Zalai Hírlap, 1993. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-02 / 1. szám

.Hát ez is megtörtént, túl vagyunk rajta, letudtuk... Elbúcsúztattuk az óévet országszerte, úgy ahogy il­lik pezsgővel, trombitaszóval vidámsággal, mulat­sággal (itt Zalában némi hóeséssel is), és hasonló ü­dülettel köszöntöttük az újat... Ugye milyen fur­­i? MA már '93-at írunk és ízlelgetjük ezt az új szó­it, s ezt az új évet S­ilveszter éjjelén végre létrejött a máskor hiába re­gélt konszenzus; abban ugyanis egységes volt az or­­ság, hogy a legkisebb helytől (helyiségtől) a legna­­góbbig, a családi körtől, a házi bulitól az elegáns álló elegáns mulatságáig ünnepelt, szórakozott n­ép. S ha olykor kisebbnek is tűnt a mulatozási len­dület? Ez is velejárt azzal, ami volt, azaz 1992-vel... hogy itt a megyében miként ünnepeltünk? Arról a­úcsúzó óesztendő és az érkező új év éjszakáján ké­zült mozaikunk talán ad némi ízelítőt. Búcsú és érkezés Az utca kihalt, csendes. Hideg van, a hó szállingózik. Embereket alig látni, egy-két ti­zenéves lány, fiú ténfereg. A la­kóházak tömbjein itt-ott világít a lámpa. De aki bálba ment, már nincs otthon... A benzinkútnál még autók állnak, kiszolgálásra várva... — Zalaegerszeg, de­cember 31. 22 óra. A falvak is csendesek, nem veti szét a kocsmák falát a mula­tozás. Fényt alig látni, de akad, ahol csupán két párnak húzza a harmonikás... — Valahol a me­gyében, ugyanakkor. A faluházban emberek, zene, fény. Az épület előtt rendőrautó. (Nocsak?) Semmi gond, csak benézett a járőröző körzetes. Kézfogás, jókívánságok. — Szilveszteri szolgálat van, ilyenkor az a dolgunk, hogy kör­bejárunk, hogy ha ne adj Isten valami lenne... — Gábor Attila törzszászlós és Barócsi Sándor törzsőrmester a „rendre vigyáz­va” búcsúzott 92-től. — Összejövünk minden éven és bátyus bált tartunk, ez hagyo­mány, most avattuk fel az átala­kított kultúrházat. Sokan eljöt­tek, jó a hangulat jó az összetar­tás, kellemes... A kollektív szel­lem az nagyon jó ebben a faluban, kint a kerítést is társa­dalmi munkában csináltuk.... — Ódor Sándor polgármester lel­kesen beszél az falujáról, még azt is elmondja a falu régi vágya, hogy 93-ban szennyvízcsatorna épüljön... — Bókaháza, vala­mivel éjfél előtt. Az egyik teremből diszkóze­ne, míg a közvetlenül mellette lévő étteremből szalonzene szű­rődik ki. Az előbbi a kultúrház, az utóbbi egy vendéglő... A kultúr előtt egy fiú már igen korán búcsút vett az óévtől és a józanságtól. Kabátjába burko­lózva, magába roskadva ül... (Később beviszik, nem lehet kint hagyni, ahhoz hideg van.) — Ez egy baráti társaság, in­nen a faluból, összefogtunk, hogy tartunk egy közös diszkót, a kultúrháztól meg béreljük a termet—tudjuk meg Tóth Lász­lótól, az egyik szervezőtől. — Nem zavarjátok a másik társaságot? —Nem hiszem, még nem jöt­tek át! Újra kint vagyunk az épület előtt. Petárda durran, egy ott parkoló kék Trabantból repül. Az egyik lakónak már nagyon (Folytatás a 3. oldalon.) Szilveszteri körkép Zalából ,, Kedves Barátaim, hát vége ennek az évnek " is. Bizonyára akad közöttünk, aki azzal zárja, hogy ez élete legsikeresebb, ha nem is legköny­­nyebb éve volt. De azt hiszem jóval többen, akik szemében 1992 a létért folytatott szakadatlan küzdelem, az elhalasztott álmok, a beteljesület­len vágyak, a sikeres vagy épp sikertelen újra­kezdések esztendeje. Az ország egésze számára keservesen nehéz közbülső szakasz, a legutóbbi lépés egy félig sej­tett jövőbe vezető úton. Kilométerkő, amelyet ma­gunk mögött kell hagynunk, mert visszatérnünk nincs hová, s mert az utat, bármilyen rögös is, vé­gig kell járnunk. Hisz helyettünk senki se fogja. És végső soron rajtunk múlik, hogy képesek leszünk­­­ végigjárni. Ma éjjel hát arra ürítsük poharunkat, hogy megint csak sikerült megőriznünk értékeink javát, az emberségünket és önmagunkat, s ne firtassuk, hogy milyen áron. Arra, hogy győzzük az évet ki­tartással, türelemmel és ötletekkel. Hogy lassacs­kán, tetszik, nem tetszik, de megtanuljuk, csak együtt, egymással szót értve juthatunk egyről ket­tőre. Kormány és nép. Párt és párt. Munkaadó és munkavállaló. Család és család. Férfi és nő. Szomszéd és szomszéd. Mert ebben van az erőnk. Az ország ereje. És semmi másban. Tudjuk, meg­tanultuk: „Szívére veszi terhünk, gondunk. Vállá­ra venni nem bolond"... Se Nyugattól, se Kelettől, senki emberfiától jó szónál, biztatásnál többet ok­kal nem várhatunk. Barátaim, parázslik körülöttünk a világ, át-át csap határainkon egy és más gonosz szél, de el­mondhatjuk: a mi fedelünk alatt még mindig jutott és jut menedék a hadak űzte menekülőnek. S megta­nultuk, hogy jó, ha az emberi élet, a szellemi érték védelmében kinek mije van—pénze, ereje, szakér­telme—azt a másokéval összedobja. Hogy az egy­­érdekűek okosan teszik, ha összefognak közös és jogos érdekeik védelmére és érvényesítésére. Hogy az azonos gondokkal küszködő közössé­gek könnyítenek terhükön, ha hangot adnak a gondjaiknak, és egyeztetik a tennivalóikat. Ha a hí­vők nem mondanak le az együttes Istenközelség, a sorsverte kisközösségek az emberközelség melegé­ről. Mert ha fagyot lehet körülöttünk a világ, egy­mást kell melengetnünk. S helyet kell szorítanunk magunk között a gyöngébbnek, a meleget áhítónak. Aki, meglehet, épp a gyűlölet, a magány vagy a nyomorúság teléből kéredzkedik közénk. Barátaim, ma éjszakára mégis feledjük a gond­jainkat: jó lelkiismerettel és nyugodt lélekkel ürít­sük poharunkat a jövendőnkre. Akinek pezsgő ju­tott, pezsgővel, akinek csak bor, az borral, akinek az se, bizakodó szóval köszöntse az Újesztendőt. Ami könnyű biztos hogy nem lesz. De egymás számára könnyebbé tehetjük. Igyunk az asszonyaink egészségére, akik jövőre is háromszázhatvanötször vívják meg csatáju­kat a mindennapokkal, s a férjeinkére, akik az övéik és az ország betevőfalatjáról gondoskod­nak. És igyunk a gyerekeinkére, a lányokéra és fiúkéra, pályásokéra és kamaszokéra, mert ők a mi jövőnk, mindannyiunké, s a világ rendje az, hogy legyen kinek átadnunk a terhet, amit ma mi hordunk a magunk vállán. És igyunk az apáinkéra-anyáinkéra, akiknek a terhét csak részben vettük át, mert maradt az ő vállukon több mint elegendő. S közben gondoljunk azokra is, akik az éjjel nem ünnepelnek, akik hazánk határát, az utcán az éjszaka békéjét őrzik, a határőrökre, a rend­őrökre. A mentőkre. A tűzoltókra. A kórházak­ban a súlyos betegekre, s akik velük maradtak, az ügyeletesekre. A mozdonyvezetőkre. Meg mindazokra, akik épp minket szolgálnak ki, hogy vidáman várjuk a hajnalt. A ránk virradó Új esztendőt. S végezetül hadd köszöntsem Önöket én — minden magyart a határon innen és a határon túl, és valamennyi más anyanyelvű honfitársa­mat— József Attila öt sorával: ...„az ember él, kenyeret eszik és remél, várja, hogy elmúljon a tél, hogy egy padon a napba üljön és fölpiruljon még a vér”. Göncz Árpád újévi köszöntője 1. J j?* . H 200Sf ^^■■1 np 1993. január 2., SZOMBAT Zalai Hirlap számunkból Vízkereszt „Hármas csodával ékes napot ünnepelünk.” (4. oldal) Nem Petőfi „Mivel a lelet egyértel­műen női csontváz, így a jellegek esetleges azonos­sága Petőfi jellegzetessé­geivel csak azt igazolhat­ná, hogy a költő nem férfi, hanem nő volt.” (5. oldal) Pelenkázott, főzött „A királyi palotába két­szer sikerült bejutnom az évek során: először kelet­európai zenészek adtak hangversenyt. ” (7. oldal) Kós-díj Kanizsára (9. oldal) Mai ..Csak egymással szót értve juthatunk egyről kettőre”

Next