ZeneSzó, 1997. (7. évfolyam, 1-10. szám)

1997-01-01 / 1. szám

CSŐDÖT MONDOTT-E A KODÁLY-MÓDSZER A MAI MAGYARORSZÁGON? A Magyar Kodály Társaság állásfoglalása A Népszabadság, „Magyaroszág legkedveltebb napilapja” szükségét látta, hogy július 18-i számában foglalkozzék a hazai iskolai énekoktatás problémáival. Bár tenné gyakrabban! Hiszen az énektanításnak, akárcsak teljes közoktatásunknak, megvannak a maga súlyos gondjai a szakpedagógus-képzéstől a tantárgy szilárd helyének biztosításáig a tanterv teljességében, az iskolai karének fokozatos leépüléséig a hiányzó anyagi eszközök és a meglévő közömbösség szorításában. Lenne tehát miről beszélni: a zenekultúra alapjait lerakó iskolai énekoktatásnak talán soha nem volt oly nagy szüksége a segítő tollra, mint napjainkban. Országos áttekintéssel rendelkező autentikus személyeknek tényeken ala­puló, elemző hozzászólása csak hasznára lehet az ügynek, melyre Kodály óta, természetesen vele együtt, százak-ezrek tették fel éle­tüket. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a Népszabadságban megjelent írás nem felel meg a fenti feltételeknek, téves megál­lapításoknak, alaptalan általánosításoknak és szubjektív hangu­latképeknek sora. Mindenekelőtt szögezzük le: aki Kodály eltökéltsége és az 1950 körüli évek hazai politikai vezetőinek erőszakossága közé egyenlőségjelet próbál tenni, az nem ismeri se Kodályt, se a mon­dott kort. Eltekintve attól a közismert ténytől, hogy Kodály „erő­szakszervezete” nem éppen azonos fizikai erőt képviselt a Rákosiéval, a képtelen állítás megfogalmazója semmit nem tud Kodály nagystílű, segítőkész, a realitások iránt érzékeny, minden komoly vitapartnert megbecsülő lényéről. Mert ilyen volt. Netán az tette volna „erőszakossá", hogy (a szellem síkján) küzdött felismert igazságának érvényre jutásáért? Vagy az, hogy Mécs Imrét „erőszakkal” elcibálta az akasztófa alól, Szekfű Gyula özvegyét (és ki tudja, ki mindenkit) „agresszíven" megmentette az éhhaláltól, Vásáry Tamás életébe „durván beavatkozva”, visszatartotta őt a kitelepítéstől, és hangszert ajándékozva neki, „kíméletlenül” a zenei pályára taszigálta? Bár lett volna még néhány, Kodályhoz hasonlóan „erőszakos" ember Magyarországon, az ötvenes évti­zedben! De tisztában kell lennünk azzal is, hogy Kodály, noha tankönyvek létrejöttében jelentős része volt és énekgyakorlataival valóságos irodalmat teremtett, kifejezett énektanítási módszertant soha nem írt. Ő „százéves tervet" írt. Ennek lényege: minden ma­gyar gyermek ismerkedjék meg a falun rekedt zenei anyanyelvvel. A zenei analfabetizmus megszüntetésével épüljön út a zeneiro­dalom remekeihez. Végső célját tekintve: az új pedagógia legyen hozzájárulás a korábbinál műveltebb, fogékonyabb, egészsége­sebb, az együttes cselekvés fontosságát megértő nemzedékek fel­neveléséhez. Ő maga megfogalmazta a programot, gondoskodott róla, hogy reformeszméi nyilvánosságot kapjanak, zenei és prózai művekkel lerakta egy új, országos méretű pedagógiai mozgalom alapjait - ám a módszer kidolgozását tanítványaira bízta: Ádám Jenőre, Kerényi Györgyre, Bárdos Lajosra, Szőnyi Erzsébetre. Valamennyiük előtt ott lebegett a Kodály által felismert cél - melynek jelentősége manapság, a beszéd, a viselkedés, a szó­rakozás hihetetlen eldurvulásának, a közerkölcs rég nem tapasz­talt romlásának idején aktuálisabb, mint valaha. Beszűkítette volna Kodály terve a fiatalok formálódó érdek­lődési körét, bezárta volna azt a magyar népdal határai közé? Aki ismeri énekgyakorlatait, vagy az Iskolai Énekgyűjteményt, az tudja, hogy ennek az ellenkezője igaz: nevelő koncepciója a rokonné­pek, szomszéd népek dalaira éppúgy épült, mint a „magyar nóta” java termésére, Vivaldi vagy Händel témáira. Kodály tudta, miért végzi a Bicinia Hungarica előszavát a második világháború elő­estéjén e szavakkal: „Örvendjen az egész világ!" Üzenetét, úgy tetszik, a művelt külföld hamarabb megértette, mint egyes hazai értelmezői. Észak- és Dél-Amerikában, Japán­ban, Ausztráliában, Svájcban egymás után alakulnak olyan tár­saságok és iskolák, melyek Kodály szellemében kezdtek mun­kálkodni a zenei eszközökkel is gyarapítható közjó érdekében. Éppen csak Magyarország ne lenne felvevő piaca e szellemi exportként is jól bevált tannak? Az élet, szerencsére, rácáfol a tényektől és bizonyítékoktól független elméletekre. Mert lássuk csak: mit tesznek, mit tehet­nek a tanító- és tanárképző főiskolák a jövőért? A tapasz­talat azt mutatja, hogy a zenei képességfejlesztés már ó­­vodás korban megkezdőd­het. Több évtizedes harc után sikerült az óvóképzők­ben megfelelő színvonalra emelni a zenei követelményeket. Ennek eredményeként általában már úgy érkeznek a gyerekek az iskolába, hogy szeretnek énekel­ni, szívesen vesznek részt a zenés-játékos foglalkozásokon. A jelenleg működő iskolai tanítók nagyobbik része azonban akkor került a főiskolára, amikor semmilyen képességvizsgálaton nem kellett részt vennie, zenei felvételi vizsgáról nem is beszélve. A hallásvizsgálat csak mintegy tizenöt év óta került vissza a tanítóképzők felvételi követelményébe. Ez azt jelenti, hogy akik korábban végezték tanulmányaikat, csak szerencsés esetben ren­delkeztek zenei hallással, egészséges énekhanggal, és tanul­mányaik során is csak rendkívül kevés szakmai képzésben részesültek. Természetesen félnek olyan tantárgyat tanítani, amely­hez alig értenek, így legtöbbször más fontos tárgy oktatására használják fel az énekórák drága perceit. Ma még ők alkotják az iskolák alsó tagozatos pedagógusainak jelentős hányadát. A tanárképző főiskolákon a szakosított képzésben ma már jobb a helyzet. A sajnálatosan alacsony követelmények miatt év­tizedek vesztek el kevéssé eredményes munkával. De tíz-tizenkét éve emelkedett a szakmai színvonal. Jelentősen emelkedett mind a kétszakos kollégák (magyar-ének, matematika-ének stb.), mind a zenei főszakos hallgatók (ének-zene, karvezetés, ének-zene, népzene stb.) képzési szintje. Számukra valóban alapos felvételi vizsgakövetelmény szabályozza a pályára kerülést. Munkájukat áldozatosan segítik a ma is működő, már nyugdíjas korú kollégák. Köszönet hivatástudatuknak! Nem kímélik erejüket, mert hiszik, hogy tevékenységük új generációk mintája lesz. Mit tesznek ma a főiskolák azokért a kollégákért, akik már nem tanulhattak Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Sztojanovits Adrienne és Andor Ilona nemzedékének varázsos egyéniségeitől, és hivata­los tanulmányaik során nem jutottak elegendő szakmai tudáshoz? A tanárképzők másoddiplomás képzést és intenzív továbbképzést szerveznek. A rendszeresen meghirdetett tanfolyamokat a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, a Fővárosi Pedagógiai Intézet és a Pro Renovanda Cultura Hungáriáé „Kodály Zoltán emlékére” Alapítvány is támogatja. A továbbképzéseken évente több száz kolléga vesz részt; elmaradhatatlan jelenlévők a határon túli magyar énektanárok is. A Népszabadság riportere szuggesztív kérdést tesz fel: „A magyar népzene miért nem alkalmas arra, hogy az iskolásokkal megszerettesse a muzsikát?” Hogyne volna alkalmas! A gyer­mekek az iskolában megszeretik a magyar népdalt, amely velük nő, gazdagodik, népszokások ismeretével és néptánccal telje­sedik ki. A kamaszkor határán persze más zenei terültek felé is for­dul érdeklődésük, de a kiskoruktól megismert és énekelt dallamok, mégis, zenei anyanyelvük alapjává válnak, örökre. Miért gondolják az iskolát nem eléggé ismerő „szakem­berek”, hogy a tanulók számára lejegyzett népdalok meghamisí­tott, csontvázzá soványított változatot jelentenek? Miképpen is lehetne nyolc-tizenkét éves gyermekeknek megtanítani a dúsan díszített, eredeti dallamokat? Hiszen a városban felnövő népdal­

Next