Zalamegye, 1897. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1897-01-03 / 1. szám
XVI. évfolyam. Zalaegerszeg, 1897. január 3. _JL Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy számára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petitsora 12 kr. UJae i. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a Zalaegerszegi ügyvédi kamara", a „kanizsai és novai járási községi és körjegyzők egyleteinek hivatalos közlönye. HVL egjelenik: minden ^-asáxixa^). 1. szán. III Felhívás előfizetésre. Lapunk jelen számmal tizenhatodik éves pályafutását kezdi meg. Csendben, zajtalanul indult meg tizenöt évvel ezelőtt, mint önkénytelen kifolyásni a közóhajnak. Csendben, zajtalanul futotta meg egy lapnak történetében kétségkívül számottevő ezt az időt, főtörekvése lévén minden időben és minden körülmény között betölteni azt a feladatot, amelyet megindításakor maga elé tűzött, mely cél ebben a pár szóban volt központosítva. Híven, önzetlenül szolgálni a vármegyének, valamint a vármegye székvárosának érdekeit! Hogy megfelelt-e lapunk ennek a kettős feladatnak, ezt elbírálni nem mi vagyunk hivatva. Annyit azonban nyugodt lélekkel elmondhatunk, hogy e kettős feladatot soha, egy pillanatra sem tévesztettük el szemünk elől. Ennek a kettős feladatnak a szolgálatában állottunk kezdettől fogva; ennek a megnyilatkozása lapunk tizenöt évfolyamának minden egyes száma. S e kettős feladatunk megoldásához erőt merítettünk abból a jóakaratú támogatásból, amellyel a nagyközönség lapunkat megjelenésekor fogadta s amelylyel tizenöt éven át mindenkor kisérni kegyes volt. Ez képezi a mi hírlapírói munkásságunknak legszebb jutalmát! Lehet-e ugyanis egy lap működésére nézve szebb elismerés, mint ama körülmény, hogy lapunk előfizetőinek jó része olyan, akik kezdettől fogva s így most már tizenöt éven keresztül hű szemlélői munkásságunknak, amivel legfényesebben azt nyilvánítják, hogy a lap irányával, működésével egyetértenek. Mikor a tizenhatodik évnek a küszöbén állunk, a múltban követett eljárásunkhoz híven, most sem teszünk nagy hangzású ígéreteket. Lapunk létjogát az adta meg, hogy a közönséget vármegyénk s a vármegye székhelyének ügyeiről értesítsük. Ennek a szolgálatában álltunk tizenöt éven keresztül legjobb meggyőződésünk szerint, ennek az érdekében fogunk fáradozni a jövőben is. Tesszük ezt azzal a komoly higadtsággal és tárgyilagossággal, amint tettük a múltban, kerülve a senzatiót, tisztelve egyéneket és családokat , mert jól tudjuk, hogy a családi otthon oly szentély, amely csak tiszteletünkre és becsülésünkre érdemes. Habár alig van számunk féliv melléklet nélkül, lapunk mégis a legolcsóbb megyei lap s előfizetési ára marad a régi t. i. egy évre 4 forint, félévre 2 forint, negyedévre 1 forint. Községi és körjegyyzőknek, valamint tanítóknak egy évre két forint kedvezményes áron adjuk a jövőben is lapunkat. Kérjük az előfizetés szives megújítását, mig hátralékos előfizetőinket felkérjük a hátralékos összeg mielőbbi beküldésére. Zala-Egerszeg, 1896. december hó. Udvardy Ignác sL, a „Zalamegye" szerkesztőtulajdonosa. A második ezredév küszöbén. Az emberiség egyik legdicsőbb nemzetének, a magyarnak, millenáris esztendeje lezajlott. Az új év hajnalának meghaladtával belépett a második ezredévbe, amelyben hivatva van a minden irányban megkezdett haladás útján a népek versenyében az őt joggal megillető helyet megtartani. Az új ezredévnek küszöbén látva a nevezetes küzdelmek gazdag láncolatát, amelyeket egy teljes ezredéven át vívtunk vérünknek és életünknek lelkes feláldozásával nemcsak önmagunk fentartásáért és boldogulásáért, hanem egyúttal az egész művelt nyugat millióiért észak, kelet, dél, sőt nyugatnak ellenében, szemünk öröm könynyel telik meg s szivünkből ellenállhatlan fohászkép tör ajkainkra a költőnek a szenvedések korából fennmaradt imája: „Isten áldd meg a magyart!" Csodák csodája volt az a héroszi harci talállkozó tüzében nem egyszer állottunk a bennünket megsemmisítéssel fenyegető sírnak a küszöbén! De azért ma is élünk , mert a csillag, amely bennünket a küzdelmek sötét élében vezérelt, Isten csillagja volt és a név, amelynek dicsfénye küzdelmeink hevében világított, az Istennek hatalmas neve volt. Ő akarta, hogy az ember szabad és polgáriasodott legyen!Ő akarta, hogy egyenlők és testvérek legyünk ! És amikor a viharoknak a viharával átszáguldva a Kárpátoknak ősi bércein, elfoglaltuk a kiöntött vérnek természetes jogán ezt a szép földet le a zúgó Adria kék habjáig, a magyar nemzet volt az, amely a szabadság fáját elültette a Duna—Tisza áldott vidékén. Ez a nemzet alkotta meg a pusztaszeri magna chartát. Ez a nemzet építette föl a kereszténység meggyőzhetlen templomát Kelet és Nyugot határmezején. Ez a nemzet védte a szent keresztet az ázsiai hordák és a Bosporus félholdja ellenében. Ez a nemzet vívta meg a negyvennyolcas szabadságharcot, minőt nemzet függetlenségeért még nem vivott soha ! A mi vérünk festette pirosra Sajó vizét. A mi mellünk vérzett halálosan Mohács ágyúitól. Mi hordoztuk a reactio nehéz bilincseit. Mi szenvedtük át a pokolnak minden kínját Világosnál a keserves augusztusi napok alatt. Mindezt tűrtük, szenvedtük fajunk szabadságáért, a népek és nemzetek haladásáért és felvilágosodásáért, amikor élhettünk volna a sötét pogányság bálványainál térdelve, gyáván elmerülve az idegen szolgaságba, megbecstelenítve Árpádnak honfoglaló nagy nevét és hírét ! Nekünk azonban eszményeink voltak, közösek az emberiségével és ha kellett, ott hagytuk a csendes családi fészket s mentünk a csaták véres mezejére, előre a tűzbe, nem hagyva magunkat. Mert nem voltunk soha önzők, hanem mindig A „Zalamegye" tárcája Epizódok. 1. Egy látogatott kávéház egyik tükéjében négy fiatal ember teázott. Három katonatiszt és egy ujságiró. A tisztek pikáns izü kalandjaikkal szellemeskedtek. A vörös hajú hadnagy az ideális szerelemről, az eszményről beszélt s azt a lélek abnormális az emberi vérrel és szenvedélylyel lehetetlen állapotának, hipokrizisnek tartá. Üres holdimádás, önámitó fikció, mely tart egy napig, egy hétig, egy hónapig. Hisz emlékezem, kadét koromban reggeli nyolc órától esti nyolc óráig szerelmes voltam egy sánta táncmester költői hajlamú szöszke leányába. Es képzeljétek, másnap reggelre annyira realizálódtak ideális érzelmeim, hogy eszembe se jutott azóta a pisze orrú kis szöszke. A három tiszt kaczagott. Megkavarták a teájukat s cigarettára gyújtottak. Az ujságiró letette kezéből a lapot s hidegen ennyit felelt a hadnagynak ! — Tévedsz! Üres lelkű emberek, pillanatvadászok szerelme lehet hogy ilyen, de akik a nőben nemcsak a nőt, hanem az eszményt is keresik, kinek a szivében még ég a régi, az ős szerelem veszta lángja, ki érti, miért ragyog a nap, miért ragyognak a csillagok, ki tudja mit sóhajt a rengeteg, mit susog a kóbor esti fugalom, ki érti a virágok szavát, illatát, ki érti az erdei halár énekét, a csalogány epedő csattogását , az az orgia borgőzös levegőjén keresztül is felfedezi az ideált, az eszményt, az örök nőt! Hanem ezt azután nem értették a tisztek. A hadnagy azért megkockáztatta: — Addig tart ez mind barátom, amig az alkalom nem kínálkozik. Ez szüli a tolvajt, de a boldogságot is! Gúnyos mosoly vonult végig az ujságíró keskeny ajakán. Fehér arczát elönté a piri idegesen dobolt ujjaival a márvány asztalon. — Figyeljetek ! Majd mesélek én nektek valamit az ideális szerelemről és az alkalomról. A tisztek uj czigarettára gyújtottak s a vörös hajú hadnagy a pinczérre kiáltott: — Endre négy pohár konyakot! II. Két évvel ezelőtt egy adriai fürdőhelyen voltam. Kies, költői tájék, közel az olasz égöv forró vidékéhez. Mintha sebesebben keringene az emberekben a vér ezen a tájon, mintha igazabbak volnának a férfiak s jobban tudnának szeretni az asszonyok. A fürdőt körülölelő pálmaliget illatos levegőjében szerelemre ébred a lobban vékony szív, az Adria morajló habjai ábrándokat, illúziókat keltenek a lélek mélyén. Gyakran találkoztam sétáim közben egy csodálatosan bizarr viselkedésű, kreol arcú olasz leánnyal. Szebbet, klasszikusabbat talán életemben sem láttam. Mit irjam le, mit untassalak benneteket, hogy mily delejes tűz lobogott a szemeiben, mily bűvölő volt selyem hajának leomló éje? Valahányszor csak találkoztunk, a leány észbontó tűzzel szegezte reám szerelemben égő szemeit és én éreztem, hogy fellüktető véremmel egy uj lélek száll belém, egy rajongó, hevülő lélek, melynek minden szerelme, minden forrósága, ezé a csábos tündéré . . . Csodálatos leány volt ez olasz! . . . És az ujságiró szemei, ezek az éjjeli nehéz munkában kidolgozott fénytelen szemek, most csillogni kezdettek, gyújtó ragyogó fénnyel. — Olyan volt ez a leány, hogy perzselő tekintetével porba inté a férfit, hogy onnan imádkozzék, csengjen rózsaszínű karja egyetlen öleléséért, vérszínű ajkának egyetlen leheletszerű csókjáért ... Hangversenyt rendeztek a fürdőn. Ő is énekelt valami olasz románcot. Ha talán soha se szerettem volna, ezért az énekéért bolygója lennék az egész világon át. Ez a lény volt az, kit mint ábrándos ifjú, álmaimban, tépelődéseim közepett már megjelenni láttam s kihez dagályos nyelvű szerelmes verseim intéztem. Ily nőt, ily eszményt kerestem. Hogy csengett a hangja, mily epedés, mily szerelem rezgett az olasz ének minden kis akkordjában ! Csupa erő és tűz, csupa láng és szenvedély! Gyönyör lett volna érte a kárhozat, menyország a pokol. Ilyeneket soha se hallottam, ilyeneket sohase láttam. Oly mélyen érezni át a csalódott lelkű költő intencióit, oly remek közvetlenséggel festeni a szerelmet csak az képes, kinek szivében forr, lázong, tombol és átkozódik a szerelem mindent magával seprő vihara. Még az elhaló szerelem szavának végakkordjai ott csengettek a levegőben, de szemeinek hirtelen előbukkanó delejes ragyogása már az ly szerelem támadását jelzi újabb dalával. Ezen a hangversenyen volt alkalmam megismerni. Nővérével s annak férjével voltak együtt a fürdőn. Ettől kezdve azután gyakori volt a találkozásunk. Két lélek talán sohasem érte úgy meg egymást, mint a miénk. Az én ideális bölcsészetem, az én pszichológiai teóriám csodálatos összhangra talált az ő rajongó, forró lelke álmatag szerelmével. Éreztem a tekinteted elején, a keze forróságán, az arca pirján, a hangja csengésén, hogy szeret, hogy a lelke az enyém és az a szenvedő vonaglás, mely ott reszketett az ajakon, az a vissza-vissza döbbenő tekintet, elfojtott hang, ezer meg ezer kételyt támasztott mégis a lelkemben. Az augusztusi nap perzselő forrósága a pálma erdőkbe űzött. Egy-egy kis madár rebbent a bokrok rejtekén, egyegy kósza fuvalom rázta meg a lombot, a harasztot. Mai számunkhoz fél iv mellékelet van. csatolva