Zalamegye, 1905. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1905-01-01 / 1. szám
k lehetnek, ami legkönnyebben abból származhatik, hogy sok ellenzéki korifeus nem adja be a derekát az ellenzéki koalíciónak. Az egyesülés dacára megeshetik tehát az, hogy ellenzéki jelöltek állanak egymással szemben. Egyébként: vederemo. Korai még minden találgatás. »Zala megye, Zalavármegyei Hírlap, 1905 január 11. Jegyzetek az évről. Bőven gondolkodhatunk afelett, hogy az elmúlt év mérlegszámlájára nyereséget, vagy veszteséget írjunk-e fel? Mit nyertünk, mit vesztettünk ? Gazdaságilag rosz esztendő áll a hátunk mögött. Örülünk, hogy elbucsuzhatunk tőle s reméljük, hogy jobb jön utánna. Amikor azonban a rosz gazdasági éről emlékezünk, a szomorú emlékek közé betolakodik egy vigasztaló tapasztalat is. Tele voltunk a mult év derekán panasszal, nyomasztó balsejtelmekkel. Kiapadtak az ég csatornái, a széles magyar rónán kiszáradt a fű, aszott avar zörgött a forró szélben. Ritka volt a kalász, étlen a legelő marha s attól féltünk, hogy Európa éléstárában ezrenként halnak éhen az emberek és rakásra döglenek a barmok. Vészkiáltásokkal volt tele minden újság. Az emberekért még nem rettegtek annyira, mint a lábas jószágért. Mert az ember, ha megszorul, megeszi a rothadt burgonyát, meg a fűrészport is; a négylábú állat azonban válogatósabb. És jöttek rémhírek a takarmányhiányról, amelytől agrárállamban nagyon meg lehet ijedni. Nem csak a gazdák, hanem minden rendű és rangú ember megijedt, a falusi szatócstól kezdve nagy gyárosokig, a kiskorcsmárostól a méltóságos urakig. Hamarosan felemelték mindennek az árát; nagy hirtelen néhány kartellt is kötöttek; a tisztviselők fizetését megrendezték s az adóra részletfizetési kedvezményeket adtak. (Máskép úgy sem lehetett volna behajtani.) És mindezt a takarmányhiánnyal indokolták. Hála Isten, az ínségtől való félelem nem vált valóra. Sehonnét sem érkeznek aggasztó hírek. Szegények maradtunk, talán valamivel szegényebbek is lettünk, de éhen még nem halt meg senki Magyarországon. Sőt a barmok is egészen jól tűrik a takarmányhiányt s a külföldi kereskedők csak olyan szívesen veszik a magyar ökröt, mint előbb. Pedig régen nem volt olyan rosz esztendőnk, mint amelyetől tegnap bucsuztunk el — víg muzsikaszóval. Amiből az a tanulság, hogy áldott földön élünk, amely eltartja azt, aki dolgozni akar s távoli arany hegyek csillogásánál sokkal többet ér a magyar ember biztos kenyere, amelyhez még egy ital magyar bor is jut, különösen ha úgy teremnek a tőkék, mint tavaly. Bár termett elég is, jó is; az olasz bornak is útját állták, még sincs kelete a zalai bornak. Mi az oka, sokan keresik. Szegény a nép, magas a fogyasztási adó, nincs kivitel. Elég annyi, hogy a pincék tele vannak borral s az árak hanyatlóban vannak. A magyar ipar fellendülését is hiába vártuk. Az iparfejlesztési akció zátonyra futott az egész vonalon. Több gyár tönkrement, redukálta az üzemet, de nagyon kevés keletkezett. Zala vármegyében egyetlen egy olyan vállalatról tudunk, amely tavaly emelkedett s életrevalóságának jelét adta. Ez az alsólendvai esernyőgyár, azonban, hogy kereskedőink még mindig Furcsa Bécsből hozatják a paraplét, pedig a szomszédban is megkaphatnák. A sok jajgatás közt leghangosabb volt kereskedőké. A forgalom, a fogyasztás minden a cikkben visszaesett, ami természetes következménye a rosz esztendőnek. A stagnáció régen tart, most pedig már elérkeztünk a hanyatláshoz. Bénulás, élettelenség, legfeljebb csendes vegetálás mindenütt. A nép, a gazda küzködik, az ipar nyög, a kereskedelem jajgat, a magas politika urai azonban óriási lármával gyártják a gravomeneket. Igen a politika! A népboldogító politika töltötte be Magyarországon az elmúlt évben az egész közéletet. Hogyan elnémult a sok panasz a politika lármája mellett, mikor elkezdődött a harc a nép javáért. Hallgass nép, mikor mi beszélünk ! Rejtsétek el sebeiteket, hallgassátok el panaszaitokat, mert a haza vérzik s a nemzet panaszkodik. Mert mi az éhség kínjaihoz képest, mikor nem szabad annyit beszélni, amennyit az ember akar; mi a gazdagság, jólét, egy nemzet hatalma és dicsősége a korlátlan szólásszabadsághoz képest? És a magas politika dühöngött, rombolt, tört, zúzott — nem csak bútorokat, hanem erkölcsi javakat is. Ez töltötte be a mult év nagy részét s ez lesz a jövő zenéje is. Mert a népnek kell ítélnie a küzdők igazai felett; a nép pedig nem tudja, melyiknek van igazsága. A maga naiv hitével úgy véli, hogy amelyik pap hangosabban prédikál, az jobban tudja az Isten igéjét, mint akinek gyenge a szava. De mégis neki kell eldöntenie , hol az igazság. Annyi szenvedélyt, annyi vádat és piszkolódást a politikai élet még talán soha sem kavart fel Magyarországon, mint az elmúlt esztendőben. Mintha az a sok iszap, amely századokon keresztül a fenékre rakódott, mind a felszínre törné. Mit is akarnak voltaképpen az urak? Egymást befeketíteni, lepiszkítani a nép előtt? Avval kár vesződniök, megteszik azt helyettük eljövendő századok nagy evolúcióinak mások, az azok a korai előfutárai, akik sejtenek valamit a jövő igazságaiból, amelyeket zavaros ideákkal teli agyukban a társadalmat felforgató tanokká gyúrnak át. A nép már ismeri ezeket a tanokat s mohón rfj. iHU» mi ii.iowuwnff.' mi i»i szívja magába. Az elmúlt évben nálunk nem vettettek magas hullámokat a szociális mozgalmak, de annál biztosabban terjesztik tanaikat. A városi munkáselem mindenütt telítve van szocializmussal, amelyből csak azt az egy tételt akarják megérteni, hogy: le a vagyonos osztállyal. A sztrájkok hosszú sora jelzi azt az utat, amelyen a szocialisztikus eszmék megvalósulásuk felé haladnak. Zúg már körülöttünk mindenütt a zaj, amelyet a gazdaságilag elnyomott osztályok csapnak. Sokáig olyan volt ez az ország, mint egy sziget a tengeren, amelyen csak a hullámok morajlása hullik, a vihar nem éri. A nyugat romboló eszméi nem találtak talajt. Ma már azonban nem vagyunk mentesek mi sem. Látszólag csendes a nép s ha csak a nagyvárosok sztrájktanyáin és szocialista gyűlésein szónokolnak is az apostolok, alattomban terjed mindenütt az »elv«. A kisvárosok szakegyleteiben már nagyon otthon vannak a szocialisztikus törekvések erőszakosabb árnyalatai is. Magyarország arra a szomorú hírnévre vergődött, hogy a világnak példátlan sztrájkot mutathatott. Megállt a vasút. Az állam alkalmazottai megtagadták az engedelmességet azért, hogy nagyobb javadalmat csikarjanak ki, mint amit a kormány ígérhetett. És napokig nem száguldott a vasparipa, megállt egy egész ország forgalma s amíg itthon szitkozódtunk, a külföldön kajánul nevettek a keleti államon, ahol az államhatalommal szembeszállnak a saját szolgái s a hatalom napokig nem képes rendet csinálni. A mult esztendő eseményei sehogysem voltak alkalmasak arra, hogy Magyarország hitelét megerősítsék. A bizalmatlanság jelei hallhatólag megnyilatkoztak a sajtóban is. Németországban fennen hirdették, hogy Mexikóban és Magyarországon nem tanácsos nagyobb tőkéket beruházni, mert ha ma még tűrhetők is az állapotok, nemsokára felborul ott minden. Nincs ugyan okunk a legrosszabbtól félni, de mindenesetre szomorú, hogy ilyen hangon beszélnek a modern Magyarországról. Haladásról alig beszélhetünk, legfeljebb veszteségeket írhatunk az elmúlt esztendő számlájára. A politikai láthatár beborult, a kereskedelmi szerződések kötése elé gátak emelkednek, az államháztartás szükségletei emelkednek, a nemzet jövedelme pedig apad. Drágaság minden téren, pénzbőség nélkül. Semmi jó kilátás, csak aggodalom. De van vigasztaló jelenség is. A kultúra erősödik, tért foglal s bár még magyar beláthatatlanul messze vagyunk az egységes nemzeti állam megvalósulásától, odáig eljutottunk, hogy a magyarság túlsúlya és hegemóniája biztosítva van örökre. A magyarság hatalma előtt immár ledőlni azok a régi falak is, amelyeket kezdenek sokáig hiába ostromolt a nemzet. A magyar szó s a ••» "• •anulJimum u-im—— TÁRCA. Szilveszter éjen. Kis szobámban üldögélek, Könyvet forgat két kezem. — Ember élte mért csak álom ? Elmerengve kérdezem . . • És szemem a bibliában lm megakad egy lapon, S én a könyvet oly mohón, oly Tudni vágyón olvasom: . . . . . . Híre sem volt még az Égnek, Nap sem fénylett, Föld sem állott; Néma csend volt s vak sötét, mit Fül se hallott, szem se látott. Semmi nem volt... de egy mégis, Kinek vége-hossza nincsen: — Uralva a Semmiséget Te voltál az örök Isten! . . . S ím a zordon Semmiséget Hang hasítja csengve-bongva: „Föld szülessék, Ég teremjen, Hintse fényét Nap ragyogva! Földnek völgyét, büszke bércét Fű, virág és fa takarja, Földet, léget és a tengert Lepje állat minden fajta!" És a hangra olvad, omlik Éj sötétje, némasága; Lesz a föld s a kéklő égen Szerte száll a nap Föld itt horpad, ott sugáraniforrad, Csacska csermely fut a réten, Vad üvöltés, lágy madárdal Száll a röpke szárnyú szélben. Újra szól a nagy Teremtő — Ünnepélyes csönd a tájon —: „Legyen Ember, aki engem Felismerjen s megimádjon! Legyen Ember, Lélekkel és ésszel önképemmel, áldott, Föld urának vallja öt és Karját félje minden állat! Legyen ember! S merre szem lát Uralkodjék magva-sarja, Legyen ember, ki a földet Istenétől bérbe bírja! — Ám hogy tudja, hogy felette Én vagyok Úr földön, égen És amit tesz karral, ésszel, Mint bírája, megítélem. — Úrrá teszem rajt az Időt! S hogy érezze semmiségét: Megszámlálom napja És kimérem élte végét! számát S hogy ne vélje balga ésszel Tudományát bölcsességnek: Födve legyen ő előtte Vég órája életének /" Üt az óra, éjfelet Összetéve két kezem ver; Térdre hullok és könyörögve Száll az Égre énekem : — „És bocsásd meg vétkeinket, Mit kezünk tett s szólt a szánk, És vezess a jóra minket Örök Isten, mi Atyánk!" . . . Ifj. Porkoláb Gyula. * *