Zászlónk, 1922. szeptember - 1923. június (21. évfolyam, 1-10. szám)
1922-09-15 / 1. szám
4 ZÁSZLÓNK 1922. szeptember 15. Estére ugyancsak erőt vett a kimerültség a cserkésztáboron. Csak még az örökké fáradhatatlan Miki talált itt-ott tennivalót. Végigjárta a katonás rendben díszelgő sátrakat. A nagy fakalapáccsal rá-rávágott egy-egy cölöpre, megerősítette a köteleket, de az igazat megvallva, nem volt már semmi javítani való. Pompás cserkészmunka volt ! A többiek lennültek már a parancsnokuk körül a Dana partján. Szótlan volt az egész társaság! A parancsnok, aki máskor ugyancsak biztatta a fiúkat a dalra, a vidámságra, ... no, nem nagy erőlködésébe került. .. elmélázva nézte a nagy folyót. Tekintete átszállt az alkonyba vesző túlsó partra. Nem messze ide hozzá, ott a dombon túl a sűrű lombok között rejtőzik az ő kis faluja. Milyen közel van, Istenem, s mégis milyen távol. Azóta a falut sem a régi, jó magyar nevén hívják. Adtak neki az új urak olyan nyelvtörő cseh nevet, hogy nincs magyar, aki könnyen kiejteni tudná. Arra a gondolatra azonban, hogy odaát már nem magyar a föld, keserű gúny jelent meg a parancsnok arcán. Palotás Ferkó, aki a parancsnok urat hallgatagon figyelte — szerette volna tudniillik már, ha nótába fogtak volna —, ezt a mosolyt félremagyarázta. Örült, hogy megtörheti a csendet. — Parancsnok úr, meggyújthatom a tábortüzet ? Persze megkapta az engedélyt... Nagy lobbot vetett a Duna partján a rőzseláng ! De mintha a parancsnok úr szomorúsága, meg az a ködbevesző túlsó part mélasága ma átragadt volna az egész táborra. Csupa bánatos magyar nóta sírt fel a nótában Bercsényi Miklósról, a nagy-majtényi síkról, gyönge violáról s Krasznahorka büszke váráról. Nagy csend, nagy nesztelenség ült rá az egész vidékre ... S a fák, a virágok, a mezők s a hatalmas folyam tisztán, gyöngéden adták át egymásnak a csengő dalokat.... vitték, vitték a sötétségbevesző, letiprott túlsó part felé. Egyszerre a nótába belekiáltott Bence Jani: — Fiúk nézzétek, nézzétek ! Elhallgatott a dal s mindenki a túlsó partra figyelt. Odaát is nagy láng csapott fel. . . Lobogott, világolt a máglya s mintha minden szikrája égő, eleven kicsi szív, magyar szív lett volna ! Kalotay Ali akármilyen fáradt volt is, serényen felugrott. — Fiúk, hozom a messzelátómat ! A pompás tábori látcső hamarosan kézről-kézre járt ! Mikinek a kezében volt éppen. Sokáig nézett, nézett vele. Izgatottan felkiáltott: — Parancsnok úr ! Most tisztán látok egy-két arcot is ... Cserkészek, egészen bizonyosan cserkészek ! Gyorsan belenéz a csőbe a második, a harmadik fiú is. — Cserkészek! Valóban azok! Mind csak ezt erősíti meg ! El is tűnik ám egyszerre minden fáradtság a táborból. — Hogy lehetne nekik jelt adni ! — tanakodtak. — Nótázzatok egyet, fiúk ! — ajánlja a parancsnok. A nekimelegedett, izgatott ajkakon megsokszorozott erővel szárnyalt fel az ének ... Az utolsó dallam után néma csend pihent meg a parton ... Éppen tanakodni akartak az új nótáról, mikor egyszerre kezdetben halkan, majd mind tisztábban hallhatóan hozta a feleletet a túlsó partról a szellő. Ismert, magyar nóta volt az s mégis a fiúk olyan áhítattal figyeltek rá, mintha most hallották volna először. Aztán megint ők énekeltek ... s így üzengettek egymásnak meleg testvéri köszöntéssel egészen a késő éjszakába, míg végre fel nem hangzott a parancsnok úr sípja. Feszes sorban állt a tábor. .. Elhangzott az esti ima s felcsendült az „Isten áldd meg a magyart !“ — Parancsnok úr! — hallatszott most a tűz mellől. Mindenki odanézett. Ki lehetett az a fegyelemsértő, aki nem állt sorba az esti imakor? A tábor legfegyelmezettebb tagja : Miki volt. Kezében a távcső. Ott áll már vigyázzban a parancsnok előtt s megindult hangon jelenti. A Himnuszra a túlsó parton is sorakoztak a fiúk s tisztelegve álltak mindvégig ! A szigorú parancsnok úr, aki máskor ugyancsak kemény büntetést szabott volna ki az esetre, most csendesen szólt: — Jól van, Miki! Állj be a sorba! A fiúk során halk moraj futott végig s egyszerre egy szívvel, vezényszó nélkül kiáltották : I. ip.« * A Duna közepén éppen most találkoznak.