ZeneSzó, 1995. (5. évfolyam, 1-10. szám)

1995-01-01 / 1. szám

I 25 ÉVES A KÓTA Negyedszázad tud rövid, de tud nagyon hosszú is lenni. Egy biztos: ez az időszak tartalmas volt. Lehetőségeink szerények, de folyóiratunk is az ünneplők sorába áll és - saját eszközeivel - igyekszik emlékezetessé tenni a jubileumot. Ezért cikksorozatot indítunk és az év folyamán megjelenő tíz számunkban alapító főtitkárunk, dr. Maród Gyula ny. főiskolai tanár szerkesztésében szubjektív hangú írásokat közlünk az elmúlt időszakról. A KÓTA MEGALAKULÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI Az 1969-es esztendő nevezetes dátum kulturális életünk történetében. Ekkorra értek meg ugyanis a belpolitikai feltételei annak, hogy a kultúra demokratizmusának kérdése a különféle országos fórumokon egyáltalán napirendre kerüljön és végre e téren is történjék valami. A hazai kórusmozgalom demokratikusabb alapokra helyezésének „ügye” 1969 őszén került a Közművelődési Tanács programjában terítékre. A Tanács úgy döntött, hogy „szak­mai-társadalmi választott testületként létre kell hozni a KOTÁ-t (a Kórusok Országos Tanácsát), amely kezdeményezője lehet a mozga­lom állandó fejlesztésének". Hivatalos státusa: „Önálló jogi személy, amely a Közművelődési Tanács mellett működve fejti ki tevé­kenységét”. Vagyis: nem az évszázadokon át bevált dalosszövetségi formát élesztették fel, hanem a kórusok országos tanácsát, egy másik, egy általánosabb jellegű tanács mellé rendelve. A hírt a magam részéről nem fogadtam kitörő lelkesedéssel. Éreztem, hogy az új szervezet bajosan lesz képes kitölteni azt az űrt, amely 1951-ben (közel húsz éve) a Bartók Béla Szövetség feloszlatásával az énekkari mozgalomban keletkezett. Mégis örültem, hogy végre valami elkezdődött. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az ideje a bevált formák visszaállításának. Mi, jónéhányan, akik 1951 óta a Népművészeti, majd annak utódja, a Népművelési Intézet munkatársaiként azon fáradoztunk, hogy az amatőr zenélés különféle formációinak a boldogulását előmozdítsuk, méghozzá egy állami intézet sajátos eszközeivel, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy rajtunk múlik, mire tesszük alkalmassá a KÓTÁ-t, főleg, ha módunk­ban lesz beleszólni annak működésébe. A KÓTA jövőjét illetően akkor kezdtem bizakodóbbá válni, amikor megtudtam, hogy a Minisztérium engem szemelt ki az új szervezet ügyintézőjévé, pontosabban: főállásban a KÓTA főtitkárává szándé­koznak kinevezni („megválasztani”!). Csak jóval később értettem meg, miért váltam egyszeriben lelkesebbé és bizakodóbbá. Hogy miért is bíztam abban, hogy az adott körülmények között is sikerülhet a zenei élet prominens személyiségeit az új szervezet vonzáskörébe „csábítani”. Ugyanis, valóban jobban sikerült, mint hittem. Viszony­lag rövid időn belül a szakma legjobbjai csatlakoztak a KÓTÁ-hoz, s hamarosan pezsgő élet sarjadt az amatőr zenei mozgalomban. Az állami közigazgatás helyi vezetőivel már nem mindenütt volt ilyen szerencsénk. Nem­ egy megyében erős gyanakvással fogadtak bennünket, amikor a KÓTA megyei bázisszervezeteinek a kiépítése ügyében megkerestük őket. Nem volt könnyű mindenütt meggyőzni a legfőbb vezetőket, hogy a zenei mozgalom eme autonóm törekvései nem akarnak ellenlábasai lenni a hivatalos elképzelések­nek. Ma, 25 év távlatából már könnyebb magyarázatot találnom rá, hogy akkor mi táplálta bennem a siker reményét, noha jól tudtam, hogy a KÓTA nem azonos az általam jól ismert dalosszövetséggel. A dalosszövetség hallatlan vonzerejével, szervező- és mozgósító képességének megnyilvánulásaival már elég korán, a harmincas években találkoztam először. Akkor egy újpesti munkás férfikar titkára és afféle házi dirigense voltam, akit a tagság egyhangú kívánsága az együttes képviseletében a dalosszövetség választ­mányába delegált. Ennek a megbízásnak lelkiismeretesen igye­keztem megfelelni. Csak ámultam azon, ahogy kiváló szakemberek eszmecseréje nyomán egy-egy országos dalosünnepség, vagy zeneakadémiai csoporthangverseny kontúrjai kibontakoztak előt­tem. Ahogy értékelő véleményt mondanak egy-egy új, pályadíj­nyertes mű bemutatójáról, vagy megtanításának problémáiról. Fül­tanúja voltam heves elvi vitáknak is, kardinális kérdésekben: a Bartók és Kodály nevével fémjelzett zenei progresszió hívei és a konzervatív maradiak között akkoriban zajló viták voltak ilyenek. Akkor még utóbbiak voltak többen, ám a kisebbség érvei voltak magabiztosab­bak, meggyőzőbbek számomra. Rengeteget tanultam ezekből a vitákból. Egyszer sem hiányoztam az ülésekről, pedig az akkori közlekedési viszonyok között elég messze esett újpesti lakásom az Aréna út (ma Dózsa György út) 68-tól. A II. világháború befejeztével végre megértek a feltételei a két nagy daloskör (a polgáriak és a munkások tábora) egyesülésének. 1948 decemberében megalakult a Bartók Béla Szövetség, élén Kodály Zoltánnal és az akkori zenei élet legkiválóbb személyi­ségeivel. Számomra már mi sem volt természetesebb, mint az első hívó szóra beállni a sorba. Pénzügyminisztériumi állásomat gon­dolkodás nélkül felcseréltem a szövetségben felkínált beosztással. Első komolyabb megbízatásom olyan jól sikerült, hogy örökre eljegyeztem magamat a kórusmozgalom országos ügyeinek szol­gálatával. 1949 pünkösdjén ugyanis én kaptam a megbízatást a Szövetség vezetőitől, hogy a 11 városban egy időben rendezendő tervezett dalosünnepség kecskeméti rendezvényét a helyszínen én készítsem elő és a lebonyolításában is én segédkezzem a helyieknek. Szerencsém volt: Kodály ugyanis magától értetődően szülővárosát, Kecskemétet tisztelte meg jelenlétével, ami már eleve emelkedetté tette a két nap minden eseményét. Az akkor már híressé vált Vásárhelyi Kórus is Kecskemétet választotta fellépése színhelyéül, ami viszont az egyes hangversenyek színvonalára gyakorolt jóté­kony hatást. Vásárhelyi vezényelte az ünnepség hatalmas nyitó­kórusát is, amely ezúttal Kodály (Jankovich Ferenc szövegére készült) jeligéje volt. Ami a Bartók Szövetség megalakulására, a Szövetség jeligéjeként szólhatott, ám ezen a napon volt az igazi debütálása, hiszen minden városban ezzel a közös karral nyitották meg az ünnepségeket. A kétnapos rendezvény demonstratív hatása máig felejthetetlen élményként él az emlékezetemben. Kodály az Éneklő Nép hasábjain az eseményről a következőket írta: „Még sohasem történt, hogy Magyarországon 11 városban egyetlen napon ennyi jó zene szólalt meg a nagy nyilvánosság előtt. A tízezernyi énekes munkája nem marad hatás nélkül a közízlés fej­lesztése terén.” 1951-ben egy belügyminisztériumi határozat a Bartók Béla Szövetséget (s vele együtt valamennyi alapszabályszerűen működő kulturális egyesületet) feloszlatta. A Szövetség munkatársait tulaj­donképpen nem érte károsodás. A Bartók Szövetség megszűnésével egy időben ugyanis az amatőr művészetek ápolására új állami intézményt (Népművészeti, majd ennek utódjaként Népművelési Intézetet) hoztak létre. Közülük jó néhányan ennek a zenei osztályán folytathattuk eddigi tevékenységünket. Csak az eszközeink lettek szegényebbek. A Szövetséggel együtt megszűnt a mozgalom egyetlen szaksajtója (az Éneklő Nép)is, amely eddig az együttesek és karnagyaik, valamint a Szövetség között, no meg egymás között az eleven kapcsolat létesítésének a leghatékonyabb eszköze volt. Utólag határozottan állítom, hogy szövetségi „múlt”-unk és gyakorlatunk segített új formákat és lehetőségeket találni, illetve kiépíteni a kapcsolataink élővé tételére. Szerencsére az Intézet vezetői szemet hunytak az „újításaink” láttán, mert tapasztalták, hogy akcióink és újításaink nem árthatnak az Intézet tekintélyének, sőt! Mindent összegezve: noha az 1970-ben megalakuló KÓTA leg­feljebb csak közelített - demokratizmus szempontjából - a Dalosszövetséghez, jogos volt a reményünk, hogy előbb-utóbb olyanná gyúrhatjuk az új szervezetet, amely ugyanarra képes, mint egy szövetség. Ma, 25 év elteltével úgy látom, ez a törekvésünk már az első tízéves ciklus alatt eredményesnek bizonyult. MgAD1f Qifuld 4 $^ne9fa

Next