Zalamegye, 1905. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-01 / 1. szám

k lehetnek, ami legkönnyebben abból szár­mazhatik, hogy sok ellenzéki korifeus nem adja be a derekát az ellenzéki koalíciónak. Az egyesülés dacára megeshetik tehát az, hogy ellenzéki jelöltek állanak egymással szemben. Egyébként: vederemo. Korai még minden találgatás. »Zala megye, Zalavármegyei Hírlap, 1905 január 11. Jegyzetek az évről. Bőven gondolkodhatunk afelett, hogy az elmúlt év mérlegszámlájára nyereséget, vagy vesztesé­get írjunk-e fel? Mit nyertünk, mit vesztettünk ? Gazdaságilag rosz esztendő áll a hátunk mö­gött. Örülünk, hogy elbucsuzhatunk tőle s remél­jük, hogy jobb jön utánna. Amikor azonban a rosz gazdasági éről e­mlé­kezünk, a szomorú emlékek közé betolakodik egy vigasztaló tapasztalat is. Tele voltunk a mult év derekán panasszal, nyomasztó balsejtelmekkel. Kiapadtak az ég csatornái, a széles magyar rónán kiszáradt a fű, aszott avar zörgött a forró szélben. Ritka volt a kalász, étlen a legelő marha s attól fél­tünk, hogy Európa éléstárában ezrenként halnak éhen az emberek és rakásra döglenek a barmok. Vészkiáltásokkal volt tele minden újság. Az emberekért még nem rettegtek annyira, mint a lábas jószágért. Mert az ember, ha megszorul, megeszi a rothadt burgonyát, meg a fűrészport is; a négylábú állat azonban válogatósabb. És jöttek rémhírek a takarmányhiányról, amelytől agrár­államban nagyon meg lehet ijedni. Nem csak a gazdák, hanem minden rendű és rangú ember megijedt, a falusi szatócstól kezdve nagy gyárosokig, a kiskorcsmárostól a méltósá­­­gos urakig. Hamarosan felemelték mindennek az árát; nagy hirtelen néhány kartellt is kötöttek; a tisztviselők fizetését megrendezték s az adóra részletfizetési kedvezményeket adtak. (Máskép úgy sem lehetett volna behajtani.) És mindezt a takarmányhiánnyal indokolták. Hála Isten, az ínségtől való félelem nem vált valóra. Sehonnét sem érkeznek aggasztó hírek. Szegények maradtunk, talán valamivel szegé­nyebbek is lettünk, de éhen még nem halt meg senki Magyarországon. Sőt a barmok is egészen jól tűrik a takarmány­hiányt s a külföldi keres­kedők csak olyan szívesen veszik a magyar ökröt, mint előbb. Pedig régen nem volt olyan rosz esztendőnk, mint amelyetől tegnap bucsuztunk el — víg muzsikaszóval. Amiből az a tanulság, hogy ál­dott földön élünk, amely eltartja azt, aki dol­gozni akar s távoli arany hegyek csillogásánál sokkal többet ér a magyar ember biztos kenyere, amelyhez még egy ital magyar bor is jut, külö­nösen ha úgy teremnek a tőkék, mint tavaly. Bár termett elég is, jó is; az olasz bornak is útját állták, még sincs kelete a zalai bornak. Mi az oka, sokan keresik. Szegény a nép, ma­gas a fogyasztási adó, nincs kivitel. Elég annyi, hogy a pincék tele vannak borral s az árak hanyatlóban vannak. A magyar ipar fellendülését is hiába vártuk. Az iparfejlesztési akció zátonyra futott az egész vonalon. Több gyár tönkrement, redukálta az üzemet, de nagyon kevés keletkezett. Zala vár­megyében egyetlen egy olyan vállalatról tudunk, amely tavaly emelkedett s életrevalóságának jelét adta. Ez az alsólendvai esernyőgyár, azonban, hogy kereskedőink még mindig Furcsa Bécs­ből hozatják a paraplét, pedig a szomszédban is megkaphatnák. A sok jajgatás közt leghangosabb volt kereskedőké. A forgalom, a fogyasztás minden a cikkben visszaesett, ami természetes következ­ménye a rosz esztendőnek. A stagnáció régen tart, most pedig már elérkeztünk a hanyatlás­hoz. Bénulás, élettelenség, legfeljebb csendes vegetálás mindenütt. A nép, a gazda küzködik, az ipar nyög, a kereskedelem jajgat, a magas politika urai azonban óriási lármával gyártják a gravomeneket. Igen a politika! A népboldogító politika töl­tötte be Magyarországon az elmúlt évben az egész közéletet. Hogyan elnémult a sok panasz a politika lármája mellett, mikor elkezdődött a harc a nép javáért. Hallgass nép, mikor mi be­szélünk ! Rejtsétek el sebeiteket, hallgassátok el panaszaitokat, mert a haza vérzik s a nemzet panaszkodik. Mert mi az éhség kínja­ihoz ké­pest, mikor nem szabad annyit beszélni, amennyit az ember akar; mi a gazdagság, jólét, egy nem­zet hatalma és dicsősége a korlátlan szólás­szabadsághoz képest? És a magas politika dü­höngött, rombolt, tört, zúzott — nem csak bútorokat, hanem erkölcsi javakat is. Ez töltötte be a mult év nagy részét s ez lesz a jövő zenéje is. Mert a népnek kell ítélnie a küzdők igazai felett; a nép pedig nem tudja, melyiknek van igazsága. A maga naiv hitével úgy véli, hogy amelyik pap hangosabban prédi­kál, az jobban tudja az Isten igéjét, mint aki­nek gyenge a szava. De mégis neki kell el­döntenie , hol az igazság. Annyi szenvedélyt, annyi vádat és piszkoló­dást a politikai élet még talán soha sem kavart fel Magyarországon, mint az elmúlt esztendőben. Mintha az a sok iszap, amely századokon keresz­tül a fenékre rakódott, mind a felszínre törné. Mit is akarnak voltaképpen az urak? Egymást befeketíteni, lepiszkítani a nép előtt? Avval kár vesződniök, megteszik azt helyettük eljövendő századok nagy evolúcióinak mások, az azok a korai előfutárai, akik sejtenek valamit a jövő igazságaiból, amelyeket zavaros ideákkal teli agyukban a társadalmat felforgató tanokká gyúr­­nak át. A nép már ismeri ezeket a tanokat s mohón rfj. i­HU» mi ii.iowuwnff.' mi i»i szívja magába. Az elmúlt évben nálunk nem vettettek magas hullámokat a szociális mozgal­mak, de annál biztosabban terjesztik tanaikat. A városi munkáselem mindenütt telítve van szocializmussal, amelyből csak azt az egy tételt akarják megérteni, hogy: le a vagyonos osz­tállyal. A sztrájkok hosszú sora jelzi azt az utat, amelyen a szocialisztikus eszmék megvalósulásuk felé haladnak. Zúg már körülöttünk mindenütt a zaj, amelyet a gazdaságilag elnyomott osztályok csapnak. Sokáig olyan volt ez az ország, mint egy sziget a tengeren, amelyen csak a hullámok morajlása hullik, a vihar nem éri. A nyugat romboló eszméi nem találtak talajt. Ma már azonban nem vagyunk mentesek mi sem. Látszó­lag csendes a nép s ha csak a nagy­városok sztrájk­tanyáin és szocialista gyűlésein szónokolnak is az apostolok, alattomban terjed mindenütt az »elv«. A kisvárosok szakegyleteiben már nagyon otthon vannak a szocialisztikus törekvések erő­szakosabb árnyalatai is. Magyarország arra a szomorú hírnévre ver­gődött, hogy a világnak példátlan sztrájkot mutathatott. Megállt a vasút. Az állam alkal­mazottai megtagadták az engedelmességet azért, hogy nagyobb javadalmat csikarjanak ki, mint amit a kormány ígérhetett. És napokig nem száguldott a vasparipa, megállt egy egész ország forgalma s amíg itthon szitkozódtunk, a kül­földön kajánul nevettek a keleti államon, ahol az államhatalommal szembeszállnak a saját szol­gái s a hatalom napokig nem képes rendet csi­nálni. A mult esztendő eseményei sehogysem voltak alkalmasak arra, hogy Magyarország hitelét megerősítsék. A bizalmatlanság jelei hallhatólag megnyilatkoztak a sajtóban is. Németországban fennen hirdették, hogy Mexikóban és Magyar­országon nem tanácsos nagyobb tőkéket be­ruházni, mert ha ma még tűrhetők is az álla­potok, nemsokára felborul ott minden. Nincs ugyan okunk a legrosszabbtól félni, de minden­esetre szomorú, hogy ilyen hangon beszélnek a modern Magyarországról. Haladásról alig beszélhetünk, legfeljebb vesz­teségeket írhatunk az elmúlt esztendő számlá­jára. A politikai láthatár beborult, a kereske­delmi szerződések kötése elé gátak emelkednek, az államháztartás szükségletei emelkednek, a nemzet jövedelme pedig apad. Drágaság min­den téren, pénzbőség nélkül. Semmi jó kilátás, csak aggodalom. De van vigasztaló jelenség is. A kultúra erősödik, tért foglal s bár még magyar belát­hatatlanul messze vagyunk az egységes nemzeti állam megvalósulásától, odáig eljutottunk, hogy a magyarság túlsúlya és hegemóniája biztosítva van örökre. A magyarság hatalma előtt immár ledőlni azok a régi falak is, amelyeket kezdenek sokáig hiába ostromolt a nemzet. A magyar szó s a ••» "­• •anulJimu­m­ u-im—— TÁRCA. Szilveszter éjen. Kis szobámban üldögélek, Könyvet forgat két kezem. — Ember élte mért csak álom ? Elmerengve kérdezem . . • És szemem a bibliában lm megakad egy lapon, S én a könyvet oly mohón, oly Tudni vágyón olvasom: . . . . . . Híre sem volt még az Égnek, Nap sem fénylett, Föld sem állott; Néma csend volt s vak sötét, mit Fül se hallott, szem se látott. Semmi nem volt... de egy mégis, Kinek vége-hossza nincsen: — Uralva a Semmiséget Te voltál az örök Isten! . . . S ím a zordon Semmiséget Hang hasítja csengve-bongva: „Föld szülessék, Ég teremjen, Hintse fényét Nap ragyogva! Földnek völgyét, büszke bércét Fű, virág és fa takarja, Földet, léget és a tengert Lepje állat minden fajta!" És a hangra olvad, omlik Éj sötétje, némasága; Lesz a föld s a kéklő égen Szerte száll a nap Föld itt horpad, ott sugára­­niforrad, Csacska csermely fut a réten, Vad üvöltés, lágy madárdal Száll a röpke szárnyú szélben. Újra szól a nagy Teremtő — Ünnepélyes csönd a tájon —: „Legyen Ember, aki engem Felismerjen s megimádjon! Legyen Ember, Lélekkel és ésszel önképemmel, áldott, Föld urának vallja öt és Karját félje minden állat! Legyen ember! S merre szem lát Uralkodjék magva-sarja, Legyen ember, ki a földet Istenétől bérbe bírja! — Ám hogy tudja, hogy felette Én vagyok Úr földön, égen És amit tesz karral, ésszel, Mint bírája, megítélem. — Úrrá teszem rajt az Időt! S hogy érezze semmiségét: Megszámlálom napja És kimérem élte végét! számát S hogy ne vélje balga ésszel Tudományát bölcsességnek: Födve legyen ő előtte Vég órája életének /" Üt az óra, éjfelet Összetéve két kezem ver; Térdre hullok és könyörögve Száll az Égre énekem : — „És bocsásd meg vétkeinket, Mit kezünk tett s szólt a szánk, És vezess a jóra minket Örök Isten, mi Atyánk!" . . . Ifj. Porkoláb Gyula. * *

Next