Zalamegye, 1895. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1895-07-07 / 27. szám

XIV. évfolyam. ii 11 Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 frt. Egy.szám­­ra 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetés­nél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. IL­K­ A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől foga­dunk el. Kéziratokat nem kü­ld­tünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala­egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének­ hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Zala-Egerszeg, 1895. julius 7. 27. szám. Meghivó. Zalavármegye gazdasági egyesülete f. évi julius hó 14-én délelőtt 10 órakor Keszthelyen a városháza termében tart, melyre t. tagtárs úr ezennel meghivatik. Gyülés tárgyai: 1. Miniszteri leiratok. 2. Folyó ügyek és netáni indítványok. Zala-Egerszegen, 1895. julius 1-én. l­áczky Kálmán sk., ügyvezető elnök. A tűzoltói szertár ügye. Tűzoltó egyesületünk, amely huszonkét éves ulullja mellett az ország egyik legrégibb egye­sülete és mely fennállásának első­ éveiben az ország hasonló egyesületei között mindig kiváló szereppel bírt, aminek legfényesebb bizonyítéka, hogy nemcsak a dunántúli kerületi tű­zoltó szö­vetség, hanem az országos tűzoltószövetség is egy—egy izben városunkban tartotta tűzoltó­szerek kiállításával vétségi közgyűlését, kapcsolatosan rendezett sze­r pár év óta válságos hely­zetbe jutott. Senki sem fogja kétségbe vonni, hogy ez a válságos helyzete akkor kezdődött, amikor a város tőle szertárát elvevén, drága szereit, ame­lyeket a város közönségének nagylelkű támoga­tása mellett sikerült beszereznie, különböző, a célnak épen meg nem felelő helyekre, nem egyet a szabad ég alatt, az időjárás szeszélyének ki­téve, helyeztek el, még pedig ideiglenesen és azzal a kecsegtető ígérettel, hogy a város mi­előbb a szükségnek megfelelő, alkalmas szertárt fog építtetni. Sajnos azonban, hogy a város — a mind­inkább nyomasztólag ható pénzügyi viszonyok súlya alatt — ebbeli igéretét mind ez ideig a legjobb akarattal sem valósíthatta meg , így ez a kivételes állapot — fennáll most már évek óta. Ennek a kivételes, mondhatni tűrhetetlen­­­ állapotnak azután az a szomorú lett, hogy a tűzoltási szerek mind következménye jobban rom­lanak, veszedelem alkalmával a vész­szállításuk késedelmes és mert a tűzoltó helyére csapat tagjai — szertár hiányában — éveken keresztül rendszeres gyakorlatokat nem végeznek, a szerek használatában többé-kevésbbé járatlanok. Ennek a járatlanságnak meg legtermészete­sebb következménye az a késedelem, vész helyére egyébként is későn érkező amely a szerek­nek a leszerelésében, illetve azok tényleges mű­ködésének megkezdésében nyilvánul. Így tapasztaltuk ezt a f. hó 1-én az Újváros utcában kiütött tűz alkalmával is. E bajon azonban — még­pedig mielőbb — gyökeresen kell segítenünk ! Ez pedig csak úgy történhetik, ha eltávolítjuk, illetve megszüntetjük azt az évek óta fennálló akadályt, amely a tűz­oltó csapatot működésében megbénítja, a csapat tagjainak rendszeres begyakorlását lehetetlenné teszi. Ez akadály pedig a tűzoltói szertárnak a hiánya. Senki sem mondhatja,­ hogy maga a tűzoltó egyesület e tekintetben hibás lenne ! Hisz éveken keresztül kéri folytonosan a várostól a szertár felépítését. De pusztán ezzel sem elégedett meg, hanem hogy maga is hozzájáruljon filléreivel az építés költségeinek a fedezéséhez, évről évre a tagsági díjakból költségvetésében egy bizonyos összeget e célra felvesz úgy, hogy már az ezer forintot meghaladja, amivel az építkezés költségeinek részbeni fedezésére rendelkezik. Sőt hogy a várost, mint erkölcsi testületet, az ez irányú kiadásoktól egészen megmentse, éveken keresztül sürgette a városnál a tűzoltói intézmény támogatásának az érdekében oly sza­bályrendeletnek a megalkotását, amely a tűzoltó csapat működő tagjainak a sorába be nem lépő városi polgárokat — bizonyos életkor — a tűzoltó egyesület javára bizonyos eléréseig évi díj fizetésére kötelezné, amint van ez a vármegyei szabályrendeletben is. Azonban ez irányú kérése meghallgatásra nem talált. Ma a szertár ügye kedvezőbb helyzetbe jutott azzal, hogy a szombathelyi megyés püs­­­­­pöknek a kegyessége folytán az egyesület ren­d­­delkezik a szükséges fundussal s csupán a szertár­­­ felépítésének a költségeit kell fedeznünk. Két uton segíthetünk a kétségkívül akuttá vált baján a szertár­építésnek. Egyik út: támogatása annak a kérvénynek, amelyet a tűzoltó egyesület a város képviselő­testületéhez beadott az iránt, hogy az építéshez szükséges anyagot a város ingyen bocsássa az egyesület r­endelkezésére. Amit annyival kön­­nyebben megtehet, mert nagyon is bő tégla­anyagg­al rendelkezik, amit egészen eladnia — a jelen évben nyilvánuló nagyon is lanyha épít­kezés mellett — majdnem lehetetlen. His­szük tehát, hogy a képviselőtestület tagjai az egye­sület ez irányú kérelmét — mely bizonyára a legközelebbi képviselőtestületi gyűlés tárgysoro­zatába felvétetik — egyhangúlag pártolni fogják. A másik út: a közönségnek könyöradománya az építkezés céljaira. Ily humánus, emellett va­gyonunknak, nem egyszer életünknek megmen­tésére hivatott egyesületnek a támogatása — emberbaráti szoros kötelességünk ! Szükséges ezt az áldozatot meghoznunk nemcsak azért, hogy ezzel az egyesületnek lehe­tővé tegyük a célnak megfelelő hanem egyúttal, hogy drága pénzen m­űködhetést, beszerzett tűzoltási szereit az egyesületnek a végromlástól megmentsük. Támogassuk hát az egyesületet ebbeli fel­adatának a megoldásában, hogy az a megbot­ránkoztató állapot, amelynek a legutóbbi tűzeset alkalmával szemtanúi voltunk, többé ne ismét­lődhessék ! Adjunk módot magának a csapatnak a rend­szeres begyakorlásra és akkor vész idején gyors és szakszerű védelmükre jogosan számíthatunk. Míg támogatás és segély nélkül a türhetlen ál­lapot továbbra is fennmarad és esetleg nagyobb veszedelemnek lehet az okozója ! Hozzuk meg hát anyagi erőnkhöz mérten a segélyt, hogy a tűzoltó egyesület a szertárt mielőbb felépíthesse és igy a csapat rendszeres működését megkezdhesse ! A „Zalamegye" tárcája. Eredj, te gyáva ... Irta: Móra látván. Mikor a párbaj­mániának az orvosságát keresitek, ne ankéteken, kaszinó közgyűléseken vagy a törvényho­zásnál keressétek, czikkeznetek is hasztalan róla : az asszonyokat neveljétek máskép. I. A­mig milliomosnak hitte a világ Rozner urat, csakugyan nevetni való volt a kis könyvvivő Frank sze­relme ; a vérbéli Rozner Eta is nevette a hódolatot, melyről iskolás kora óta volt tudomása. Hiszen igaz, hogy jobb keze a pápának, ügyes, szorgalmas fiú, de csak könyvivő az istenadta kis szúnyogja. Hanem aztán, mikor a Rozner ur arany tojó madara elkezdett kotyogni, azután meg végkép elszállt, az isten tudja, hová: akkor a kis Frank elkezdett nőni, Rozner ur megkoppadt, szegény, föl se vett ágens lett belőle, a kis könyvivő meg csak úgy válogatott virágzó­ házak busás ajánlataiban, míg nem Walter és Kónya m­egdup­lázta a R­oznernál kapott fizetését. A régi szivárványszínű gentlmanek hátat fordítot­tak az összedőlt Rozner háznak, a kis Frank mindenna­pos volt benne azután is. Becsülettel szolgálta új gazdá­ját, de szerette a régit, a bukottat. A leányért is, meg amúgy is. Az emberek most megint nevettek a szerelmen, de a lány nem nevetett többé, — az öregek meg elfelejtet­ték­­ már ezt a mesterséget. A kis Frank, akárhogy szerette is ágyszólán ne­velő gazdáját, volt annyi önzés benne, hogy szinte örült a Rozner szegény sorsán. Csak így érhette el Etát. El is érte, neki adták, még tán örültek is rajta. II. Bolondja volt a feleségének. Becsülni való bolondság. A szoknyán ült, a­hogy mondani szokták. Olyan hűséggel dolgozott, mint az eleven lelkiismeret; mikor az urai becsüléséért izzadt, a felesége kényelme adott hozzá ambíciót neki. Sohasem volt haza­felé görbe ujja; évek multán se támadt bűnös gondolatra; nem hatott rá idegen bűbáj soha. Négy esztendeje házas. Két kis buksi kölyök búvik az ajtó mögé, mikor a havat ledobogja a folyosón ; háj, hogy megijesztik hangos kukk­kal, ha belép . . . Kényelmes kis fészek az nagyon, milliók meg­irigyelnék, meg is irigylik; persze olyan milliók, a­kik nem születtek bankár gyermekeknek. Rozner Eta is beletörődött már, — de sohasem szokta meg. Börtönnek, odúnak, penészes lyuknak tar­totta a három kis szobát, ü náluk tíz volt, azok is ter­mek, nyüzsgő, illatos élettel tele. Nem tudott lemondani, — holott nem is kérdezték tőle, hogy akar ő ? Hanem igyekezett nem mutatni. Nem panaszkodott, nem követelt, mosolygott, elégü­lt képet szedett magára, de a kis Franknak eszébe jutott néha, hogy az ő felesége sohase kacag, pedig héj azelőtt . . . Becézte, imádta, szerette egészséges életével, de csak látott, mindig látott, még az anyaörömnek hajnalán is egy vonást, egy szögletet az arczán, a szemében, a­mit nem jó volt látni. • — Uramisten, mi hiányzik neki? Talán egy kis zaj ? III. Mit gondolsz édes, ne mennénk el a kereskedelmi bálba­? A király is ott lesz. — Frank mondta. És megölelte a Dianna testű asszonyt: édes szép királyném . . . — Ahogy akarod, én nem vágyakozom. — Te nem ? — Nem én, jó itt. Látod, sokba fog kerülni, meg­­ érezzük aztán. A kis könyvvivő lelke gyönyörbe fürdött volna erre a feleségi szóra, ha az a vonás, a homályos szöglet, eltűnt volna alatta az asszony arcáról, szeméről. De nem tűnt el. Sőt mintha a kicsinylés húrja is belezöngött volna titkon a melódikus feleletbe. — No, lelkem, hát mégis csak elmegyünk. Már csak a fizetés­emelésem örömére is. Az a hópihe csak nem olvadt el erre se. Ez a bankárlány volt, ha ágens is most az apja .. . IV. Háborítóan szép volt a könyvvivőné. És mintha a szépsége az egykori gazdagság jogait adta volna vissza, — körül rajzolták megint az aranyszárnyú dongók. Es Eta egy pillanatra visszaélte magát a régi színbe, han­gulatba és a kis Frank, a­ki sohase távozott messze tőle, kacagni hallotta egyszer és fájt neki a hangos kacaj nagyon. Pedig ha az okát tudta volna . . . Miért kacagott a szép asszony ? Egy podvás Monokles, egy régi udvarló, a­kit sziveit is akkor, szerelm­et vallott neki újra. Gyalázatos nagyúri szerelmet. Azon kacagott Eta. — Szégyelje magát, ne közelítsen töb­bet ! Monokles eltűnt, de visszatért rövidest. Nem az asszonyhoz, csak a táncterembe . . . Frankné körül megritkult a légyraj, mintha össze­beszéltek volna. Az urával táncolt. Egyszerre csak erős könyökütés érte a könyvvivőt hátulról. Megtántorodott. Azután má­sik ütés érte oldalt. A Monokles volt. S ez igy ment mind a tour alatt. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.

Next