Zalai Hírlap, 1999. december (55. évfolyam, 280-304. szám)

1999-12-04 / 283. szám

1999. december 4., SZOMBAT HÉTVÉGE Kodály tanítványa Beszélgetés Olsvai Imre népzenekutatóval Ma már egyre kevesebben vannak, akik személyesen is­merhették, mi több, együtt dol­gozhattak a század egyik leg­nagyobb zeneszerzőjével, Ko­dály Zoltánnal. Olsvai Imre népzenekutató, a Zenetudomá­nyi Intézet nyugalmazott tanára egyike azoknak, akiknek megadatott ez a páratlan lehetőség: a Kodály ha­lálát megelőző 17 évben előbb a tanítványa, majd a munkatársa volt. Nem­régiben Nagykanizsán járt, itt nyílott mód egy kis beszélgetésre. — Hogyan került kap­csolatba Kodállyal? — 1949-ben kerültem a Zeneakadémiára. Ko­dály akkor még London­ban volt, de '50 januárjá­tól átvette a népzenetanítást, 1951-ben külön népzenetudo­mányi tanszakot is létesített. Kodály körül négyen-öten vol­tunk, akik kimondottan a népze­netudomány mélységeibe pil­lantottunk bele. Miután végez­tem az akadémián, Kodály állást biztosított hármunknak a Nép­­zenekutató Intézetben, melynek Egy-két változatra a Mester is rácsodálkozott az igazgatója volt. Ma már min­den túlzás nélkül kijelenthetem: életem legszebb és legtanulsá­gosabb éveinek számít az a 17 év, amelyet Kodály mellett tölt­hettem. —Ön mikor és miért kötelez­te el magát a népzene mellett? — Hosszú történet. Kilenc­éves voltam, amikor először Kodály-művet hallottam Sop­ronban, aztán 1941-ben a ka­posvári gimnáziumba kerültem, ahol az iskola kórusa is több mű­vét tartotta a műsorán. Nem tud­tam megmagyarázni, csak érez­tem, hogy ez valami új, ami villanyáramütésként hat rám. Hetedikes gimnazista voltam, amikor egy népdal- és néptánc­kedvelő testnevelő tanár feltette a kérdést: ki jön velem az Or­mánságba? Elsőként jelentkez­tem. Nem is mertem arra gondol­ni, hogy ott fogok az élő népdal­lal találkozni, amely meghatá­rozza az egész későbbi életemet. — Bartók és Kodály nem gyűjtött össze mindent ön előtt? Volt hiátus? — Igen is, meg nem is. Min­den dallam és szöveg emlékez­tet közelebbi vagy távolabbi változatokra, s a kutatásnak ép­pen az a feladata, hogy ezeket megmentse, hiszen soha nem le­het tudni, nem kerül-e elő egy még szebb, még jellemzőbb pél­dány. Az Ormánságban sem Kodály, sem Bartók nem járt, de ott én is találkoztam egy-két olyan dallamváltozattal, amely­re Kodály is felkapta a fejét. —Ha most lenne egy ifjú, aki beleszerelmesedik a népzenébe, mivel találná szembe magát? — Egy bontakozó és emel­kedő mozgalom tanúi vagyunk. A korábbi „Röpülj páva!” ver­senyek után mondhatom: az egyszólamú népdaléneklés egy­szerű ugyan, de veretes kultúrát hordoz. — Egy —­ ­Szakony Attila felvétele) ZALAI HÍRLAP . Nem szolgálnak, rombolnak? Nem könnyű eldönteni, hogy kik ennek a drámának a főszereplői. Egy hirtelen sze­relembe esett asszony (Katha­rina Blum), aki azt sem bánja, hogy a férfi körözött bűnöző, vagy az ügyvéd (dr. Blom­a), aki megpróbálja megvédeni háztartási alkalmazottját, mi­közben egy erőszakos és látha­tatlan gépezet ledarálja a csa­ládi életét és barátságait. Vagy esetleg az az újságíró a köz­ponti figura (Werner Tötges), aki ostoba és rosszindulatú lel­kesedéssel elégíti ki olvasói perverz, ám követelőző hír­éhségét. Talán érthető, ez a Tötges rontott legtöbbet rajtam is színházlátogató estémen. Undorító egy pasas. Ha a Katharina Blum-ügyben nincs elegendő mennyiségű szenzá­ciós részlet kéznél­­hova búj­tatta a nő Göttent, a gyilkos­sággal vádolt bűnözőt, ki az az ismeretlen, akitől a nagy érté­kű gyűrűt kapta, mi köze mind­ehhez a kenyéradó gazdáknak és gyakori vendégeiknek), nos, akkor gyárt, kitalál, kiszínez, miáltal kissé romba dönti az addig sima mázzal bevont en­teriőrben élőket. Hogy aztán a végén bűnözővé tegye a zűrza­varba keveredő Katharinát. De vajon tényleg ez a főszá­la a Heinrich Böll azonos című regényéből (melyet a német író valós eset nyomán, a saját saj­tóbeli meghurcoltatásának él­ményéből írt a hetvenes évek­ben) Bereményi Géza által színpadra adaptált drámá­nak? A zalaegerszegi előadás rendezőjének, Márton András­nak a nyilatkozata ezt erősíti. Arról beszél, az először 1991- ben Budapesten bemutatott darab aktuális üzenettel bír a rendszerváltó Magyarország számára. A rendező szándéka szerint pontos képet ad a mű arról, hogy miképp működnek egy, a diktatúrából kilépő tár­sadalom intézményrendszerei, a sajtó, a rendőrség, amelyek néha nem szolgálják, hanem rombolják a közösség ép erkölcsi érzé­két. A rendőr­ség nyomozása, és a lapok hecc­kampánya tönk­reteszi a Blor­­na-házaspárt, egymás ellen fordítja a ba­rátokat, az elveiken keresztül támadja az embereket. Ér­dekes, annak ellenére, hogy az alkotók nem kívántak igaz­ságot osztani, egyik vagy a másik oldalra állni, a zsaru­kat és az újságírót alakítók mégis mennyire ellenszen­vesek. A Katharina Blum elvesztett tisztessége játszóinak nincs könnyű dolguk, amikor a spe­ciális álkrimi belső feszültségét fenn akarják tartani az egy­­felvonásos elő­adás végéig. Ebben, azt hi­szem, akadá­lyozzák őket a bonyolult díszlettáblák is (Csík György munkái), melyeket a folyton változó helyszínek érzé­keltetése miatt szinte folyama­tosan mozgatnak a háttérmun­kások. Két tologatás között két mondatba sűríteni a feltoluló indulatokat? Színészpróbáló feladvány. A címszereplő Stu­bendek Katalin, az újságírót adó Kiss J. Csaba, valamint az ügyvédet formáló Farkas Ignác könyvelheti el ez ügyben a legtöbb sikert, de derekasan küzd az ő feleségét alakító Se­gesvári Gabriella, rendőrfő­nökként Zalányi Gyula, titkos rajongóként Kaszás Géza és a rokon hölgy szerepében Czegő Teréz. Jó megvillanásokat mu­tat a rendőrnő figurájában Tal­lián Marianne, a végkifejletben egyértelműen képes magára irányítani a nézői figyelmet. Őket próbálja segíteni Well­mann György, György János, Major Zsolt, valamint jelmezei­vel Laczó Henriette. Arany Horváth Zsuzsa Katharina Blum elvesztett tisztessége Stubendek Katalin, Wellmann György, Czegő Teréz a darab egyik jelenetében A város és híres gimnáziuma Nagykanizsáról szólva szinte közhelyszerű az a megállapítás, miszerint a település modern, polgári értelemben vett várossá válásában a Bach-korban kiépült vasút játszotta volna a döntő­ szerepet. Az kétségtelen, hogy Kanizsát iparos és kereskedő­­vá­rossá szerencsés fekvése tette, hisz itt találkoztak a Kaposvár— Zágráb, Csáktornya—Friedau és a Zalaegerszeg—Körmend felé vezető utak, tehát az igen eltérő gazdasági jellegű területe­ket összekötő utak egyik csomópontja volt. Fejlődése azonban egészen az 1770-es évekig a megye más mezővárosaihoz hasonló módon haladt. Ez a fejlődés azonban a '70-es évektől felgyor­sult, új irányt vett. Ebben a váltásban alapvető szerepet játszott az 1765-ben létrehozott gimnázium. A gimnázium ugyanis nem a helység, hanem egy nagy terület egyetlen középiskolája volt. Hogy a nagy nehézségek között, 1765-ben megnyitott iskola, melynek tanári személyzete összesen három piarista szerze­tesből állott, mekkora szükség­letet elégített ki, mutatja, hogy mindjárt az első évben az öt fel­sőbb — tulajdonképpeni gimná­ziumi — osztályba 183 tanuló iratkozott be. Ezek természete­sen az előző osztályokat más is­kolákban végezték, és köztük mindössze 10 volt kanizsai la­kos, 92 került be Zala megye egyéb helységeiből, 45 más du­nántúli vármegyékből, persze főleg Somogy és Vas megye te­rületéről, de akadtak veszpré­miek, baranyaiak, tolnaiak is. Horvátországból 14-en jöttek, 6-an Magyarország egyéb terü­leteiről — még nyitraiak és tren­­cséniek is voltak köztük. Nem tudjuk megállapítani származá­si helyét 14-nek, mert év közben eltávoztak vagy eltávolították őket, és éppen csak a nevüket jegyezték fel az intézmény anyakönyvébe, egyéb adataikat már nem tüntették fel. Az inkább bevezető tanulmá­nyokat folytató, tulajdonképpen olvasást és — a továbbtanulás alapfeltételét jelentő — latin nyelv alapelemeit tanuló legal­sóbb osztály tagjai, a parvistae között már több kanizsai akadt, a 211 között 41. Rajtuk kívül 93 zalai, 53 egyéb dunántúli és 25 horvátországi tanult itt. Helybe­liek tehát csupán az előkészítő osztály 19 százalékát tették ki, a felsőbb osztályokban mindösz­­sze az összlétszám 5,4 százaléka erejéig szerepeltek. Természetesen ez az arány­szám a további években valami­vel javult, mert az alsóbb osz­tályokból több kanizsai tanuló lépett a felsőbb osztályokba, de még a következő, 1767-ben be­indult öt felsőbb osztály 268 ta­nulója között is csak 13 kani­zsai, 129 egyéb Zala megyei, 58 Somogy és Vas megyei, 26 hor­vátországi tanuló volt. Itt tehát a kanizsaiak arány­száma még az 5 százalékot sem érte egészen el. Nem változott arányszámuk az előkészítő osztályban sem, 210 parvistae közül 36, tehát 17 szá­zalék volt kanizsai. Természete­sen ez az arányszám az idők folytán némileg javult, de még 10 év múlva, amikor az iskola fennállása óta az alsó tagozatból felnövekvők már rég benépesít­hették volna a felső osztályokat, 1775-ben az öt felsőbb osztály 268 tanulója közül 33 volt kani­zsai (12 százalék), 156 egyéb zalai községbeli, 46 Somogy és Vas megyei, 22 horvátországi. Változott a régi arány a parvis­tae között, a 102 előkészítő ta­nuló közül 40 volt kanizsai (40 százalék). A kanizsai gimnázium leg­szomorúbb évében, amikor a tandíj és a nyelvrendelet miatt az iskola tanulólétszáma mind­össze 32-re zsugorodott, az is­kolának egyetlen nagykanizsai lakos tanulója sem volt, 18 Zala megyeiből, 5 Somogy megyei­ből, 7 horvátországiból és 2 más magyarországiból állt az egész diákság. Az 1790-es évek emelkedő nemzeti hangulatában a nagyka­nizsai diákok számaránya végre növekedni kezdett. 1795-ben az intézet 251 diákjából 54 volt ka­nizsai (21 százalék), még a két legfelsőbb osztály (humanistáé) 81 tanulója közül is 13 (15 szá­zalék). De még 1811-ben is, a napóleoni háborúk és az iskola embertelen gazdasági helyzete miatt 100-ra csökkent össz tanu­ló létszámból mindössze 34 volt csak a kanizsai, csupán a legala­csonyabb osztályban, a gramma­­tica II-ben érték el a kanizsaiak az egész tanulólétszám (32) fe­lét. Pedig ekkor már a Somogy megyeiek egy részét a csurgói, az észak-zalaiakat a keszthelyi premontrei gimnázium felvette. A gimnázium tehát megalapí­tásától kezdve több mint négy évtizeden keresztül az egész me­gye, továbbá Somogy megye nyugati része, néhány horvát­országi megye (Varasd, Körös, ritkábban Zágráb) ifjúságának tanítását szolgálta. A Nagyka­nizsán tanuló idegen diákok többsége, mint alább látni fog­juk, szegény volt ugyan, de ugyanitt ta­nultak Zala me­gye legnagyobb közéleti szere­pét vivő famíli­ák leszármazot­tai, a Csányiak, Hertelendiek, Jagadicsok, Majthényiek stb. is. Ezek a vagyonos ifjak forgalmat, életet vittek az álmos kisvárosba, ruha és egyéb szük­ségleteiket ott igyekeztek ki­elégíteni. De a többi diákot is meglátogatták szüleik, ha másért nem, hogy elemózsiás csomagot vigyenek nekik. Az egész Muraköz, Va­rasd és Körös megye, de So­mogy is, majd­nem Szigetvárig így többé-ke­­vésbé rendsze­resen bejárkált Kanizsára. Ha többféle vásár közül választhat­tak, inkább a kanizsaira mentek, hogy ezúttal az ott tanuló rokon gyereket is meglátogassák. Ez természetszerűleg megnövelte a nagykanizsai vásárok forgalmát, a forgalmas vásárok pedig — mint mindenütt — fellendítették a helyi kézművesipart. Természetesen nem egyedül ez a szellemi tényező, a város magas színvonalú, messze föl­dön híres iskolája lendítette fel a város fejlődését. Inkább csak al­kalmat adott arra, hogy a forgal­mas utak csomópontján lévő vá­ros vásárai megnagyobbodja­nak. Hiszen 1772 óta Keszthe­lyen is működött gimnázium. Igaz, hogy az hosszú ideig állami iskola volt, tanerőhiánnyal és egyéb válságokkal küzdött, helyzete csak 1808-ban szi­lárdult meg, amikor vezetését a premontreiek vették át. Keszt­hely, mely az átmenő forga­lomtól távol esett, mégis jóval lassabban fejlődött, mint Nagy­kanizsa. (Folytatjuk.) Az 1765-ös induláskor a környék egyetlen középiskolája volt Kapiller Imre Virág Benedek, a gimnázium első diákjainak egyike

Next