Zalai Hírlap, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-11 / 84. szám

1973. április 11. A Bartók Béla Táncegyüttes nyerte az Zalai Kamaratánc Fesztivál nagydíját Vasárnap délelőtt Zalaeger­szegen a Megyei Művelődési Központ Színháztermében ün­nepélyes keretek között feje­ződött be az V. Zalai Kamara­­tánc Fesztivál, amelyen az or­szág tizenkét élvonalba tartozó együttese vett részt. A ver­senyprogramot két kategóriá­ban — folklór és dramatikus táncok — már szombaton be­mutatták az együttesek. Dél­előtt a folklór, délután a dra­matikus versenyszámok pereg­tek a színpadon.­­ Vasárnap délelőtt fél 10-kor nagy számú érdeklődő jelen­létében hirdetett eredményt a zsűri. A bíráló bizottság dön­tését dr. Körtvélyes Géza kan­didátus, a Magyar Táncművész Szövetség elnöke, a zsűri el­nöke ismertette, s ő nyújtotta át a díjakat a jutalmazott együtteseknek, táncosoknak, koreográfusoknak, zeneszer­zőknek. A magyar néptánchagyo­mány változatos, művészi fel­dolgozásáért, korszerű, tö­mör megfogalmazású koreog­ráfiák példásan kidolgozott előadásáért, az összteljesít­mény együttes értékelése kép­­pen a verseny nagydíját, a várt­­dorserleget és értékes műtár­gyat, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezete ,.Bartók Béla” Táncegyüttesének ítélte a zsű­ri. A XI. díjat, vándorserleget és ugyancsak értékes műtár­gyat a Vasas Művészegyüttes tánckarának ítélte a zsűri a következő indoklással: a kü­lönböző versenyikoreográfiák­­ban, elsősorban a dramatikus kategória két versenyszámá­ban az együttes és koreográ­fusai igen jelentős teljesít­ményt nyújtottak: a népi tra­díció korszerű és fantáziadús feldolgozásában és művészi ér­tékesítésében értek el komoly eredményt. A III. díjat, — vándorserle­get és értékes műtárgyat — a zsűri a HVDSZ Bihari János Táncegyüttesnek ítélte, az együttesnek mindkét kategó­riában nyújtott magas színvo­nalú teljesítményéért. A bíráló bizottság az egyéni díjak számát a magas színvo­nalú teljesítmények alapján eggyel megemelte. Az első ko­reográfiai díjat, vándorserle­get és 5000 forintot György­­falvay Katalinnak, a Vasas Központi Művészegyüttes ko­reográfusának ítélte oda a Ka­in és Ábel című táncjátékáért. Három egyenlő összegű 4—4 ezer forintos második díjat kapott Novák Ferenc, a Bihari János Táncegyüttes, Szigeti Károly, a Vasas Központi Mű­vészegyüttes és Tímár Sándor, a Bartók Béla Táncegyüttes művészi vezetője. A zeneszerzői díjak közül a zsűri az első díjat, vándorser­leget és 5000 forintot Dras­­kóczy Lászlónak, a Volán Né­pi Együttes zenei vezetőjének Leányisirató című kompozíció­jáért, a második díjat, vándor­serleget és 3000 forintot Ba­lázs Árpádnak (Csepel Tánc­­együttes) Varjak című művé­ért ítélte oda. A szólótáncosi díjak közül a 2500 forintos első díjat Er­délyi József, a Bihari Tánc­­együttes tagja kapta a Ver­­bunk és a Katonakísérő című számok szólóprodukciójáért. A 2000 forintos második díjat Takács Imrének, a Vasas Táncegyüttes tagjának ítélte a zsűri a Kain és Ábel című kompozíció Kain szerepében nyújtott teljesítményéért. Az 1500 forintos harmadik díjat Beliczai Árpád, a Bihari Tánc­­együttes táncosa kapta a Kál­lai kettősben nyújtott teljesít­ményéért. •A bíráló bizottság javaslatá­ra a Népművelési Intézet el­ismerő oklevéllel jutalmazta Galambos Tibort, az Erkel Fe­renc Művészegyüttes művészeti vezetőjét, a Vadrózsák Tánc­együttest, a volán táncegyüt­­test és a Zalai Táncegyüttest. Két különdíj is szerepelt a jutalmak között. Mindkettőt a Zalai Táncegyüttes nyerte. Az SZMT különdíját Andor Imre, az SZMT kulturális bizottsá­gának vezetője, a KISZ Zala megyei Bizottságának különdí­ját Bíró László, a KISZ megyei bizottságának munkatársa ad­ta át. A szombat esti díszbemuta­tó közönségdíját a Zalai Tánc­­együttes, a vasárnap délelőtti díszbemutató közönségdíját a Bartók Béla Táncegyüttes kapta. A zsűri elnöke átadja a nagydíjat a Bartók Béla Tánc­­együttes vezetőjének, Tímár Sándornak. Tisztánc. Részlet a Zalai Táncegyüttes műsorából (Kiss Ferenc felvételei) A Baki Állami Gazdaság kilimáni húsüzeme­­elvesz húsipari szak­ág betanítón munkásokat. 44 órás munkahét. Szabad szombat és munkásszállás biztosító. Fizetés megegyezés szerint. Jelentkezni a húsüzem vezetőjénél. 1347 3? A M­A­I HÍRLAP Mozog a Föld? Nem szeizmográf az ember, ho­gyan is érezhetné meg öreg Föl­dünk legparányibb mozgásait? Pedig a Föld, Nagykanizsán, a Hevesi Sándor utcában már egy éve­­ szinte egyfolytában mozog. Egy éve történt, hogy a neve­zetes utca 4 yB számú házának egyik harmadik emeleti lakásá­ban váratlanul leszakadt a meny­­nyezeti vakolat. A szobában sze­rencsére senki sem tartózkodott, baleset nem történt, így hát a do­log feledésbe is merült. Egészen az újabb ,,égszakadásig”. A négy lépcsőházas épület lakói az el­múlt időszak alatt ugyanis egyre­­másra zörgettek be a házfelügye­lőhöz, az IKV-hoz gyors segítsé­gért, mert csaknem az egész mennyezet a nyakuk közé hullt. Az illetékesek — mint hírlik — sokáig az energiájukat fékezni nem tudó gyerkőcök­’*« gyana­kodtak, akik állítólag irgalmatlan és állandó jellegű vágtájukkal veszélyeztetik az egyébként rend­kívüli módon időálló vakolást. .. A minap azonban megdőlt ez az elmélet. Mert mi történt? Le­szakadt egy negyedik emeleti előszoba mennyezete! Namár­­most! Tudvalevő, hogy a Hevesi Sándor utca é­s számú ház mind­össze négyemeletes, s modern ne­velés ide, modern nevelés oda, a szülők egyelőre még nem enge­dik a háztetőre játszani a gyer­mekeiket. Mégis a Föld mozogna a neve­zetes épület alatt? Vagy netán esetleg a vakolással van a baj? A kérdés módfelett izgal­mas, s a lakók természetesen sürgős választ várnak rá. Már­­csak azért is, mert egy idő óta behúzott nyakkal, s lehetőleg a mennyezeteken mutatkozó repe­dések „bűvkörén” kívül elhe­lyezkedve gubbasztanak ottho­naikban, semleges területre men­tik fekhelyeiket ,­s félnek. Mert igaz ugyan, hogy eddig nem okoztak balesetet a lezúduló va­kolatfelületek, de nem mindenki a szerencse fia.. Függelék: az épület mindössze három és fél esztendős. Fürdőfalu ZALABAJKOS neve, híre rég átlépte már a megye, sőt az ország határát is, hiszen a szezonban külföldi rendszámú gépkocsik tucatjai sorakoznak a fürdő parkoló helyén, s mind több és több idegen szó hal­latszik a pavilonok előtt is. A sz­omszédos községekben azt mondják: szerencséje volt Karosnak a vízzel... Való­ban, szerencse dolga is, hogy hol bukkannak gyógyító hatá­sú vízre, hiszen előnyét a köz­ség egésze látja, de a fürdő gondokkal is jár. A község utcái az elmúlt egy-két év alatt jelentősen megváltoztak. Takarosak, csi­nosak a házak. Egy idős nénit szólítottam meg, aki a ház előtti járdát takarította: mi­lyen előnyt jelent nekik, falu­belieknek a fürdő? — Sok az idegen — vála­szolta. — S ez mit jelent? — Olyan ez nyáron mint egy város — eredt meg a nyelve. — Jönnek az idegenek, hogy adjunk szállást. Persze akinek van kiadó szobája, az kiadja, az idegenforgalomnak. Vannak a fürdősők között, akik a szálláson kívül regge­lit és vacsorát is kérnek. ★ HORVÁTH JÓZSEF tanács­elnök vállára különösen sok gond nehezedik. Érzi, tudja ő is, hogy a községnek lépést kell tartania a fürdő fejlődé­sével, s azokkal az igények­kel, amelyeket a vendégek tá­masztanak. — Nemcsak előnyei vannak a fürdőnek, mint amilyen a foglalkoztatás, hanem kötele­zettségek is járnak vele. Áru­házra, egyéb szolgáltató egysé­gekre lenne szükségünk, de ezen a téren nem tudunk lé­pést tartani az igényekkel — mondja. — A fürdő egy kicsit átalak­ítja a falut. Igaz, elvon­ja a mezőgazdaságtól a mun­kaerő egy részét, de vonz is vissza olyanokat, akik koráb­ban másutt találtak munkale­hetőséget. Pedagógusgondunk­­ megoldott. Egy év alatt négy pedagógus kért házhelyet a le­­t­­elepedéshez, állatorvosunk házhelyet vásárolt családiház - építési szándékkal. "­­ A miértre azok a számok­­ adják meg a választ, amelyek a fürdő forgalmát tükrözik. 1971-ben 182 ezer személy for­­­­dult meg a füdőben, negyven­­­­ezerrel több, mint egy évvel­­ korábban. Az idén a tervek szerint ez a szám további húszezerrel növekszik. Volt nap, amikor a gépkocsik szá­ma a háromszázat is megha­ladta. A vendégek ellátása, kiszolgálása azonban nem fe­lelt meg minden alkalommal a követelményeknek. Előfor­dult, hogy nyolcezer fizető vendég tartózkodott a fürdő területén, s délelőtt tíz órára már minden hűsítő ital elfo­gyott, üresek voltak a pecse­­nyesütők, büfék hűtői, s aka­dozott az ivóvízellátás is. — Az ilyen dolgok jelentik a gondot — jegyzi meg a ta­nácselnök. ÜGYES GÉPEK szorgoskod­nak a faluba vezető úton. Ja­vítják a Zalaapáti—Galambok közötti utat. De a község is szépül. Valamennyi utcában járda van, kevesek az utcák, s megtörtént a közművesí­tés is. És megépült az első emele­tes magánház a községben, s ezt bizonyára követi majd a többi is. A hegyoldal pincéi is gondozottak, szépek, versen­genek a környezettel. Ú.­, csillogó képet kap ez a település a fürdő révén, s mö­götte a kulturáltabb életmód­ra való törekvés munkál. Buni Gén —­hl — Poldini úr Ritkán adódik hasonló alka­lom a televízióban két magyar írói attitűd összevetésére, két egymástól eltérő világnézet, szellemi beállítottság érzékelé­sére, mint most, hogy egymást követő napokon mutatták be előbb Goda Gábor: Poldini úr című regényének, majd Szép Ernő két egyfelvonásosának egy­formán kitűnően rendezett tévé­játék változatát. A fanyar hu­mor, az elegáns stílus mögött, amely mindkét írót jellemzi, pontosan kirajzolódott a radiká­lis antikapitalistából harcos szo­cialistává lett Goda Gábor és a romantikus széplélek, mindvégig polgári Szép Ernő írói profilja. Az egyik a meggyőződés in­dulatával, gyilkos szatírával for­dul a kispolgári gondolkodás és magatartásforma ellen, a másik megbocsátó derűvel, nosztalgiá­val és együttérzéssel szemléli hőseit, s nem kíván a társadalmi harcokba bonyolódni. Ebből adó­dik, hogy amíg az egyik ügy szórakoztat, hogy indulatokat vált ki és aktív együttgondolko­dásra serkent, addig a másik semmit sem kér, csupán a kel­lemes időtöltés gyönyörűségét kívánja nyújtani. Nagyrabecsü­­lendő dolog ez természetesen és nem vitás, hogy Szép Ernőnek, a polgári írónak, a toll ritka művészének, a lélekrajz avatott mesterének van és lehet helye a televízió műsorán. (Különösen, ha műveit olyan rendező viszi filmre, mint Ádám Ottó és alak­jait olyan színészek testesítik meg, mint Darvas Iván, Szemes Mari, illetve Dégi István, Schütz Ila és Fónay Márta.) De az is­­ igaz, hogy mindenekelőtt olyan műveket várunk a televíziótól,­­ amelyek mondanak is nekünk valamit, tehát olyanokat, mint a Poldini úr. A politikai semlegességet mű­vészi tökéllyel művelő kispolgár típusát rajzolta meg az író a címszereplő alakjában. Egy mám­­­­ár nagystílű filisztert, aki cso­dálatra méltó és valóban zseniá­lis ügyességgel lavírozik a tör­ténelem scillái és caribdiszei kö­zött és még az olyan kiélezett helyzetben is, mint amilyen az 1958-as ellenforradalom napjai voltak, meg tudja őrizni saját, egyedül helyesnek tartott,­­se hi­deg, se meleg függetlenségét. Ez a tökély persze ritka, de azért valószínűleg kevés olyan tévé­néző akadt, aki Poldini úr egy­­egy „bölcs” gesztusában, gondo­latában, mondatában ne ismert volna rá valakire a szomszédsá­gából, a munkahelyéről, a csa­ládjából, vagy éppen — önma­gára. A semlegesek, a „megfi­gyelők”, a színt nem vallók ilyen és olyan típusai ugyanis itt jár-'l nak közöttünk. Ennek a maga-­­ tartás-, sőt életformának külön-­­ féle megnyilvánulásaival nap,­­ mint nap találkozunk. Bizonyos­­ „sikeremberek" példái csábító kísértésnek tesznek ki bennün­ket, hogy más körülmények kö­zött, más formában természete­sen, mint az ellenforradalom idején, legfőképpen azonban a ..ne szólj szám, nem fáj fejem” keserű „igazságának” leplébe burkolózva vonjuk ki magunkat a valóság újra, meg újra szint­­vallást követelő kérdései elől. Becsületes emberek vagyunk, persze, valamennyien, ahogyan Poldini úr is a maga módján becsületes volt. Ráadásul az élet kérdései manapság már nem az élet és a halál alternatíváját ve­títik elénk, mint Poldini úr elé, hanem csupán a társadalom ve­lünk gyorsabb, nélkülünk las­súbb előrehaladásának csak oda­figyeléssel felismerhető alterna­tíváját, s ezért kívülállásunk, semlegességünk lelepleződése nem fenyeget. A bennünk, mind­annyiunkban élő Poldini úrral tehát mi magunknak kell meg­vívnunk saját harcunkat. A külső segítség a körülmények javítása lehet, bennünket körül­vevő általános légköré, amely a színtvallást segíti a langymeleg­­gel szemben, a pártosságot a semlegességgel szemben és a po­zitivizmust minél kevesebbszer készteti széllel szembeni állás­­foglalásra. Goda Gábor regénye Gaál Al­bert rendező kezében és főleg a címszereplő T­omanek Nándor színészi remeklése következté­ben is az év eddigi legjobb tévé­játékává lett. Tomanek újabb pompás teljesítménye nem meg­lepetés, hiszen ma már aligha vitatható, hogy csak a legjob­­bakkal összemérhető jellemszí­­nészünk, akinek ráadásul külö­nös érzéke van a groteszkhez, az afféle gyarlóságukban nagy­stílű hősök ábrázolásához, mint amilyen Poldini úr, vagy a nem­rég látott Máriássy-film, az Im­­posztorok Dobozjánja volt. Mel­lette a többi szereplő teljesít­­ménye elhomályosult, de általá­ban jól szolgálták a tévéjáték mondanivalójának kifejtését. A hét további műsorai közül halványan emlékszünk Az őr cí­mű, Moravia novellából készült olasz filmre. A 70 éves Obrazcov bájos műsora viszont kedves emlékünk marad. A Tizenhat­ezer kilométer című riportfilm­nél valamennyien nagyon örül­tünk annak, hogy az MRT szim­fonikus zenekara ilyen hasznos követe volt a magyar kultúrá­nak az Egyesült Államokban. De ha már olyan filmes stáb kísérte el a zenekart útjára, mint ami­lyen a film­készítők névsoránál kiderült, úgy a városról városra megismétlődésben már unalmas „nagyon jó volt” néző­ nyilatko­zatok helyett, szívesebben lát­tunk volna többet — Ameriká­ból. H. S. Melpomené és Thália randevúja a kanizsai úttörőházban Melpomené és Thália talál­kozott szombaton este a kani­zsai Fabik Károly Úttörőház színpadának dobogóján. Az egyik szomorú, a másik kaca­gó álarcot tartott a közönség elé, s a közönség arca jó tü­körnek bizonyult. A tragédia múzsáját életrekeltő diákok, a kanizsai Landler Jenő Gimná­zium színpadának tagjai, meg­­illetődött csöndet parancsol­tak a közönségre, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium fiataljainak produkcióját pe­dig harsány nevetés fogadta. „Beérett” darabot mutattak be a landlerosok, hiszen nem most először játszották a Ma­gyar Elektrát. Aki látta, hal­lotta már ezt a talpig feke­tébe öltözött kórust, aki felfi­gyelt már korábban is erre a törékeny, de erős, szenvedé­lyes és mégis pátoszmentes di­­ák-Elektrára , az most újra felgyűlt néhány percre. Hogy miért? Nos, nemcsak a diák­színjátszók korukat meghazud­toló jó teljesítménye miatt... A diákszínpad Elektrája, Khrysothemise, Clytemnestrá­­ja, Parasitusa, Aegistusa és Orestese nemcsak játszott, ha­nem új nyelvet tanult és ta­nított. ..pesti Bornemissza Pé­ter deák”, a magyar reformá­ció mozgalma utolsó nagy harcosának nyelvét, a Tragoe­­dia szépséges, de számunkra szinte már elmondhatatlan nyelvét. A kanizsai diákszín­játszók kettős feladattal bir­kóztak tehát, amikor Bornem­isszát mertek tanulni. A „Sop­hokles Elektraiaból nagyobb részre fordíttatott”. 1558-ban született dráma minden sza­vát, sorát olyan érzéssel mond­ták, hogy a közönségnek sem néma tanakodásra, sem kínló­dó figyelemre nem volt szük­sége — egyszeriben „ráérzett” a humanista műveltségű deák nyelvére. Egyszerűen nem lehet sem­miféle műfajba besorolni azt, amit a szentesi Horváth Mi­hály gimnázium diákszínpada csinált. Nyers tréfákkal fűsze­rezett, népies bohózatot? Bal­lada-paródiát? Nos, a szente­siek műfaja mindenképpen a népköltészeten, főként a szé­kely népballada világon ala­pul, csakhogy meghökkentő, sajátos, szinte modern értel­mezéssel. De lássuk csak, mit is „művelt” ez a külföldet is megjárt, a tévében is szere­pelt, híres diák­gárda? Népviseletet várt az ember a „Mök kék házasodni”, a „Férde kéne menni” és az „Aki házas­uljon fére” című műsorhoz. Fehérblúzos, sötét­aljas lányokat, feketepulóveres fiúkat „kapott” ehelyett. S mégis a percek alatt ízes, né­pies „levegő” forrt, sistergett a színpadon, settenkedő, csípő­rázó, hetykelegényes, lógó-or­­ros mozdulatokkal ott élt, fált, táncolt és veszekedett az az ifjúság, amelyről ma már csak balladák, népdalok, rig­musok üzennek nekünk. De bizony nem sírtunk Gö­rög Ilonán, nem sajnáltuk a Bagoly asszonyt, nem szomor­­kodtunk a „hótt” Bertelaki Lászlón, hanem szívből nevet­tünk rajtuk. Nagyszerű mi­mikával, mai, tizenéves finto­rokkal, sajátos mozdulatokkal, kézben hordható olyan díszle­tekkel, amelyekre ákom­-bá­­kom betűkkel ráírták, hogy micsoda — szóval megannyi érdekes jelzéssel, ízig-vérig maivá is tették a mába men­­tett népművészetet, a szentesi fiatalok. Horváth Itók.

Next