ZeneSzó, 1997. (7. évfolyam, 1-10. szám)

1997-06-01 / 6. szám

„ Mintegy üvegtengeren át a fény átragyog, kiárad. Megrendül tág tere a végtelennek. Nem lesz semmi már, csak öröm. Ahogy János Jelenések könyvében írva vagyon. Életnek titka felfedezik." Durkó Zsolt utolsó művéből, „A Jelené­sek könyve margójára” c. oratóriumból valók ezek a sorok, mintegy utolsó üzenetként az utókornak. Fény, végtelen tér és az élet titká­nak összekapcsolása, meditáció és fohász­kodás a végtelen hitben, hogy az élet titka valóban felfedezik. Durkó Zsolt 1934-ben született Szege­den. Diplomáját a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Farkas Ferencnél, majd a római Accademia di Santa Cecilián Goffredo Petrassinál szerezte. 1963 óta szabadfoglalkozású komponista, 1971-76-ig a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzésta­nára, később a Magyar Rádió zenei lektora - egészen haláláig. Műveinek hosszú sora jelzi rendkívül gazdag alkotó pályáját; al­kotásai a legjelentősebb európai és tenge­rentúli hangversenytermekben, fesztivá­lokon és más alkalmakkor hangzottak el. Első jelentős műve az „Altamira” (1967-68), melyet előbb a Magyar Rádióban, majd Bázelben az Új Zene Nemzetközi Társasága fesztiválján mutattak be 1970-ben. Ezt követően sorra világ­sikereket ért el, s mind több elisme­rést aratott­­ Párizs­ban, Montreálban, Rómában, London­ban és más városok hangversenyein. Mű­vei merőben új han­got és új színt jelen­tettek mind a hazai, mind pedig az euró­pai zenei életben. Zeneszerzői életműve egyik oldalon nemzeti hagyományainkban, a másik olda­lon az európai zene 20. századi hullám­zásában találta meg a maga forrásait anélkül, hogy bármihez vagy bármelyik stílusirányzathoz közeledett volna, vagy hasonlítani lehetne. Durkó Zsolt zeneszerzői munkássága egy teljesen eredeti mondani­való és hangzásvilág hordozója: az „Alta­mira", a „Magyar rapszódia’’, az „Ikonográ­fia (1-2.)", a „Halotti beszéd", a „Széchenyi­­oratórium", I. és II. Vonósnégyese, a „Turner­­illusztrációk”, a „Mózes” c. operája, zongo­ra- és hegedűversenyei, „A gömb területe" c., 60 részből álló zongoraműve és a szerző valamennyi alkotása példázza ezt. Kevés olyan magyar zeneszerző élt vagy él a 20. században, aki valamilyen formában vagy módon nem került elődeinek hatása alá; a magyar zenei életen Bartók Béla és Kodály Zoltán hatása igen sokszor tetten érhető a magyar zeneszerzők egy-egy dallamív­ for­málásában vagy éppen a hangzás- és har­móniarendszerben. Egyik - több mint két éve - vele folytatott beszélgetésben Durkó Zsolt erről a következőket mondta: „A bartóki tra­díciók aligha akadályozhatnak meg valakit abban, hogy saját korát élje, és fokról-fokra rátaláljon személyes stílusára és nyelvére. Magam is ennek a hagyománynak szerke­zeti, dallamvilágbeli, harmóniabeli átértel­mezésére törekedtem..." Igen, ha valaki tehetségénél fogva képes rá! Durkó Zsolt képes volt megteremteni saját harmónia­világát. Minden alkotása szervesen össze­tartozik, szervesen folytatódik, szervesen emelkedik a transzcendentalitás magasába. Lehetnek lobby-érdekek és működő mű­pártolók, amelyek és akik függetlenül olykor a tényleges teljesítményektől futtatnak ze­neszerzőket, a valóságos értékeket csak az idő igazolhatja. Durkó Zsolt életműve egy­séges és mondhatnám: „zárt”, bonthatatlan rendszer, amely mindenkitől megkülönböz­teti: tiszta, mint a forrás, az emberi intellektus legmagasabb csúcsain tündököl: éthosza van, s ez a legtöbb, ami elérhető. Miközben tisztahitű műveit írta, rászánta magát arra, hogy részt vesz a zenei közélet­ben is: a Magyar Zeneművészeti Társaság és a Magyar Zene- és Táncművészek Világ­­szövetsége elnökeként a magyar zenei élet megtisztulásán fáradozott. A „mini-fesztivál” gondolatának elindításával kortársait hívta meg a pódiumra. Baráti köréből ‘97 március 29-én, Nagy­szombaton - halála előtt három nappal - utol­só látogatója lehettem. Isten akarta, hogy még találkozzam Vele. Már nem sokat be­széltünk; felesége, Rita asszony nagy mél­tósággal és fegyelemmel figyelte és telje­sítette minden kívánságát. Amikor elköszön­tem Tőle, még nem tudtam, hogy ez az utol­só találkozásunk. A létezés égi dimenziójában az üvegten­geren túl vigyázza az Isten Durkó Zsolt lelki üdvösségét. János Jelenéseit idézve: „És látok úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, a kik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, a kiknek kezében valának az Istennek hárfái. c~CátAftal­d)Grstfo REZESSY LÁSZLÓ (1912-1997) Amikor előző számunkban a neves karnagy-tanár-orgo­­naművész-szövegíró-műfordító-zeneszerzőt köszöntöttük, nem tudhattuk, hogy nincs már az élők sorában. Egyik kórustagjától a közelmúltban kaptuk a szomorú hírt. Rezessy László vezette a negyvenes években a „Magyar Kórus” c. folyóirat protestáns rovatát. Első kórusgyűjteménye, az „Adventtől adventig" 1948/49-ben látott napvilágot. Három évtizedig egyedül ez a mű állt a protestáns énekkarok rendel­kezésére. Az ő szerkesztésében jelent meg az evangélikus Kar­­énekeskönyv II. kötete 1989-ben. A könyv ajánlásában Nagy Gyula püspök írta: „Ez a 211 egyházi karéneket tartalmazó gyűjtemény valóban egy teljes egyházzenészi, karnagyi és műfordítói életmű gazdag összefoglalása." Legkiemelkedőbb oratóriuma, az „Exodus” 1996. június 2-án hangzott el az akkor 60 esztendős Lutheránia Vegyeskar és az ifjúsági kórus közös előadásában. A magyar pedagógusképzés is sokat köszönhet Neki, mert - megszűntéig - a budapesti Pedagógiai Főiskolán tanított, és 1974- ben az egri Pedagógiai Főiskola tanszékvezető tanáraként ment nyugdíjba. Saját szavai szerint az utolsó két évtized volt életének legter­mékenyebb ideje, telve az alkotás boldogságával. Emlékét tiszetelettel és szeretettel megőrizzük. "

Next