Zalai Hírlap, 1958. április (3. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-01 / 77. szám

ZALAI HÍRLAP o­r*.. y sombék sarjadt, fű kizsendült ezen a koratavaszon, a­­ hegyi patakok vize megcsordult a sötétkék erdőkben, amikor elindultam V. falu felé. A vonatban szótlan favágók gubbasztották, nehéz szűrük görnyedtté nyomta őket. Leszállás előtt az egyik keresztecs­­két rajzolt éles fejszeélére. — Favágásba megyünk, jóuram, az erdő pedig ellensége az embernek, nem árt jelet lehelni kézzel a fejszeélre. — Így felelt a favágó. A kis állomáson leszálltak és balfelé mentek, eltűntek a völgyben, hogy aztán bekanyaruljanak a sötét hegyek közé. A vonatba behallatszott a kidőlő fák ropogása. Lehetett látni, amint az izzadt favágók megállnak, derekukat lassan egye­nesre emelik, fejszéjükkel cseppet megtaszítják a fát, amely recsegve vágódott le a földre. Hideg, friss­ szagú gyantaillat szállt a levegőben. Erős levegőjű, édes illatú koratavasz volt, ügyetlen egy kocsi állt az állomás előtt. Tatársüvegű ember dőlt neki a lőcsnek, a kerekek apjai egészen beragadtak sárga agyaggal, nem lehetett azt ösztökével olyan könnyen kitördelni, mint azt a tatársüveges próbálta. Abba is hagyta. Az ösztökét visszaakasztotta a kocsi­oldal rúdján levő karikába. Bakancsa volt, a sárga agyag maszatossá tette, lába szárán két rossz csizmáról levágott rozoga csizmaszár lötyögött, cérnanadrágot húzott, vékonyka kabátja alatt pedig valami­lyen róka- vagy farkasbunda volt. — Üljön fel — bökött görcsös szilvafaostorával hátra az ülésre, miután levette tatársüvegét s mindaddig tartotta, míg jobbjával kezet nem adott. — Tessék csak, kérem, én majd elviszem a tanító urat a faluba. Itt van ez a zsákdarab, vesse csak a lábára, mivel még — látja? — keringőznek ezek a csarintos tollú varjúk. Ki is kell lépnünk, mivel nem éppen a szomszédban van a falu, de messze sincs. Lova oldalán minden oldalborda látszott, amint a tatár­süveges ember lerántotta hátáról a pölykös pokrócot, a ló felébredt, nagyot szusszantott, oldalbordái harmonikázni kezdtek. — Maga az új tanító? — kérdezte a tatársüvegű ember, srégen hátrafordulva, hogy azért lova görcsös hátát is látta. Most látszott csak az arca, amely rozsdamarta, szélfútta volt, bajusza, ha bele nem akad a pipaszárba, szájába lógott volna, szeme azonban mint két csillogó drágakő, szétragyogott a tájékon, fényeket, csillogást hozott a tompafényű levegőbe. — Igen — mondtam —, én vagyok. — Nem is tudom, maga már a hányadik, akit kocsimon viszek és hozok — mondta magának a süveges ember. — Az a baj, hogy hoztam-vittem üket, nem hogy egy is maradt is volna nálunk. Minden hiába — Legyintett ostornyelével. — Sokszor azt hiszem, hogy ez az országút is azért olyan fehér, mivel az utat készítő és javító emberek csontjaitól olyan fehér. Lehet, hogy a tanítók csontjai fölött járunk. Jó uram, huszonhat esztendeje járok ide az állomásra tanítókért, de vissza is hordtam őket. — Mennyire van ide a falu? — Huszonhat kilométerre, jóuram. Bekocogtunk az első faluba. A patakban ruhát sulykoltak az asszonyok, fehér térdkalácsuk, izmos, gömbölyű lábszáruk körül sebhelyes gyűrűk keringőztek. A tatársüveges hátrafordult, szemével hunyorított és ostorával a patakra mutatott. — Nem mondom. Harapnivaló falatok, jóuram. A kocsmáros bal lábát a jobb előtt keresztbevetve, neki­dőlt kocsmája ajtajának, karbafont kézzel pipázott, és a sulykoló asszonyokat nézte. Egy parasztember kocsijával be­lehajtott a folyóba, megállt, megvárta, míg a víz megszívta a kerekeket. — Mehetne már! — kiáltottak rá az asszonyok. — Fel­­zargatja nekünk itt a vizet. — És nevettek: fehér porcelán­­fogukra rásütött a nap és fénye megcsillant foguk, szájuk nedvességén. Dúsbársonyos arcuk szinte égett a kendő alatt, mellük feszült, mint az íj. — Azt akarom mondani — folytatta a süveges ember —, hogy nem tudom, hogyan vagyok magammal — Itt hirtelen valami eszébe jutott. Hopp, gondolta, az állomáson, mikor kezet adtam a tanító úrnak, nem mondtam meg a nevemet. Baljába fogta az ostort és a gyeplőszárat. — Meg sem mond­tam a nevemet: Agócs Gergő a nevem. — Megmondtam ne­vemet. Bal kezével felemelte kucsmáját, a szél belekapott hajába, kócolta, miközben mondta: — Erőt, egészséget, tanító úr! — Sajnálom is a tanító urakat, meg a falut is sajnálom — folytatta. — Meg akartam szólítani, de hirtelen nem tudtam, hogyan szólítsam. A süveges talán észrevette, mit gondolok, elsújtotta bajuszát, és így szólt: — Esztendők óta azzal mulatom magamat, hogy nézem a tanító urakat, kínlódnak, nem tudják, hogyan szólítsák meg a parasztembert. Ami azt illeti, nem is könnyű dolog ez. Fogadjon velem, tanító úr, hogy nem tudja megszólítani az idegen parasztembert! — Csodálkoztam, mosolyogtam, Agócs Gergő azonban belevágott gondolataimba. — Találkozik egy parasztemberrel, mondjuk, velem. Kö­szön neki, kezel vele. És aztán hogyan szólítja? János bácsi? — Nem tudja, János bácsi-e, lehet, hogy éppen Gergő. És miért bácsi? Hátha a parasztember egykorú? Földinek mon­daná talán? Hát honnan tudja, hogy földiek? Meg aztán ezt a megszólítást nem köteles elfogadni a parasztember. Sógor? Sógor úr? Ilyeneket szoktak mondani. Fenét sógora, sógor ura az idegen a vadidegen parasztnak. Bácsit mond talán, de milyen címen? Mondom, lehet, hogy a paraszt fiatalabb. Ne sértsük meg az embereket. No lássa, tanító úr, nem könnyű engemet­ megszólítani — hívjon csak Gergő bácsinak. Idősebb vagyok magánál. Van aztán még az atyafi-féle megszólítás is. Nem ajánlom senkinek, hogy így szóljon a parasztra, de a — hé! — se jó. Sógor a sógornak, koma a komáinak kiálthatja, hogy hé! Más nem. A hallgatag erdők mellett beértünk a másik faluba, öreg emberek ültek a gádor alatt, pipáztak, vén bundás­­kutyák feküdtek mellettük, egyikük lába fejével egy bölcső talpallóját nyomogatta, unokáját ringatta. A gyerekek mezít­láb szaladgáltak, az útszéli fákon a verebek iszonyú zsivajjal csiripeltek, a harangozó hatalmas kulcsot lóbált a kezében, két kisgyerek könyörgött neki, adja oda a kulcsot, felmennek a toronyba, megnézik a denevéreket. — Fenét mentek, hogy aztán leessetek nekem? Mars haza! — Ez a másik falu, tanító úr. Nézzen körül benne. Egy harapást adok a lónak. — Megállt, lehajította az istrángot a kisafáról, száraz lóherét vetett lova elé, az levágta fejét, sárga fogaival belekapott a takarmányba s rágni kezdte. Már há­­lyogosodó szemével hunyorogva nézett a napba. Gergő a koc­sma felé tartott. Bement, ostorával megkocogtatta a padlót. — Hé! Vén Eráz, hol vagy? — Eráz kocsmáros előbújt a léces söntésből, egy pohár bort tett az asztalra, maga is leült a kecskelábú asztalhoz, rákönyökölt, megsodoriatotta bajuszát. — Kit viszel? Tanítót? Gondoltam. Ti csak meg vagy­tok áldva a tanítókkal. — Mi meg. Mint az üveges, aki hanyatt esik. Akartak még szólni, de látszott, hogy mindkettő magá­ban tartja: kimondták már százszor, kár bíbelődni ugyan­azokkal a szavakkal. A kocsmába behallatszott a vékonyka hegedűszó, valahol Wedekind: Tavasz ébredését játszották. Kétszer is ismételte a hegedű a darabot. Megkérdeztem Gergő bácsit: — Ez már szlovák falu? — Azok is kerülnek, mármint szlovák népek. A topolyafák alatt egy legényke fűzfakaróról hántotta le a héjat, s dalolt: ...Nad ouvozem, kukacka kuká, kazdá pana na jare musi mit kluka... A szakadék fölött szól a kakuk: minden lánynak tavaszra fiának kell lennie... — Tudja, tanító úr, maga se könnyű fába vágta fejszéjét — kezdte a kocsmáros az asztalnál. — Hány gyereket is kell tanítania a tanító úrnak? — fordult a kocsmáros Gergő bátyhoz. Gergő ide-oda tologatta pipaszárát, játszott vele, mint kiskutya a csonttal. — Délelőtt száztizet, délután is száztizet. Ennyi a lét­szám minálunk. — Egy tanteremben? — kérdeztem a tatársüvegű Agócs Gergőt. — Csakis. Csakis egy tanteremben. Annyink van, több nincs. — Ne ijedjen meg, tanító úr — mondta a kocsmáros —, a népek viszontag nagyon jók a faluban. A kölykökre meg el­­kél a tanító, a bot, meg a pálca. — El, el — mondta Gergő komolyan. Mikor eljöttem, akkor is egy varjút pörzsöltek a faluszélen, akárcsak valami disznót. Tüzet raknak otthon az ágy alatt, csak azt vesszük észre, hogy füstöl a szoba. Megnyúzzák a macskákat. Olya­nok, mint valami zsiványok, de nem csuda: minden eszten­dőben egy-két hónapig van velük tanító, aztán az is otthagyja a falut, a kölykök meg grobiánkodnak. Még a békát is megeszik. . Még csoda, hogy fel nem perzselték a falut. — Mi van a legutolsó tanítóval? — kérdezte a vendéglős. Gergő nem felelt. Lenyomkodta pipája dohány­parazsát, a levegőbe bámult, nem felelt. Már a kocsin ültek, hallgatagon kocogtak tovább, hiszen még tizenhat kilométer volt előttük, mikor Agócs hátrafordult. — Azt akarom mondani, hogy a legutolsó tanító meg­őrült. Megbolondult. Mindent otthagyott, szegény valahol a bolondok házában kuksol. Nem lennék tanító, tanító úr, dehát a gyerekek mellé is kell valaki. Csákót, borjút, gyere­ket nem lehet ostor nélkül, csikós, gulyás nélkül nevelni. — Ostor nélkül? Van egy mondás ... Bolond ember veri meg a csikóját... — Agócs rámnézett, bólintott. — Igaz — mondta csendesen. — Azt mondom én magának, tanító úr, hogy maradjon nálunk. Én fogok megbolondulni, aki hozom-viszem a taní­tókat: egyik se marad, a falu meg kínjában fetreng, a gye­rekek elvadulnak. Ugye, minálunk marad? Két fényes szeme könyörgött. — Meglátom.* A falu előtt nagy vizes rét volt, a házakat mély sza­­­kadékba hajigálta valami óriás, a falu mögött feny­ves volt, hegy magasodott. A kocsi bekanyarult a főutcára, egy sereg gyerkőc kí­sérte Gergő fogatát, az asszonyok a kapukba könyököltek, embert azonban sehol sem lehetett látni. Előkerült az őszfejű gondnok, aki köszönt, meghajolt, há­romszor is megrázta a kezemet, mintha soha nem engedte volna el. Mindjárt bevezetett a házába, leültünk az asztal­hoz, az asszonyok ennivalót hoztak, megálltak a szobában, kötényükkel megtörölték szájukat, körülvizitáltak, milyen ember vagyok, a menyecskék kalácsot, húst, almát hoztak. A gondnok felkelt. — Néznénk meg hát az iskolát, meg a házát, tanító úr — mondta, és megnéztük az iskolát. Ház mint ház volt a sor­ban, elől kocsmahelyiség volt, az udvaron sörösládák álltak, hátul volt egy szobácska, az volt a tanterem. A padokat va­lakik széthasogatták, talán az évek, a terem közepén nagy tócsa volt, beesett az eső. Az ajtó tárva-nyitva volt. — Igazítsátok meg ezeket a padokat, gyerekek, üljetek be, aztán... itt a tanító úr, mindjárt el is kezd titeket tanítani — monda a bezúduló gyerekseregnek, amely zsibong­va rohant a padokba, törtek-zúztak mindent a tanteremben. — Ez meg a lakása lesz, tanító úr — mondta a gondnok, amikor a tanterem utáni szobát megmutatta. A külső abla­kok ferdére füttyentek, a tűzhely ajtaja lefordult, fekete torka a világba bámult, az egyik sarokban sárgalevelű vad­hajtás kis agacsfa verte fel tüskés törzsét. Ott állt a régi tanító ágya. A penészes gerendák majdhogy agyon nem nyomták a bentlevőket. — Kiléptünk az udvarra. — Itt ez a körtefa, ez is a magáé lesz, meg az a kert is. Gyomos még, de majd megtakarítjuk. No, hogy tetszik? Ugye, itt marad, tanító úr? A fizetése... megjön, a plébános úr és az állam fizetnek. Ezt elintézzük, tanító úr, csak maradjon nálunk. Esztendők óta hirdetünk, hozzuk, és, sajnos, visszük a tanítókat. Nálam fog aludni, estére hazajönnek az em­berek.­­­­— Hol vannak? — kérdeztem nyugtalanul. — Kőtörők. Kőbányában dolgoznak, mindjárt itthon lesz­nek. Majd meglátja, milyen rendes emberek, csak maga maradjon nálunk. Estefelé megjöttek a kőtörők. A gondnok házában ültünk. A magasra vetett ágyak előtt menyecskék álltak, csillogó szemmel, frissen, nedvesen fésült hajuk ébenfa fe­kete volt. A kőtörők karszékeken ültek. A legöregebb volt az iskolaszéki elnök, így szólt: — Tanító úr, örülünk, hogy közénk jött. — Én is örülök, hogy megismerhetem magukat. Az öreg kőtörő feje ide-oda mozgott. Remegő fejét ke­zébe támasztotta, de nem sokáig lehetett eltitkolni, hogy reszketőfejű ember. Egy másik kőtörő vállán kifestett a kabát, kifordult belőle a szürke vatta. Kezet adott nekem, de láttam, hogy bal kezével jobb csuklójához kap, leszorítja, hogy ne reszkessen a keze. — A sok csákányozástól cseppet rezeg a kezem — mondta. — Már voltam röggönyön, de azt mondták, ez kőtörő-baj. Rátértünk az iskolára. — Nézze, tanító úr — mondta a reszkető fejű ember, és az ágyak felé mutatott.­­ Ott van három hátizsák. Látja, mi, kőtörők, minden istenáldotta este fafront után megrakjuk kővel a rukszákot és hazacipeljük. Gyűjtjük a követ. Isko­lát fogunk építeni. — Mióta hordják a követ? — Mióta is? — fordult a remegő kezűhöz. Az felhúzta szürke szemöldökét, s szólt: — Két esztendeje. Két esztendeje, minden este fúrt hord­juk a terméskövet, csakhogy iskolánk legyen. — Két esztendeje — fordult hozzám az elnök, de még ötig is hordjuk, csak maradjon. Lesz iskola! — Majd összeszedődünk, elmegyünk a paphoz, hogy a fizetését adja ki. Mindig miatta mentek el a tanítók, mindig hat-hét hónap után kapták meg a pénzüket. Maga csak ne féljen, most már mi, kőtörők, összeszedődünk és kiharcoljuk magának a fizetést. Nem fog az késni! — És miért küldte a pap olyan későn a tanítók pénzét? — Mert pap. Látott maga papot, aki nem zsugori, aki nem szerette volna a pénzt, pecsenyét, bort? Mind éhen akart halni, mind fel akarta falni a világot. Pap még nem volt szegény. Pap még nem éhezett, mint a kőtörők. Még valamit szeretett volna mondani, de fejét rázta, mintha mondta volna: — nem. A gondnok felesége asztalra rakta a tálakat: pörkölt volt, nagy darab disznóhúsokkal, mellé a kútból cseviczét, természetes savanyúvizet hozott. — Ez csak úgy van a kútban, tanító úr. A teheneknek a folyóból hordunk vizet - mondta a gondnok felesége. A menyecskék kimentek a pitarba, dúdolni, majd dalol­ni kezdtek. I ... Csak titokban, csak titokban akartalak szeretni, de a titok, de a titok ki is szokott derülni. Megtudta az édesanyád, hogy én téged szeretlek, kihajtott a faluból, hogy el ne vehesselek ... Gyönyörűen szólt a dal. Kint a májusi csillagok, mint valami kinyílt krizantémfejek, rebegtek az égen. * K­ét nap múlva Agócs Gergő nem volt beszédes kedvű. A lovak lába a lapos vizében locsogott, de nem szólt Gergő. Beértek az első faluba — még mindig hallgatott. Hiába: visszafelé viszi a tanító urat. A másik falu után, a huszonkettedik kilométernél, bú­csúzásképpen megszólalt: — Azt mondom én magának, hogy érzem, meg fogok bolondulni. Látom a gyerekek sorsát, a falu sorsát. Hozám­­viszem a tanítókat, akik nem akarnak itt maradni. Hiába, no, hiába, ki mit beszél, hiába. A pap nem fizeti ki a járan­dóságot, hát hogyan, miből éljen a tanító? Ki kellene venni a kezéből az iskolát, de nem lehet. Felesben van­ az állam, meg a pap fizeti a tanítót. Ehh! — Aztán még azt mondom: azzal a megszólítással is úgy vagyunk, hogy egy szó kell majd, hogy minden szegény parasztembert meg lehessen szólítani, majd ha elvtársazzuk egymást, tanító úr. Ezt mondom én, így maga nem tud egy parasztot se megszólítani, de,ha majd mindenki elvtárs lesz, akkor jó lesz. 19-ben én ott a tarjáni hegyek között harcoltam. — Ostorával hátrafelé csapott, Tarján felé, ahol mint vöröskatona harcolt Agócs Gergő. A kis állomásra még nem futott be a vonat. Az állomásfőnök a virágágyakba szúrt színes gömböket nézegette: hol közelebb, hol messzebb hajolt, nevetett, mikor pufókká lett, a nap melegen csörgött az erdőkre, kertekre. Gergő sárga-agyagos kocsikerekeire, tatársüvegére és girhes lovára. A kidőlő fák ropogása hallatszott. Egy kisfiú és kis­lány nyalábjukban virágot hoztak, elpotyogtak a szálak, fia­tal gida kapkodta fel, megropogtatta, egyiket-másikat meg sem ette. A vonat az állomás elé kanyarult, teste zihált, remegett, mint a kőtörő feje és csontos keze. Gergő bal kezével tar­totta kucsmáját, jobbjában a görcsös szilvafa-ostort, intege­tett, nevetett, felkiáltott a vonatra: — Hát csak jöjjön, tanító úr, várjuk ám, meg a gyerekek is. Csak jöjjön! A vonat kanyarul!, átszaladt a hídon, amely alatt ta­vaszi víz harsogott. A sötét hegyekből jött, eltűnt a virágos réteken, a jegenyék alatt, amelyek tűként szúrtak a levegőbe. A földön lassan forogni kezdett a panoráma, akárcsak a mindenségben, ahol csillagvilágok száguldottak. Nemsokára hideg alkony borult a virágokra, gyümölcs­fákra, völgyekre és a hallgatag hegyekre. A vonattal együtt szívszakadva rohantam a koratavaszba. IV3L Q RVAY GIY TEJJ,I\: ESZTENDŐK AZ ISKOLÁBAN ! I 1958. április 1.

Next