Zalai Hírlap, 1958. május (3. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-01 / 102. szám

Éljen a forradalmi murtű a harcodban megedzett magyar munkásosztály ! A proletár internacionalizmus — a szocialista országok közötti viszony alapja a szocialista világrendszerhez tartozó országok, valamint a kommunista és munkáspártok közötti kölcsönös viszony alapját a proletár internacionalizmus elvei, a marxizmus—leninizmus ■ elvei képezik. Az internacionalizmus, a dolgozók nemzetközi szolidaritásának eszméje, a proletariátus felszabadító harcának vezérlő elve azóta, amióta Marx és Engels kihirdette a harci jelszót: »Világ proletárjai, egyesüljetek!« Ugyanakkor az internacionalizmus különböző formákat ölt a konkrét történelmi feltételnek megfelelően. Amíg a világon az egyedüli és mindent átfogó rendszer a kapitalizmus volt, addg az internacionalizmus a munkásság testvéri, kölcsönös segítésében, a tőkés elnyomás ellen folytatott közös harcban nyilvánult meg. 1917 után, amikor létrejött a világ első szocialista állama, a Szovjetunió, az internacionalizmus fogalma bővült és új tartalmat kapott. A Szovjetunióval szembeni viszony volt a pártok vagy politikai csoportok internacionalizmusának próbaköve. Amikor a II. Internacionálé szociáldemokrata vezérei szavakban az internacionalizmus mellett foglaltak állást, de valójában szovjetellenes politikát folytattak, világossá vált, hogy ők nem internacionalisták. Abban az időben teljes joggal mondhattuk, hogy internacionalista az, aki minden feltétel nélkül, nyíltan és becsületesen kész megvédeni a Szovjetuniót, mert a Szovjetunió a világ első szocializmust építő forradalmi proletár állama. Most, amikor a Szovjetunió körül több szocialista állam tömörül, újszerűen vetődik fel az internacionalizmus kérdése. Ma az internacionalizmus egyik fő ismérve az egész szocialista táborral szembeni viszony. Mindenki tudja, hogy az imperialista burzsoázia politikusai és diplomatái, tudósai és újságírói a szocialista tábor és elsősorban a Szovjetunió ellenirányítják támadásaikat. Az Egyesült Államok imperialistáinak és partreeknek legszebb álma az, hogy a szocialista tábor széthulljon, a szocialista közösség szétessék. Sokkal könnyebb harcolni egy-egy szocialista ország ellen, mint a szocializmus egész egységes tábora ellen. Az imperialisták a szocialista országok, s természetesen a kommunista és munkáspártok egységének megbontására bevetették a revizionistákat, a kommunizmus renegátjait, akik meghirdették az úgynevezett »nemzeti kommunizmust«. A revizionisták a proletár internacionalizmus elveit a sovinizmus, a nacionalizmus reakciós eszméivel cserélték fel. Vajon, Nagy Imre és társai nem a burzsoá nacionalizmus lobogójának védelmére keltek, amikor ellenforradalmi összeesküvést robbantottak ki Magyarországon? A magyarországi események tanulságát nem szabad elfelejteni: a revizionisták, a nemzeti kommunizmus hívei egy-egy ország nemzeti sajátosságai védelmének ürügye alatt tagadják a szocialista fejlődés minden országra jellemző általános törvényszerűségét. Ez azt jlenti, hogy tagadják a munkásosztály diktatúráját, a munkás—paraszt szövetséget, nem ismerik el a népek testvéri barátságát, a szocialista tervgazdaságot, stb. Kétségtelen, a marxizmus—leninizmus megköveteli, hogy a szocialista forradalom és a szocializmus kiépítése megvalósításában feltétlenül számba kell venni minden ország nemzeti sajátosságait. Ezt azonban egybe kell kapcsolni az általános törvényszerűséggel, mert a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet nem véletlen, hanem törvényszerű és főbb vonásaiban egységes folyamat. A marxizmus—leninizmus állandóan fejlődő tan, a marxista-leninista tudomány rugalmas, nem tűri a dogmatizmust és a szektás korlátokat, mert elméleti alapját a dialektikus materializmus adja meg. A mai revizionisták, a régiekhez hasonlóan, be akarják bizonyítani a marxizmus—leninizmus «elévülését». Azt mondák, hogy a proletárdiktatúra elavult. Meg akarják bénítani a munkásosztály forradalmi energiáját, meg akarják védeni a kapitalizmust a pusztulástól és a marxizmus «korrigálása» jelszavával el akarják hinteni a burzsoá ideológia magvait a kommunista és munkásmozgalomban. 1917. május elseje Pétervárott 1917. május elsejét szokatlan körülmények között ünnepeltük. Örültünk annak, hogy afebruári forradalomban politikai eredményeket vívtunk ki, hogy megalakíthattuk szakszervezeteinket és megjelenhetett a munkások újságja, a »Pravda«. Ugyanakkor egy pillanatra sem feledkeztünk meg arról, hogy Oroszországban csupán burzsoá demokratikus forradalom zajlott le. Mindannyian bizton hittünk abban, hogy eljön az idő, amikor a bolsevik párt, élén Leninnel, végső győzelemre vezet bennünket. 1917 május elsején mi, orosz proletárok szabadon vonultunk fel Pétervár utcán. Mindenfelől jelszavak hangzottak: »Éljen a népek testvérisége!«, »Éljen az internacionálé!«, »Éljen a szocializmus!« Az első szabad május elseje megmutatta, milyen szervezett, mennyire érett politikailag az orosz munkásosztály. A tüntetők rendkívül fegyelmezetten viselkedtek. Az utcák forradal-mi daloktól visszhangzottak. A szél hatalmas zászlókat lenge tett. A csoportok a város köz- ) pontja felé igyekeztek, ahol tö-) meggyűléseket rendeztünk. Nagyon érdekes volt, hogy a tömeg az egyik gyűlésről a másikra vándorolt. Hiszen a különféle tribünökről más-más párt képviselői mondották el véleményüket a jelenlegi hely-zetről. De a legtöbben az( Oroszországi Szociáldemokrata) (bolsevik) Munkáspárt Közponfi Bizottságának tribünje körüli gyülekeztek. Az egybegyűlteket V. I. Lenin üdvözölte és kifejftette előttük, mit jelent május 1. a világ proletariátusának,m mit kell tennie az orosz prole-tariátusnak a szocialista forradalomért vívott harcában. Az ünnep előestéjén Lenin gyári dolgozók és katonák előtt) is beszélt, s így ünnepeltük május elsejét 1917-ben, így vetítette előre fényét a történelmet formáló Szocialista Forradalom. " /Vindrás - múltra emlékezik AZ UTCÁN szélesen hömpölyög az mberáradat. Május elseje van. Ünnepelnek a bányák, kohók, gyárak, üzemek dolgozói, ünnepel a falu, ünnepelnek szerte a világon, ki így, ki másképpen. Józsa András réveteg tekintettel mered a sokaságra. Gondolatai évtizedekkel pergetik vissza az idő kerekét. * Hideg volt, a sipkán zúzmara fehér lett. Bent a kocsmában vágni lehetett a füstöt. Ajtónyitáskor a gőzben csak halványan látszottak a belépők alakjai. Az érkező pohos gazdák körülnéztek, keresve a nekik valót. Aztán az egyik őt is megszólította. — Föl tudsz-e kelni keltés nélkül? — Föl. — Mit őriztél eddig? — Hun szógáltál? ____? A kis Józsa Andris hallgatott, helyette apja válaszolt a kérdésekre, mígnem Andrisból kiscseléd lett. * A TAVASZ a legelőn érte. Nagy falka disznó őrzőjévé vált és kimondhatatlan büszkeség töltötte el. Egy májusi reggelen a legelősnéli nyiresnél embereket látott. Siheder kíváncsisággal közeltette meg őket, de városi beszédjükből nem sokat értett. Néhány szófoszlány azonban agyába vésődött: gyár ... kizsákmányolás ... szervezett dolgozók... sztrájk.. forradalom ... Micsoda beszédek ezek, ilyent ő még nem hallott ... Ijedten rebbent disznói közé, amikor a legelőszélen kakastollas csendőrök szuronyán villant meg a nap. — Briggy, te...! — uszította fennhangon a pulit, miközben nagyokat durrogtatott karikás ostorával. Ma sem tudja, hogy miért tette, de érezte, hogy hangoskodnia kell, felhívni azok figyelmét, akik a nyiresben vannak, mert akárkik is, ha a csendőrök keresik őket, akkor az apjafajtájú szegényemberek lehetnek. A kapott pofonoktól sírva fakadt, és azután már dacból is letagadta, hogy látott ott embereket.* HARMINCEGY ÉVES volt, amikor először került a városba. A majorból cséplőgépet hozattak be javításra. Csak most tudta meg, hogy azok a »városiak« annak idején miről beszélgettek. A következő május elseje már őt is a fák között érte, de nem a te előszéli nyiresben. I Itt nem volt köelükben »kiscseléd». H napkát töltött börtönben Megbélegzett ember lett, írunkát rém kopott, vagy , ha igen, csak rövid időre, az I tán me esí ették. A május elsejék minden évben eljöttek, és mindig többen vonultak a nyiresekre. * Az évek elsuhantak felette. Arcára gondbarázdát vont a nélkülözés, trenekát meghajtotta a zsákolás. AMIKOR AZ ELSŐ szabad május eleét elhozták a szovjet páncélosok, még ő is felvonult. Pár évig még dolgozott, majd ideje letelt, nyugdíjba ment. Hosszú volt az út idáig. Már nem bírja a lépést a fiatalokkal, de ilyenkor — amikor a daluk behallatszik a nyitott ablakon — feltörnek belőle a múlt emlékei, a régi május elsején, és úgy érzi, közöttük van. Badacsonyi Lajos Moszkva, 1917 május 1. Irta: A. O. Shvejko, aki maga is részt vett a moszkvai május elsejei tüntetésen Az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt moszkvai bizottsági és a Központi Bizottság területirodája az Ünnep alkalmából felhívással fordult a dolgozókhoz. A felhívás hangsúlyozta, hogy csak a bolsevikok magyarázzák helyesen és érzik át teljes szívvel május 1. jelentőségét. Gyárunkban is gyűléseket tartottunk, amelyeken nemcsak a bolsevikok, hanem a mensevikek és az jeszerek is felléptek. " Jól emlékszem, hogy az ünnep előestéjén rendezett gyűlésen először a mensevik ■ Lejkin szólalt fel Körülbelül ezt mondta: «A forradalom teljes győzelemmel végződött. Ilyen körülmények között május 1. a tavasz és a virágos természet gyönyörű ünnepe ...» S tovább is ebben a szellemben beszélt. Utána a bolsevik Alekszandrov következett. Lángoló szavait sohasem felejtem el. Határozottan kijelentette, hogy korai még a győzelemről beszélni, s a forradalom még egyáltalán nem fejeződött be. Sőt, ellenkezőleg, a nemzetközi életben és az országon belül állandóan élesedik a harc. A bolsevik szónok hangsúlyozta, hogy május 1. nem egyszerűen a tavasz ünnepe, hanem a világ munkásai testvéri szolidaritásának napja. Arra buzdította a munkásokat, hogy a május elsejei felvonuláson a bolsevikok jelszavait kiáltsák, amelyek a pusztító imperialista háború befejezését, az ideiglenes kormány lemondását és a szovjet hatalom megteremtését követelték. Az ünnep reggelének napfényes utcáit a munkások tömege töltötte meg. A csoportok forradalmi, harci dalokat énekeltek. A felvonulók a mi jelszavainkat hirdették: «Éljen a béke és a munkások nemzetközi testvérisége!», »Minden hatalmat a szovjeteknek!« A Vörös téren zászlóerdő lengedezett. Munkások és katonák kart-karba öltve meneteltek és ünnepelték a szabad május elsejét. Fiatalok és öregeik, nők és férfiak álltak be afelvonulók soraiba, s velünk, bolsevikokkal együtt követelték a régi rend megváltoztatását. Végezetül csak anynyit szeretnék üzenni a mai szovjet ifjúságnak: amikor május elsején a Vörös tér kőkockáira léptek, emlékezzetek azokra, akik évtizedekkel ezelőtt — a nép boldogságáért, a forradalom győzelméért és a dolgozók nemzetközi szolidaritásának megszilárdításáért vívott harc közepette — ugyanazon a helyen a szebb jövő felé meneteltek. IJ Cl ([ IjDíCíí ÍJ CL szh) felett A felvonulást tulajdonképpen tíz órakor tervezték, de Porpác, az üzemi pártvezetőség agit.-proposa — biztos, ami biztos alapon —, fél kilencre tűzte ki a gyülekezés idejét. Kilenc körül már együtt volt a kis gyár munkássága, csaknem teljes számban. Cigarettázva, beszélgetve várták az indulást, hogy mint már annyiszor, felvonuljanak és dallal, tapssal, jelszavakkal köszöntsék a munkásünnepet. Nem igen volt rá fedezet, de az igazgató ebben az évben is módot talált arra, hogy megvendégelje őket. Az üzemi konyha gondnoka, meg az anyagbeszerző nagy igyekezettel sürgölődtek a büfének kinevezett gépszín ajtajában, és a blokkok ellenében virslit, nagyfröccsöt szolgáltattak ki azoknak, akiknek nem volt türelmük megvárni a felvonulás végét. A tanműhely fiataljai külön csoportban gyülekeztek. Éppen Zoltán Pista, a DISZ-titkár magyarázott nekik, hogy a felvonuláskor ők mennek az élen, és hogy milyen megtiszteltetés, de szemmel láthatóan kevés eredménnyel. Ez a Zoltán Pista aranyos, jó gyerek volt, munkásnak is, pajtásnak is, egészen addig, ameddig DISZ-titkárnak nem választották. Azóta mintha fejébe szállt volna a dicsőség, egészen megváltozott. Türelmetlen, ideges lett. Sohase ért rá meghallgatni, ha valaki ügyes-bajos dolgával hozzáfordult. Szavainak természetes csengése is megkopott valahogy, beszédébe minduntalan idegen szavakat kevert Az újságokból, brossurákból kiolvasott jelszavak most is szürkén, érdektelenül buggyantak ki szájából, és bár minden igyekezetét beleadta, maga is érezte, hogy társai unatkozva eresztik el fülük mellett, a lelkesítőnek «agitatívnak« szánt szavait. Ekkor ért a csoporthoz Buday bácsi, a tanműhely vezetője. — Jó reggelt — köszönt, aztán hamiskás mosollyal a bajsza alatt megkérdezte: — Szeminárium... most is szeminárium, Zoltán elvtárs? A hosszú, nyurga gyerek zavartan fordult szembe vele és nem tudta, mit válaszoljon. Tudta, maga is érezte, hogy másképp, érdekesen, színesen kellene beszélnie, dehát mit tegyen, ha nem megy? — Nem ... nem szeminárium... — válaszolt az öregnek — csak beszélgetünk ... május elsejéről. — Hát csak folytasd — biztatta az öreg — még úgysem indulunk. Azzal sarkon fordult, hogy elmegy, de az egyik fiú utána szólt: — Pista bácsi, mondja csak, miért tűz maga minden május elsején gyöngyvirágot a kabátjára? Az öreg kabátján valóban most is ott fehér lett néhány szál gyöngyvirág, vékony kis vörös szalaggal átkötve. — A gyöngyvirágot? — kérdezte vissza és látszott az arcán, hogy megzavarta a váratlan kérdés. — Azt hát. A gyöngyvirágot. — Szomorú története van ennek — lépett közelebb most már az öreg, és lassan, tagoltan, az emlékektől mind felindultabban mondta el a gyöngyvirágcsokor történetét.* Már beszéltem róla nektek, hogy fiatal koromban Pécsen dolgoztam. Pécs már akkor is komoly város vett, sok gyárral, sok munkással és sok rendőrrel. A pécsi munkások nem sokat teketóriáztak. Ha sztrájkba léptek, könyöröghetett nekik a művezető, meg a szakszervezet — csak az erőszaknak engedtek —, ha egyáltalán engedtek. Pécsen már akkor, a huszas években is, minden évben megünnepeltük a május elsejét. Május elseje körüli napokban riadóztatták a rendőrséget. Az utcákon lovasrendőrök feszelegtek. A szórakozóhelyeket, a mecseki sétányokat civilruhás rendőrök szállták meg. Azt lesték, ki merre megy, hol csaphatnak le a titkos találkozókra. — Mert nem egy helyen tartottuk ám a gyűléseket. Szétszórtan, a nagy hegy különböző részein, sőt nem egyszer a várostól egész messze, a szomszédos falvakban, a Mecsek távoli kirándulóhelyein, ahová már nem ért el a rendőrség keze. Igaz, hogy ott meg a csendőröktől kellett félni, de azok mégis csak kevesebben voltak, nem jutottak el mindenhova. Nem szaporítom a szót, elég az hozzá, hogy május elsejét minden évben megünnepeltük. Azon az emlékezetes tavaszon is, ami** kor megismerkedtem a menyasszonyommal. Szép kékszemű kislány volt, Annusnak hívták, Svejcer Anninak. Mert sváb lány volt szegény. Az egyik környékbeli bányászfaluból jött be a városba. Egyik rokona «beszereztek a porcelángyárba, megtanulta a szakmát, ott is ragadt. Huszonhárom éves volt, de mondhatom, hogy tizennyolcnak sem látszott. Én huszonhat éves lehettem. Azt mondják, hogy jóképű legény voltam. Megtetszettünk egymásnak. Annyira, hogy hamarosan megkértem a kezét. Adta is. Pünkösdre terveztük az esküvőt. Nem volt ugyan semmink, dehát akkor Éljen a békéért, a társadalmi haladásért küzdő népek szolidaritása !