Zalai Hírlap, 1999. december (55. évfolyam, 280-304. szám)
1999-12-04 / 283. szám
1999. december 4., SZOMBAT HÉTVÉGE Kodály tanítványa Beszélgetés Olsvai Imre népzenekutatóval Ma már egyre kevesebben vannak, akik személyesen ismerhették, mi több, együtt dolgozhattak a század egyik legnagyobb zeneszerzőjével, Kodály Zoltánnal. Olsvai Imre népzenekutató, a Zenetudományi Intézet nyugalmazott tanára egyike azoknak, akiknek megadatott ez a páratlan lehetőség: a Kodály halálát megelőző 17 évben előbb a tanítványa, majd a munkatársa volt. Nemrégiben Nagykanizsán járt, itt nyílott mód egy kis beszélgetésre. — Hogyan került kapcsolatba Kodállyal? — 1949-ben kerültem a Zeneakadémiára. Kodály akkor még Londonban volt, de '50 januárjától átvette a népzenetanítást, 1951-ben külön népzenetudományi tanszakot is létesített. Kodály körül négyen-öten voltunk, akik kimondottan a népzenetudomány mélységeibe pillantottunk bele. Miután végeztem az akadémián, Kodály állást biztosított hármunknak a Népzenekutató Intézetben, melynek Egy-két változatra a Mester is rácsodálkozott az igazgatója volt. Ma már minden túlzás nélkül kijelenthetem: életem legszebb és legtanulságosabb éveinek számít az a 17 év, amelyet Kodály mellett tölthettem. —Ön mikor és miért kötelezte el magát a népzene mellett? — Hosszú történet. Kilencéves voltam, amikor először Kodály-művet hallottam Sopronban, aztán 1941-ben a kaposvári gimnáziumba kerültem, ahol az iskola kórusa is több művét tartotta a műsorán. Nem tudtam megmagyarázni, csak éreztem, hogy ez valami új, ami villanyáramütésként hat rám. Hetedikes gimnazista voltam, amikor egy népdal- és néptánckedvelő testnevelő tanár feltette a kérdést: ki jön velem az Ormánságba? Elsőként jelentkeztem. Nem is mertem arra gondolni, hogy ott fogok az élő népdallal találkozni, amely meghatározza az egész későbbi életemet. — Bartók és Kodály nem gyűjtött össze mindent ön előtt? Volt hiátus? — Igen is, meg nem is. Minden dallam és szöveg emlékeztet közelebbi vagy távolabbi változatokra, s a kutatásnak éppen az a feladata, hogy ezeket megmentse, hiszen soha nem lehet tudni, nem kerül-e elő egy még szebb, még jellemzőbb példány. Az Ormánságban sem Kodály, sem Bartók nem járt, de ott én is találkoztam egy-két olyan dallamváltozattal, amelyre Kodály is felkapta a fejét. —Ha most lenne egy ifjú, aki beleszerelmesedik a népzenébe, mivel találná szembe magát? — Egy bontakozó és emelkedő mozgalom tanúi vagyunk. A korábbi „Röpülj páva!” versenyek után mondhatom: az egyszólamú népdaléneklés egyszerű ugyan, de veretes kultúrát hordoz. — Egy — Szakony Attila felvétele) ZALAI HÍRLAP . Nem szolgálnak, rombolnak? Nem könnyű eldönteni, hogy kik ennek a drámának a főszereplői. Egy hirtelen szerelembe esett asszony (Katharina Blum), aki azt sem bánja, hogy a férfi körözött bűnöző, vagy az ügyvéd (dr. Bloma), aki megpróbálja megvédeni háztartási alkalmazottját, miközben egy erőszakos és láthatatlan gépezet ledarálja a családi életét és barátságait. Vagy esetleg az az újságíró a központi figura (Werner Tötges), aki ostoba és rosszindulatú lelkesedéssel elégíti ki olvasói perverz, ám követelőző híréhségét. Talán érthető, ez a Tötges rontott legtöbbet rajtam is színházlátogató estémen. Undorító egy pasas. Ha a Katharina Blum-ügyben nincs elegendő mennyiségű szenzációs részlet kéznélhova bújtatta a nő Göttent, a gyilkossággal vádolt bűnözőt, ki az az ismeretlen, akitől a nagy értékű gyűrűt kapta, mi köze mindehhez a kenyéradó gazdáknak és gyakori vendégeiknek), nos, akkor gyárt, kitalál, kiszínez, miáltal kissé romba dönti az addig sima mázzal bevont enteriőrben élőket. Hogy aztán a végén bűnözővé tegye a zűrzavarba keveredő Katharinát. De vajon tényleg ez a főszála a Heinrich Böll azonos című regényéből (melyet a német író valós eset nyomán, a saját sajtóbeli meghurcoltatásának élményéből írt a hetvenes években) Bereményi Géza által színpadra adaptált drámának? A zalaegerszegi előadás rendezőjének, Márton Andrásnak a nyilatkozata ezt erősíti. Arról beszél, az először 1991- ben Budapesten bemutatott darab aktuális üzenettel bír a rendszerváltó Magyarország számára. A rendező szándéka szerint pontos képet ad a mű arról, hogy miképp működnek egy, a diktatúrából kilépő társadalom intézményrendszerei, a sajtó, a rendőrség, amelyek néha nem szolgálják, hanem rombolják a közösség ép erkölcsi érzékét. A rendőrség nyomozása, és a lapok hecckampánya tönkreteszi a Blorna-házaspárt, egymás ellen fordítja a barátokat, az elveiken keresztül támadja az embereket. Érdekes, annak ellenére, hogy az alkotók nem kívántak igazságot osztani, egyik vagy a másik oldalra állni, a zsarukat és az újságírót alakítók mégis mennyire ellenszenvesek. A Katharina Blum elvesztett tisztessége játszóinak nincs könnyű dolguk, amikor a speciális álkrimi belső feszültségét fenn akarják tartani az egyfelvonásos előadás végéig. Ebben, azt hiszem, akadályozzák őket a bonyolult díszlettáblák is (Csík György munkái), melyeket a folyton változó helyszínek érzékeltetése miatt szinte folyamatosan mozgatnak a háttérmunkások. Két tologatás között két mondatba sűríteni a feltoluló indulatokat? Színészpróbáló feladvány. A címszereplő Stubendek Katalin, az újságírót adó Kiss J. Csaba, valamint az ügyvédet formáló Farkas Ignác könyvelheti el ez ügyben a legtöbb sikert, de derekasan küzd az ő feleségét alakító Segesvári Gabriella, rendőrfőnökként Zalányi Gyula, titkos rajongóként Kaszás Géza és a rokon hölgy szerepében Czegő Teréz. Jó megvillanásokat mutat a rendőrnő figurájában Tallián Marianne, a végkifejletben egyértelműen képes magára irányítani a nézői figyelmet. Őket próbálja segíteni Wellmann György, György János, Major Zsolt, valamint jelmezeivel Laczó Henriette. Arany Horváth Zsuzsa Katharina Blum elvesztett tisztessége Stubendek Katalin, Wellmann György, Czegő Teréz a darab egyik jelenetében A város és híres gimnáziuma Nagykanizsáról szólva szinte közhelyszerű az a megállapítás, miszerint a település modern, polgári értelemben vett várossá válásában a Bach-korban kiépült vasút játszotta volna a döntő szerepet. Az kétségtelen, hogy Kanizsát iparos és kereskedővárossá szerencsés fekvése tette, hisz itt találkoztak a Kaposvár— Zágráb, Csáktornya—Friedau és a Zalaegerszeg—Körmend felé vezető utak, tehát az igen eltérő gazdasági jellegű területeket összekötő utak egyik csomópontja volt. Fejlődése azonban egészen az 1770-es évekig a megye más mezővárosaihoz hasonló módon haladt. Ez a fejlődés azonban a '70-es évektől felgyorsult, új irányt vett. Ebben a váltásban alapvető szerepet játszott az 1765-ben létrehozott gimnázium. A gimnázium ugyanis nem a helység, hanem egy nagy terület egyetlen középiskolája volt. Hogy a nagy nehézségek között, 1765-ben megnyitott iskola, melynek tanári személyzete összesen három piarista szerzetesből állott, mekkora szükségletet elégített ki, mutatja, hogy mindjárt az első évben az öt felsőbb — tulajdonképpeni gimnáziumi — osztályba 183 tanuló iratkozott be. Ezek természetesen az előző osztályokat más iskolákban végezték, és köztük mindössze 10 volt kanizsai lakos, 92 került be Zala megye egyéb helységeiből, 45 más dunántúli vármegyékből, persze főleg Somogy és Vas megye területéről, de akadtak veszprémiek, baranyaiak, tolnaiak is. Horvátországból 14-en jöttek, 6-an Magyarország egyéb területeiről — még nyitraiak és trencséniek is voltak köztük. Nem tudjuk megállapítani származási helyét 14-nek, mert év közben eltávoztak vagy eltávolították őket, és éppen csak a nevüket jegyezték fel az intézmény anyakönyvébe, egyéb adataikat már nem tüntették fel. Az inkább bevezető tanulmányokat folytató, tulajdonképpen olvasást és — a továbbtanulás alapfeltételét jelentő — latin nyelv alapelemeit tanuló legalsóbb osztály tagjai, a parvistae között már több kanizsai akadt, a 211 között 41. Rajtuk kívül 93 zalai, 53 egyéb dunántúli és 25 horvátországi tanult itt. Helybeliek tehát csupán az előkészítő osztály 19 százalékát tették ki, a felsőbb osztályokban mindöszsze az összlétszám 5,4 százaléka erejéig szerepeltek. Természetesen ez az arányszám a további években valamivel javult, mert az alsóbb osztályokból több kanizsai tanuló lépett a felsőbb osztályokba, de még a következő, 1767-ben beindult öt felsőbb osztály 268 tanulója között is csak 13 kanizsai, 129 egyéb Zala megyei, 58 Somogy és Vas megyei, 26 horvátországi tanuló volt. Itt tehát a kanizsaiak arányszáma még az 5 százalékot sem érte egészen el. Nem változott arányszámuk az előkészítő osztályban sem, 210 parvistae közül 36, tehát 17 százalék volt kanizsai. Természetesen ez az arányszám az idők folytán némileg javult, de még 10 év múlva, amikor az iskola fennállása óta az alsó tagozatból felnövekvők már rég benépesíthették volna a felső osztályokat, 1775-ben az öt felsőbb osztály 268 tanulója közül 33 volt kanizsai (12 százalék), 156 egyéb zalai községbeli, 46 Somogy és Vas megyei, 22 horvátországi. Változott a régi arány a parvistae között, a 102 előkészítő tanuló közül 40 volt kanizsai (40 százalék). A kanizsai gimnázium legszomorúbb évében, amikor a tandíj és a nyelvrendelet miatt az iskola tanulólétszáma mindössze 32-re zsugorodott, az iskolának egyetlen nagykanizsai lakos tanulója sem volt, 18 Zala megyeiből, 5 Somogy megyeiből, 7 horvátországiból és 2 más magyarországiból állt az egész diákság. Az 1790-es évek emelkedő nemzeti hangulatában a nagykanizsai diákok számaránya végre növekedni kezdett. 1795-ben az intézet 251 diákjából 54 volt kanizsai (21 százalék), még a két legfelsőbb osztály (humanistáé) 81 tanulója közül is 13 (15 százalék). De még 1811-ben is, a napóleoni háborúk és az iskola embertelen gazdasági helyzete miatt 100-ra csökkent össz tanuló létszámból mindössze 34 volt csak a kanizsai, csupán a legalacsonyabb osztályban, a grammatica II-ben érték el a kanizsaiak az egész tanulólétszám (32) felét. Pedig ekkor már a Somogy megyeiek egy részét a csurgói, az észak-zalaiakat a keszthelyi premontrei gimnázium felvette. A gimnázium tehát megalapításától kezdve több mint négy évtizeden keresztül az egész megye, továbbá Somogy megye nyugati része, néhány horvátországi megye (Varasd, Körös, ritkábban Zágráb) ifjúságának tanítását szolgálta. A Nagykanizsán tanuló idegen diákok többsége, mint alább látni fogjuk, szegény volt ugyan, de ugyanitt tanultak Zala megye legnagyobb közéleti szerepét vivő famíliák leszármazottai, a Csányiak, Hertelendiek, Jagadicsok, Majthényiek stb. is. Ezek a vagyonos ifjak forgalmat, életet vittek az álmos kisvárosba, ruha és egyéb szükségleteiket ott igyekeztek kielégíteni. De a többi diákot is meglátogatták szüleik, ha másért nem, hogy elemózsiás csomagot vigyenek nekik. Az egész Muraköz, Varasd és Körös megye, de Somogy is, majdnem Szigetvárig így többé-kevésbé rendszeresen bejárkált Kanizsára. Ha többféle vásár közül választhattak, inkább a kanizsaira mentek, hogy ezúttal az ott tanuló rokon gyereket is meglátogassák. Ez természetszerűleg megnövelte a nagykanizsai vásárok forgalmát, a forgalmas vásárok pedig — mint mindenütt — fellendítették a helyi kézművesipart. Természetesen nem egyedül ez a szellemi tényező, a város magas színvonalú, messze földön híres iskolája lendítette fel a város fejlődését. Inkább csak alkalmat adott arra, hogy a forgalmas utak csomópontján lévő város vásárai megnagyobbodjanak. Hiszen 1772 óta Keszthelyen is működött gimnázium. Igaz, hogy az hosszú ideig állami iskola volt, tanerőhiánnyal és egyéb válságokkal küzdött, helyzete csak 1808-ban szilárdult meg, amikor vezetését a premontreiek vették át. Keszthely, mely az átmenő forgalomtól távol esett, mégis jóval lassabban fejlődött, mint Nagykanizsa. (Folytatjuk.) Az 1765-ös induláskor a környék egyetlen középiskolája volt Kapiller Imre Virág Benedek, a gimnázium első diákjainak egyike