széles te­nyerét. — Nézze, ezért léptem én be a pártba. Azt mondták, ha nem lépek be, nem kapok munkát. De azért akkor is meg mertem mondani az igazat. Egyszer ki is akartak dobatni a tanácsülésről. Csak azért nem dobtak ki, mert látták, hogy valamennyi tanácstag indult ki­felé. Ha engem kiküldöttek, ők sem maradnak... Ilyenek vol­tunk mi, szentpéterúriak. Aztán újra arról kezdtek be­szélni, hogyan alakult meg a Nemzeti Bizottság. Molnár György még a lakását sem lát­hatta, máris megválasztották a 31 tagú Nemzeti Bizottság el­nökévé. ELSŐ TÉNYKEDÉSE az volt, hogy biztosítsa a rendet és a nyugalmat a községben. Kérte a lakosságot, senkit se bántsa­nak, a büntetést bízzák a bíró­ságra Intézkedését mindjárt tett kö­vette. Osvald József, az egykori kisbíró maga mellé véve a vb titkárt, összeszedte a községben lévő vadászfegyvereket. Egy­két pofonon kívül nem is for­dult elő semmiféle rendzavarás. * Alkonyodott, amikor eljöttem a faluból. A gyűjtést azonban még meg kellett néznem. Lu­kács László egy szép pulykát és 10 tojást hozott. Lukács néni két pulykát is megfogott, pró­bálgatta, hogy melyik a nehe­zebb. A nehezebbet küldte el a pestieknek. Osvald Károly jegyezte fel, hogy ki mivel járul hozzá a szállítmányhoz. Mennyire más volt ez az adakozás, mint a lé­lektelen begyűjtés. Úgy hord­ták a burgonyát, lisztet, almát, tojást és a baromfit, hogy alig győzték átvenni. Még pénzt is adtak. Egy fiatal leány, Pálffi József (Hermann) lánya 20 fo­rintot adott át, hogy ezt is vi­gyék el a pestieknek. Az előző napon két borjút küldtek, ma egy tehenet, és egy borjút vág­tak. Pintér János hentesnek if­jú Molnár György, a Nemzeti Bizottság elnökének a fia segéd­kezett, hogy a szállítmányt mi­előbb útnak indíthassák. Győzött az igazság, győzött a nép, győzött Szentp­éterúr, a hős falu. Takács Elemér RIPORT EGY HŐS FALUBÓL C.J Z­A­L­A tt KESZTHELYEN IS MEGMOZDULT A NÉP Keszthely­t mindenki úgy is é Inek. Fejes baj­társ akkor még a merte, mint a békés, szemlélő­dő nyugdíjasok városát. A nyá­ri hónapokban ugyan megélén­kült az élet, de ősszel már újra kihalt és csendes volt a város. Különösen így volt 1948 óta, mióta a nagymúltú mezőgazda­­sági egyetemet, a korábbi aka­démiát megszüntették. Most, miután a hős Budapest után sorra forradalmi láng borította be a vidéki városokat is, azt gondolhatta volna mindenki, hogy Keszthelyre talán el sem ér ez a láng, vagy ha el is ér, hát csak sokára és utolsónak, sem Fejes Lajos alezredes, sem a rengeteg orosz tank Buda­pest utcáin. Ez az egy fájó mellékkörül­ménye volt a keszthelyi forra­dalomnak. S ez fáj még ma is az egész város lakosságának. Beszéltem a Mezőgazdasági Kí­sérleti Intézet több kutatójával, a Vasipari KTSZ sok dolgozó­jával, beszéltem akadémiai hallgatókkal, nyugdíjasokkal, fiatal diákokkal és katonákkal is, de mind mind kifogásolta Fejes alezredes viselkedését. Nem mentség erre Szanthof­­fer százados bajtárs magyará­zata sem, mely szerint Fejes Lajos belátta hibáit és „önkriti­kát” gyakorolt (önkritika — mi­lyen hazug és gyűlöletes szó!), nem mentség erre Kacsó Lajos hadnagy, a keszthelyi újság el­ső számában tett nyilatkozata sem, mely szerint: „Fejes Lajos alezredes baj­társ, a Helyőrség parancsnoka férfias bátorsággal bevallotta hogy ezekben a for­radalmi napokban tisztánlátá­sában, elhatározásában a rossz tájékoztatás és a visszahúzó ta­nácsadók befolyásolták.” Mindez nem mentség Fejes Lajos számára, s minden keszt­helyi csodálkozva és elégedet­lenül veszi tudomásul, hogy je­lenleg is még ő a helyőrség pa­rancsnoka. Természetes dolog az, hogy Fejes bajtárs helyze­tét a két szovjet tanácsadó, a HM Politikai Főcsoport Fő­nökség két küldötte a köréje csoportosuló két állasnvédelmi és 5­6 politikai tiszt nagyban megnehezítette. A tisztánlátá­sát azonban ezek semmiesetre sem befolyásolhatták. Aki az elmúlt 11 évben közöttünk élt, aki a sok jogtalanságot, ember­telenséget átélte, az összeszorí­tott szájjal befelé elmondott szitkokat végighallgatta és át­­érezte, aki látta a felszabadult tüntetők elsöprő akaratát a szabadságért, annak nem lehe­tett kétsége afelől, hogy kinek az oldalán van az igazság­ és Nem így történt Sok-sok várost (és nagyobb várost!) megelőzött Keszthely, Zalaegerszeget is. Már az el­múlt hét csütörtökén több tün­tető felvonulás volt, s pénteken estére megmozdult az egész vá­ros lakossága. Elsősorban is „csillaghullatást” hajtott végre a felvonuló sokaság, és zápor­ként hullott a sok csillag a ka­tona-, rendőrsapkákról, az épü­letekről. Hamar és tisztaszívű lelkesedéssel döntötték le az u. n. Felszabadulási Emlékművet, olyan lelkesedéssel, amilyen keserűséggel annak idején meg­tapsolták. Még aznap felállítot­ták a helyébe a régi Festetich­­szobrot, amelyet a múzeumból hoztak ki, vissza a megérde­melt helyére. A zárda faláról lemosták a freskókat takaró piros festéket. És, közben ki tudja hányszor zengett fel ezer és ezer torok­ból a Himnusz és a Szózat és ugyanolyan forró hevülettel az „Oroszok menjetek haza!” kiál­tás. A tüntetés­ élenjárói, szervezői a 27-es Autóközlekedési Válla­lat, a Vasipari KTSZ dolgozói ás a Mezőgazdasági Akadémia hallgatói voltak. Egyébként rend, fegyelem jel­lemezte úgy a csütörtöki, mint a pénteki felvonulásokat. A szombati napot azonban emlé­kezetessé tette Fejes alezredes viselkedése. Hiába alakultak meg a For­radalmi Munkástanácsok, Fe­jes Lajos ezredes olyannyira kiterjesztette a katonai ural­mat, hogy az nem volt más, mint diktatúra. Szombaton a sármelléki repülőezred gépeit Keszthely fölé rendelte és a sármelléki parancsnokkal ezt a táviratot küldette Keszthely város Forradalmi Bizottságá­hoz: „Amennyiben Keszthely vá­ros közönsége nem fogadja el a parancsnok (Fejes) utasításait, akkor meg fogják ismerni gé­peink tűzerejét.” Mintha egy idegen diktátor küldte volna ezt a fenyegetést •egy idegen és rabszolga nép­ Kossuth rádió hazug szemszö­géből nézte az eseményeket, ő ekkor még „csőcseléknek” néz­te a népet és követeléseit — úgy hitte —■ meg lehet tagadni néhány tankkal és repülőgép­pel, nem tudta elérni kit kell támogatni. Ezt különösképpen kellett vol­na látnia egy katonai parancs­noknak. Nem pedig a kormány hivatalos bélyegzőjének a for­radalmat szentesítő pecsétje után „önkritikát” gyakorolnia! Ezért csodálkozik Keszthely népe, s ezért csodálkozik Zala megye tisztikara is, hogy Fejes Lajos alezredes, a Forradalmi Katonatanácsok megalakulása után is régebbi beosztásában maradt. Ugyanis egyik véglet­ből a másikba esett. Az egyik véglet az volt, amikor a felvo­nuló lakosságot tankokkal, s re­pülőgéppel zavartatta szét, a a másik véglet pedig — az „ön­kritika” után, az volt, amikor a Zala megyei alakulatokat tel­jes készültségbe helyezte — és ezzel nagy anyagi károkat oko­zott — azzal, hogy hamarosan indulnak Budapestre az ottani szovjet erők ellen. Civil ésszel is könnyen lehetett látni, hogy mi lett volna akkor Zala me­gye, Zalaegerszeg, Nagykanizsa városok és a falvak sorsa, hi­szen az itt állomásozó teljes létszámú katonaság is nagyon kicsiny létszámú egy esetleges Szombathely felől jövő szovjet támadás ellen. De erről ne többet. A legfel­sőbb Katonai Forradalmi Ta­nácsoknak kell mielőbb ezeket az ügyeket tisztázniuk. Keszthelyen most már rend van. A sütőipar, a tejipari vál­lalat, a vágóhíd, az élelmiszert árusító üzletek, a vendéglátó vállalat és a kísérleti gazdaság kivételével minden üzem sztráj­kol. Ugyanis ők is a győri fel­híváshoz csatlakoztak. Az ut­cákon a katonák mellett sűrűen találkozhatunk fegyveres pol­gárőrséggel A járási, városi pártbizottság, az ÁVO meg­szűnt, s tagjaik, vezetőik rész­ben kereket oldottak, részben lemondottak. A 7 éve megszün­tetett Keszthelyi Újság megjelent Az élelmiszerellátással nincs baj, s a vendéglátóipari válla­latok is működnek.­­ Több volt párt kezdte meg újból a szervezést a városban. Felkeresték a Nemzeti Forra­dalmi Tanácsot, és bejelentet­ték, hogy megalakítás után kül­dötteikkel képviseltetik magu­kat. Az utcán már lehet ilyen hangokat hallani: — A Pista a Kisgazda Párt­ba, a Joli a Szocdembe lép be... Általában bizakodó a hangu­lat, de óvatos. Semmiképp nem akarják elveszíteni az eddig ki­harcolt eredményeket. Végezetül hadd idézzem Keszthely város Nemzeti For­radalmi Tanácsának felhívásá­ból a 9. pontot: „Követeljük, hogy Keszthely városát és környékét csatolják vissza Zala megyéhez. A fürdő­város-jelleg nagyobb kidombo­rításához szükséges pénzügyi fedezetet biztosítsák.” És ehhez még idézzük Gelen­csér Lászlónak, a Zala megyei Nemzeti Bizottság elnökének a megye nevében tett nyilatkoza­tát: „Követeljük a megye régi ha­tárainak visszaállítását!” Természetesen mindannyian tudjuk, hogy Keszthely vissza­csatolása Zala megyéhez nem országos probléma, sőt jelen pillanatban majdnem mellékes kérdés, még megyei szinten is. De előbb-utóbb sort kell keríte­ni rá. Ezzel is jóvá fogunk tenni egy értelmetlen és káros in­tézkedést. Addig is egyért harcol mind Keszthely, mind Zala megye, egyért harcol az egész ország, a független, demokratikus és örökre semleges Magyarorszá­gért. Rákosy Gergely Szerencsére ezt II külügyminisztérium forradalmi bizottságának nyilatkozata A Külügyminisztérium forra­dalmi bizottsága az önálló nemzeti független magyar kül­politika kialakítása érdekében a következő lépéseket tette, il­letve teszi, amelyeknek meg­valósítására az egész magyar nép támogatását kéri. Közöljük a nyilvános-­­­sággal, hogy október 30-án délelőtt eljuttattuk a Minisztertanács elnökéhez ja­vaslatunkat, amelyben kidol­goztuk Magyarország örök semlegességének megvalósítá­sához szükséges intézkedése­ket. Véleményünk szerint Ma­gyarország örök semlegességé­nek a nagyhatalmaikkal és a szomszédos államokkal való el­ismertetése az egész magyar nemzet, sőt Közép-Európa né­peinek alapvető érdeke a je­lenben és a jövőben egyaránt.­­ A jelenlegi nehéz gaz­­­­dasági helyzetben fon­tosnak tartjuk, hogy a kor­mány a nagyhatalmakhoz for­duljon és anyagi támogatást kérjen.­­ A Külügyminisztérium forradalmi bizottsága követeli, hogy a magyar nem­zeti kincset, a bauxitot és főleg az uránt a nemzet jólétének megteremtésére használják fel. /­ Az ENSZ legközelebbi­­ ülésszakán Magyaror­szágot olyan delegációnak kell képviselnie, amely az egész nemzet bizalmát élvezi. Meg­tettük az intézkedéseket, hogy a már kijelölt delegáció ne utazzék el az ENSZ közgyűlés­re és Horváth Imre, valamint Sik Endre delegátusok jelenleg úton vannak vissza Budapest­re.­­ A forradalmi bizottság javaslatot készített, amelyet a kormánynak hala­déktalanul továbbít a sztálinis­ta rákosásta követek leváltásá­ra. Intézkedések történnek to­vábbá a meg nem felelő követ­­ségi beosztottak visszahívására is. Szükségesnek tartjuk, hogy hazánkat olyan néphez hű ha­zafiak képviseljék, akik a nem­zet érdekeiért a győzelmes for­radalom előtt és alatt is har­coltak. Követeljük, hogy a­­ magyar kormány kö­zölje a Szovjetunióval, hogy Budapesten meg kívánja kez­deni a szovjet csapatok azon­nali kivonásáról és a két or­szág viszonyának a teljes egyenlőség alapjára való he­lyezéséről folytatandó tárgya­lásokat. Budapest, 1956. november 1. A Külügyminisztérium forradalmi bizottsága (MTI) i. • v.­ • 1956 október 30-a, kedd. Kö­dös, borongás, megfakult őszi délelőtt. Az emberek arcán a kivívott nemzeti szabadság boldogító fé­nyei és a még elintézetlen, tel­jesítetlen követelések árnyai honolnak. Ott vannak a tegnap lelki megfosztottságának keser­ves nyomai, szomorú ráncai, de szélesednek, terebélyesednek az önálló, független haza tudatá­nak felemelő, büszkéltető vo­násai. A községi nemzeti bizottság cigarettafüstös termeiben né­pes embersokadalom hullám­zik. Tanácskozzák, vitatják, ter­vezik és szervezik a rendfenn­tartás, az áruellátás, a vágyott­­védelem dolgait. A kisipari szövetkezetek kö­veteléseiről folyik a szó, ami­kor a várt gépkocsi megáll a zalaszentgróti­ községi Nemzeti Bizottság faluszéli épülete előtt. Fegyveres, nemzetiszínű kokár­­dás, sáros, esőköpenyes harco­sok lépnek ki belőle. Élükön Kránicz József főhadnaggyal, a járási fegyveres erők parancs­nokával. Kránicz főhadnagynak a já­­rásszerte tapasztalható fegyel­mezettség ellenére is sok dolga akad. De mindenütt segít, a jó­zan, megfontolt lakosság. Ezekről hallok most említést néhányszavas, apró tőmonda­tokban. — Most jövünk Csáfordról. Ott néhány forrófejű, meggon­dolatlan részegember széjjel­verte az alsóhegyi iskolát. Be­verték az ajtókat és ablakokat. Hasábfákkal, meg kövekkel do­bálták tele a tanító lakását. — Itt Szentgróton az egyik pedagógus volt az, aki össze­tépte a naplókat és tanmenete­ket, majd kiszórta azokat az utcára. Rosszindulatú és bűnös pusz­títás ez. Népünk, ifjúságunk vére nem ezért folyt a buda­pesti, meg a többi városi ut­cákon. A kártevés, a pusztítás a népi szabadságmozgalom di­csőséges eszméinek bitor­lása, az elesett hősök emlékének be­szennyezése. S józan észjárású, nemzetét, hazáját igazán szere­tő ember ezt nem teszi. Mi a la­kosság teljes megelégedésével és támogatásával könyörtelenül őrizetbe vesszük ezeket a ma­gukról megfeledkező rendbon­tókat. — Így volt ez például Tüske­­szentpéterben is. A hírhedt Lo­­vonyák-testvérekből kettőt most engedtek ki a börtönből. Hogy hazatértek, első dolguk a rend­zavarás, kötekedés, majd befe­­jezésül ismét egy óriási vereke­dés volt. A két haramiát az egész környék megnyugvására letartóztatták. Be kell fejezni a rövid léleg­zetű beszélgetést. Hírvivő ér­kezik Fakódról, hogy egyes, magukról megfeledkező embe­rek fosztogatni kezdték az álla­mi gazdaságot. Meg kell ezt akadályozni. S most oda ipar­kodik a karhatalom. Amit meg­alkottunk, amit felépítettünk, az­ örökké népünké, nemzetün­ké. Aki azt herdálja, vagy fosz­togatja, az nemzetünket káro­sítja. Hogy ilyenek ne fordul­hassanak elő, arra vigyáznak lelkiismeretesen, fáradhatatla­nul a járás rendjének őrei: a katonák, rendőrök és fegyveres nemzetőrök. Felzúg az autó rekedt motor­ja. Utasai — néhány perc múl­va a népi hatalom törvényei­nek erejével figyelmeztetik, ok­tatják a tudatos, vagy megté­vesztett rendzavarókat. Katonák, civilek és népi rendőrök vigyáznak javainkra. Fegyelmezetten, lelkiismerete­­­sen teljesíti kötelességét a­rra nemzetünk karhatalma. Tíz perc a rend­es nyugalom őreivel

Next