Zalamegye, 1909. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1909-07-04 / 27. szám

Zalaegerszeg, 1909. július 4. XXVIII. évfolyam. Előfizetési díj: Egész évre . 10 K — f. Fél évre . . 5 K — f Negyed évre. 1 K 50 f Egyee szám­ára 20 fillér á&L J­ LM JA, 27. szám. Hirdetések : át Megállapodás szerint. Nyilttér soronként 1 K. Kéziratokat nem küldünk vissza Lsa J^l . Politikai és társadalmi hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. A válság tetőpontján. A homo regius hiába tárgyalt napokon keresztül a függetlenségi párt vezérférfiai­val, nem tudott eredményre jutni. A füg­getlenségi párt nem akarta a saját nyakát kitekerni a bécsi recipe szerint. Nem akarta a múltját és programmját meg­csúfolni azzal, hogy belemenjen az alkuba minden vívmány nélkül s mint többség arra a szerepre vállalkozzék, hogy a kor­mányzatban csak csekélyebb részt kapjon. A korona óhaja szerint az új kormány elnökének, belügyi, pénzügyi és honvé­delmi minisztereinek, a horvát miniszter­nek legalább­is párton kívül álló, vagy 67-es politikusoknak kellett volna lenniök. Emellett engedményről alig lett volna szó, ellenben felelősséget kellett volna vállalnia a függetlenségi pártnak a vá­lasztási reform megalkotásáért, a hadi­hajókra, az anruxió költségeinek fedezé­sére szükséges millióknak megszavazásáért. A közös bank pedig maradt volna szent és sérthetetlen , csak az új választási törvény alapján összehívandó parlament tárgyalhatott volna erről a kérdésről. Vagyis kezdhette volna az egészet élőb­ől. A homo regina propozícióit a függet­lenségi párt nem fogadhatta el. Ezt be kell látnia minden magyar embernek. Az a párt, amely a nemzet évszázados óhaját, vágyait képviselte, amely nagy küzdel­meinek céljait akarta lépésről-lépésre megvalósítani, nem egyezkedhetik anélkül, hogy legalább egy lépést ne tegyen előre. A függetlenségi párt a politikai raison, az opportunitás kedvéért nem rúghatja el maga alól az erkölcsi talajt, amely létezésének alapja és erejének forrása. A nemzeti akarattól nem távozhatik el oly messzire, hogy meglazuljon az a köte­lék, amely a magyar nemzet nagy több­ségéhez fűzi. Ha Lukács László formuláját elfogadja, bizonyítványt állít ki arról, hogy kor­mányzásra képtelen; elismeri azt, hogy a korona bizalmatlansága indokolt s hogy azok a célok, amelyekért az ellenzéken küzdött, meg nem valósíthatók. Ellen­őrzés alá veti magát, programmját tel­jesen alárendeli a korona és bizalmi férfiai akaratának s működését olyan kor­látok közé szorítja, amelyeket nem az alkotmány és a nemzet, hanem tőlünk idegen érdekek állítanak fel. A többségi párt nem teheti azt, hogy a saját megsemmisülését segítse elő. Olyan megegyezés, amely egyetlen lépéssel, sőt egyetlen ígérettel sem vitte volna előbbre a nemzet régi törekvéseit, a függetlenségi eszme értékét támadta volna meg. El­vitatni sem lehet, hogy a függetlenségi párt a saját fegyverének élét csorbította volna meg s a közvélemény azon vádja ellen, hogy behódolt az aulikus irányzat­nak, a bécsi parancsnak, alig tudna si­keresen védekezni. Mert a Lukács László által javasolt kibontakozási terv szerint a függetlenségi párt neve megmaradt volna ugyan, de tényleg a kormányzat szelleme, iránya, célja, feladatai a kiegyezés által megteremtett közösség erősítését szolgálnák. A homo regius által közvetített alku­dozás ismét meggyőzhette az országot arról, hogy a korona mereven elzárkózik a függetlenségi törekvésektől. Úgy látszik, hogy a függetlenségi párt, elveinek érin­tetlenségével s programmjának fentartá­sával a korona bizalmára hiába számít. Sőt még a nevétől is félnek Bécsben, mert azt hiszik, hogy a függetlenségi tö­rekvések ugyan azonosak a forradalommal. Át szeretnék tehát formálni a pártot és a programmot úgy, hogy az lassankint el­veszítse eredeti célját és tartalmát. Ha pedig ez nem sikerül, a korona akarata szerint működő bizalmi férfiakkal óhajta­nák körülvenni s ezeknek a bizalmi fér­fiaknak lenne gondja arra, hogy az egész Jancsi halála. Nesztelenül nyitott b>e a szobába és félénken körül­nézett. Az ócska vaskályhában épen úgy pattogott a tűz, mint amikor ő eltávozott s a vörösen izzó hamuból tűs­ csillagok villantak ki, mint az elektromos gépből a szikrák. A búto­rok ugyanabban a banális rendben sorakoztak egymás mellett, mint tavaly, az ágyterítők mögül meg fehéren csillogott elő a párna, mint a szaka­dozott női blúzból a meztelen, fehér test. Az ura a kanapén feküdt és aludt. Az asszony leoldotta a kendőit, előbb a mel­léről, aztán a fejéről s lassan a kanapéhoz ment. Csendesen megfogta az ura vállát és szólt : — Miklós! A férfi fölnézett: — Hát te már megjöttél ? — kérdezte meg­lepetten. — Haza­jöttem — szólt az asszony. A férfi valamit keresett. — Hát a gyerek hol van ? — kérdezte. Az asszony összerázkódott. Beesett arcán vér­rózsák nyiltak hirtelen, ugy felelte: — Azt nem hoztam el. — Miért? Mintha leckét mondana, úgy darálta : — Hideg van. Csupa hó az egész vidék. És az a gyerek nyomorék. Kicsiny mankójával nem is tudott volna átgázolni a havon. A szél is fúj. Ott hagytam még a Szendénénél. Volt még két forintom, azért tartja egy fél hónapig. — Nem igaz. Nem volt két forintod. Az utolsó leveledben meg is írtad, hogy az a pénz, ami a béredből megmaradt, a Szendénének kell. Hogy abból a Jánosi kosztját kell megfizetned. Mondd meg, hol a gyerek ! Most már fölállt a kanapéról és a kezeivel indulatosan hadonászott. — Mindjárt megmondom, de előbb hadd fúj­jam ki magamat. A férfi dühös lett. — Addig itt le nem ülsz, amig a kérdésemre meg nem feleltél. Mit csinál a Jancsi? Él-e, vagy . . . — Meghalt. — Kimondta s úgy érezte, hogy ezzel könnyített a lelkén. Hirtelen szélroham keletkezett, amely böm­bölve száguldott a kürtön keresztül s a kály­hában eloltotta a tüzet. A hamuban lappangó szikrák tűzfolyammá dagadva rohantak a kályha falának, azután kialudtak. A vak sötétségben, amely most támadt, a fér­fi vadul tört a nőre: — Azt a gyereket te ölted meg. Igen, igen. Mindig utadban volt. Most már emlékszem rá ... Amikor a házamba jöttél, mindjárt ezt a gyer­meket hánytad a szememre. Az első kérdésed is az volt: És most ezzel a nyomorékkal is nekem kell vesződnöm ? — Nem igaz. — Te hazudsz! Addig nem nyugodtál, amíg el nem űzted a háztól, pedig te még olyat se tudtál szülni. — Nem igaz, nem űztem el. Igaz, kvártélyba adtam, de a kosztját én fizettem. Abból a pénz­ből fizettem, amit a szolgálatommal kerestem. Te annyit sem tudtál volna keresni neki. — Hagytad volna inkább itthon, nálam. De még különben sem erről van szó. Azt mondd meg, hová tetted a gyereket ? Az asszony erőtlenül rogyott le az egyik székre. — Mikor kiléptem a szolgálatból, első dol­gom volt, hogy elhozom a kis Jancsit. Fölvet­tem a béremet és elmentem a kis­fiúért. A pénzt, ami nálam volt, a Szendénének kellett adnom a Jancsi kosztjáért, nekem annyi sem maradt, hogy vonatra ülhettem volna. Gyalog kellett a városból idáig bandukolnom. A é» éhen fiúnak is. És én bírtam volna, de az a szegény kis nyomorék nem bírta. „Pihenjünk egy kicsit!" mondta. „Nem lehet, kis fiam, ha ránk sötéte­dik, nem találunk haza. Akkor aztán itt vagyunk Mai i^im^eik ÍO © ScJteL

Next