ZeneSzó, 1997. (7. évfolyam, 1-10. szám)
1997-06-01 / 6. szám
„ Mintegy üvegtengeren át a fény átragyog, kiárad. Megrendül tág tere a végtelennek. Nem lesz semmi már, csak öröm. Ahogy János Jelenések könyvében írva vagyon. Életnek titka felfedezik." Durkó Zsolt utolsó művéből, „A Jelenések könyve margójára” c. oratóriumból valók ezek a sorok, mintegy utolsó üzenetként az utókornak. Fény, végtelen tér és az élet titkának összekapcsolása, meditáció és fohászkodás a végtelen hitben, hogy az élet titka valóban felfedezik. Durkó Zsolt 1934-ben született Szegeden. Diplomáját a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Farkas Ferencnél, majd a római Accademia di Santa Cecilián Goffredo Petrassinál szerezte. 1963 óta szabadfoglalkozású komponista, 1971-76-ig a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzéstanára, később a Magyar Rádió zenei lektora - egészen haláláig. Műveinek hosszú sora jelzi rendkívül gazdag alkotó pályáját; alkotásai a legjelentősebb európai és tengerentúli hangversenytermekben, fesztiválokon és más alkalmakkor hangzottak el. Első jelentős műve az „Altamira” (1967-68), melyet előbb a Magyar Rádióban, majd Bázelben az Új Zene Nemzetközi Társasága fesztiválján mutattak be 1970-ben. Ezt követően sorra világsikereket ért el, s mind több elismerést aratott Párizsban, Montreálban, Rómában, Londonban és más városok hangversenyein. Művei merőben új hangot és új színt jelentettek mind a hazai, mind pedig az európai zenei életben. Zeneszerzői életműve egyik oldalon nemzeti hagyományainkban, a másik oldalon az európai zene 20. századi hullámzásában találta meg a maga forrásait anélkül, hogy bármihez vagy bármelyik stílusirányzathoz közeledett volna, vagy hasonlítani lehetne. Durkó Zsolt zeneszerzői munkássága egy teljesen eredeti mondanivaló és hangzásvilág hordozója: az „Altamira", a „Magyar rapszódia’’, az „Ikonográfia (1-2.)", a „Halotti beszéd", a „Széchenyioratórium", I. és II. Vonósnégyese, a „Turnerillusztrációk”, a „Mózes” c. operája, zongora- és hegedűversenyei, „A gömb területe" c., 60 részből álló zongoraműve és a szerző valamennyi alkotása példázza ezt. Kevés olyan magyar zeneszerző élt vagy él a 20. században, aki valamilyen formában vagy módon nem került elődeinek hatása alá; a magyar zenei életen Bartók Béla és Kodály Zoltán hatása igen sokszor tetten érhető a magyar zeneszerzők egy-egy dallamív formálásában vagy éppen a hangzás- és harmóniarendszerben. Egyik - több mint két éve - vele folytatott beszélgetésben Durkó Zsolt erről a következőket mondta: „A bartóki tradíciók aligha akadályozhatnak meg valakit abban, hogy saját korát élje, és fokról-fokra rátaláljon személyes stílusára és nyelvére. Magam is ennek a hagyománynak szerkezeti, dallamvilágbeli, harmóniabeli átértelmezésére törekedtem..." Igen, ha valaki tehetségénél fogva képes rá! Durkó Zsolt képes volt megteremteni saját harmóniavilágát. Minden alkotása szervesen összetartozik, szervesen folytatódik, szervesen emelkedik a transzcendentalitás magasába. Lehetnek lobby-érdekek és működő műpártolók, amelyek és akik függetlenül olykor a tényleges teljesítményektől futtatnak zeneszerzőket, a valóságos értékeket csak az idő igazolhatja. Durkó Zsolt életműve egységes és mondhatnám: „zárt”, bonthatatlan rendszer, amely mindenkitől megkülönbözteti: tiszta, mint a forrás, az emberi intellektus legmagasabb csúcsain tündököl: éthosza van, s ez a legtöbb, ami elérhető. Miközben tisztahitű műveit írta, rászánta magát arra, hogy részt vesz a zenei közéletben is: a Magyar Zeneművészeti Társaság és a Magyar Zene- és Táncművészek Világszövetsége elnökeként a magyar zenei élet megtisztulásán fáradozott. A „mini-fesztivál” gondolatának elindításával kortársait hívta meg a pódiumra. Baráti köréből ‘97 március 29-én, Nagyszombaton - halála előtt három nappal - utolsó látogatója lehettem. Isten akarta, hogy még találkozzam Vele. Már nem sokat beszéltünk; felesége, Rita asszony nagy méltósággal és fegyelemmel figyelte és teljesítette minden kívánságát. Amikor elköszöntem Tőle, még nem tudtam, hogy ez az utolsó találkozásunk. A létezés égi dimenziójában az üvegtengeren túl vigyázza az Isten Durkó Zsolt lelki üdvösségét. János Jelenéseit idézve: „És látok úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, a kik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, a kiknek kezében valának az Istennek hárfái. c~CátAftald)Grstfo REZESSY LÁSZLÓ (1912-1997) Amikor előző számunkban a neves karnagy-tanár-orgonaművész-szövegíró-műfordító-zeneszerzőt köszöntöttük, nem tudhattuk, hogy nincs már az élők sorában. Egyik kórustagjától a közelmúltban kaptuk a szomorú hírt. Rezessy László vezette a negyvenes években a „Magyar Kórus” c. folyóirat protestáns rovatát. Első kórusgyűjteménye, az „Adventtől adventig" 1948/49-ben látott napvilágot. Három évtizedig egyedül ez a mű állt a protestáns énekkarok rendelkezésére. Az ő szerkesztésében jelent meg az evangélikus Karénekeskönyv II. kötete 1989-ben. A könyv ajánlásában Nagy Gyula püspök írta: „Ez a 211 egyházi karéneket tartalmazó gyűjtemény valóban egy teljes egyházzenészi, karnagyi és műfordítói életmű gazdag összefoglalása." Legkiemelkedőbb oratóriuma, az „Exodus” 1996. június 2-án hangzott el az akkor 60 esztendős Lutheránia Vegyeskar és az ifjúsági kórus közös előadásában. A magyar pedagógusképzés is sokat köszönhet Neki, mert - megszűntéig - a budapesti Pedagógiai Főiskolán tanított, és 1974- ben az egri Pedagógiai Főiskola tanszékvezető tanáraként ment nyugdíjba. Saját szavai szerint az utolsó két évtized volt életének legtermékenyebb ideje, telve az alkotás boldogságával. Emlékét tiszetelettel és szeretettel megőrizzük. "