Zalai Hírlap, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-10 / 263. szám

1981. november 10. T­A­L­A­­ HÍRLAP Otthonra, munk­ah­elyre találtak Várvölgyi pedagógusok önmagukról, a faluról, hivatásukról Sokszor hallani a falusi élet hátrányairól, különösen értelmiségiek körében. Nem meglepő hát, hogy szá­mos község egyik legnagyobb gondja, miként tartsa meg például pedagógusait, hiszen főleg a fiatalok gyakran csak átmeneti, kényszerű állomásnak tekin­tik a falun töltött éveket, s energiájuk java része ar­ra megy el, hogy városba kerülhessenek mielőbb. Az érem másik oldala viszont az, hogy a falu számos esetben csupán csak állást kínál a pályakezdőknek, ám letelepítésükért, megtartásukért vajmi keveset tesz. Nincs szolgálati lakás számukra — hogy csak a leg­fontosabbat említsük —, holott ma már falun is drá­ga az albérlet, s ez is hozzájárul ahhoz, hogy me­gyénkben jónéhány község évről évre hiába vár óvó­nőket, tanítókat... De vajon törvényszerű-e, hogy ilyen helyzet alakulhasson ki? Aligha, amint azt vár­völgyi tapasztalataink is dokumentálhatják. Ki kijár, ki kiköltözött A tágasnak és modernnek aligha mondható várvölgyi általános iskola tanári szobá­jában egyre bővül a beszélge­tők köre ahogy a nevelők be­fejezték napi munkájukat. Néhányan a keszthelyi buszt várják, viszont a 13 fős tan­testület tagjainak több mint a fele a községben él. Többsé­gük éppenséggel a várost adta fel a faluért. — Jómagam Szekszárdon születtem, szüleim most is ott élnek, én viszont a 60-as évek­től várvölgyi vagyok — így Augusztinyi Gyula tanár. — Annak idején pedagógus-há­zasságot kötöttem és feleségem szülőfalujában telepedtünk le. Beilleszkedtem, építettünk egy kényelmes otthont, s bár azóta többször hívtak haza, meg sem fordult a fejemben, hogy elköltözzünk innét. — Én keszthelyi vagyok, s miután Kadarkúton kezdtük férjemmel a nevelői pályát, ezért a várvölgyi lehetőséget érthető örömmel fogadtuk — veszi át a szót Polczné Náf­­rádi Sarolta. — Megfelelő la­kást kaptunk itt, s a férjem­nek is régi vágyát teljesítették a várvölgyiek, népművelői megbízatást kapott. Hazatérni szülővárosomba? Nem, még nem gondoltam erre. Kollégáik közül az ugyan­csak keszthelyi Molnár Éva is letelepedett Várvölgyön, Pe­­rényi Antalné igazgatónő — bár lakása van a városban — hasonlóképp a községben él, s a tantestület új tagja. Kovács Erzsébet is szolgálati lakást kapott a helyi tanácstól. — Mi viszont a kijárók kö­zé tartozunk — mutatkozik be dr. Kántor Béláné és Lóthné Tolvéth Katalin. — Az utaz­gatás nem strapás, percek alatt kiér a busz. — Keszthelyen a művelő­désügyi osztály rengeteg ajánlkozót tart számon, akik faluról városi iskolába vágy­nak. Közéjük tartoznak? — Legalábbis mi ketten nem — hangzik nagyon ha-­t­tározottan. Pedig — a tanács által biz­tosított féltucatnyi szolgálati lakás és Keszthely, Tapolca közelsége mellett — a mérleg másik serpenyőjében gond, nehézség is jócskán akad. Vár-­­ völgyről és a hozzá tartozó Vállusról még ma sem ért vé­get az elköltözés, a munkaké­pes lakosság zöme idegenben dolgozik, korszerűtlen az is­kola, nemkülönben a művelő­dési ház, de más napi hátrá­nyok is akadnak. Együtt élni a faluval — Adódott volna már al­kalmam — amint Katinak is —, hogy­­bekerüljek Keszt­helyre, ám nem éltem a lehe­tőséggel — mondja dr. Kán­tor Béláné. — Miért? Ez az iskola például nem zsúfolt, 12—23 fő közöttiek az osztály­létszámok, vagyis nálunk megvalósíthatja elképzeléseit az, aki komolyan veszi hiva­tását. — Magyarán van tér és le­­­hetőség sikerélményre — foly­tatta Lóthné Tolvéth Katalin. — Például itt valóban diffe­renciáltan foglalkozhatunk a gyerekekkel, ami városon rendszerint vágyálom. Árvitán , bár természetszerűleg a mi fa-­j­­unkban is kevés a művelő­­­­dési lehetőség, csakis rajtunk­­ múlik, mit és hogyan pótolunk I e téren. Egyre több szülő fo­­g­gadja meg a tanácsunkat, hogy a gyerek igényeinek­­­­ megfelelően könyvre, újsá­­j­­­gokra áldozzon, s ez a felnőtt I művelődésben is kamatozik, I I nemcsak a gyerekeknél. A há­­­­zikönyvtárak gyarapodása mindig sikerélmény számom­ra. — Együtt kell élnünk a fa­luval, ez a községekben dol­gozó nevelők első számú had­parancsa — jegyezi meg Augusztinyi Gyula. — Ez nyújt sikerélményt, amint ez vezethet egy kiegyensúlyozott életvitelhez is. A falu ma már n­em visszahúzó, provinciális tényező, mi is­ éppúgy eljutunk színházba, kiállításra, kon­certekre, akár a keszthelyiek. Igaz, ezer gondot is sorolhat­nánk, ám a siránkozás sehová sem visz. Nincs tornatermünk, hát épít a falu egy sportud­vart. Mi nem szaladhatunk át egy-egy történelmi kort illusztrálandó a szomszédos múzeumba, hát hozzáláttam egy tanórákon is hasznosítható helytörténeti gyűjtemény lét­rehozásához. Sarolta férje egymagában nem helyettesít­heti egy városi kultúrház sok­sok, specializálódott népmű­velőjét, hát legtöbbünk fel­adatot vállalt a helyi műve­lődési házban. Ki honismereti kört, ki ifjú­sági klubot, ki felnőtt és diák német nyelvbarát­ kört, ki ze­nei óvodát, ki táncszakkört vezet, s most éppen egy szü­lők iskolája sorozat elindítá­sán fáradoznak a várvölgyi nevelők. Összenső a jó közérzet A község — mint a példá­san sok szolgálati lakás is jel­zi — megfelelő életfeltételek­kel várja a nevelőket, s ezért joggal el is várhatja a fentiek­ben részletezett közéleti, kul­turális munkálkodást Az igazgatónő azonban másra is felhívja a figyelmet: — Néhány éve élek csak itt, ám azt tapasztalom, hogy ösz­tönző, jó közérzet uralkodik ebben a tantestületben, leg­alább is aki akar, az dolgoz­­hat, senki előtt nincsenek sor­­­rompók. Kántor­né és Lóthné­­ kollégám is nyilván mindezért­­ és nem másért vállalja a ki­járást amint a letelepedők szándékát is ez motiválhatja. Mert másként bizony nem va­gyunk elkényeztetve, rengeteg például a tennivalónk szabad­szombaton, de még vasárnap is, azután az elismerésekből sem jut bővebben, mint má­soknak, s a növekvő admi­nisztratív és társadalmi köte­lezettségeket se vállalja át senki helyettünk.­­Viszont a legtöbbünk nevében állítha­tom — jól érezzük magunkat e faluban és ebben az iskolá­ban, s erre bizony nagy szük­ség van, hogy továbbra is helytállhassunk a kicsik és a nagyok érdekében. T. A. F­ILM Moszkva nem hisz a könnyeknek avagy miként arathat osztatlan sikert egy film? Vlagyimir Menysov színes, szinkronizált szovjet filmjé­nek hazánkbeli premierjét vá­rakozást keltő hírek előzték meg. A Szovjetunióban — és ez még az ottani nézőszámok közt is jelentős — egy év alatt csaknem 80 millió érdeklődőt vonzott, s a főhősnőt, Katye­­rinát alakító Vera Alfontova — a moszkvai Puskin Színház ki­tűnő művésznője — egyszeri­ben a szovjet filmsztárok közé került: az év színésznőjévé vá­lasztották hazájában tavaly. Na és a világsiker igazi fok­mérője: a negyedik szovjet filmként lett a Moszkva nem hisz a könnyeknek Oscar-dí­­jas, az 1981-es év külföldi­­filmjének járó Oscart elhódít­va ! A megyénkben néhány napja bemutatott mű első vetítési helyén, az egerszegi Ady Film­centrumban is híréhez méltó érdeklődést váltott ki, négyez­ren tekintették meg. A pre­mier résztvevőjeként e sorok írója őszinte sikert konstatált: a közönség mindvégig — ahogy mondani szokták — együtt élt a cselekménnyel, azonos hul­lámhosszon követte a hol vi­dám, hol szomorkás sztori sze­replőit. Nem véletlenül emlí­tettük a sztori kifejezést, hi­szen a Moszkva nem hisz a könnyeknek valójában kitű­nően felépített, hatásos és mindvégig lebilincselő karrier­­történet, mely életteliségével rögvest utat talál a nézőhöz. A közönség — főleg a fiata­lok, nemkülönben a három lányhoz hasonló korú publi­kum — egy-kettőre úgy érez­heti, mintha saját múltjához, jelenéhez kötődő problémakör kelne életre a filmvásznon. Leányszálló, az 50-es, 60-as évek fordulójának kulturális pezsgése, fiatalok életút- és stílusválasztásának kérdőjelei, nagyvárosi életforma, küzde­lem a beérkezésért, a teljesebb életért — néhány címszó, ami a filmbeli sorsokhoz kapcso­lódva emberi üzenetté tárul Menysov alkotásában. A minden művészkedő bo­nyolultságtól mentes, ám a valódi művészet gazdagságának élményével ható film a három hősnő két, konfliktusokkal teli életszakaszát idézi fel. Az első képsor 1958-hoz kötődik, ami­kor a lányok Moszkvába ke­rülnek és megkísérlik megala­pozni jövőjüket. A könnyűvé­rű Ludmilla gyors sikerre tör, azaz sikeres férjet kíván fog­ni, a csöndes­ Antonyina ki­egyezik az első szerelemmel és a kis boldogságokkal kiköve­zett életúttal. Kátya viszont a maga erejéből kívánna előbb­re jutni, kompromisszumok nélkül él és küzd. Látszatra mégis az ő élete fut zátonyra rövid távon, hiszen magára marad egy szerelemgyerekkel és az elutasító főiskolai vég­zéssel. Húsz évvel utóbb azon­ban kiderül, hogy mégis az övé lett a teljes életet nyújtó, igazi karrier. Aljontova — aki egyébként a rendező felesége — így val­lott szerepéről a Szovjetszkij Ekran hasábjain: „Vannak emberek, akik ellenszolgálta­tás nélkül mindent el akarnak venni az élettől. Vannak vi­szont olyanok is, akik mintegy kötelességüknek érzik, hogy minden nehézséget és szeren­csétlenséget a vállukra vegye­nek, még azt is, ami nem az ő részük lenne. Ez olyan bel­ső, természetes, s valószínűleg annak a régi igazságnak a vi­lágos felismeréséből született szükséglet, hogy az életben mindenért a lehető legmaga­sabb árat kell fizetni. Kátya szerintem ez utóbbiak közül való. Ezért különösen kedves nekem. Benne az a vonzó, sőt azt mondhatnám, lefegyverző, hogy valamiféle csodálatos er­kölcsi tisztaság mindig lehető­vé teszi számára, hogy saját maga maradjon ... rendkívüli lelki tulajdonságok embere”. Példázat lenne ez a film arról, hogy a sokat vállaló, a szocia­lizmus erkölcsi normáit követő ember végül is célba ér? Mondjuk ki bátran, hogy igen. Csakhogy ez a történet nem holmi földhözragadt tanmese, hanem élő hitellel szárnyaló, maradandó művészi élményt kínáló, sodró erejű realista al­­kotás. Hősei küzdelmei­ben, botladozásaiban, sikereiben olykor magát láthatja viszont a néző, legalábbis a való élet dolgait. Hosszan lehetne szólni a ki­tűnő színészgárdáról, mely nagy részt vállalt a Moszkva nem hisz a könnyeknek osz­tatlan világsikeréből. Annyi bizonyos, hogy a film nézői nem felejtik el egykönnyen Vera Alfontova, Irina Murav­­jova és Raisza Rjazanova — a három lány alakítója — nevét, amint emlékezeted maradhat mindannyiunk számára a Go­­sát megjelenítő Alekszej Bata­­lovval való mostani találkozás is. T. A. Emlékülés Sárospatakon Kétnapos felolvasó emlék­ülés kezdődött hétfőn a sáros­pataki kollégium fennállásá­nak négyszázötvenedik évfor­dulója alkalmából. A Come­­nius Tanítóképző Főiskola dísztermében megrendezett tudományos ülésen történé­szek, nyelvészek és nevelés­­történészek emlékeznek meg Sárospatak jelentőségéről a hazai pedagógusképzésben. A tömény szeszes italok és a dohányáruk fogyasztói árának emelése Az Országos Anyag- és Árhivatal és a Belkereskedelmi Minisztérium közleménye 1931. november 9-től a tö­mény szeszes italok és a doh t­orányáruk fogyasztói ára átla­­­­gosan 20 százalékkal emelke­­­­dett.­­ A tömény szeszes italok kö­­­zül nagyobb mértékben, 25 százalékkal emelkedett a ma­gasabb szesztartalmú gyü­mölcspálinkák fogyasztói ára,­­ kisebb mértékben, 15—16 szá­­­­zalékkal az alacsonyabb szesz­­tartalmú likőröké. A palackozott tömény sze­­­­szes italok közül a félliteres, 40 százalékos cseresznye és barack pálinka, valamint a rum fogyasztói ára 68,30 Ft­­ról 80,30 Ft-ra, a kimért tö­mény szeszes italok közül a IV. osztályú vendéglátó üzle­tekben a 40 százalékos pálin­ka és rum literenkénti ára 130 Ft-ról 154 Ft-ra emelkedett. A forgalom döntő hányadát kitevő dohányáruk közül a belföldi gyártású és a szocia­lista importból származó ciga­retták ára átlagosan 20 száza­lékkal, egyéb cigaretták ára 5,34 százalékkal emelkedett. A 25 db-os Kossuth cigaret­ta 5,60 Ft-ról 6,70 Ft-ra, a Symphonia 7,40 Ft-ról 8,90 Ft­­ra, a Sopianae 10 Ft-ról 12 Ft­­ra drágult. Az 50 gr-os magyar pipadohány csomagonkénti ára 2,40 Ft-ról 2,90 Ft-ra, a Cson­gor szivar (20 db-os csomag) ára 15 Ft-ról 18 Ft-ra emelke­dett. Az egyes termékek új fo­gyasztói árairól a vásárlókat részletes árjegyzék tájékoz­tatja. 5 ONEDIN NÉPSZERŰSÉGE★ Valljuk be, ez az Onedin tőről metszett kapitalista. Valószínű­leg ilyenek lehettek a nagy tőkés famíliák, a Fugger , a Rocke­feller-, a Ford-, a Krupp-, a Morgan , a Rotschild-házak ala­pítói. Ilyen célratörőek, gátlástalanok, farkastörvények szerint élők, cselekvők. James Onedin személyében tehát a kapitalizmus példaképét bámulhatjuk hétről hétre, azt az emberfajtát, amely­re az egész kapitalista társadalom épült. Persze jól tudjuk, hogy ehhez a James Onedinhez nekünk semmi közünk. Ez az ember nem a mi ideálunk. Megcsodálhatjuk, amint se istent, se embert nem nézve törtet céljai felé, elismerően csettint­­hetünk is hozzá, de nem szerethetjük és nem szurkolhatunk neki . . . Mégis aligha volt népszerűbb hőse Magyarországon a televí­ziónak James Onedinnél, Az Onedin család című angol film­sorozat főszereplőjénél. Már hat hete, hogy az újabb sorozat filmjei a kedd esték állandó programja, s azóta Dzsemsz — mert hiszen csak így, családias bizalmassággal emlegetik — dolgai fontos témát jelentenek nemcsak a gyengédebb nem­hez tartozó tévénézők, de a férfiak körében is. Az elismerés iránta egyöntetű, legfeljebb a lelkesedés hőfokában és színeze­tében van eltérés, elvégre ki az a férfi, aki hajlandó volna elismerni, pláne dicsérni Onedin férfias báját, ami a másik nemnél viszont elég sokat nyom a latban Azt­ ugyanis mondani sem kell, hogy Peter Gilmore-nak Onedin alakítójának kiemel­kedő személyes része van abban, hogy ez a kapitalista karrier­­történet olyan előkelő helyre került a hazai népszerűségi lis­tán, amelyre — gondolom — a sorozat angol szerzői álmuk­ban sem gondoltak. Mindazonáltal a szerző, Martin Worth és a rendező, Martin Friend ..érdemét” sem lehet tagadni: a tör­ténetet ügyesen, kesztyűs kézzel, óvatosan porciózzák, így aztán alig vesszük észre, hogy etetnek bennünket. Sőt. Egyszercsak dühösködünk a bányászokra, akik holmi sztrájkokkal akadé­koskodnak, Mr. Plimsolra, aki kicsinyeskedik és munkásvédel­mi okokból biróság elé akarja állítani Onedint, a matrózokra, akik képesek panaszt emelni ellene, olyan pitiáner okból, hogy túlterhelte hajóját és ezzel életveszélybe so­or­ja őket. A bányá­szok csak ne okoskodjanak, mindenki annyit kap, amennyit megérdemel. Mr. Plimsol fontoskodó hülye politikus, a matró­zok arra valók, hogy orruknál fogva vezesse őket Dzsemsz, aki lám milyen karakán legény, hiszen a nagynehezen tör­vénybe hozott ,,merülési vonalat” is ott húzza meg a hajó­ján, ahol — neki tetszik, hehe . . . No, de isten ments, hogy bárki szórakozását elrontsuk. One­din jön, lát, győz — ez elkerülhetetlen. Aki látta az osztrák tévén, az már­ nemcsak az ő, de a lánya sorsát is tudja. E sorok nem valók másra, legfeljebb csak arra, hogy a kriti­kusabb szemű filmnézésre biztassanak. MOZI — POLITIKAI MONDANIVALÓVAL A Tegnap és a Virrad két olyan film, amely összetartozó­­nak, egymás folytatásának tekinthető, jóllehet mindkettő ön­álló, kerek történet. A filmeket egymást követő hetekben, az el­lenforradalom és leverésének negyedszázados évfordulóján mu­tatta be a televízió. Emlékező és emlékeztető filmek ezek, s akik átélték a kort, azok tudják, hogy mind az 1959-ben készült Tegnap, mind az 1960-ban bemutatott­ Virrad hozzásegített ahhoz­, hogy az ország lakossága megértse, mi történt 1956 őszén, s a lelkekben is bekövetkezzék a teljes konszolidáció. De akik először látták, azok számára a kor eseményeinek feltárásán kívül Dobozy Imre író és Keleti Márton rendező két filmje tanulságos lecke volt arról is, hogy lehet — lehetett — direkt politikai célzatú filmből érdekes mozit csinálni. Mert a Tegnap és a Virrad nemcsak film, hanem mozi is, amelyben az alkotók bátran élnek mindazokkal a hatáselemekkel, ame­lyekkel a mozi megszületése óta vonzó a közönség számára. Ez az épkézláb, pergő történet, amelyet ötletek, gégék egészíte­nek ki. A figuráknak arcuk, karakterük van, s az nem olyan nagy baj, ha az ábrázolásmód direkt, a jellemek fekete-fehér típusok, árnyalatok nélkül. A Tegnap, de különösen a Virrad minden szereplője ilyen­ képletek, amelyek egy-egy meghatáro­zott magatartásformát testesítenek meg. A figurák olyan irány­ban mozognak, hogy a nagyobb összefüggésekre is magyará­zatot adjanak. A laktanyaőr altiszt hirtelen pálfordulása a fel­sorakozott erő láttán: a kispolgár jellegzetessége, hogy oda csapódik, ahol a nagyobb erőt látja. A „jótanuló” főtiszt, a va­cogó gyárigazgató, a reaktiválódott régi tiszt, a „nem politi­záló” filosz csakúgy, mint az egyszerű, de vitágosan gondol­kodó öreg munkás, a fegyverekre várakozásban elfáradó mun­káscsoport ugyancsak képletek, de mozgásuk, cselekvésük, be­szédek egyaránt valósághű és ez hús-vér emberekké avatja őket és szórakoztatóvá, egyben politikailag értékessé a filmet. A MINISZTER TOLERANCIÁJA 'k'k'k „Egyetért ön azzal, hogy az ég kék?” „Az a benyomásom, hogy az elefánt egy nagy állat. Mi erről a véleménye?” Ezek a kérdések szerencsére nem hangzottak el, de azért mintha ha­sonló kérdésekre is kellett volna válaszolnia Pozsgay Imre kul­turális miniszternek azon a hosszú beszélgetésen, amelyre No­­vák Henriette, a televízió ifjú riportere hívta meg A fiatalok órája keretében csütörtökön este. A demokrácia és az ifjúság, helyesebben a tanulóifjúság demokratikus nevelésének lehető­ségei voltak a műsor és a beszélgetés fő témái." Az első rész­ben fiatalok mondták mindazt, amit a demokráciával kapcso­latban tanultak, hallottak, tudtak, képzeltek, álmodtak. Mond­tak okos dolgokat és természetesen csacskaságokat. Mindezt elsősorban bíráló éllel, mert a demokrácia az ő számukra is egyet jelent a bírálat szabadságával. A második részben a kul­turális miniszter a többi között ezt a szűkre értelmezett fogal­mat szerette volna valamelyest tágítani az egyetértés, a meg­győzés, a meggyőződés, az önként vállalt fegyelmezettség, a jól elvégzett munka kritériumaival, az iskola, a társadalom és a család egységes, de azért megkülönböztető felelősségének ki­emelésével a fiatalok demokratizmusának alakítására. Ezen­közben tűnt úgy a hallgató számára, hogy olyan kérdésekre is kell válaszolni, amelyek evidenciák, magától értetődő dolgok. Megválaszolásukkal a miniszter kétségtelenül példát mutatott a demokrácia fontos tartozékáról, a türelemből, vagy ahogy az ifjú riporternő választékosan és többször említette: toleranciá­ból. Reméljük, hogy ebből a tulajdonságból a nézőkben is volt elegendő. A HÉTVÉGE MŰSORAIRÓL ★★★ A hosszú hétvége több, említésre érdemes műsora közül az Őszi maraton című szovjet filmet emeljük ki, melankolikus hu­moráért és azért, mert egy megoldhatatlan konfliktusra nem keresett mindenáron megoldást. Jó szórakozás volt. Csakúgy, mint a Főszerepben Németh Sándor című revü, mely kellő körí­tésben tálalt operettmelódiákat. Csenterics Ágnes rendező ebben a műfajban egyre inkább a minőséget jelenti, s ezért nyilván költségkeretet is jobban kap. Mérei Anna a vasárnap esti Szivárványhíd című sanzonest rendezője viszont kezdő, talán ezért kellett megelégednie a ter­mészet sovány díszletével. A Történet szöveg nélkül legfőbb ér­dekessége valóban az volt, hogy nem volt szövege. De hogy elmaradt az igazságszolgáltatás, az megbocsáthatatlan. A far­kas vasárnap este arról győzött meg, hogy Molnár Ferenc meg tudja hámozni a léggömböt, különösen, ha olyan színészek áll­nak rendelkezésére, mint Márkus László, Almási Éva, Huszti Péter, Hári Sándor .

Next