Zalai Hírlap, 1958. szeptember (3. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-02 / 206. szám
4 A pénz nem ugat, — a pipics meg ég KÉT JÓ FORMÁJÚ embermegy az úton. Ballagnak a város felé. Nagy beszédben vannak. Olyan se paraszt, se úr most már a kinézetük. Hát bizonyosan megértik egymást. Az egyik magas, nagy csontú, hanyag járású és jaj lenneannak a kutyának, amelyikre rávetné magát, vagy ráesnék, bizony lasikává lapítaná. Mert hogy ez olyan kutyaherélő, amilyen most már alig akad egy-kettő széles, hét határban. A Mohádi Pál. Régi ivadék. Olyan dologihoz nem szokott hajladék. Ő beszél. A másik vékony, olyan savanyú szemű, savó kedvű, mint aki borseprűn élt, hosszú, vékony lábakkal, amelyek faltámasztó rúdnak is jók volnának, mint ahogy arra is használta őket — eldologtalankodván egy fél életen át. De mindig fontosnak akart látszani, s most is rajta van az elnyűtt, se sárga színű ballonkabátja, mint azelőtt az öspörösnek a nyári kocsikázó porkabátja volt. Demek Esteván. Ő hallgat. , — Hogy mekkora irigységek vannak, arról neked fogalmad sincs — mondja Mohách Pál. — Ugye, a te apád csak egyszerűfuvarosember volt régen. Nem vitte sokra. Az enyém meghordta ki a sok pénzt a bankból — váltóra, ment a nagy trakta, elúszott minden. Később sem hagyta lejjebb: a banki kölcsönbe ment a föld. Engem, nézd, dologra nem szorított, tanulni meg csak a doktor gyerekednek költött, hát akutyahajigálás volt a rendes testmozgásom, míg sorozatra nem vittek. De most mégis jobban megy a sorom, mióta a gyerekeik megnőttek, keresnek. Pénzünk is van. MENNEK A VÁROS felé. — Szó, ami szó, fuvaroztunk apámmal. Gürcöltünk annyit, hogy semmi értelme sem volt, mert alig éltünk. Aztán, ahogy elhalt az öreg, túl is adtam a lovakon, abbahagytam még fiatalon a gyürkőzést. Minek? Akkoris megéltünk. Most meg a feleségem gyerekei is aggatnak rám, érdemes volt azt ez özvegyét elvenni. Nem hálátlanok, — mondja Demek Esteván is, hogy kiegészítse a másik társ vallomását. Mert mindenki mond vallomást, akár egy gyüszűnyit is, ha úton társ akad. Már pedig azélet útján mindig akad társ, tehát vallomástétel nélkül senki sem megy el... — Hág, ahogy mondom — kezdi ismét Mohádi Pál —, akkora irigységek vannak, hogy ha itt felmagasodna, hát megijednél, hogy micsoda új torony az! Nézd, mostanában, hogy az asszony el-elmondogatta, hogy már nekünk is ki kell azokat a régi szentképeket cserélgetni a falon, most már rájuk is kerüljön a sor, ne csak a legyek, hiszen már minden szentnek dudoros a pofája a sok szeplőtül. Ezt jónéhány szomszédasszonya is hallogatta, hát már a szenteket is irígylik tőlünk. Mondták is: minek? Nem divat! Más most a divat! Inkább egy rádió! Vagytélrevízió! Hát így. Mind csak az irigységektül van eza félreállítás. De most, most én álltam a sarkamra! Azért is kell! Azért is meg lesz egynéhány szent újétava! Én veszem meg! — Jól mondod, sógor, vannak irigységek, mert én is tapasztaltam. Szent öccse ugyanezt! No, csuda irigyek a népek! De éppen én is így a sarkamra álltam: annyuk, most menek, meg lesznek a szentek, aranyos rámában! De színtiszta arany lesz az a ráma! Megérdemlik, hallgatnak majd ott a falon türelmesen! Mint a régiek is, nem bántanak azok senkit. . . . — Én meg aszondom, sógor, hogykutyábul lesznek a szentek! — nevetett Moháci Pál a fejét is egy kicsit Demekre fordítva, s amikor látta, hogy az megütközik, még meg is erősítette: — Bizony kutyábul! — Hogy érted ezt, sógor? Ez már mégis szentségtörés! Hát már te is pogány lettél? Hiszen mindig böcsületes életet éltél! —MÁRPEDIG az ügy van, ahogy mondom: kutyából lesznek! — és megint nevetett, jóízűen, öregesen, mint aki az életnek nem csaka böcsületes felét ismeri. — Hátmégis, hogyan? — No, mondjad már! — bíztatgatta Demek sógor. — Hát mondom: jött hozzám egy kutya. Olyan csavargó, faji kutya. Befogadtuk. Kisiperedett nálunk. Megint csak csavargott. De haza-haza járt. Megfúrtam, nekem ne ugasson! Ami pénzt találtam a sublótfiókban, abból már jócskán hordtam el az italboltba — reggelenként féldecimegjár! Hát eladtam egy valamiféle városi embernek azt a kutyát. Most ezta pénzt hozzácsaptam a többihez, amiből veszem máma az asszonynak a fali szenteket, aranyos rámában. Nohát... — bökte rá a fejével Moháci Pál. — Érted? — Értem! Da nagykutya vagy! Hát így kiteszelted! — nevetett jóízűen Demek sógor is. — Jobb a pénz! Az nem ugat... De már be is értek a városba. Körülszemlélődtek, végigbotoztak az aszfaltos, hosszú utcákon. Megnézegettek ezt, azt. Délfelé ráakadtak az emberükre. Lebotorkáltak a lépcsőkön, sötét, de olyan sötét helyre, hogymajd a szemük veszett el. Csörmő Kelemen szentkép áruló állt előttük a sötét helyen. Sötéten és annál is sötétebb bensőséggel. — Látják, kedveseim, ilyen szégyentelen helyen kell dolgoznom! Pincében. Még arra sem telik, hogy a villanyt bevezettessem. Ez a kis pipics ontjaa fényt, rontja a szememet. Éjjel, nappal... — siránkozott álszent képpel. — Bizony sajnálatos — néz össze a két delegátus a szentek ügyében. — Azért van ilyen rossz kabátja? — Hát, alig élünk! No, fizessenek hatszáz-hatszáz forintokat! — No, engedjen belőle valamit! — kérleli mind a kettő. DE CSÖRMŐ Kelemenhajlíthatatlan, uborkás arccal és kenetes szavakkal akarja rájuk sózni a kiválasztott szenteket: — Nem tudok én, édes lelkem, abból engedni egy fillért sem! Sok évvel a dolog! — Mert? Hát maga festi? — értelmeskedett Moháci Pál. — Magam? Hát ki festené? — húzza végig a színes nyomdai kép előtt a bütykös hüvelykujját Csörmő. — Meg aztán a rámája is színarany — pöcögteti meg a körmével. — No, hát akkor ne is adja el,ha színarany, abból jó, ha van aháznál minél nagyobb darab! — mondja Demők sógor, aki már igen szomjas volt, s valahonnan a közelből jóféle pörsangot csapott be a légáram a huzatos pincelyukon. — Tartsa meg, ha maga föstötte, mert amit én termelek, én is megtartom, abból élünk! — toldja meg Mohádi Pál is, aki a pipicsre felejtkezett, onnan meg Csörmő Kelemen rongyos kabátjára, s közben az járt az eszében, hogy aki enynyire rosszat mutat, az nagy ravasz lehet, mert a parasztisor is megtanította az embert a ravaszkodásra, adófizetéskor régen mindig a legrongyosabb kabátban topogott be ő is a jegyző elé. Pipicset égetni városon? — ez akkora istentlenség, hogy a szentek sem lehetnek tisztességesek, akik ott a falhoz állítva elnézik ezt... Csörmő Kelemen majdnem szédült a két emberértelmetlenségén. Hosszú beszédbe kezdett, és összehordott fát, fát. — Mert úgy van az, nézzék, hogy én egy szegény maszek vagyok. Sok az adó. Dolgozom, amennyit bírok. Mikor kijutok a hegyekre, akkor meg annyi ott a jóbarát, hogy... a minap is odavetődött egyikét ismerős. Süppstey Flórián tanár úr, nekem jó barátom, mondta, most ráteszünk, lecsurgatjuk a fájdalmat a torkunkról: hát csurgattuk. Mert minek vegyek én a négyház mellé még egyet? Igazam van, bátyámuramék? Ötszáz-ötszáz forint aranyrámában ez a kép ... De Demek Esteván és Mohádi Pál ezt már háttal hallották csak. Pofozgatván, kapicsolván fölfelé a pincegaradicson, a világosság felé. — Csak hadd égjen az a pi : pics — mondták egymásnak odafönn. AZ UTCÁN AZTÁN beleszi-matoltak a sokféle szagú le-ve- jgőbe. Orruk kiválasztotta a legízesebb illatot, s egész életükben nem ittak annyi sört, mint ’akkor a szentek bőrén. — Még szerencse, hogy föl van találva már azautó is, ami könnyedén hazaröpítette őket, de hogy mikor, az is kérdés, s hány napig tartott a kijózanodás a sörtől, azt sem tudhatja földi halandó. Az meg bizonyos, hogy a szentek könnyűszerrel elbírják a haragot, az asszonyrameg úgysem szorul, rá már akkoraz ember, ha felcserélte bottal, amire támaszkodhatik... Háromfai Sándor Amit a fúró kihány, az se fa, se forgács — kezdte a sörtefrizurájú ember. Még tartja magát ez a régi frizura: elől fel a hajat, egyenesbe hozni a koponya legmagasabb pontjával. De már ritka, mint a 100 esztendős ember. —... Kire mondom én ezt a mondást ? Heh. Nehéz kérdés, de megmagyarázom. Amit a fúró kihány, az se fa, se forgács — vagyis, hogy vannak emberek, akik se ilyenek,, se olyanok, nem fák, nem forgácsszilánkok, — fene tudja mik. Nem ,mondom, most nagyon erősen fáj a szívem, esztendők óta rosszabbodik, minden verésénél érzem, hogy egy szikrát gyengül, de — nem baj, lesz, ahogy lesz, ha az én szívbajom. De megmutattam az életnek, hogy én, az én voltam, abból nem engedtem. Tudja, volt egy főnököm, gátőr-mester volt, mivel én nem.Mindig finánckodtam, á, nem, gátőr voltam. Röviden: amikor elmentem a gátőr-mesterhez, csak elámultam: kis asztalán minden irat minden nap ki volt rakva. Elsődjében: hogy a falusi parasztok lássák, milyen sok, milyen fontospecsétes iratokat kap ez az Öllé Gábor. Másodjában: soha semmit nem talált ez az ember, kirakta tehát az asztalra, ott turkált, mint az egyszeri ember a vadkörtében. — ... keresett, kutatott, ujjai fekete hernyókként bujkáltak a papirosok alatt, de — csak nem volt meg a szeresett papiros. — Ez semmi, ez így nem mehet. Szürke ember az ilyesmi az életben traédia, mondtam magamnak. Pontos munkát fogok végezni, mondtam magamnak. Megmutattam, hogy soha, semmiben nem tértem el a szabályoktól. Nem én. Soha. Aagátőrséget abbahagytam, elmentem fináncnak. Mint ilyen, a legpontosabb munkát végeztem. Nálam a kimutatások, a betűk, vesszők, vonalak — halálos rendben voltak. Tudja, kérem, mit jelent az: 44 esztendei fináncszolgálat, s egyetlenegy hiba, botlás, vétség, elnézés, eltérés a szabályoktól nem volt? Hihetetlenül pontos ember voltam, magam is elcsudálkoztam magamon — csak ne lennék ilyen beteg a szívemmel. Ugyanis. Finánc voltam, egyszer egy nagy bajnokcsapat jön Olaszországból. Valamilyen olimpián vagy bajnokságon voltak, elég az hozzá, hogy én ilyenekhez nem sokat értek, soha nem szerettem a sportot. Én a finánczolgálatot szerettem. — Mindent, de mindent megnéztem, nálam nem lehetett valamit eldugni. Erről nem is beszélek. Az ülések fölött hatalmas dobozok. — Mi az? — Virág. — Miféle virág? — Olaszországban kaptuk. Versenyzők vagyunk, bajnokságot szereztünk, győztünk. Aranyérem és virág. — Aha, aranyérem? Lássuk csak! — Kérem, ez nem csempészés. — Kérem, bízzák rám. — Átnéztem a szabályzatot, nem lehetett megvámolni. Ott volt a virág. — Ennyi virágot nem vihetnek, vámot kell fizetni. — Ajándék. — Mindegy. Sokan odajöttek, miért áll a vonat olyan sokáig? Sípolás, türelmetlenkedés, de nem engedtem.—... annyira, annyira, hogy azt mondtam: fele virágot engedem, felére vámot vetek ki: ez a szabály. — Akkor inkább az egészet az árokba gyúrjuk, de mégsem fizetünk magának vámot. És feljelentjük Budapesten. — Kérem, azt lehet. — Minden virágot elpusztítottak, pedig különlegesen szép virágok voltak, de — nem engedtem. Ami szabály, ami előírás, az legyen az. Ha nem az, akkor minek alkották? Ha nem tartjuk be, minek alkották? — Feljelentettek, behívattak, azonnal elbocsájtottak. Ez régen volt, kérem, de mondhatom, hogy akkor szívbajt kaptam. Még most is nyögöm, de azért boldog is vagyok, hogy — pontos embernek ismertem és ismerem magamat. Az ember ne legyen por, amit a fúró kihány. Az semmi, az se fa, se forgács, hanem az por, de legyen az ember fa — forgács megint ne legyen. Azörte frizuráját kétszer felfelé fésülte. Haja, ruhája ,szeme, cipője — és hangja: szürke volt. Nem tudott beleveszni a környezetbe, mivel az szép, tarka, színes és eleven. Morvay Gyula ZALAI HÍRLAP 1958. szeptember 2. Szerelmes dal a szülőföldről Hogyha Téged itthagynálak, Újra visszatérnék, Dombjaidnak lágy hajlatán Egy kis helyet kérnék. Fáradt szívvel megpihenni Csak ide ballagnék, Fenyveseid hűs bársonyán Kakukkszót hallgatnék. Az egednek kék ablakán Nézném a csillagot, Annak küldöm e kis dalom, Ki Téged itt hagyott. Idegenben, más országban, Otthonát nem Jelve, Tudom, sokszor gondolatban Visszaszáll a lelke . . . Messze földön, óh, de sokszor Elfogna a bánat, Könnyes szemmel, álmodozva Gondolnék utánad . . . Bárhonnan is visszatérnék, S arccal rád borulnék, Itt élnék a dombod ölén Amíg el nem múlnék . . . _. Kapornaky Gyula Nyári divat A nyári ruha nem takar, Az azt mutat, amit akar. Ha elmúlik a szép Tavasz, Munkába lép a kis ravasz Divatszabó és tervező, S kihozza, ami kedvező. Eltünteti, ami lapos, Mert a domború divatos. A kör szebb, mint az egyenes, Mert hajlata vonzó, kecses. A sikk tündéri báját ad, A szem szívesen rátapad, A látó férfi két szeme, S bukfenceket jár az esze. Eltakarja a szép babát , Az ormótlan téli kabát. Télen legtöbb nő nem mutat, Az ember hiába kutat; Formátlan, tömött báb . . . Fura . . . Üdvözlégy, lenge, kis ruha . . .!. Utcaseprő Tollászkodik fején a fakult, rossz kalap. Izzad. S le nem pihen az árnyas fák alatt. Gondjával járogat. Mindig tesz-vesz,kutat, sorsát is söprené — is elnyűtték az utak. Őtjára ráhajol néhol egypár bokor. De ezt az enyhét is meglepte már a por. Haját is belépi — és meggörnyedve lép, pedig hogy’ felrebben előle a veréb csivogva, szaporán, felhők felé szállva — s baja is, bánata hogy’ szállna utána, ötven? Hatvan év múlt el a feje fölött? Nem számolta, csak azt: szemetes-e a föld. S nem leste azt se, hogy , Jeti- hu-llajtotta d, s nem dönmögött reggel: lám, megint -menni kell. S asszonya göthös lett, s tegnap is vért köpött. Kihűlt a nap s öröm a tűzfalak mögött. Csak a sírás hangos, a cívódás, a per — de nem gondol haza — seper, seper, seper. Laky József Csillagdöngetők Csillagpatátokkal vadul törtettek égi lovasok, Túl messzi lejtőn,bércen- veletek, veletek vagyok. Én gyenge ember, satnya lábbal menni nem tudok oda, de szívem elküldöm megénekeni Születő csoda Vagy nem is csoda, hanem emberi ész alkotta mű? Mit lángeszével tudós, és bölcs vegyész számit, s betű? Ó, évmilliárdoktól gyűrt tudomány! Léted nem tört meg! Hiába ásta büszke tornyod ármány, őket törted meg. Hej! történelem forgó gyászfolyamja, sokszor lepted őt, de ellepni csak kis időre tudtad, s kibírta az időt. Lázár Tibor