ZeneSzó, 1995. (5. évfolyam, 1-10. szám)
1995-01-01 / 1. szám
I 25 ÉVES A KÓTA Negyedszázad tud rövid, de tud nagyon hosszú is lenni. Egy biztos: ez az időszak tartalmas volt. Lehetőségeink szerények, de folyóiratunk is az ünneplők sorába áll és - saját eszközeivel - igyekszik emlékezetessé tenni a jubileumot. Ezért cikksorozatot indítunk és az év folyamán megjelenő tíz számunkban alapító főtitkárunk, dr. Maród Gyula ny. főiskolai tanár szerkesztésében szubjektív hangú írásokat közlünk az elmúlt időszakról. A KÓTA MEGALAKULÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI Az 1969-es esztendő nevezetes dátum kulturális életünk történetében. Ekkorra értek meg ugyanis a belpolitikai feltételei annak, hogy a kultúra demokratizmusának kérdése a különféle országos fórumokon egyáltalán napirendre kerüljön és végre e téren is történjék valami. A hazai kórusmozgalom demokratikusabb alapokra helyezésének „ügye” 1969 őszén került a Közművelődési Tanács programjában terítékre. A Tanács úgy döntött, hogy „szakmai-társadalmi választott testületként létre kell hozni a KOTÁ-t (a Kórusok Országos Tanácsát), amely kezdeményezője lehet a mozgalom állandó fejlesztésének". Hivatalos státusa: „Önálló jogi személy, amely a Közművelődési Tanács mellett működve fejti ki tevékenységét”. Vagyis: nem az évszázadokon át bevált dalosszövetségi formát élesztették fel, hanem a kórusok országos tanácsát, egy másik, egy általánosabb jellegű tanács mellé rendelve. A hírt a magam részéről nem fogadtam kitörő lelkesedéssel. Éreztem, hogy az új szervezet bajosan lesz képes kitölteni azt az űrt, amely 1951-ben (közel húsz éve) a Bartók Béla Szövetség feloszlatásával az énekkari mozgalomban keletkezett. Mégis örültem, hogy végre valami elkezdődött. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az ideje a bevált formák visszaállításának. Mi, jónéhányan, akik 1951 óta a Népművészeti, majd annak utódja, a Népművelési Intézet munkatársaiként azon fáradoztunk, hogy az amatőr zenélés különféle formációinak a boldogulását előmozdítsuk, méghozzá egy állami intézet sajátos eszközeivel, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy rajtunk múlik, mire tesszük alkalmassá a KÓTÁ-t, főleg, ha módunkban lesz beleszólni annak működésébe. A KÓTA jövőjét illetően akkor kezdtem bizakodóbbá válni, amikor megtudtam, hogy a Minisztérium engem szemelt ki az új szervezet ügyintézőjévé, pontosabban: főállásban a KÓTA főtitkárává szándékoznak kinevezni („megválasztani”!). Csak jóval később értettem meg, miért váltam egyszeriben lelkesebbé és bizakodóbbá. Hogy miért is bíztam abban, hogy az adott körülmények között is sikerülhet a zenei élet prominens személyiségeit az új szervezet vonzáskörébe „csábítani”. Ugyanis, valóban jobban sikerült, mint hittem. Viszonylag rövid időn belül a szakma legjobbjai csatlakoztak a KÓTÁ-hoz, s hamarosan pezsgő élet sarjadt az amatőr zenei mozgalomban. Az állami közigazgatás helyi vezetőivel már nem mindenütt volt ilyen szerencsénk. Nem egy megyében erős gyanakvással fogadtak bennünket, amikor a KÓTA megyei bázisszervezeteinek a kiépítése ügyében megkerestük őket. Nem volt könnyű mindenütt meggyőzni a legfőbb vezetőket, hogy a zenei mozgalom eme autonóm törekvései nem akarnak ellenlábasai lenni a hivatalos elképzeléseknek. Ma, 25 év távlatából már könnyebb magyarázatot találnom rá, hogy akkor mi táplálta bennem a siker reményét, noha jól tudtam, hogy a KÓTA nem azonos az általam jól ismert dalosszövetséggel. A dalosszövetség hallatlan vonzerejével, szervező- és mozgósító képességének megnyilvánulásaival már elég korán, a harmincas években találkoztam először. Akkor egy újpesti munkás férfikar titkára és afféle házi dirigense voltam, akit a tagság egyhangú kívánsága az együttes képviseletében a dalosszövetség választmányába delegált. Ennek a megbízásnak lelkiismeretesen igyekeztem megfelelni. Csak ámultam azon, ahogy kiváló szakemberek eszmecseréje nyomán egy-egy országos dalosünnepség, vagy zeneakadémiai csoporthangverseny kontúrjai kibontakoztak előttem. Ahogy értékelő véleményt mondanak egy-egy új, pályadíjnyertes mű bemutatójáról, vagy megtanításának problémáiról. Fültanúja voltam heves elvi vitáknak is, kardinális kérdésekben: a Bartók és Kodály nevével fémjelzett zenei progresszió hívei és a konzervatív maradiak között akkoriban zajló viták voltak ilyenek. Akkor még utóbbiak voltak többen, ám a kisebbség érvei voltak magabiztosabbak, meggyőzőbbek számomra. Rengeteget tanultam ezekből a vitákból. Egyszer sem hiányoztam az ülésekről, pedig az akkori közlekedési viszonyok között elég messze esett újpesti lakásom az Aréna út (ma Dózsa György út) 68-tól. A II. világháború befejeztével végre megértek a feltételei a két nagy daloskör (a polgáriak és a munkások tábora) egyesülésének. 1948 decemberében megalakult a Bartók Béla Szövetség, élén Kodály Zoltánnal és az akkori zenei élet legkiválóbb személyiségeivel. Számomra már mi sem volt természetesebb, mint az első hívó szóra beállni a sorba. Pénzügyminisztériumi állásomat gondolkodás nélkül felcseréltem a szövetségben felkínált beosztással. Első komolyabb megbízatásom olyan jól sikerült, hogy örökre eljegyeztem magamat a kórusmozgalom országos ügyeinek szolgálatával. 1949 pünkösdjén ugyanis én kaptam a megbízatást a Szövetség vezetőitől, hogy a 11 városban egy időben rendezendő tervezett dalosünnepség kecskeméti rendezvényét a helyszínen én készítsem elő és a lebonyolításában is én segédkezzem a helyieknek. Szerencsém volt: Kodály ugyanis magától értetődően szülővárosát, Kecskemétet tisztelte meg jelenlétével, ami már eleve emelkedetté tette a két nap minden eseményét. Az akkor már híressé vált Vásárhelyi Kórus is Kecskemétet választotta fellépése színhelyéül, ami viszont az egyes hangversenyek színvonalára gyakorolt jótékony hatást. Vásárhelyi vezényelte az ünnepség hatalmas nyitókórusát is, amely ezúttal Kodály (Jankovich Ferenc szövegére készült) jeligéje volt. Ami a Bartók Szövetség megalakulására, a Szövetség jeligéjeként szólhatott, ám ezen a napon volt az igazi debütálása, hiszen minden városban ezzel a közös karral nyitották meg az ünnepségeket. A kétnapos rendezvény demonstratív hatása máig felejthetetlen élményként él az emlékezetemben. Kodály az Éneklő Nép hasábjain az eseményről a következőket írta: „Még sohasem történt, hogy Magyarországon 11 városban egyetlen napon ennyi jó zene szólalt meg a nagy nyilvánosság előtt. A tízezernyi énekes munkája nem marad hatás nélkül a közízlés fejlesztése terén.” 1951-ben egy belügyminisztériumi határozat a Bartók Béla Szövetséget (s vele együtt valamennyi alapszabályszerűen működő kulturális egyesületet) feloszlatta. A Szövetség munkatársait tulajdonképpen nem érte károsodás. A Bartók Szövetség megszűnésével egy időben ugyanis az amatőr művészetek ápolására új állami intézményt (Népművészeti, majd ennek utódjaként Népművelési Intézetet) hoztak létre. Közülük jó néhányan ennek a zenei osztályán folytathattuk eddigi tevékenységünket. Csak az eszközeink lettek szegényebbek. A Szövetséggel együtt megszűnt a mozgalom egyetlen szaksajtója (az Éneklő Nép)is, amely eddig az együttesek és karnagyaik, valamint a Szövetség között, no meg egymás között az eleven kapcsolat létesítésének a leghatékonyabb eszköze volt. Utólag határozottan állítom, hogy szövetségi „múlt”-unk és gyakorlatunk segített új formákat és lehetőségeket találni, illetve kiépíteni a kapcsolataink élővé tételére. Szerencsére az Intézet vezetői szemet hunytak az „újításaink” láttán, mert tapasztalták, hogy akcióink és újításaink nem árthatnak az Intézet tekintélyének, sőt! Mindent összegezve: noha az 1970-ben megalakuló KÓTA legfeljebb csak közelített - demokratizmus szempontjából - a Dalosszövetséghez, jogos volt a reményünk, hogy előbb-utóbb olyanná gyúrhatjuk az új szervezetet, amely ugyanarra képes, mint egy szövetség. Ma, 25 év elteltével úgy látom, ez a törekvésünk már az első tízéves ciklus alatt eredményesnek bizonyult. MgAD1f Qifuld 4 $^ne9fa