Zalai Hírlap, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-10 / 263. szám
1981. november 10. TALA HÍRLAP Otthonra, munkahelyre találtak Várvölgyi pedagógusok önmagukról, a faluról, hivatásukról Sokszor hallani a falusi élet hátrányairól, különösen értelmiségiek körében. Nem meglepő hát, hogy számos község egyik legnagyobb gondja, miként tartsa meg például pedagógusait, hiszen főleg a fiatalok gyakran csak átmeneti, kényszerű állomásnak tekintik a falun töltött éveket, s energiájuk java része arra megy el, hogy városba kerülhessenek mielőbb. Az érem másik oldala viszont az, hogy a falu számos esetben csupán csak állást kínál a pályakezdőknek, ám letelepítésükért, megtartásukért vajmi keveset tesz. Nincs szolgálati lakás számukra — hogy csak a legfontosabbat említsük —, holott ma már falun is drága az albérlet, s ez is hozzájárul ahhoz, hogy megyénkben jónéhány község évről évre hiába vár óvónőket, tanítókat... De vajon törvényszerű-e, hogy ilyen helyzet alakulhasson ki? Aligha, amint azt várvölgyi tapasztalataink is dokumentálhatják. Ki kijár, ki kiköltözött A tágasnak és modernnek aligha mondható várvölgyi általános iskola tanári szobájában egyre bővül a beszélgetők köre ahogy a nevelők befejezték napi munkájukat. Néhányan a keszthelyi buszt várják, viszont a 13 fős tantestület tagjainak több mint a fele a községben él. Többségük éppenséggel a várost adta fel a faluért. — Jómagam Szekszárdon születtem, szüleim most is ott élnek, én viszont a 60-as évektől várvölgyi vagyok — így Augusztinyi Gyula tanár. — Annak idején pedagógus-házasságot kötöttem és feleségem szülőfalujában telepedtünk le. Beilleszkedtem, építettünk egy kényelmes otthont, s bár azóta többször hívtak haza, meg sem fordult a fejemben, hogy elköltözzünk innét. — Én keszthelyi vagyok, s miután Kadarkúton kezdtük férjemmel a nevelői pályát, ezért a várvölgyi lehetőséget érthető örömmel fogadtuk — veszi át a szót Polczné Náfrádi Sarolta. — Megfelelő lakást kaptunk itt, s a férjemnek is régi vágyát teljesítették a várvölgyiek, népművelői megbízatást kapott. Hazatérni szülővárosomba? Nem, még nem gondoltam erre. Kollégáik közül az ugyancsak keszthelyi Molnár Éva is letelepedett Várvölgyön, Perényi Antalné igazgatónő — bár lakása van a városban — hasonlóképp a községben él, s a tantestület új tagja. Kovács Erzsébet is szolgálati lakást kapott a helyi tanácstól. — Mi viszont a kijárók közé tartozunk — mutatkozik be dr. Kántor Béláné és Lóthné Tolvéth Katalin. — Az utazgatás nem strapás, percek alatt kiér a busz. — Keszthelyen a művelődésügyi osztály rengeteg ajánlkozót tart számon, akik faluról városi iskolába vágynak. Közéjük tartoznak? — Legalábbis mi ketten nem — hangzik nagyon ha-ttározottan. Pedig — a tanács által biztosított féltucatnyi szolgálati lakás és Keszthely, Tapolca közelsége mellett — a mérleg másik serpenyőjében gond, nehézség is jócskán akad. Vár- völgyről és a hozzá tartozó Vállusról még ma sem ért véget az elköltözés, a munkaképes lakosság zöme idegenben dolgozik, korszerűtlen az iskola, nemkülönben a művelődési ház, de más napi hátrányok is akadnak. Együtt élni a faluval — Adódott volna már alkalmam — amint Katinak is —, hogybekerüljek Keszthelyre, ám nem éltem a lehetőséggel — mondja dr. Kántor Béláné. — Miért? Ez az iskola például nem zsúfolt, 12—23 fő közöttiek az osztálylétszámok, vagyis nálunk megvalósíthatja elképzeléseit az, aki komolyan veszi hivatását. — Magyarán van tér és lehetőség sikerélményre — folytatta Lóthné Tolvéth Katalin. — Például itt valóban differenciáltan foglalkozhatunk a gyerekekkel, ami városon rendszerint vágyálom. Árvitán , bár természetszerűleg a mi fa-junkban is kevés a művelődési lehetőség, csakis rajtunk múlik, mit és hogyan pótolunk I e téren. Egyre több szülő foggadja meg a tanácsunkat, hogy a gyerek igényeinek megfelelően könyvre, újsájgokra áldozzon, s ez a felnőtt I művelődésben is kamatozik, I I nemcsak a gyerekeknél. A házikönyvtárak gyarapodása mindig sikerélmény számomra. — Együtt kell élnünk a faluval, ez a községekben dolgozó nevelők első számú hadparancsa — jegyezi meg Augusztinyi Gyula. — Ez nyújt sikerélményt, amint ez vezethet egy kiegyensúlyozott életvitelhez is. A falu ma már nem visszahúzó, provinciális tényező, mi is éppúgy eljutunk színházba, kiállításra, koncertekre, akár a keszthelyiek. Igaz, ezer gondot is sorolhatnánk, ám a siránkozás sehová sem visz. Nincs tornatermünk, hát épít a falu egy sportudvart. Mi nem szaladhatunk át egy-egy történelmi kort illusztrálandó a szomszédos múzeumba, hát hozzáláttam egy tanórákon is hasznosítható helytörténeti gyűjtemény létrehozásához. Sarolta férje egymagában nem helyettesítheti egy városi kultúrház soksok, specializálódott népművelőjét, hát legtöbbünk feladatot vállalt a helyi művelődési házban. Ki honismereti kört, ki ifjúsági klubot, ki felnőtt és diák német nyelvbarát kört, ki zenei óvodát, ki táncszakkört vezet, s most éppen egy szülők iskolája sorozat elindításán fáradoznak a várvölgyi nevelők. Összenső a jó közérzet A község — mint a példásan sok szolgálati lakás is jelzi — megfelelő életfeltételekkel várja a nevelőket, s ezért joggal el is várhatja a fentiekben részletezett közéleti, kulturális munkálkodást Az igazgatónő azonban másra is felhívja a figyelmet: — Néhány éve élek csak itt, ám azt tapasztalom, hogy ösztönző, jó közérzet uralkodik ebben a tantestületben, legalább is aki akar, az dolgozhat, senki előtt nincsenek sorrompók. Kántorné és Lóthné kollégám is nyilván mindezért és nem másért vállalja a kijárást amint a letelepedők szándékát is ez motiválhatja. Mert másként bizony nem vagyunk elkényeztetve, rengeteg például a tennivalónk szabadszombaton, de még vasárnap is, azután az elismerésekből sem jut bővebben, mint másoknak, s a növekvő adminisztratív és társadalmi kötelezettségeket se vállalja át senki helyettünk.Viszont a legtöbbünk nevében állíthatom — jól érezzük magunkat e faluban és ebben az iskolában, s erre bizony nagy szükség van, hogy továbbra is helytállhassunk a kicsik és a nagyok érdekében. T. A. FILM Moszkva nem hisz a könnyeknek avagy miként arathat osztatlan sikert egy film? Vlagyimir Menysov színes, szinkronizált szovjet filmjének hazánkbeli premierjét várakozást keltő hírek előzték meg. A Szovjetunióban — és ez még az ottani nézőszámok közt is jelentős — egy év alatt csaknem 80 millió érdeklődőt vonzott, s a főhősnőt, Katyerinát alakító Vera Alfontova — a moszkvai Puskin Színház kitűnő művésznője — egyszeriben a szovjet filmsztárok közé került: az év színésznőjévé választották hazájában tavaly. Na és a világsiker igazi fokmérője: a negyedik szovjet filmként lett a Moszkva nem hisz a könnyeknek Oscar-díjas, az 1981-es év külföldifilmjének járó Oscart elhódítva ! A megyénkben néhány napja bemutatott mű első vetítési helyén, az egerszegi Ady Filmcentrumban is híréhez méltó érdeklődést váltott ki, négyezren tekintették meg. A premier résztvevőjeként e sorok írója őszinte sikert konstatált: a közönség mindvégig — ahogy mondani szokták — együtt élt a cselekménnyel, azonos hullámhosszon követte a hol vidám, hol szomorkás sztori szereplőit. Nem véletlenül említettük a sztori kifejezést, hiszen a Moszkva nem hisz a könnyeknek valójában kitűnően felépített, hatásos és mindvégig lebilincselő karriertörténet, mely életteliségével rögvest utat talál a nézőhöz. A közönség — főleg a fiatalok, nemkülönben a három lányhoz hasonló korú publikum — egy-kettőre úgy érezheti, mintha saját múltjához, jelenéhez kötődő problémakör kelne életre a filmvásznon. Leányszálló, az 50-es, 60-as évek fordulójának kulturális pezsgése, fiatalok életút- és stílusválasztásának kérdőjelei, nagyvárosi életforma, küzdelem a beérkezésért, a teljesebb életért — néhány címszó, ami a filmbeli sorsokhoz kapcsolódva emberi üzenetté tárul Menysov alkotásában. A minden művészkedő bonyolultságtól mentes, ám a valódi művészet gazdagságának élményével ható film a három hősnő két, konfliktusokkal teli életszakaszát idézi fel. Az első képsor 1958-hoz kötődik, amikor a lányok Moszkvába kerülnek és megkísérlik megalapozni jövőjüket. A könnyűvérű Ludmilla gyors sikerre tör, azaz sikeres férjet kíván fogni, a csöndes Antonyina kiegyezik az első szerelemmel és a kis boldogságokkal kikövezett életúttal. Kátya viszont a maga erejéből kívánna előbbre jutni, kompromisszumok nélkül él és küzd. Látszatra mégis az ő élete fut zátonyra rövid távon, hiszen magára marad egy szerelemgyerekkel és az elutasító főiskolai végzéssel. Húsz évvel utóbb azonban kiderül, hogy mégis az övé lett a teljes életet nyújtó, igazi karrier. Aljontova — aki egyébként a rendező felesége — így vallott szerepéről a Szovjetszkij Ekran hasábjain: „Vannak emberek, akik ellenszolgáltatás nélkül mindent el akarnak venni az élettől. Vannak viszont olyanok is, akik mintegy kötelességüknek érzik, hogy minden nehézséget és szerencsétlenséget a vállukra vegyenek, még azt is, ami nem az ő részük lenne. Ez olyan belső, természetes, s valószínűleg annak a régi igazságnak a világos felismeréséből született szükséglet, hogy az életben mindenért a lehető legmagasabb árat kell fizetni. Kátya szerintem ez utóbbiak közül való. Ezért különösen kedves nekem. Benne az a vonzó, sőt azt mondhatnám, lefegyverző, hogy valamiféle csodálatos erkölcsi tisztaság mindig lehetővé teszi számára, hogy saját maga maradjon ... rendkívüli lelki tulajdonságok embere”. Példázat lenne ez a film arról, hogy a sokat vállaló, a szocializmus erkölcsi normáit követő ember végül is célba ér? Mondjuk ki bátran, hogy igen. Csakhogy ez a történet nem holmi földhözragadt tanmese, hanem élő hitellel szárnyaló, maradandó művészi élményt kínáló, sodró erejű realista alkotás. Hősei küzdelmeiben, botladozásaiban, sikereiben olykor magát láthatja viszont a néző, legalábbis a való élet dolgait. Hosszan lehetne szólni a kitűnő színészgárdáról, mely nagy részt vállalt a Moszkva nem hisz a könnyeknek osztatlan világsikeréből. Annyi bizonyos, hogy a film nézői nem felejtik el egykönnyen Vera Alfontova, Irina Muravjova és Raisza Rjazanova — a három lány alakítója — nevét, amint emlékezeted maradhat mindannyiunk számára a Gosát megjelenítő Alekszej Batalovval való mostani találkozás is. T. A. Emlékülés Sárospatakon Kétnapos felolvasó emlékülés kezdődött hétfőn a sárospataki kollégium fennállásának négyszázötvenedik évfordulója alkalmából. A Comenius Tanítóképző Főiskola dísztermében megrendezett tudományos ülésen történészek, nyelvészek és neveléstörténészek emlékeznek meg Sárospatak jelentőségéről a hazai pedagógusképzésben. A tömény szeszes italok és a dohányáruk fogyasztói árának emelése Az Országos Anyag- és Árhivatal és a Belkereskedelmi Minisztérium közleménye 1931. november 9-től a tömény szeszes italok és a doh torányáruk fogyasztói ára átlagosan 20 százalékkal emelkedett. A tömény szeszes italok közül nagyobb mértékben, 25 százalékkal emelkedett a magasabb szesztartalmú gyümölcspálinkák fogyasztói ára, kisebb mértékben, 15—16 százalékkal az alacsonyabb szesztartalmú likőröké. A palackozott tömény szeszes italok közül a félliteres, 40 százalékos cseresznye és barack pálinka, valamint a rum fogyasztói ára 68,30 Ftról 80,30 Ft-ra, a kimért tömény szeszes italok közül a IV. osztályú vendéglátó üzletekben a 40 százalékos pálinka és rum literenkénti ára 130 Ft-ról 154 Ft-ra emelkedett. A forgalom döntő hányadát kitevő dohányáruk közül a belföldi gyártású és a szocialista importból származó cigaretták ára átlagosan 20 százalékkal, egyéb cigaretták ára 5,34 százalékkal emelkedett. A 25 db-os Kossuth cigaretta 5,60 Ft-ról 6,70 Ft-ra, a Symphonia 7,40 Ft-ról 8,90 Ftra, a Sopianae 10 Ft-ról 12 Ftra drágult. Az 50 gr-os magyar pipadohány csomagonkénti ára 2,40 Ft-ról 2,90 Ft-ra, a Csongor szivar (20 db-os csomag) ára 15 Ft-ról 18 Ft-ra emelkedett. Az egyes termékek új fogyasztói árairól a vásárlókat részletes árjegyzék tájékoztatja. 5 ONEDIN NÉPSZERŰSÉGE★ Valljuk be, ez az Onedin tőről metszett kapitalista. Valószínűleg ilyenek lehettek a nagy tőkés famíliák, a Fugger , a Rockefeller-, a Ford-, a Krupp-, a Morgan , a Rotschild-házak alapítói. Ilyen célratörőek, gátlástalanok, farkastörvények szerint élők, cselekvők. James Onedin személyében tehát a kapitalizmus példaképét bámulhatjuk hétről hétre, azt az emberfajtát, amelyre az egész kapitalista társadalom épült. Persze jól tudjuk, hogy ehhez a James Onedinhez nekünk semmi közünk. Ez az ember nem a mi ideálunk. Megcsodálhatjuk, amint se istent, se embert nem nézve törtet céljai felé, elismerően csettinthetünk is hozzá, de nem szerethetjük és nem szurkolhatunk neki . . . Mégis aligha volt népszerűbb hőse Magyarországon a televíziónak James Onedinnél, Az Onedin család című angol filmsorozat főszereplőjénél. Már hat hete, hogy az újabb sorozat filmjei a kedd esték állandó programja, s azóta Dzsemsz — mert hiszen csak így, családias bizalmassággal emlegetik — dolgai fontos témát jelentenek nemcsak a gyengédebb nemhez tartozó tévénézők, de a férfiak körében is. Az elismerés iránta egyöntetű, legfeljebb a lelkesedés hőfokában és színezetében van eltérés, elvégre ki az a férfi, aki hajlandó volna elismerni, pláne dicsérni Onedin férfias báját, ami a másik nemnél viszont elég sokat nyom a latban Azt ugyanis mondani sem kell, hogy Peter Gilmore-nak Onedin alakítójának kiemelkedő személyes része van abban, hogy ez a kapitalista karriertörténet olyan előkelő helyre került a hazai népszerűségi listán, amelyre — gondolom — a sorozat angol szerzői álmukban sem gondoltak. Mindazonáltal a szerző, Martin Worth és a rendező, Martin Friend ..érdemét” sem lehet tagadni: a történetet ügyesen, kesztyűs kézzel, óvatosan porciózzák, így aztán alig vesszük észre, hogy etetnek bennünket. Sőt. Egyszercsak dühösködünk a bányászokra, akik holmi sztrájkokkal akadékoskodnak, Mr. Plimsolra, aki kicsinyeskedik és munkásvédelmi okokból biróság elé akarja állítani Onedint, a matrózokra, akik képesek panaszt emelni ellene, olyan pitiáner okból, hogy túlterhelte hajóját és ezzel életveszélybe soorja őket. A bányászok csak ne okoskodjanak, mindenki annyit kap, amennyit megérdemel. Mr. Plimsol fontoskodó hülye politikus, a matrózok arra valók, hogy orruknál fogva vezesse őket Dzsemsz, aki lám milyen karakán legény, hiszen a nagynehezen törvénybe hozott ,,merülési vonalat” is ott húzza meg a hajóján, ahol — neki tetszik, hehe . . . No, de isten ments, hogy bárki szórakozását elrontsuk. Onedin jön, lát, győz — ez elkerülhetetlen. Aki látta az osztrák tévén, az már nemcsak az ő, de a lánya sorsát is tudja. E sorok nem valók másra, legfeljebb csak arra, hogy a kritikusabb szemű filmnézésre biztassanak. MOZI — POLITIKAI MONDANIVALÓVAL A Tegnap és a Virrad két olyan film, amely összetartozónak, egymás folytatásának tekinthető, jóllehet mindkettő önálló, kerek történet. A filmeket egymást követő hetekben, az ellenforradalom és leverésének negyedszázados évfordulóján mutatta be a televízió. Emlékező és emlékeztető filmek ezek, s akik átélték a kort, azok tudják, hogy mind az 1959-ben készült Tegnap, mind az 1960-ban bemutatott Virrad hozzásegített ahhoz, hogy az ország lakossága megértse, mi történt 1956 őszén, s a lelkekben is bekövetkezzék a teljes konszolidáció. De akik először látták, azok számára a kor eseményeinek feltárásán kívül Dobozy Imre író és Keleti Márton rendező két filmje tanulságos lecke volt arról is, hogy lehet — lehetett — direkt politikai célzatú filmből érdekes mozit csinálni. Mert a Tegnap és a Virrad nemcsak film, hanem mozi is, amelyben az alkotók bátran élnek mindazokkal a hatáselemekkel, amelyekkel a mozi megszületése óta vonzó a közönség számára. Ez az épkézláb, pergő történet, amelyet ötletek, gégék egészítenek ki. A figuráknak arcuk, karakterük van, s az nem olyan nagy baj, ha az ábrázolásmód direkt, a jellemek fekete-fehér típusok, árnyalatok nélkül. A Tegnap, de különösen a Virrad minden szereplője ilyen képletek, amelyek egy-egy meghatározott magatartásformát testesítenek meg. A figurák olyan irányban mozognak, hogy a nagyobb összefüggésekre is magyarázatot adjanak. A laktanyaőr altiszt hirtelen pálfordulása a felsorakozott erő láttán: a kispolgár jellegzetessége, hogy oda csapódik, ahol a nagyobb erőt látja. A „jótanuló” főtiszt, a vacogó gyárigazgató, a reaktiválódott régi tiszt, a „nem politizáló” filosz csakúgy, mint az egyszerű, de vitágosan gondolkodó öreg munkás, a fegyverekre várakozásban elfáradó munkáscsoport ugyancsak képletek, de mozgásuk, cselekvésük, beszédek egyaránt valósághű és ez hús-vér emberekké avatja őket és szórakoztatóvá, egyben politikailag értékessé a filmet. A MINISZTER TOLERANCIÁJA 'k'k'k „Egyetért ön azzal, hogy az ég kék?” „Az a benyomásom, hogy az elefánt egy nagy állat. Mi erről a véleménye?” Ezek a kérdések szerencsére nem hangzottak el, de azért mintha hasonló kérdésekre is kellett volna válaszolnia Pozsgay Imre kulturális miniszternek azon a hosszú beszélgetésen, amelyre Novák Henriette, a televízió ifjú riportere hívta meg A fiatalok órája keretében csütörtökön este. A demokrácia és az ifjúság, helyesebben a tanulóifjúság demokratikus nevelésének lehetőségei voltak a műsor és a beszélgetés fő témái." Az első részben fiatalok mondták mindazt, amit a demokráciával kapcsolatban tanultak, hallottak, tudtak, képzeltek, álmodtak. Mondtak okos dolgokat és természetesen csacskaságokat. Mindezt elsősorban bíráló éllel, mert a demokrácia az ő számukra is egyet jelent a bírálat szabadságával. A második részben a kulturális miniszter a többi között ezt a szűkre értelmezett fogalmat szerette volna valamelyest tágítani az egyetértés, a meggyőzés, a meggyőződés, az önként vállalt fegyelmezettség, a jól elvégzett munka kritériumaival, az iskola, a társadalom és a család egységes, de azért megkülönböztető felelősségének kiemelésével a fiatalok demokratizmusának alakítására. Ezenközben tűnt úgy a hallgató számára, hogy olyan kérdésekre is kell válaszolni, amelyek evidenciák, magától értetődő dolgok. Megválaszolásukkal a miniszter kétségtelenül példát mutatott a demokrácia fontos tartozékáról, a türelemből, vagy ahogy az ifjú riporternő választékosan és többször említette: toleranciából. Reméljük, hogy ebből a tulajdonságból a nézőkben is volt elegendő. A HÉTVÉGE MŰSORAIRÓL ★★★ A hosszú hétvége több, említésre érdemes műsora közül az Őszi maraton című szovjet filmet emeljük ki, melankolikus humoráért és azért, mert egy megoldhatatlan konfliktusra nem keresett mindenáron megoldást. Jó szórakozás volt. Csakúgy, mint a Főszerepben Németh Sándor című revü, mely kellő körítésben tálalt operettmelódiákat. Csenterics Ágnes rendező ebben a műfajban egyre inkább a minőséget jelenti, s ezért nyilván költségkeretet is jobban kap. Mérei Anna a vasárnap esti Szivárványhíd című sanzonest rendezője viszont kezdő, talán ezért kellett megelégednie a természet sovány díszletével. A Történet szöveg nélkül legfőbb érdekessége valóban az volt, hogy nem volt szövege. De hogy elmaradt az igazságszolgáltatás, az megbocsáthatatlan. A farkas vasárnap este arról győzött meg, hogy Molnár Ferenc meg tudja hámozni a léggömböt, különösen, ha olyan színészek állnak rendelkezésére, mint Márkus László, Almási Éva, Huszti Péter, Hári Sándor .