Zászlónk, 1920. szeptember - 1921. június (19. évfolyam, 1-10. szám)

1920-09-15 / 1. szám

I­ NDEN MAGYAR HONVÉD LEGYEN! Testvéreim, "maradék magyarok, mi a hajótörött magyar haza Robinzonai lettünk. Hajónk ron­csaiból mentsük ki, amit lehet és puszta szigetünkön teremtsünk új világot. A magyar kincsekre vigyázzunk, semmit sem szabad eltékozolnunk. Ha csak egyetlen búzaszemet tudunk is megmenteni sülyedő hajónkról, abból kalászos rónákat nevelhetünk a népek óceánjától ostromlott Robinzon­­szigetünkön. Ha csak egy baltát menthetünk meg, azzal nekiesünk az őserdőnek és új otthonunk számára gerendákat faragunk. Csónakot vájunk, vadakat szelídítünk, csatornát túrunk a földbe, magunkhoz nemesítjük és hűségre neveljük emberevő szomszédainkat. De ehhez robinzoni hit, robinzoni elpusztíthatatlan életerő kell. Testvéreim, most fogjunk össze és gyűjtsük össze a magyar kincseket. Ássuk ki a történelmi múlt minden jelent nevelő kulturális értékeit­ kutassuk föl önma­gunkban és egymásban a szellemi és lelki élet minden csíráját, minden magyar vigyázzon erejére, egészségére, szíve-lelke minden értékére. A világon elszórt magyarok szíve együtt dobbanjon,, szemük összevillanjon, akaratuk eggyé forradjon s a magyar fájdalmak egy szent, egységes honfi­búvá dagadjanak s ez emeljen minket magasra, minden magyar ajk buzdítson, minden magyar szív forrjon, minden magyar kéz dolgozzon. Minden magyar legyen honvéd, bármilyen sarkán van is a világnak. Honvéd legyen a clevelandi magyar bányász, a canadai farmer, a new-yorki magyar iroda­vezető. Honvéd legyen az újvidéki, a brassói, a kassai, a nagyszombati magyar mind. A széttört Magyarország darabjai — mint a széttört tükör darabjai — mind egész képet mutassanak: a cson­kításán és csonkíthatatlan magyar világ képét. Igen sok adat van az asztalomon az amerikai magyarokról: amerikai újságok, a »Szabadság«, a »Canadai Magyar Farmer«, a »Dongó«, a »Bányászlap«, az 1920-as »Bányásznaptár«, itt van egy vaskos kötetre való költemény az amerikai magyar költőktől, akik elküldték kézirataikat, cikkeiket s magyar szívük izzó honszerelmét. Itt vannak a Zászlónk amerikai jóbarátjának és munkatársának, Rickert Ernőnek a levelei, versei, cikkei az ó-h­a­z­a fiaihoz, a »szenvedések országának a diák­­jai«-hoz. S ebből a sok levélből, versből, megnyilatkozó adatból valami szent energia árad felém. A szavak burkát áttöri a világháború öt esztendeje alatt visszafojtott szeretet kirobbanó ereje. Az idegenbe szakadt magyarok igazán honvédek lettek. Pólya László amerikai magyar költő ezt írja egyik versében: »Magyar becsülettel, esküvel fogadjuk —Amit a haza kér: megadjuk, meg­adjuk! — Eltemetjük a múlt vétkeit, hibáit. — Hidat ver a lelkünk Nagy-Magyarországig. — Tes­tünknek, lelkünknek úgysincs egyéb jussa — Majd ez a híd lesz a föltámadás útja. — Ne a hadak útján várjon segítséget. — Szent szülőhazánknak m­i vagyunk az élet. — Szándékunk a célját nem töri meg semmi. — Hiszen nem tudunk mi, csak magyarok lenni!« Haza sír a lelkük a gazdag Amerika magyar bujdosóinak. Szecskay György pittsburgi magyar dalköltő ezt üzeni: »A Kárpátok ősi fái reszketve zokognak — Duna, Tisza, Dráva, Maros gyászt suttogva folynak. — Bús nemzetünk megváltását, eltiporva várja — Szent hazánkat visszavívni megyünk ... nemsokára !« A megszállott területekre, Északmagyarországba, Erdélybe visszavándorló magyar bányászokat így búcsúztatták el a new-yorki kikötőben: »Más hazának az alattvalói lesztek, oláhoknak, szerbeknek, tótoknak fognak hívni benneteket, de azért magyarok maradtok. Tartoztok az Isten, az emberek, a gyermekeitek előtt vele, hogy maradjatok magyaroknak! A nemzetségünket lopjátok meg, meg­halt szüleiteket gyalázzátok meg, születendő gyermekeiteket átkozzátok meg vele, ha fajtátokat meg­tagadjátok. Maradjatok testvéreknek, maradjatok magyaroknak... Meg fogunk még váltani benne­teket! Csináljátok meg otthon is azokat az egyleteket, amelyek itt összeforrasztottak bennünket. Tartsatok össze a megszállott területek magyarjait!« Az amerikai »Magyar Bányásznaptár« 1920-as évfolyama pályázatot hirdetett irredenta dalokra, száz és ötven dolláros pályadíjjal. A »Kanadai Magyar Farmer« minden száma tele van a­ hazai hírekkel. A Niagara zúgásán át is meghallják a megbotozott aradi magyar jajkiáltását. Az amerikai magyarnak a szíve itthon van. De a keze is itthon akar lenni, idáig akar nyúlni, de nemcsak azért, hogy megsimogassa lázas homlokunkat, hanem azért is, hogy fölvegye az elejtett kalapácsot. Mert: »Tettel nézhetünk csak az Idő szemébe! —Sóhajos panasz­­nak nincsen foganatja Akaratát, lelkét aki nekiadja — Ki a tegnap helyett a jövőre számít: — Csak annak a keze érhet el hazáig!« írja Pólya László. Hogy ez az idenyúló kéz mit akar, arra érdekes adatot olvasok az amerikai Magyar Bányászlapban: »Hinder Márton az amerikai magyar bányászok pénzén Esztergom megyében tizenhatezer hold szénterületet bérelt, hogy ezzel is hozzájáruljon szegény hazánk talpraállításához.« Egy detroiti munkás levele céloz erre a bérletre: »Adná az Úristen, hogy már egyszer a magyarországi munkásságnak is megnyílna a szeme... Megkérem magyar munkás­­testvéreimet, hogy ha hozzácsatlakoznának ehhez a táborhoz, vásárolnának részvényeket, alakíta­nának amerikai mintára bányákat, hogy ne kerülnének idegen kezekbe, vagy a tőkeosztálynak azt a rettenetes hasznot húzó zsebébe.« Az egyszerű bányász faragatlan mondatai megnyitják előttünk a hazajáró lelkek szentélyét. Keserű magányunkban, letiport termőföldjeink, fölégetett otthonunk, megcsúfolt oltáraink romhalmazán jól esik hallanunk ezeket a hangokat. Radv­ányi K. ZÁSZLÓNK 1920. szeptember 15.

Next