Zalai Hírlap, 2006. szeptember (62. évfolyam, 205-230. szám)
2006-09-23 / 224. szám
16 • ZALAI HÍRLAP 2006. 09. 23. SZOMBAT Benedek pápa hozzájárulásával boldoggá avatták a középosztályból származó Salkaházi Sára szociális testvért Magyarországon először emelt az egyház a boldogok sorába egy egyszerű, középosztályból származó nőt, aki nem királylány vagy főnemes volt. Salkaházi Sára szociális testvért a II. világháború végén gyilkoltak meg a nyilasok, mert részt vett az üldözöttek mentésében. Salkaházi Sára 1899. május 11 -én született Kassán. A település a századelő Magyarországának egyik legpatinásabb nagyvárosa volt, centrumában a híres Schalkház Szállóval, évtizedeken keresztül a magyar művészet közismert fellegvárá-ával. Sára a tanítói diploma megszerzéséig Kassán végezte iskoláit. Egy évig dolgozott tanítónőként, majd a trianoni békeszerződést követően, az országrész Csehszlovákiához csatolása után, a csehek által követelt hűségeskü megtagadása miatt elhagyta a pályát. Megtanulta a könyvkötészetet, dolgozott húga kalapüzletében, 1919-től kezdve írt különböző felvidéki magyar lapokba, és újságírói igazolványt szerzett. 1926-ban jelent meg első novelláskötete Fekete furulya címmel. „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene...” - írta naplójában korábbi életmódjáról. Néhány hónapig 1922-23- ban eljegyzett menyasszony volt, ezután azonban visszaküldte a jegygyűrűt. Már jelentkezett a szívében egy belső, hívó hang, de a harc a hivatásért éppen tíz évig tartott életében. Sára 1927-ben ismerkedett meg a Kassán letelepedő, az ősi szerzetesi eszményt modern formában követő Szociális Testvérek Társaságával. 1928-ban elvégezte az általuk szervezett szociális és népjóléti tanfolyamot. Még ez évben „háztűznézőbe” ment a budapesti anyaházba, ahol kissé furcsállták ugyan túl modern, cigarettázó stílusát, de nem vágták el az útját. Sára ezután rövid időn belül leszokott a dohányzásról és az újságírói élet kínálta „szabadságról”. A társaságba 1929-ben fogadták el jelentkezését, első fogadalmát 1930 pünkösdjén tette le Szegváron. 1932 őszén áthelyezték Komáromba, ahol a karitászmunkát irányította, emellett a gyermekkonyhára felügyelt, hitoktatást végzett, szerkesztette a Katholikus Nő című folyóiratot, kegytárgyüzletet vezetett, felügyelt a szegények menházában, családokat látogatott. 1934-ben viszszahelyezték Kassára, ekkor támadt bennnnne először komoly vágy a missziós tevékenység iránt. Budapestre költözve 1940 pünkösdjén tehette le örökfogadalmát. Új jelmondata: „Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (íme itt vagyok, engem küldj!). A következő évtől a Katholikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetségének országos vezetője és a mozgalom lapjának szerkesztője volt. Három évig dolgozott itt, ez idő alatt öt új otthont alapított és elkezdte az első magyar Munkásnő Főiskola építését is. Nevét 1942- ben, amikor sokan visszavették eredeti német nevüket, Salkaházira magyarosíttatta. Egyre jobban égett benne a vágy, hogy felajánlhassa életét „azon esetre, ha egyházüldözés, a társaság és a testvérek üldöztetése következne be” (idézet életfelajánlásából). Az engedélyt megkapta, és életét - teljes titoktartással - felajánlotta a központi és a kerületi elöljáró jelenlétében 1943 szeptember végén vagy október elején a budapesti anyaházban. A szociális testvérek kivették részüket az üldözöttek menekítéséből. Mintegy ezer ember köszönheti nekik az életét, közülük mintegy százan személy szerint Sára testvérnek. A nyilasok 1944. december 27-én körülzárták a Bokréta utcai munkásnőotthont, amely Sára testvér vezetése alatt állt. Zsidók után kutattak. Sára testvér nem tartózkodott a házban, csak végszóra érkezett meg. Elkerülhette volna a letartóztatást, de nem tette meg. Mint az otthon felelős vezetőjét, őt is elhurcolták, s még aznap este mind a hátukat - mezítelenre vetkőztetve - a jeges Dunába lőtték Budapesten, a mai Szabadság híd lábánál. A kivégzés előtti percben Sára testvér gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára. Múlt vasárnap a budapesti Szent István Bazilika előtt tartott szertartáson avatták boldoggá Salkaházi Sárát. Erdő Péter bíboros olvasta fel a XVI. Benedek levelét, amelyben a pápa hozzájárulását adta a boldoggá avatáshoz. Eljegyzett menyasszony volt, amikor jelentkezett a szívében egy belső hang Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek (jobbra) és Paskai László nyugalmazott esztergom-budapesti érsek (balra) misézik Salkaházi Sára boldoggá avatási szertartásán a budapesti Szent Istvánbazilika előtt. Lent: szentkép Salkaházi Sára Szomálk testvérről, akit a II. világháború végén gyilkoltak meg a nyilasok, mert részt vett az üldözöttek mentésében Fotó: mti Vallásközi dialógus mellett érvelt a pápa Horváth A. Attila Rendkívül heves, erőszakos cselekedetekben is megmutatkozó reakciókat váltott ki a muzulmán világban XVI. Benedek pápa regensburgi egyetemen tartott tudományos előadásának egy részlete, melyet többnyire szövegösszefüggéséből kiragadva közöltek a médiumok, teret engedve a félreértelmezés, a felszínes ítélethozatal lehetőségének. Bár a pápa több alkalommal kifejtette a beszéd elhangzása óta, hogy a vallások és kultúrák közötti párbeszéd elkötelezettje - ez korábbi megnyilvánulásaiból egyértelműen kiviláglik, a sértettség továbbra is szélsőséges szavakra és tettekre sarkall sokakat világszerte. A Szent István Társulat dr. Diós István fordításában magyar nyelven is közzétette a regensburgi monológot, melynek bevezetéseként a katolikus egyházfő felidézi bonni egyetemi oktatói éveit, majd így folytatja: „...A kollégák egyike azt mondta, hogy a mi egyetemünkön van valami furcsaság, két fakultás is foglalkozik egy nem létező dologgal: Istennel... Az egyetem egészén belül vitathatatlan meggyőződés maradt, hogy egy ilyen radikális kétkedéssel szemben is szükséges az Istenre irányuló kutatás az értelem segítségével, és ennek a keresztény hit hagyományaival összefüggésben kell történnie. Mindez eszembe jutott, amikor a minap elolvastam annak a dialógusnak a Theodor Khoury professzor által kiadott részét, melyet a tudós bizánci császár, II. Paleologosz Manuel 1391-ben Ankara közelében egy művelt perzsával a kereszténységről és az iszlámról, e kettő igazságáról folytatott. Valószínűleg maga a császár jegyezte fel ezt a dialógust később, 1394 és 1402 között, Konstantinápoly ostroma idején. Ez lehet az oka, hogy a saját gondolatmenetét sokkal részletesebben adja vissza, mint perzsa beszélgetőtársáét. A dialógus kiterjed a Bibliában és Koránban található teljes hitbeli anyagra...; most csak egy témát szeretnék érinteni, amely a hit és értelem témakörében megragadott és kiindulópontként szolgál e témáról szóló reflexióimhoz... Meglepő számunkra, hogy a császár milyen nyersen fordul beszélgetőpartneréhez a központi kérdéssel, mely általában a vallás és az erőszak közti öszszefüggésre vonatkozik.” A felháborodást kiváltó, Mohamed próféta tevékenységét negatívan minősítő mondat után az idézet ekképpen folytatódik: „Miután a császár ilyen súlyosan fejezte ki magát, aprólékosan elmagyarázta az érveket, miért esztelen dolog a hit erőszakos terjesztése. Az erőszak ellentétes Isten és a lélek lényegével: Isten nem leli kedvét a vérben - mondja. A hit a lélek gyümölcse, nem a testé. Aki tehát valakit el akar vezetni a hitre, annak a meggyőző beszéd és a helyes gondolkodás képességére van szüksége, nem erőszakra és fenyegetésre...”, idézett a bizánci császártól a pápa, majd beszéde zárásaként az alábbi következtetést vonta le: „A teológiának meg kell kapnia a maga helyét az egyetemen és a tudományok széles körű dialógusában. Csak így leszünk képesek a kultúrákkal és a vallásokkal folytatott igazi dialógusra.” Tegnapi keltezésű az a hír, miszerint audienciára hívta jövő hétfőre a muzulmán többségű országok szentszéki nagyköveteit, valamint számos muszlim vallási elöljárót XVI. Benedek pápa. A Szent István Társulat közzétette XVI. Benedek pápa heves reakciókat kiváltott regensburgi előadásának magyar fordítását. A tudományos igényességű beszéd végkövetkeztetéseként a kultúrák és vallások közötti dialógus szükségessége mellett tesz hitet a katolikus egyházfő Fotó: mti Ros Hassana - az év feje B izonyos szempontból különös időszámítása van a zsidóságnak. Ünnepeink az év különleges napjai közösségünknek, melynek egy csodálatos, meghitt íve kezdődött szeptember 22-én este, a Ros Hassanaval, az 5767. új évvel. Az újév az „ítélkezés napja", ilyenkor a hagyomány szerint az Olvaló megítéli minden egyes teremtmény sorsát a földön. A „kürtharsogás napja", mikor is a kosszarvból készült sófárt fújják meg. „Fújjatok előttem kosszarvat, hogy Izsák megkötözésére emlékezzen, s akkor ezt úgy fogom nektek számítani, mintha ti áldoztátok volna föl magatokat érettem" - olvashatjuk a Talmudban. Az „emlékezés napja", mert mi halandók is emlékezünk az elmúlt év eseményeire, cselekedeteinkre e napon. Az „eltakarás napja", ugyanis e nap mindig egybeesik az újhold napjával. A „világ születésének napja", mert ekkor vette kezdetét a világ teremtése. Az év kötelező ünnepe október 2-a a Jom Kippur, az engesztelés napja. A hagyomány szerint ekkor pecsételik le azt az ítéletet, amit Ros Hassanakor, az újév napján hozott az Ovaló. A két ünnep közötti időt épp ezért nevezik a bűnbánat napjainak. Ilyenkor szokás minden haragosunktól bocsánatot kérni. Hiszen csak így várhatjuk el, hogy az Ovaló is megbocsássa a vele szemben elkövetett bűneinket. A Tórában és a Midrásban olvashatók szerint Jóm Kippur napján jött le Mózes a Szináj-hegyről a „második kőtáblákkal megbocsátást, engesztelést hozván az on valótól az „aranyborjúval" vétkező népnek. Siklósi Vilmos hitközségi elnök