Zalamegye, 1888. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1888-04-22 / 17. szám
Zala-Egerszeg, 1888. április 22. 17. szám, VII. évfolyam. Előfizetési díj: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 7 ft. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr., Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. i, & i es A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldtünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. i a NfMr 1 " Pusztulunk, veszünk. A sorozó bizottságok befejezték működésüket. Az eredmény legtöbb helyen nagyon elszomorító s mind inkább azon valóban aggasztó meggyőződést érleli meg bennünk, hogy a hadverő vitéz ősöknek ivadéka elcsenevész, elsatnyul. Igen szomorú statisztikai adat az, mikor nálunk 1000 közöl csak 800 vál be katonának. Mennyivel előttünk vannak, mennyivel kedvezőbb számarányt tüntetnek fel e tekintetben a németek, kiknél a statisztikai adatok szerint 1000 assentált közöl 480 találtatik alkalmasnak. És mi pedig szeretünk bizonyos nemzeti büszkeséggel és bizonyos gúnnyal beszélni éppen a németről, mintegy éreztetve, hogy mi erősebbek, vitézebbek vagyunk. Csakhogy — fájdalom ! — ennek a véleményünknek most már nincsen jogalapja; statistikai adatok döntik azt meg elvitathatlanul. Íme , ide jutottunk ! Mikor igazán erős nép voltunk, mikor méltán hivatkozhattunk bizonyos büszkeséggel erőnkre, vitézségünkre, akkor pusztított bennünket török, tatár, meg mindenféle kül ellenség; most pedig, hogy külső ellenségek nem háborgatnak bennünket, mikor módunkban volna nemzeti erőtőkénket békében növelni s igazán naggyá tenni, pusztulunk, veszünk magunktól. Akkor pusztítottak bennünket, most meg pusztulunk; az eredmény egy és ugyanaz. Ha komolyan elmélkedünk mégis az egykori és a mostani pusztulást okozó tényezők felett, be kell látnunk, hogy ez a belső okokban gyökerező pusztulás sokkal veszedelmesebb, sokkal aggasztóbb az egykorinál. Ez a rohamos satnyulás, elcsenevészedés, mit a katonaállítás statistikai adatai elénk tárnak, a méltán komoly aggodalom felhőjét borítják homlokunkra. Azok a borzasztó következmények, miket fiatalságunk a demoralizatio iszapjából, a bűnök förtelmeiből magával hoz, kétségbeejtő képet tár elénk és szorongó szívvel gondolunk arra, hogy milyen lesz majd a későbbi nemzedék ! Az elsatnyulás okait szeretjük keresni és keressük is mindenben, ami kevésbbé kétségbeejtő. Keressük a nyomorban, a rossz táplálkozásban, a lakási viszonyokban és mindjárt az expedienst is megadjuk: miként lehetne azokat az okokat megszüntetni. Csak azt félünk kimondani — amiben tulajdonképen elsatnyulásunk oka leledzik — a bűnt, a fajtalanságot. Csak méltóztassék megnézni a mi nagyreményű húszéves ifjainkat, kik arra hivatvák, hogy katonákká levén, megvédjék hazánkat és érvényt szerezzenek nemzeti jogainknak, ha úgy kívántatnék, anyagi erejök igénybe vételével is. Önkéntelenül azt gondoljuk Petőfivel, hogy „jaj az olyan kertnek, jaj még annak is, mert megverte az Isten — ahol, mint ti vagytok magyar ifjak — ilyen virágok teremnek." Bizony-bizony elszomorító kép. Az assentáló bizottságok elé állított fiatalság, melyből a jövő nemzedéknek kellene sarjadzania, mind megannyi megúszott, idő előtt megvénhedt, félig szánalmas, félig undort keltő alakokból áll. Jó részét meg sem vizsgálják valami erősen, csak rájuk néz az orvos és szánalmat jelentő mosollyal mondja ki, hogy alkalmatlan. Ha egy-egy romlatlan, egészséges, erős alak kerül a mérték alá, szinte öröm villan föl az assentáló bizottság tagjainak arcán, — olyan ritka, olyan elvétve akad az. És ezek az ember-romok, ezek az elvéznult, jó részben fertőzött vérű sybariták vannak hivatva arra, hogy a jövőnek nemzedéket adjanak, hogy apákká legyenek s a hazát megvédelmezzék. Ezekre el lehet mondani Petőfinkkel azt is: „Ne adja a balsors, hogy e szegény haza bajában reátok szoruljon valaha, ti meg nem ónátok." Igazán honfiúi aggodalommal kell arra gondolnunk, hogy hova vezet ez a rohamos elsatnyulás, melynek forrása egyenesen a fiatalság bűneiben van. Milyen lesz a jövő nemzedék ? ! Még satnyább, még véznább, még nyomorékabb, s ennél fogva még inkább el fog merülni a förtelmekbe; mert elvitathatlan tény az, hogy a satnya, gyönge testű emberekben sokkal nagyobb az emésztő ösztönök utáni beteges inger és elvitathatlan az is, hogy minél gyöngébb valaki testileg, annál kevésbbé bír ébredő ösztönein uralkodni Míg ellenben az erős testű emberben a lélek is elég erős szokott lenni arra, hogy az ébredő ösztönökön uralkodni tudjon. Innen van, hogy a satnyulással rohamosan merül a fiatalság a bűnök förtelmébe s így rohamosan pusztulunk, veszünk. Itt van az aggasztó baj oka, forrása! Kedvezőbb élelmezkedési, lakási viszonyok a dolgon nem segítenek, nem segít az edzés, a torna sem, mert a baj mélyebben verte gyökerét, hogy sem ily extensív tényezőkkel meg lehetne szüntetni. Itt csak regenerálás által lehet segíteni. Vannak teljesen elsatnyult községek, mik évek hosszú során át egyetlen lényt sem képesek adni a katonai anyaghoz. Gondoskodni kellene arról, hogy az ily községekbe valamely más vidékről életerős, egészséges anyák jussanak. Ez volna a legtermészetesebb és egyetlen mód megóvni népünket a teljes eltörpüléstől. Ennek keresztülvitelét elő kellene segíteni társadalmi úton, sőt kellene intézkednie a kormánynak is, ha úgy kívántatnék, anyagi áldozattal is, mert ha egyes vidékeken a rohamos elsatnyulás, a nemzeti erő tőkének pusztulása, veszése ily aggasztó módon nő, végre oda jutunk, hogy a bajon csak idegen nemzetbeliek betelepítése és szétosztása által lehet segíteni, ami azután sokkal több költséggel s a nemzetiségi kérdés megsúlyosbításával lesz csak eszközölhető. „Zalamegye" tárcája. Egy boldogtalan asszony. — Novella -írta: Nagyné Karay Mariska. n Kezemben nem remeg a toll, szivem sem ver lázasabban, mint egyébkor; ne hidd édesem, hogy talán egy önfeledt pillanatban, midőn az agy minden őrültségre képes, követtem el tettemet. Nyugodt vagyok, mint vihar után a tenger. Áttombolt a vihar az én lelkemen és fenékig fölkavarta azt; elsodort minden boldogságot, örömet és csak egy sötét eszmét hagyott ott, amely eleinte oly borzalmas és mégis ragaszkodik hozzá az ember; mert nyugalmat ad és a nyugalom szegény, megkínzott lelkemnek oly hívogatóan édes " Fiatal nő irta e sorokat; karcsú, gyermeteg alak, keskeny, halovány arcán meglátszott a lelki szenvedés, szelíd szemeit, melyeket fénytelenné tett a sok köny, mereven szegezte a fehér papírra. Künn hideg, borongó téli nap volt, a szél végig söpörte a havas utcákat és oda verte az ablak üvegéhez; a barátságos meleg szobában a kályha mellé leterített vastag szőnyegen egy körülbelől két éves leányka játszott játékaival. „Átgondoltam a múltat, jelent, jövőt — folytatá a fiatal nő a levelet — és a legokosabb, amit tehetek, ha golyót röpítek agyamba. Ne rettenj meg édes Idám, a vég úgy is csak a halál; meghalni úgy is kell, nekem meg az élet csak teher. Mi örömöm lehetne nekem ez után már az életben ? Lehet-e fájdalmasabb tudat, mint hogy női hírnevem be van mocskolva, meggyalázva, sárba taposva becsületem; a legaljasabb, a legundokabb bűnnel gyanúsítanak. Sérthet-e nőt jobban valami, mint ha becsületes hírnevétől fosztják meg? Ea hozzá ártatlanul! ... Oh ez fáj legjobban! Hiszen ha igazán oly alávaló volnék, talán nem fájna, talán föl sem venném, hiszen igazat mondanak csak; ha vétkezett, bűnhődjék is. De én édes Istenem, miért bűnhődjem én?! Hetek óta csak a boszu tartja bennem a lelket. Lázasan kutattam a nyomorult után, ah mily gyönyörrel röpítettem volna egy golyót az átkozottba; kiömlő vére talán csillapította volna azt az égető kint, mely a pokolnál jobban égeti lelkemet. De hiába minden! . . . A nyomorult elbújt, hol keressem, mikor nem is sejtem, hogy ki? Nem tudom, asszony-e Hisz én nem bántottam soha senkit, miért vagy férfi? bántanak hát engem? Te jól tudod édes Idám, hogy nem volt életünknek egy boldog napja, egy órája sem, melyet ne követett volna keserűség; őseink vétkéért akart talán az Isten büntetni, mert nekünk más bűnünk nem volt, mint hogy létezünk. De hányszor elmondtuk egymásnak keserűségünkben, hogy nincs már az Istennek csapása, melylyel ne sújtott volna és ő megmutatta, hogy van, hogy még nincs tele a keserű pohár. Jött Violánk halála. Reményteljes, fiatal életének saját gyermek kezeivel vetett véget Oh az borzasztó nap volt! hiszen emlékszel még rá tudom, vagy lehet-e azt valaha feledni? Midőn őrült fájdalommal vetettük magunkat hidegülő testére és szivet facsaró hangon kérdeztük: Vidám! Vidám miért tetted ezt? Ereje már nem volt felelni, csak ránk nézett és mosolygott. Mosolygott keresztül lőtt szivvel, ember feletti kínok közt, kis kezét odatapasztva a patakzó sebre és halványuló arcáról nem tünt el a mosoly Mosolygott a koporsóban is, oh most már értem azt a mosolyt, hisz elérte azt, amit óhajtott! Az a kis gyürü, mely ujján volt, mely megfürdött patakzó vérében, most az én ujjamon van, nemsokára én fogom kezemet ép ugy szivemre szorítani, —" mint ő Jelen számunkhoz "/4 év melléklet van csatolva, akkor tartsd te meg azután emlékül édes Idám és ne irtózzál tőle. A holtak jók, csak az emberek gonoszak. Annak a gyermeknek volt ereje megválni az élettől, pedig még nem is ismerte azt, ki tudja, mily fényes jövő várt volna reá, hisz jó volt, szép volt, okos volt! De ő nem nézett a jövőbe, csak a megunt jelentől akart szabadulni. Hát nekem jövőbe is nézek és nem látok ne volna erőm? Én a ott semmi vigasztalót. Megvetettem, megutáltam ezt a nyomorult életet, miért éljek tovább? Azt hittem, a pohár már megtelt, hisz csak egy csepp még és kicsordul és a végzet azt is bele öntötte ház. A szél egész erejével verte a havat az ablakokpattogtak az üvegtáblák, az a kis leányka kályha mellett figyelmesen hallgatta, aztán odacsúszott a a nő lábaihoz, átölelte térdeit és ölébe hajtó fejecskéjét, rá nézett szép barna szemeivel és megszólalt: — Mama! A fiatal nőnek arca, ki eddig elmerülve itt, hirtelen elborult, ölébe kapta gyermekét és elhalmozta forró, kínos csókjaival, mialatt könyei végig folytak arcán. Minden csókot egy édes, hizelgő megjegyzéssel kisért: te édesem ! te kincsem ! te életem ! te drágám ! te boldogságom! te üdvöm! te menyországom! .... És aztán lerogyott arra a szőnyegre és sirt, hogy a lelke majd megszakadt! Kis leányának sirása téríté magához, lecsillapította némi édességgel és még a gyermek a cukrot szopogatta, letörlé könyeit és folytatta az írást. „Kis Ilonkám itt játszik lábaimnál, szegény kis angyalom! ő nem tud még semmit; nem sejti, mit írok én most; nem tudja, hogy egy óra múlva már nem lesz anyja Játszanék e ily nyugodtan, ha azt tudná? Ez az egy teszi nehézzé az elválást az élettől; itt kell hagynom az én kis lelkemet, éh bár magammal vihetném! De nincs erőm hozzá! Milyen bizalommal